„tsupán tsak a harapóságáért küldötte viszsza” avagy néha megesik, hogy a legszelídebb eb is dühöngővé válik.
200 évvel ezelőtt hunyt el az egykori esztergomi bencés gimnázium jótevője, Buttler Erzsébet grófnő, Dormer János volt cs. és kir. kamarás özvegye. Halála előtt igen tekintélyes összeget: ezer váltóforintot hagyományozott a városra azzal, hogy abból (pontosabban annak kamatából) két szegény sorsú gimnáziumi tanulót segélyezzenek. A gimnázium történetének krónikása, Vojnits Döme szerint időben ez az első alapítvány, a grófnő megboldogult férje után Dormer-nek nevezett ösztöndíj-alapítvány, melyet a gimnáziumi diákok anyagi támogatására hoztak létre.
A grófnő a város egyik ékességének, az ún. (mai nevén) Meszéna-háznak volt hosszú időn át a lakója. A ma is álló épületbe (korabeli adókönyvek szerint) valamikor 1778 vége–1786 eleje között költözött be a férjével (1786 januárjában már biztosan ők voltak a ház tulajdonosai), majd férjének elhunytát (1796) követően immáron egyedüli tulajdonosként lakta, még bő negyedszázadon át, egészen a haláláig.
A grófnő neve ma egyébként sokak számára ismerősen csenghet. Nem véletlenül. Közeli rokona (nővére) volt ugyanis a Mikszáth által regényhőssé tett Buttler János grófnak, a „Különös házasság” egyik központi alakjának. Döry Ferenc szerint, aki – levéltári források alapján – megírta a „Különös házasság” igazi történetét, a grófné, nővéreivel összefogva, jó 10 éven át pereskedett fivérükkel (a gróffal) és mostohaanyjukkal, míg – 1803 tavaszán – végre sikerült megegyezniük a per tárgyát képező apai örökség megosztásában.
Mint fentebb említettük, kereken két évszázada már annak, hogy a grófnő távozott az élők sorából. Elhunytának körülményeiről az anyakönyveket hiába is faggatjuk: a halál okának feljegyzésére szolgáló rovatot, a halotti anyakönyvet vezető kéz, furcsa módon üresen hagyta.
Ami azért is érthetetlen, mert amúgy a grófné halálesete jól dokumentált. Jelentés készült ugyanis a történtekről, minthogy a grófnét a kor egyik legrettegettebb ragálya vitte sírba: az esetről tájékoztatni kellett a felsőbb hatóságokat, s egyúttal – a szükséges óvóintézkedések meghozatala érdekében – írásbeli utasításokat kellett szerte küldeni.
Lássuk hát szóban forgó dokumentumunkat: miről is kellett az illetékes hatóságot értesíteni (a latin nyelven írott szöveget fordításban adjuk közre):
„Nagytekintetű Magisztrátus!
Alulírott, hivatali kötelességemnek eleget téve, benyújtom a Buttlern Erzsébet grófnő haláláról szóló jelentésemet (Dormern János volt udvari kamarás, királyi főstrázsamester özvegye: Buttlern Erzsébet grófnő a minap, folyó hó 6-án hunyt el), azon célból, hogy a nagytekintetű Magisztrátus, a felsőbb rendelkezéseknek megfelelően, azt a magas Magyar Királyi Helytartótanácshoz felterjeszthesse.
A nagyságos Dormern Erzsébet úrnőt (az úrnő, a római-katolikus egyház híve, a 70. életévében járt [ez idő tájt]), miként a történtekről (a haláláról) értesültem, folyó év február 6. és 9. között egy kölyökkutya, egy kis termetű uszkár (Pudli) harapta meg a bal kezén, illetve a lábán: a lábtő és a lábközépcsontok között. Az eset a következőképpen történt:
a grófnő a kutyáját, melyet nemrégiben vásárolt, szófogadatlansága miatt egy pálcával megfenyítette, mire a kutya bemenekült (behúzódott) azon kanapé alá, melyen a grófnő üldögélni szokott. A grófnő kis idő múltán letelepedett a kanapéra, és hozzálátott kézimunkázni. A fonálgombolyag azonban [egyszer csak] kiugrott [a kezéből], és [begurult] a kanapé alá. A grófnő [lehajolt érte]. Ám midőn felkapta volna, a kutya előugrott [rejtekhelyéből], és váratlanul megharapta a kezén és a lábán, a mondott helyen. A grófnő erre [újból] pálcát ragadott, és a [szoba] ajtaját felrántván, a kutyát kiűzte [a szobából]. [Odakint] azonban a kutya – midőn a grófné éppen ütlegelni kezdte volna – villámgyorsan hátrafordult, és a visszahőkölő grófnét, miként mondják, a lábán könnyebben megmarta.
