Magyarország rendszeres képi ábrázolásának hiánya... Komárom megyei települések fényképezése 1984-1985-ben

A hónap dokumentuma: 2022. január
2022.01.10.
2021-ben a Magyar Nemzeti Levéltár és a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum közös projektet indított a magyar települések, főleg a falvak külső megjelenésének, háztípusainak 1960 utáni változásának vizsgálatára. A vizsgálat a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött, 1984-es „országfényképező” akció keretében keletkezett filmeken és fotókon alapul.

Ilyen jellegű tevékenység – ha nem is országos méretekben – már a 19. és 20. század fordulóján is zajlott – egyéni kezdeményezésre. Itt meg kell említeni Klösz György (1844 – 1913) és Plohn József (1869 – 1944) nevét. Klösz – mint a hazai városfényképezés úttörője – többek között a századforduló gyorsan épülő Budapestjét, valamint vidéki kastélyokat örökített meg, míg Plohn  – akinek életét a faji üldözés oltotta ki –, hódmezővásárhelyi hivatásos fotográfusként az 1880-tól 1923-ig tartó időszakban egy jellegzetes alföldi parasztváros épületeit és alakjait fényképezte.[1]

1973-ban Vörös Károly társadalomtörténész (1926-1996) a „felszabadulás” közelgő 30. évfordulója alkalmából javasolta, hogy „a Hazafias Népfront [… ] kezdeményezze Magyarország rendszeres és teljességre törekvő felfényképezését társadalmi munkában, az e célból számba jöhető szervezetekre támaszkodva.”. Részletes programot is adott arra vonatkozóan, hogy mit és hogyan kellene megörökíteni:

„a) Rendszeresen, utcánként azonos léptékben (pl. mechanikusan 100 m-ként készített felvételekkel) felveendő minden belterület, a városképben, település szerkezetben betöltött funkciójára vagy értékére való minden tekintet nélkül.

b) Felveendő külön, ezenkívül minden — részletesen meghatározandó — központi funkciót betöltő épület, objektum vagy ilyennek színhelyéül szolgáló bármely hely.

c) Rendszeresen, azonos léptékben (pl. mechanikusan 200— 300 m-ként készített felvételekkel) felveendő a külterület, faluhatár képe a kivezető útvonalon haladva, …”

Azt is meghatározta, milyen intézmények, szervezetek végezhetnék ezt a nagy fényképezési akciót: „megfelelő munkamegosztással az iskolai, üzemi, vállalati, hivatali fotószakkörök; a művelődési házak fotószakkörei, honismereti szakkörei; a megyei és helyi múzeumok, levéltárak, könyvtárak, idegenforgalmi hivatalok, műemlékvédelmi szervek, természetbarát szervezetek” a Hazafias Népfront helyi bizottságainak koordinálásával.[2]

Ez az elképzelés 10 év elteltével, a „felszabadulás” 40. évfordulója közeledtével vált valóra. A Magyar Nemzet – mint a Hazafias Népfront központi orgánuma – 1984. július 5-i számának 5. oldalán tette közzé az erre vonatkozó felhívást, amit változatlan szöveggel a Dolgozók Lapja (az MSZMP Komárom Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács napilapja) is közölt 1984. július 7-i számának 13. oldalán „Országfényképező akció” címmel.

Az akciót a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a Művelődési Minisztérium, a KISZ Központi Bizottsága, a Népművelési Intézet és a FORTE-gyár hirdette meg „Magyarország fényképeken 1985- ben, felszabadulásának 40. évében” címmel. A felhívás „minden magyar állampolgárhoz, közgyűjteményhez, és munkatársaihoz, a tanácsok vezetéséhez és dolgozóihoz, a közösségekhez. egyesületekhez, művelődési intézményekhez, a honismereti mozgalom eddig is tevékeny munkásaihoz, fiatalokhoz, üzemek, vállalatok szocialista brigádjaihoz” szólt: „vállaljanak részt az országfényképező társadalmi akció megvalósításában.”

