Fűtés gazdasági válság idején. Egy iskolai fűtési jelentés az 1930-as évekből

Az idézet forrása a Mezőberényi II. Kerületi Ág. H. Ev. Elemi Iskola fűtési jelentése az 1934/35-ös tél fűtési adatairól. A történelem ismétli önmagát, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy nincs új a nap alatt. Legalább is ezt az érzést keltheti a most bemutatásra kerülő levéltári dokumentum, melynek fentebb idézett sorait a gyanútlan olvasó könnyedén akár egy, a napi sajtóból vagy éppen a legutóbbi kormányinfón elhangzottakból kiragadott mondatnak is vélhetné… Pedig a néhány oldalas jelentés valójában több mint 80 évvel ezelőtt született. A hátterét az 1929–33-as nagy gazdasági világválság adja, melynek elhúzódó hatásai hazánkat még az 1930-as évek közepén is sújtották. Az első világháború és Trianon traumájából éppen csak talpra álló Magyarország kormánya már az 1920-as évek közepétől több rendeletet bocsájtott ki a fűtőanyagok beszerzésére, felhasználására vonatkozóan. Ezek elsődleges célja, főként a magyar bányászat fellendítése révén, a hazai gazdaság fejlesztése volt, valamint a munkanélküliség csökkentése és az ország külkereskedelmi mérlegének javítása. Az 1926. szeptember 24-i minisztertanács kimondta, hogy az összes állami hivatal, intézmény helyiségeit az 1927/28-as tüzelési szezontól kezdődően kizárólag hazai termelésű szénnel lehet fűteni. Az 1930. május 16-i minisztertanács pedig az összes önkormányzati testület fűtésére is kiterjesztette ennek az intézkedésnek a hatáskörét. A következő év elején a magyarországi kitermelésű tűzifa kötelező használatát szintén elrendelték, sőt később azt is szabályozták, hogy fát lehetőleg csak begyújtáshoz használjanak az állami hivatalokban és intézményekben, s a fűtésük nagy részét a honi széntermékekre alapozzák.

 

Ebben a szellemben fogant a Magyar Királyi Vallás és Közoktatásügyi Miniszter – már egyértelműen a világgazdasági válság hatásait tükröző – 1931. évi 010–4–104. számú rendrendelete is, melyből az alábbi sorokat idézzük: A beállott súlyos gazdasági és valutáris helyzet, a kereskedelmi mérlegünket terhelő importtételeknek, s köztük a tűzifa, szén- és kokszbehozatalnak minél nagyobb mértékű csökkentését teszi kötelességünkké. […] Nyomatékosan felhívom Címet, hogy a hazai szén kötelező használatára és tűzifának csak az alágyújtás céljára való felhasználásra vonatkozó rendelkezés végrehajtásáról személyes felelősség terhe mellett gondoskodjon, megjegyezvén, hogy a hazai szén használata nemcsak a szoros értelemben vett hivatali fűtésre, hanem az egyéb célú fűtésre, mint például a takaréktűzhelyek, főzőüstök, stb. és a kincstár terhére ellátott természetben élvezett lakások fűtésére is kötelező.” Az 1932. évi 1806. számú rendelet pedig már a vezetők személyes, anyagi felelősségét is kiemeli a végrehajtás kapcsán: „Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy az államháztartás mai nehéz helyzetében nem tekinthetek el attól, hogy a hivatalokban, intézetekben stb. mindenütt csak a legolcsóbb és legracionálisabban felhasználható tüzelőszer használtassék. A fűtési rendelkezések pontos betartásáért a hivatalvezető személyesen, anyagi szempontból is felelős.

 

A fenti idézetek mutatják, hogy az elfogadott rendelkezések gyakorlati életbe való átültetése nem lehetett zökkenőmentes. A fűtési rendeletek évről-évre visszatérő elemei voltak az ehhez hasonló felszólítások, melyek egyúttal hangsúlyozták, hogy a külföldi tüzelő használata kizárólag külön miniszteri engedéllyel lehetséges, azt minden évben meg kell újítani. Az ellenőrizhetőség érdekében 1931-től kezdődően fűtési jelentés beadására is kötelezték a rendelkezés hatálya alá tartozó egységeket. Az első évben még csak arra kérdeztek rá, hogy megtörtént-e az átállás a hazai tüzelő használatára, és ha nem, akkor ennek mi az oka. Illetve, amennyiben még mindig külföldi tüzelőt használnak, akkor azt milyen engedély alapján teszik az érintettek. 1932-től azonban már külön, erre a célra rendszeresített nyomtatványon kellett megtenni az adatszolgáltatást.