A kutyát [ezt követően], minden [előzetes] értesítés nélkül, visszaszolgáltatták eredeti gazdájának. Utóbb, midőn erről hallomást szereztem, a [szóban forgó] gazdát, aki [foglalkozására nézve] szabómester, behívattam a kapitányi hivatalba, ahol a következőket vallotta: a kutyát 7 vagy 8 héttel ezelőtt (hogy a grófnét megtámadta volna), maga adta el a grófnénak; továbbá hogy a kutya aztán visszakerült hozzá, minthogy azonban az idő tájt sem jómaga, sem a hitvese nem tartózkodott otthon, a házi cselédek pedig nem törődtek vele, megszökött tőlük és örökre nyoma veszett, többé senki sem látta.
A grófnő a kezét ért sérülést nem vette komolyan: sebét valamilyen házi [készítésű] flastrommal gyógyítgatta. Másod- vagy harmadnapra azonban sebe megduzzadt és fájdalmassá vált. Erre a grófnő a [városi] seborvost magához hívatta, aki meghagyta, hogy a sebét gyulladáscsökkentő gyógynövény[ek oldatával átitatott borogatással] borogassa; a lábán [lévő sérüléssel] azonban nem foglalkozott. A kezén lévő duzzanat aztán [idővel] le is lohadt; a fájdalom ugyan továbbra is megmaradt, de azt, minthogy elviselhető volt, a grófnő reumatikus eredetűnek tartotta, s emiatt nem is szedett rá semmilyen gyógyszert. Ilyen [állapotban], derűs lélekkel, szokott életmódja szerint – étvágya [rendben volt], s alvására [sem volt panasz] – élte mindennapjait továbbra is, egészen folyó hónap harmadik napjáig.
Ezen a napon azonban, a reggeli előtt, [már] arra panaszkodott, hogy fáj a torka, s már a kezét is [jobban] fájlalta, ennek ellenére az asztalra feltálalt ételt, ha nem is a szokott étvágyával, de elfogyasztotta (a hányinger nem kerülgette), az innivalót viszont, arra hivatkozván, hogy gyulladt torka miatt nehezére esik a kortyolás (nyelés), elutasította.
Délután 5 óra tájban – e délutánt hölgyek társaságában [töltötte] – tokaji bort szolgáltatott fel, jómaga – szomjas voltát felpanaszolván – egy kis pohárkával ivott is belőle: poharát tőle szokatlan mohósággal, viharos gyorsasággal ürítette ki. [Mindennek] tüstént [drámai] következménye lett: egész testét remegés fogta el, s hányni kezdett, nagy mennyiségű hányadékot (váladékot) adván ki magából. Ettől kezdve egyre fokozódó undorral viseltetett a víz iránt: képtelen volt [már] vizet fogyasztani, s oly mértékűvé fokozódott az undora, hogy midőn valaki megemlítette, hogy [odakinn] éppen esik az eső, egész testében megrázkódott [erre a hírre].
A seborvost [ismét] hívatták, aki a [beteg] tüneteiről – a grófnő [már] heves fájdalomra panaszkodott (a kezét, torkát, valamint mellkasát fájlalta) – első ránézése úgy vélekedett, hogy azok reumatikus eredetűek. Másnap aztán, a mondott tünetek tovább erősödvén, [már] a vármegyei orvosért [kellett] küldeni. Ő, behatóbban megvizsgálván a beteget, megállapította: a grófnő veszettségben (víziszonyban) szenved. [Ebből kifolyólag] külsőleg: a kezére duzzanatcsökkentő szert rendelt, belsőleg pedig, megállapítván, hogy [szervezete] kiszáradt, veszettség elleni szereket írt fel: kőrisbogárból [őrölt] port, kámfort, nadragulyát, hódzsírt, édes higanyt, valamint beöntés gyanánt: szalmiákszeszben kivont erdei macskagyökeret, ördöggyökeret és mákonyt tartalmazó tinktúrát, mindegyiküket megfelelő adagban. A grófnő azonban, a duzzanatcsökkentő szeren és kőrisbogárporon kívül, utóbbit is csak [az orvos] rábeszélésére vette be, hozzá sem nyúlt a gyógyszerekhez, sőt egyértelműen az orvosok értésére adta: a továbbiakban ne fáradjanak vele, hiszen nagyon is jól tudja, hogy nem tudnak [már] segíteni rajta, ő meg fog halni, minthogy bizonyos benne, hogy csendes veszettségben szenved – s így is történt: folyó hónap 6. napján, reggel fél nyolc körül meggyónván, békésen elszenderedett az Úrban.