„Az akció lényege, hogy az 1984 – 85-ös esztendőkben az ország minden településén készüljenek pontos adatokkal dokumentált fényképsorozatok, s azok negatívjait és egységes méretű nagyításait a helyi szervek, a megyei közgyűjtemények és az Új Magyar Központi Levéltár őrizze meg. Az akció életre hívását az indokolja, hogy a magyar tudomány — éppúgy, mint a közéletnek azok az ágai, amelyek a történelmi múltba visszanyúló ismereteket igénylik — Magyarország rendszeres képi ábrázolásának hiányát észlelik. Bár az utóbbi években hatalmas mennyiségű felvétel készült hazánkról, ezek általában csak egy adott terület valamely szempontból érdekes, vagy egyes események színhelyeként jelentőssé vált, esetleg egyedi értékeik, táji-városképi szépségeik miatt figyelemre méltó pontjait örökítik meg. Ugyanakkor egy város, falu olyan részletei, amelyek a hétköznapok, a dolgozó tömegek mindennapi életének keretei — eddig csekély érdeklődést keltettek. Ezek hiánya jelentősen hátráltat minden olyan helyi, regionális, vagy országos közéleti, tudományos tevékenységet, amelyeknek napjainkban egyre nagyobb szüksége van egy adott település társadalmának tudatát, életformáját befolyásoló tényezők, hatások ismeretére. A meghirdetők bíznak abban, hogy az akció — értékmegőrző lehetőségén túl — a közelgő felszabadulási évforduló méltó megünneplésének részévé válik.”

Ahogy mondani szokás, különös fintora a sorsnak, hogy az 1984 – 1985-ben elkészült képek a magyarországi államszocializmus utolsó éveinek viszonylag hiteles (település)képi lenyomataivá is váltak, hiszen a korabeli fotósok – legalábbis Komárom megyében – nem törekedtek „retusálásra”…

Dr. Szász János (1925 – 2005) műkritikus, fotóművész a Fotó című havi szaklap 1984 márciusi és áprilisi számában[3] számos jó tanáccsal látta el az országfényképező akcióban részt vevő, de a fotózásban vélhetően nem túl jártas aktivistákat. Mindjárt cikkének az elején leszögezte, hogy „tévhit és álprobléma, hogy olcsó amatőr géppel nem lehet jó épületfotót csinálni.” Viszont fontos segédeszköznek tartotta „a megbízhatóan stabil, erős állványt” amellyel ki lehet zárni az exponálás pillanatában fellépő berezdüléses életlenséget. Hangsúlyozta, hogy „régi, íratlan szabály szerint az épületnek a képen jobbnak kell lennie, mint a valóságban. Ennek érdekében minél előnyösebb beállításban és megvilágításban, a legjobb nézőpontból és technikailag hibátlanul igyekezzünk elkészíteni felvételeinket.” Arra is ötleteket adott, miként lehet a kép kompozícióját zavaró légvezetékeket, villanyoszlopokat és egyéb tereptárgyakat eltüntetni: „A légvezetékeknek vagy »alámegyünk« […], vagy a kép beállításakor minél közelebb hozzuk a képmező felső széléhez. Azután a nagyítás során — ha az ég felhőtlen — az égbolt utólagos fokozatos megvilágításával tehetjük szinte észrevehetetlenné a vékony fekete vonalakat. […] A különböző tartóoszlopokat, ormótlan betonlábakat igyekezzünk lehagyni a képről, ha másként nem sikerül vagy a nagyításkor, vagy vágjuk le az elkészített nagyításról.”

Arra is felhívta a figyelmet, hogy milyen napszakban, milyen időpontban lehet jó képeket készíteni egy épületről: „Minél inkább oldalról kapja a homlokzat az ún. súrolófényt, annál inkább élővé válik az épület, érzékletessé a homlokzat tagoltsága, kiképzésének szépsége, változatossága [… ] Jó tudni, hogy a súrolófény a legelőnyösebb kora délelőtt; majd évszaktól függően 15 és 17 óra között világítja meg hatásosan a déli tájolású épületeket. A keleti és nyugati homlokzatot pedig akkor, amikor a napfény kezd »ráfordulni«, illetve »elmenni«”. A közhiedelemmel ellentétben, még az északi homlokzatokra is jut a nap súroló fényéből: májustól hozzávetőlegesen augusztus közepéig, ha tiszta és páramentes az ég, hajnalban és délután egyaránt fél hat körül.”