 

Az elemi népiskolák és óvodák jelentéseit egy eredeti példány irattárba helyezése mellett további két példányban kellett az illetékes tanfelügyelői hivatalnak megküldeni, melyekből a ellenőrzés és összesítés után az egyik iratot határidőig a Vallás- és Közoktatásügyi, a másikat pedig a Kereskedelemügyi Minisztériumba volt köteles továbbítani.

 

Egy ilyen irattári dokumentum maradt meg a Mezőberényi Elemi Iskolák iratai között a II. Kerületi Ág. H. Ev. Elemi Iskola 1935-ben beküldött adatszolgáltatásáról. A négy oldalas „Fűtési Jelentés az 1934/35. fűtési évadról” című adatlaphoz Tudnivalók címmel egy két oldalas kitöltési útmutató is tartozott. Mit is tudhatunk meg ebből a jelentésből?

 

Az 1930-as évek közepén szlovák iskola néven is ismert intézményben hat tanteremben folyt a tanítás öt különböző épületben. Mindegyik tanítói lakást is magában foglalt. Az épületek elhelyezkedését és alaprajzát az adatlap utolsó oldalán elkészített helyszínrajzok örökítették meg. Egy-egy házrészben a fűtött térfogat 215–296 légköbméter között mozgott, ami nagy alapterületű és nagy belmagasságú helyiségekre utal. Mindezek fűtésére épületenként 1–1 vaskályha szolgált: 2 db Polus OK 30 típusú, 2 db Kalán gyártmányú és 2 db fafűtéses egyenes rostélyos fűtőberendezés biztosította a meleget az összesen 1488 légköbméterre. A fűtés költsége az egész idényre 576 pengőre rúgott.

 

Kiderül a jelentésből az is, hogy az iskolában a törvényi előírások ellenére, még ekkor is külföldről beszerzett bükk hasábfával fűtöttek. A fatüzelésre elviekben megvolt a lehetőség, megfelelő engedély birtokában annak igazolása után, hogy az a fűtőérték figyelembevételével arányosítva olcsóbban megvalósítható, mint a széntüzelés, a nem hazai tüzelő használata azonban egyértelműen szembement az útmutatóban is részletezett miniszteri rendelettel. „2. Tüzelni csak belföldi tüzelőszerrel szabad. Fát általában csak begyújtásra szabad felhasználni. 3. Fatüzeléshez külön engedély kell. Az engedélyezés egyik főfeltétele az, hogy a fa kalorikus értékben (a szállítási, felaprítási, behordási költségek betudásával) a szénnél olcsóbban legyen beszerezhető.”

 

Nem tudjuk meg azonban az adatszolgáltatásból, hogy a rendeletben meghatározottól eltérő fűtési gyakorlathoz az iskolának volt-e megfelelő engedélye: „A fűtőanyag beszerzését, valamint a fűtési idény alatt a fűtés eszközlését teljesen az isk. fenntartó egyház eszközli a saját szervei útján. Ebbe az isk. igazgatója egyáltalában nem folyik bele. Ennek következtében a következő rovatok kitöltése nem áll módomban.” – írja az adatlapot kitöltő igazgató a jelentés első oldalán.

 

Végezetül érdekes adalékul szolgálnak a korszak általános fűtési viszonyaira a Tudnivalóban leírt útmutatások is, melyek például a régi típusú, rossz hatásfokon működő fűtőberendezések mielőbbi cseréjére intenek, valamint felhívják a figyelmet az épületek nyílászáróinak megfelelő állapotára: „ezeket feltétlenül jó karban kell tartani, mert ez jóval kisebb költségeket jelent, mint az elhanyagolásukból eredő, évről-évre fokozódó, kényszerű tüzelőpazarlás.” A jó tanács az előttünk álló télre készülve, napjainkban is megszívlelendő.