A hozzá [közel] állóktól, valamint a cselédjeitől nyert értesüléseim szerint betegségének a lefolyása nem volt szokványos: az utolsó pillanatig, éjt nappallá téve a megszokott helyén, a kanapén üldögélt; mindvégig a tudatán volt, bánat nem szomorította; utolsó pillanatig maga intézte a háztartási és gazdasági ügyeket; az ételt kívánta, sőt meghagyta, hogy többfélét is készítsenek neki, melyekből ha nem is a megszokott étvágyával, de azért valamennyit [mindig] elfogyasztott; inni viszont, bár szeretett volna, nem tudott: midőn ugyanis a poharat a szájához emelte, borzongás futott végig rajta, s görcsbe rándult kezét [a pohárral ilyenkor kénytelen] volt leereszteni, tudatván [a környezetével], hogy torka görcsösen összeszorult s hogy a mellkasában is szorítást érez; ellenben, eltérően más, veszettségben szenvedő betegektől, az eléje helyezett [edényben lévő] folyadéktól nem iszonyodott; a dohányzáshoz hozzászokván gyakorta rágyújtott; másfél órával a halála előtt a papért küldött, hogy meggyónhasson, egyúttal a mosdótáljába vizet hozatott, s miután (abban) kezet mosott, (az egész) arcát egy benedvesített kendővel szárazra törölte, anélkül, hogy erre a teste, mások által is észrevehető módon, valamiképpen reagált (megvonaglott) volna. Miután meggyónt, kijelentette, hogy megéhezett; ennek okán meghagyta, hogy terítsék meg az asztalt, s hozzanak neki valamilyen ennivalót, leginkább befőttet (Eingemachter). Ám erre már nem került sor: a grófnő [váratlanul], anélkül, hogy haláltusát vívott volna, békésen eltávozott az élők sorából.
Minthogy a fentebb ismertetett tünetek veszettségre utalnak, s maga a vármegyei főorvos is ezen kórismét állapította meg, ezért a felsőbb rendelkezések értelmében, a nagytekintetű Magisztrátus bevonásával, a grófnő ágyneműjét, szobáját, valamint a cselédségét illetően, továbbá az eltemetésére nézve megtettem minden óvóintézkedést, nehogy ez a kór másra is továbbterjedjen (gyászos következményekkel járjon).
Egyébiránt pedig a mondott grófnő szomorú esete, s egyéb esetek, melyeket volt szerencsém megtapasztalni, különösen a múlt évben történtek, mikor is, tavasz kezdetén, egy veszett eb több gyermeket megmart, akik közül ötöt, akik felől [időben] kellő tudomást szereztem, teljesen meg tudtam gyógyítani; a [hatodik] azonban, egy 11 éves fiú – róla nem kaptam hírt, jóllehet az akkori városi kapitánnyal: Tarkovics Vazul úrral (jelenleg városunk bírája) házról-házra járva lelkiismeretesen tudakozódtunk afelől, hogy az említett öt gyermeken kívül nem sérült-e meg még másvalaki is – keserves kínok között hunyt el, jól mutatják: a vonatkozó szigorú (orvosi) előírások ellenére gyakorta megesik, hogy a hasonló esetekről (sérültekről) nem vagy csak későn, túlságosan is későn szerzünk tudomást; ennélfogva jónak látnám a lelkipásztorokat és a tanulóifjúságot oktatókat a következőkre utasíttatni: előbbiek a híveiket, utóbbiak pedig a diákjaikat szigorúan kötelezzék arra, hogy a jövőben azonnal értesítsék a [helyileg] illetékes orvost arról, ha valakit egy kutya megharapna vagy -marna; azokon a településeken pedig, ahol nincs sem orvos, sem seborvos, amíg a kihívott orvos meg nem érkezik, a sérültet [lássák el]: sebeit sós-ecetes [vízzel] mossák ki, majd tegyenek rájuk tapaszt (ennek összetétele: egyenlő arányban só, ecet, meg kerti zsázsa, valamint egy kevéske liszt); azon orvosokat és seborvosokat pedig, akik nem közszolgálatban állnak, arra utasíttatni, hogy hasonló esethez (sérülthez) hívatván, az esetet jelentsék a [helyileg] illetékes orvosnak, s tartozzanak a sérült sebesüléseit vele együtt ellátni.