Morvay Péter a már idézett cikkében[4] a már elkészült képsorozatok hibáit is feltárta: „Az utcaképekből kiragadott, elszigetelten megörökített házak sokasága nem adhat elég hű képet falvaink mai arculatáról. A jövő történészei minden bizonnyal igényelnék, hogy […] igyekezzünk rögzíteni […] azt is, ami az épületek körül történik, s jellemző helységeink mai életére. Ez, természetesen, csak akkor sikerülhet, ha az országfényképezést nem tekintjük gyorsan letudandó kampányfeladatnak, hanem […] igyekezünk azt folyamatossá tenni. Így lehet majd megörökíteni a hétköznapok, ünnepek évszakok szerint változó, jellemző mozzanatait. Olyasmikre gondolunk pl. hogyan állnak a személygépkocsik a házak előtt vagy az udvarokon, hogyan indulnak munkába (sőt ingázásra) a dolgozók, milyen egy bérelt autóbuszos mai lakodalmi menet, milyen öltözetben jönnek a gyerekek az iskolából vagy az óvodából, de még arra is, milyen a közlekedés a járda nélküli utcán sáros időben, milyen a kocsma körüli forgalom, vagy akár a sorban állás a péküzlet vagy a tejcsarnok előtt.” Végül felhívta a figyelmet arra is, hogy mi lenne, lehetne ennek az országfényképező akciónak az igazi célja: „Nemcsak távlati településpolitikánkat alapozzuk meg, hanem serkentjük, segítjük a mai településfejlesztő, lakóhelyszépítő, környezetvédő feladatok megoldását is. Így egyaránt figyelmeztethetünk a lakóhely megőrzendő értékeire, a mögöttünk levő négy évtized alkotásaira, de a pozitív változásokkal együtt a változtatandókra is.”

Az elkészült filmek és fotók a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában (jelzet: HU-MNL-OL-XXXII-12 Magyarország képekben 1984. Fotógyűjtemény ) maradtak fenn.

Az 1984-ben Komárom megyéhez tartozó települések közül mindössze Komáromnak, valamint öt falunak (Bakonybánk, Bakonyszombathely, Réde, Császár és Tát) a képei találhatók meg az MNL Országos Levéltárában, míg Vértessomlóról csak egy fotó található.

Sajnos nem mondható el, hogy az ezekről a településekről fennmaradt fotók teljes egészében reprezentálnák a megye egészét. Nincsenek képsorozatok a Komárom megyére oly jellemző „bányászfalvakról” (Csolnok, Tokod), az iparosodott nagyközségekről (Ács, Környe, Lábatlan, Nyergesújfalu), az 1958-ban önálló településsé vált ipari jellegű Almásfüzitőről és a mezőgazdasági jellegű Bábolnáról, a jelentős múltú Kisbérről és az 1984-ben városi rangú településekről (Esztergom, Dorog, Oroszlány, Tata, Tatabánya) sem.

Hadd ragadjam itt meg az alkalmat arra, hogy akinek tudomása van a településén ilyen célból készült képsorozatról, értesítse a Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Megyei Levéltárát a kladek.laszlo@mnl.gov.hu e-mail címen, vagy a +36 33 500 405-ös telefonszámon.

Bakonybánk, Bakonyszombathely és Réde 1950. március 16-tól tartozik Komárom megyéhez, azelőtt Veszprém megye része volt. A három bakonyaljai faluról mindössze 96 kép készült, de helyismeret nélkül is úgy tűnik, hogy a fotók ezek „lefedik” a településeket, és hiteles képet adnak róluk, – főleg az épületállományról. Bakonybánkot a két – ma már erősen átalakított kúria jellemzi, míg Rédének szomorú nevezetessége az egykori Esterházy-kastélyból megmaradt főbejárat.