Hivatalos jelentésemet téve különös tisztelettel maradok
Esztergomban, 1824. április 7-én
a nagytekintetű Magisztrátus alázatos szolgája:
dr. Palkovich Károly Sándor s. k.
[Esztergom] sz. kir. város főorvosa,
Esztergom és Gömör vármegyék törvényszéki táblabírája
és a nemes Pesti [Tudományegyetem] orvosi karának tagja.”
Palkovich Károly Sándor városi főorvos jelentése Esztergom sz. kir. város tanácsához, Esztergom, 1824. április 7.
HU-MNL-KEML -IV.1001.g. 1824.1.91. sz.
Három napra rá, hogy a grófnő elhalálozott, Palkovich főorvos és Till Ferenc seborvos a városi tanács ülésén bejelentették, hogy a grófnő halálesete miatt óvóintézkedések megtételére kell sort keríteni. Javaslataiknak megfelelően késedelem nélkül meg is tették a szükséges lépéseket:
még ugyanezen napon a városi kapitány: Pinke István az ágyneműt, melyet a grófnő betegsége alatt használt, szekérre rakatta, majd a város mellett húzódó réten, egy nagyobb tó szomszédságában, Sípos József városi strázsamester jelenlétében elégettette;
Bogár János városi gyepmestert is azonmód berendelték a városházára, s kötelességévé tették, hogy a kóbor kutyákat – számuk a városban, mint fejére olvasták, az utóbbi időkben nagyon megszaporodott –, a heti vásárokon gyakorta gazdátlanná válókkal egyetemben, gyűjtse be, majd végezzen velük;
a seborvost: Habány Ignácot, akit a grófnő kétszer is magához hívatott, kérdőre vonták: az esetről, a grófnőhöz hasonlóan, miért nem tájékoztatta felettesét: a főorvost? A seborvos erre így védekezett: ő ugyan megkérdezte a grófnőtől, hogy vajon a kutya nem veszett-e, mire a grófnő nemmel válaszolt; egyébiránt pedig mikor a betegsége rosszabbra fordult, már nem őt, hanem a vármegyei főorvost: Launer Pált kérette magához.
A dolog úgymond hivatalos részét azonban furcsa módon későbbre halasztották. Ennek okát nem tudjuk (esetleg még egyéb vizsgálatok várattak maguk?); mindenesetre tény, hogy Palkovich főorvos a grófnő haláláról szóló, fentebb közreadott jelentését csak jó három hetes késéssel, a hónap utolsó napján tartott tanácsülésen terjesztette be, melyet a tanács határozatilag a Helytartótanácshoz rendelt felküldeni.
Magát az ügyet május közepén zárták le. A 19-ére összehívott ülésén a tanács, záró aktusként, meghallgatta a kutya dolgában bekéretett személyeket, a kutya eredeti gazdájának: Szboril Márton szabómesternek az inasait: Litskó Józsefet és Mala Ferencet, valamint szolgálóját: Hudecz Máriát, akik a következőket vallották: a kutyát a grófnő egy szolgája ölben tartva hozta vissza hozzájuk; a kutyát a dolgozószobába zárták, ahol enni kapott (kenyeret adtak neki, melyből valamennyit el is fogyasztott); mindössze negyedórája lehetett náluk, mikor is a szoba ajtaját valaki kinyitotta, melyen át az eb váratlanul kiszökött a szabadba, a [főtérre], ahol éppen a heti vásár zajlott, és ott nyoma veszett, azóta se látták.
Egy dolog maradt még hátra: hogy a grófnő végakaratát teljesítsék.
Az augusztus elején tartott törvényszéki ülésen Helischer József városi árvák atyja, a grófnő fiának: Dormer József főhadnagynak a megbízásából, ismertette a grófnő végrendeletét („végső Rendelésének hiteles Kihúzását”), melyben a grófnő, nyilván egyéb kegyes cselekedetei mellett, a városi plébániatemplomra hagyott két forintot.