Császár község példázhatja talán legjobban megyénk hagyományos, elsősorban mezőgazdasági jellegű településeit. A községről több, mint 300 felvételt készített Tálos László fényképész kisiparos. Ezek érdekessége, hogy a falu ismert embereit (tanácsi vezetők, bolti eladók, a postahivatal munkatársa, körzeti megbízott, református lelkész, kisiparosok) munkájuk végzése során is megörökítette a fotós. Ez a Komárom megyei képanyag legjobb, legérdekesebb együttese. (A községről készült képek azonosításában segítséget nyújtott Beke Gyöngyi polgármester asszony.) 

Az Árpád-kori eredetű Tát faluba –pótlandó a török elleni harcok során elmenekült vagy elpusztult népességet – az 1700-as évek közepén német és osztrák telepeseket költöztettek. A 20. század első felétől a falu lakosságát a közeli (dorogi és tokodi) szénbányákban dolgozók és családtagjaik növelték. A szemmel láthatóan módos nagyközséget emiatt a hagyományos településmagtól földrajzilag is elkülönülő telepek (Tát-Kertváros, Újtelep, Depó) veszik körül. A nagyszámú (ezerhez közelítő) fotón szinte házról-házra megismerhetjük a falut, de emberek nem tűnnek fel, így kissé személytelen és rideg az anyag, viszont a Morvay Péter által hiányolt gépjárművek itt szép számmal láthatók…

A komáromi képek érdekes módon az 1977-ben a városhoz csatolt Szőny község területén készültek, így ez a képanyag is a (valaha) „módos nagyközséget” példázza. A mintegy 200 kép többségén a főút melletti épületek láthatók, a kisebb utcákba csak „bepillantottak” a fotósok, Potháczky József állami tűzoltó és fia.

1985-ben ugyan Komárom Város Tanácsa megjelentetett egy kis fényképalbumot[5], amely a tulajdonképpeni városra koncentrál, bemutatva annak régebbi épületeit is, de szép számmal találhatók benne a szocialista jelent ábrázoló képek (Vasöntöde, Kőolajipari Vállalat, Autójavító Vállalat, május elsejei felvonulás, sőt egy óvoda alapkő-letétele is.) Arra nincs utalás, hogy a HNF országfényképező akciójának keretében készült volna, létrejöttét – Bukó Józsefné tanácselnök előszava szerint – a negyven évvel korábbi „felszabadulásra” való emlékezés mellett az „erőgyűjtés” inspirálta: „bízván abban, hogy a nagyszerű eredményekre való emlékezés újabb lendületet ad majd városunk polgárainak jövőbeni tevékenységéhez.”

A képek (amelyek negatívfilmen maradtak fenn) mindegyike „szürkeárnyalatos”, azaz – hagyományos szóhasználattal – fekete-fehér, így nem tudhatjuk, milyen volt a házak eredeti színezése, csak az következtethető ki, hogy többnyire egyszínűek, általában világos árnyalatban. Sajnos, képek jelentős része nem túl jó minőségű, nem eléggé kontrasztos (szürke vagy néhány esetben túl kemény).

A felvételek minden településen szinte egyszerre, tél végén és kora tavasszal, készültek – kivéve a császári képeket, amelyek talán a tavaszi hónapokban és nyáron keletkeztek –, hiszen sok helyen láthatók hófoltok, majd pedig sáros utak…

Mint korábban említettem, emberek, a település lakossága főleg a Császár községet bemutató felvételeken láthatók. Még a híres, a községben fellépő előadóművészekről (Gács Rezső, azaz Rodolfó[6], Harangozó Teri[7] és Lehr Ferenc[8]) is láthatunk felvételeket.

 

Hivatalos személyeket, hivatali dolgozókat – többek között Gyurkovics Ibolya postai dolgozót és Takács Ferenc főtörzsőrmestert, körzeti megbízottat is –, az üzletek eladóit, vásárlóit, a falu kisiparosait is megörökítette munkájuk közben Tálos László. Érdemes jobban megszemlélni az első tabló közepén látható, 20. század elején épült császári községházát is

 

 A tabló jobb alsó sarkában a bakonyszombathelyi postahivatal látható.

 

Egyedül a császári képanyagban láthatók társadalmi és politikai eseményekről, április 4-i ünnepségről, az 1985. június 8-i országgyűlési és tanácsi választásról, valamint tanács- vagy végrehajtó bizottsági (?) ülésről készült felvételek..

 

Császár faluközpontja, Újszőlő a „Megisz-lak” elnevezésű présházzal és a Kismajorba vezető út. (Érdekes látvány a lakóházakhoz kapcsolódó, régi, egyre alacsonyabb gazdasági épületek sora.)

 

A császári római katolikus templom tornyából készült képek jól szemléltetik falu központjának utcaszerkezetét. Az alul lévő kép a település református templomának a tornyából készült.

 

A hagyományos faluképet a többnyire nyeregtetős, az utcára merőlegesen elhelyezkedő háztípusok határozták meg. Ilyen típusú házat főleg a bakonyalji településeken és Császáron lehetett látni, Tát esetében (második tabló) csak mutatóban voltak ilyen épületek 1985-ben. A második tabló jobb alsó képe egy rédei épületet ábrázol, ami már a „villa” kategóriájába tartozik. (Ha valaki ismeri ennek az épületnek az építési idejét, régi és mai funkcióját, kérem, közölje!)

 

A kertvárosi villákat juttatja eszünkbe a felső sorban látható, Császáron készült két kép. A jobb oldali épület 1985-ben a gyógyszertárnak adott otthont (valószínűleg annak is épülhetett), a bal oldali manzárdtetős lakóház. A nagyobb, gazdagabb településeken (például Táton) az utcával párhuzamosan álló, „sokabalakos” lakóházakat is emeltek. A gyakran L alaprajzú épületek hosszanti szárában helyezkedtek el a gazdasági jellegű helyiségek, kamrák, míg az utcára a szobák néztek.

 

A kockaház vagy sátortetős ház, újabban Kádár-kocka Magyarország talán legismertebb családiház-típusa. Nevüket a négyzetes, jellemzően 10 x 10 méteres alaprajzról kapták, közös vonásuk a tagolatlan homlokzat két darab háromszárnyú ablakkal és a jellegzetes sátortető. A hatvanas évek kezdetétől egészen a nyolcvanas évekig épültek ilyen házak. A becslések szerint ma is több mint 800 000 ilyen ház áll az országban.[9] A Lakáskultúra című folyóiratban[10]  Bitó János építészmérnök a 19-20. század fordulójára vezeti vissza ezt a háztípust.

Sőt, Dorogon már az 1940-es évek első felében is épültek ilyen jellegű házak, például ez pedagóguslakás a dorogi bányaiskola (később Dózsa György Általános Iskola) szomszédságában.[11]

A sátortetős házak valamennyi fényképezett (és természetesen a nem fényképezett) településen megtalálhatók (a tabló felső hat képe Császáron, az alsó három Táton készült).

 

Az alapforma időközben módosult, mint ezeken a táti házakat bemutató tablókon is látható. Leggyakoribb az épület tömbjéből jobbra vagy balra kiugró, csúcsos tetővel fedett pavilonszerű előtér, a padlástér beépítési lehetőségét elviekben lehetővé tévő manzárdtető volt. De aszimmetrikus homlokzatra, három utcai ablakra, terméskő falalzatra, sőt toronyszerű épülettoldalékra is látunk példát.