A következő év márciusának elején kelt levelében Dormer József tudatta a városi tanáccsal a következőket: édesanyja, a halála előtti napon, közölte vele: annak okán, hogy e városban látta meg (ti. ő, a fia) a napvilágot, s hogy helyben járta ki iskoláit (köztük a gimnáziumot), a városra hagyományoz ezer váltóforintot azzal, hogy annak kamatából két szegény sorsú gimnáziumi diákot segélyezzenek; minél fogva ő ezt az összeget (pontosabban, minthogy azt kiadták kamatra, a pénzt hitelbe felvevők nevére kiállított adósleveleket) ezennel átadja a tanácsnak.
Másnap a tanács a fenti levelet, másolatban, eljuttatta a helybeli gimnázium igazgatójához.
Ránk maradt forrásainkból azt is tudjuk, hogy kik voltak az elsők, akik részesülhettek e nemes adományban.
Ugyanazon év augusztusának elején tartott ülésén a tanács, a Szalóky Konrád bencés atya, gimnáziumi igazgató által segélyezésre ajánlott 3 diák közül Szilva Lászlót és Prokopi Sándort találta érdemesnek arra, hogy részesüljenek a Dormer-féle alapítványi segélyben; ennek folytán meghagyta a városi templomatyának, hogy részükre a szóban forgó összeget (mely kétszer 30 váltóforintot jelent), az alapítványi pénztőkét hitelbe bíróktól, kamat formájában hajtsa be.
A Dormer-féle alapítványi segélyre a későbbiekben évenként négy tanulót terjesztettek fel, akik közül továbbra is a tanács választotta ki a két leendő segélyezettet. A segély (ösztöndíj) összege a későbbiekben 24 forintra/fő csökkent. A gimnáziumi értesítők szerint az ösztöndíjat 1920-ban vették fel utoljára. A rá következő évben a gimnázium már nem élt ezzel a lehetőséggel.
Akárhogy is volt, a grófnő emlékét kegyes adománya csaknem egy századon át fenntartotta.
Esztergom, 2024. május 2.
Iván László
MNL KEVL
történész-levéltáros
Felhasznált források:
MNL Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára:
IV.1001. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai
a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1701–1848.
g. Tanácsi iratok, 1700–1849.
IV.1003. Esztergom sz. kir. Város Adóhivatalának iratai
b. Hadi- és háziadó lajstromok, 1739–1843.
IV.1007. Esztergom sz. kir. Város Törvényszékének iratai
a. Törvényszéki jegyzőkönyvek, 1787–1849.
VIII.51.9. Esztergomi Szentbenedekrendi Főgimnázium iratai
Alapítványok és alapok iratai, 1886–1923.
Esztergom sz. kir. város római katolikus halotti anyakönyvei (1796. és 1824. évek):
Irodalom:
A dolhai és petrovai Petrovayak története 1450-től napjainkig. Második közlemény, hét czímerrajzzal. In: Turul 15. 1897/3. 114–127.
Döry Ferenc: Gróf Buttler János házassága. Pécs, 1931.
Frankl József: Somogy megyei adatok a veszettség történetéhez. In: Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica 31. Budapest, 1964. 322–327.
Kissné dr. Ábrahám Katalin: Adatok a veszettség 19. századi népi gyógyításának ismertetéséhez. In: Gyógyszerészet 33. Budapest, 1989. 467-468.
Mód László: Veszettorvosok Szentesen a XVIII–XIX. században. In: Barna Gábor: Test, lélek, természet. Tanulmányok a népi orvoslás emlékeiből. Köszöntő kötet Grynaeus Tamás 70. születésnapjára. [Szegedi vallási néprajzi könyvtár 9.] Szeged, 2002. 67–75.
Vojnits Döme: Az esztergomi káptalani iskola és gymnasium története. III. rész. In: Értesítő a pannonhalmi sz. benedek-rend esztergomi kath. főgymnasiumáról. Az 1896/97. iskolai év végén. Esztergom, 1897. 5–180. p
Az esztergomi szt. Benedekrendi kath. főgymn. ösztöndíj-alapítványai. In: Értesítő a pannonhalmi sz. benedek-rend esztergomi kath. főgymnasiumáról. Az 1897/98. iskolai év végén. Esztergom, 1898. 3–4. p
Az esztergomi szentbenedekrendi kath. főgimnázium értesítője az 1920–21. iskolai évről. Esztergom, 1921.
Az esztergomi szentbenedekrendi Szent István kath. főgimnázium értesítője az 1921–22. iskolai évről. Esztergom, 1922.
Új hozzászólás