 
Már az 1970-es évek elején megjelentek egyes falvakban az emeletes, azaz két- vagy háromszintes házak, de az 1980-as évekre – ha az építtetők anyagi ereje lehetővé tette – szinte egyeduralkodóvá váltak. Korai változataik tetőnyerge az utcával párhuzamos volt, sőt a sátortetős házakat alapul véve, alagsorral is bővítették őket. Ebben az esetben a lakószobák az emeleten voltak, míg a „szuterénben” műhely, kazánház és esetleg garázs helyezkedett el. Az 1980-as évekre már az utcára merőleges tetőnyergű, változatos megjelenésű, igényes kiképzésű, egyedi ajtókkal és ablakokkal ellátott, tetőtér-beépítéses házak jellemzők.
 
 
 

Császár község központjában emeletes sorházak is épültek, részben pedagógus szolgálati lakások céljára.

 

Sajátos képződmény Tát úgynevezett kertvárosa[12], amely a 20. század első felétől napjainkig folyamatosan épül. A dorogi és a tokodi szénbányák dolgozói számára épült telep legkorábbi „ikres” bányászlakásai még földszintesek voltak, majd az 1960-as évektől emeletes, „négyes” házakat építettek, sőt lakótelepi jellegű épületet is láthatunk. A képeken az is látható, hogy az ott lakók a növekvő létszámú család miatt hogyan bővítették vagy alakították át lakásaikat: a földszintes házakat „toldalékszárnyakkal” látták el, míg az emeletes házak erkélyeit beüvegezték, így az további szobaként működhetett.

 

És néha az is előfordult, hogy elkezdődött az építkezés, de az építtetők csak az alapozásig jutottak el, és kénytelenségből továbbra kicsi háztorzókban voltak kénytelenek élni…

 

A táti képeken szép számmal láthatók személy- és teherautók, ez is a település jómódját jelzi (bár a fényképésznek biztosan nem állt szándékában „direkt” fotózni ezeket).

 

A települések megfelelő működését – tetszik, nem tetszik – a különféle hivatalok, intézmények teszik lehetővé. Ezek épületei igen nagymértékben meghatározzák a falu- és városképet, olykor szerencsétlen módon is. A táti volt MSZMP-székház épülete – a különleges szerkezetű vörös csillaggal – akár az 1930-as 1940-es években épült villa is lehetne (fent). Az új, reprezentatív táti tanácsháza, jelenleg városháza, a dinamikusan fejlődő települést jelképezi. Az alsó képen a volt szőnyi községháza (ma részönkormányzat) látható. Az emeletes épület a hajdani jelentős település rangját mutatja, amelyet a zsalugáteres ablakok tesznek barátságossá.

 

Az alábbi üzletek Táton láthatók (vagy voltak láthatók.) Egy italbolt az elmaradhatatlan kerékpárral... Az egykori Tokodi Aranykalász Tsz baromfihús-üzlete a 80-as évek jellegzetességeit viseli magán. A magánházak egy része már eleve üzletként hasznosítható helyiségekkel épült. A kertvárosi ABC tipikus épület, míg a dekoratív megjelenésű gyógyszertár a (tanácsházhoz hasonlóan) szintén a fejlődő település szimbóluma.

 

A művelődési és egészségügyi intézmények épületei közül az egykori császári mozi ma húsbolt (felül balra). Táton két iskola is működött, balra az ófalui, míg jobbra a kertvárosi, Kilián György nevét viselő intézmény épülete látható. Utóbbin figyelemre méltó a sárkányt eregető gyerekeket ábrázoló dombormű. Rédén egymás mellett áll a művelődési ház (balra) és a hangsúlyosan elhelyezett (azóta felújított) iskolaépület. Császár és Tát orvosi rendelőépülete két külön világ (felülről negyedik sor), a császári épület az 1930-as 1940-es évek tisztes munkája, míg a táti a hagyományos faluképet felelevenítő modern épület mintaképe.

 
 
A települések képét a templomok rendkívül markáns módon határozzák meg. Így van ez a fényképezett községekben is. Bakonybánk templomának (Szent Bertalan apostol templom) középkori eredetét mindmáig őrzi tömege és elhelyezkedése. Bakonyszombathelyen a harangláb, valamint az evangélikus és a Szent Imre templom a falu központjában áll. Az alsó két kép a császári Szent Péter és Pál katolikus plébániatemplom belsejét ábrázolja (templombelsőről és szertartásról készített felvétel a többi településen nem készült!). A másik tablón Borsos Sándor császári református lelkész, a református templom, a komáromi (szőnyi) katolikus Nagyboldogasszony és a református templom (korabeli környezetükkel) látható, alul pedig a táti „régi” iskola szomszédságában álló Mindenszentek plébániatemplom.
 

 

A fényképezett településeknek (a templomokat leszámítva) viszonylag kevés műemléképületük van. Az első tabló tetején a két bakonybánki kúria (az egykori Stróbel-kastély és a Bezerédy-kúria), a bakonyszombathelyi magtár, egy császári utcai csorgó, valamint a komáromi Selye János Kórház kastélyépületből kialakított épülete látható. A másik tablón a jelenleg bútoráruházként működő komáromi (szőnyi) magtár, a táti Eggenhoffer-kúria, az azóta felújított rédei „intézőház” és az egykori Esterházy-kastély szomorú maradványa látható.

 

Műemlék után emlékmű: a képek között ezekből is találunk néhányat. A császári katolikus templomon látható két emléktáblán kívül az első világháborús emlékművet örökítette meg Tálos Zoltán, míg Bakonyszombathelyt az 1975-ben felállított felszabadulási, Komárom-Szőnyt pedig a Dobi István-emlékmű (Tar István alkotása) képviseli.

 

Mivel a fényképezett településeken  számottevő ipari üzem nem volt (kivéve Komáromot) így ipar helyett a "fejlett nagyüzemi gazdálkodást" folytató Császári Rákóczi MGTsz központi telepéről, borászatáról, valamint földjeiről – és főleg gépeiről – készültek képek képviselik a szocialista gazdaságot.

 

A közösségi közlekedés felvételi épületei, objektumai közül csak a 2007-ben megszűnt, Tatabánya-Pápa vasútvonalon lévő császári állomásépület és a szőnyi vasútállomás lett lefényképezve.

 
A temetőket ábrázoló felvételek közül a császári és a szőnyi református temetőről készült képeket válogattam ki. Előbbin érdekes képhiba is látható... 
 
 
Kládek László levéltáros MNL KEML


[1] Morvay Péter: Országépítés – országfényképezés. Honismeret, 1985. 4. szám. 247-249. oldal

[2] Vörös Károly: Két javaslat mai életünk emlékeinek megörökítésére. Honismereti Híradó, 1973. 3—4. sz. 24-25. oldal.

[3] Dr. Szász János: Épületfényképezés I-II. Fotó, 1984. március 120-121. oldal, 1984. április 167-169. oldal.

[4] Morvay Péter: Országépítés – országfényképezés. Honismeret, 1985. 4. szám. 247-249. oldal

[5] Komárom. Szerkesztő bizottság: Breiner József et al. A bevezető tanulmányt írta Piskolti Béla, a felvételeket készítette Jusztin Tibor. Megjelent a Komáromi Városi Tanács kiadásában. [1985].

[6] Rodolfo, polgári nevén Gács Rezső (született: Gross Rezső, Budapest, 1911. május 16. – Budapest, 1987. január 25.) magyar bűvész, érdemes és kiváló művész.

[7] Harangozó Teri (Bátya, 1943. augusztus 8. – Budapest, 2015. szeptember 8.) magyar énekesnő.

[8] Lehr Ferenc (Budapest, 1950. július 7. – 2016. február 24.) magyar humorista, előadóművész. A Magyar Televízió 1977-es Ki mit tud? műsorában tűnt fel a fődíjas Gúnya együttesben, ahol társa Rácz Mihály volt. 1983 és 1995 között az Atléta Trió tagja volt Boncz Gézával és Fogarasi Jánossal.

[10] Bitó János tervező: A megéledett hagyomány. Lakáskultúra, 1970. 4. szám. 16-19. oldal.

[12] Tát csak 2013-tól városi rangú település, így az elnevezés nem státuszt jelöl.

 

Utolsó frissítés:

2022.10.25.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges