„A szóbeli sértés és a történt tettleges bántalmazások a munkaviszonyból kifolyólag alkalmaztattak…”
Szemelvények a Mezőberényi Ipartestület Békéltető Bizottságának jegyzőkönyvéből a 20. század első harmadából
Az ipartestületek magyarországi felállításáról rendelkező 1884. évi XVII. törvénycikk, az ún. második ipartörvény a testületek alapvető céljaként tűzte ki „az iparosok közt a rendet és az egyetértést fenntartani, az iparhatóságnak az iparosok közt fentartandó rendre irányuló működését támogatni, az iparosok érdekeit elmozdítani, s őket haladásra serkenteni.” Ennek érdekében a jogszabály többek között békéltető bizottságok felállítását rendelte el az ipartestület kötelékébe tartozó mesterek, valamint tanoncok és segédek közötti vitás kérdések elrendezésére.
Mezőberényben az ipartestület 1884. október 10-én tartotta alakuló ülését és fogadta el alapszabályát, melyet ezt követően az ipartörvény rendelkezéseinek megfelelően a felsőbb hatóságokhoz beterjesztett. Hivatalos működését 1885. március 27-én, az alapszabály minisztériumi jóváhagyása után kezdte meg. Az ekkor elfogadott szabályzat már kimondta egy békéltető bizottság felállítását. Ennek alapszabályát 1885-ban alkották meg, s még abban az évben a miniszteri jóváhagyást is megkapta.
Az alapszabály a békéltető bizottság céljaként az ipartestület kebelében működő iparosok és tanoncok vagy segédek között felmerülő súrlódások és vitás kérdések elintézését jelölte meg. Maga a bizottság 42 tagot számlált, melynek fele részét a testület elöljáróságának tagjai, fele részét a segédek megválasztott képviselői tették ki. A segédeket egy évre választották, s a választás nem volt visszautasítható, kivéve, ha a segéd már legalább három éve folyamatosan tag volt. Elnöke az iparhatósági biztos volt, míg jegyzője az ipartestületi jegyző. Az ülésekről jegyzőkönyvet vezettek. A bizottsági üléseken legalább hat tagnak kellett részt vennie, s közöttük az iparosoknak és a segédeknek egyenlő arányban kellett megjelenniük. Panaszt írásban, illetve szóban lehetett beterjeszteni az ipartestület elöljáróságánál. A bizottság alapszabályának megfelelően heti rendszerességgel ülésezett, ténylegesen azonban a jegyzőkönyvek tanúsága szerint évente csak néhány alkalommal, amikor igény volt a működésére. Az ülésen mind a panaszos, mind a panaszlott félnek kötelező volt a megjelenés, a távolmaradást a panaszlott részéről a panasz jogosságának elismeréseként tekintették. Az ülés mindig a vitás felek kibékítési kísérletével kezdődött. A jegyzőkönyvek alapján azonban ez egyetlen alkalommal sem sikerült… Ezt követően mindkét fél előadhatta álláspontját, illetve állítása igazolására tanúkat is idézhetett. A bizottság visszavonulva, s az elmondottakat mérlegelve hozta meg döntését, melyet határozat formájában hirdetett ki az érintetteknek. A döntés kötelező érvényű volt, ellene fellebbezni nem lehetett, jogorvoslati lehetőséget a felettes iparhatósági fórumok jelentettek, elsőfokon a járási főszolgabíró.
A békéltető bizottság jegyzőkönyvei az 1906–1937 közötti évekből maradtak fenn a Mezőberényi Ipartestület iratai között az MNL Békés Vármegyei Levéltárában.
Ezeket olvasva, az abban megjelenő konfliktusok hátterében felderengenek előttünk az iparosok, mesterek, segédek és tanoncok mindennapjai egy alföldi, mezővárosi jellegű településen, a 20. század első évtizedeiben. A panaszok többsége a munkavállalók részéről került a bizottság elé, azonban néhány esetben maguk a mesterek jelentek meg panaszos félként a jegyzőkönyvek lapjain. Leggyakrabban a tanonc- vagy segédszerződés másik fél hibájából való felbontását kezdeményezték a panaszosok, valamilyen sérelemre hivatkozva, gyakran kártérítési igénnyel kiegészítve. A méltánytalanság a tanoncok vagy segédek részéről leginkább a rossz bánásmód, a nem megfelelő színvonalú képzés, a szakma mellett mindenféle más, elsősorban házimunkákra való kényszerítés volt. Gyakran panaszkodtak a munkabérük, illetve elbocsátásuk esetén a felmondási időre járó bérük, esetleg a munkakönyvük jogtalan visszatartására is. A mesterek részéről a panasz leginkább a szerződéstől való egyoldalú elállás miatt merült fel, vagyis általában azt nehezményezték, ha a tanonc vagy segéd egyszerűen engedély nélkül elhagyta mesterét, és nem akart visszatérni hozzá.
Nézzünk néhány példát a tárgyalt panaszok közül!
1909-ben egy festőtanonc durva becsületsértés és rendszeres verés indokával kérte a szerződése felmondását. Történt ugyanis, hogy mestere hiányzó festőhengereinek ellopásával vádolta meg őt, majd „azzal fenyegette meg, hogy csendőri házkutatást fog szüleinél emiatt tartani, minthogy bizonyosan oda vitte el, emellett a cigány istenit szidalmazta és családját is káromolta.” Ekkor ugyan nem bántotta, de más alkalmakkal többször is megverte, rendszerint a munkája miatt. A bizottság a panaszos kérelmét elutasította, mivel indoklása szerint „a szóbeli sértés és a történt tettleges bántalmazások a munkaviszonyból kifolyólag alkalmaztattak […] így a mester fegyelmi jogkörét nem lépte túl.”
Esetek a Békéltető Bizottság jegyzőkönyveiből
1913-ban egy üveges mester panaszolta be tanoncát, mivel az engedély nélkül eltávozott tőle, és szerződése ellenére nem akar visszatérni hozzá. A tanonc „elmenetele indokául azt hozta fel, hogy mestere az iparhoz nem tartozó munkával is foglalkoztatja s így az iparágat megunta.” A bizottság határozata a tanoncot három napon belül a mesteréhez való visszatérésre kötelezte.
Szintén 1913-ben egy, a panasz szerint munkájából jogos indok nélkül azonnali hatállyal elbocsájtott asztalossegéd kérte a bizottságot, kötelezze mesterét 15 napi felmondási időre vonatkozó bér kiadására. A mester elmondása szerint azért bocsátotta el segédjét, „mert az az ő nejével tiszteletlenül bánt, neki nem köszönt, s mint utólag megtudta, panaszos megátkozta nejét családjával együtt. Panaszos istentelen viselkedése miatt neje kijelentette, hogy vagy ő távozik el, vagy panaszost küldje el.” A bizottság előtt a tanúk megerősítettek, hogy a panaszos sértő kijelentéseket tett a mester feleségének: „dögöljön meg a gyereke, amikor a legnagyobb öröme van benne […] Fene egye meg a pofáját” A bizottság jogosnak ítélte a panaszos azonnali elbocsájtását, s kártérítési igényét elutasította.
1925-ben a berényi nagy vendéglő főpincére tett panaszt, miszerint a vendéglős őt felmondási idő nélkül, azonnali hatállyal elbocsájtotta, és kérte, hogy a 14 nap felmondási időre járó munkabérét megkaphassa. A vendéglős az felmondás indokául azt hozta fel, hogy a főpincér részeges volt, és gyakran ittas állapotban dolgozott, ilyenkor tiszteletlenül bánt a vendégekkel, és túlszámlázta a fogyasztást, kifizettetve olyan italokat is, melyet azok el sem fogyasztottak. Mindennek igazolására tanúkat is állított a károsult vendégek és a vendéglő zenészei közül. Végezetül azt is kijelentette, hogy elbocsájtása napján a főpincér csak több órás késéssel, délelőtt 11 órakor jelent meg a munkában. A bizottság a tanúk meghallgatása után, saját tapasztalataira is hivatkozva, helyt adott a panaszosnak, úgy látta, hogy a vendéglős vádjai egyértelműen nem igazolhatók, és nem indokolják a panaszos azonnali hatállyal történő elbocsájtását. Indoklásukban kiemelték, hogy a vendéglő alkalmazásában álló zenészek tanúvallomása a főpincér viselt dolgairól nem elfogadható, mivel ők függő viszonyban állnak a vendéglőssel, az italok túlszámlázása kapcsán pedig, noha annak megtörténte valószínűsíthető, a szándékosságot nem lehet igazolni. Arról pedig, hogy utolsó nap késve jelent meg a munkahelyén a munkavállaló, a bizottság úgy nyilatkozott: „nem kívánható attól a pincértől, aki hajnali 3 óráig teljesít fárasztó szolgálatot, hogy már reggel újból munkába álljon.” A panaszost tehát, noha talán korhely volt, mindezek alapján jogosultnak találták a felmondási időre járó bérére, s a vendéglőst kötelezték annak kifizetésére.
Esetek a Békéltető Bizottság jegyzőkönyveiből
1926-ban egy csizmadia mester tanonca kérte a szerződése felbontását rossz bánásmódra hivatkozva: „nem adtak elegendő ennivalót, több ízben másnapos és hideg ételt kapott enni, és kényszerítve volt arra is, hogy a mester kisgyerekei által eldobált és bepiszkolt kenyeret egye”. Emellett a mestere több ízben is megverte, pénz lopásával is megvádolta, miközben a felesége kijelentette, hogy nem mos rá, holott a szerződésben azt is vállalták. A bizottság, noha a panaszos vádjait általában nem látta bizonyíthatónak, a tanoncszerződés felbontása mellett határozott, mivel a mester elismerte, hogy „tanoncát kétszer vagy háromszor minden jogos indok nélkül pofon ütötte.”
Szintén a munkaadó ellen ítélt a bizottság abban az 1928-as esetben, mikor a szabómester arra hivatkozva bocsájtotta el tanoncát három hónapi betegsége után, hogy „tudomása szerint tüdőcsúcshurutban kezelte őt az orvos. Mint hogy tudomása szerint úgy a fiú atyja, mint annak 19 esztendős leánytestvére tüdővészben haltak el, s erre a fiúban is hajlamot tapasztal, ő a saját két apró családjának az egészségét komolyan veszélyeztetve látja.” A bizottság a szerződés felmondást jogtalannak ítélte, annál is inkább, mivel a tanoncot az orvos egészségesnek nyilvánította, így a mestert a tanonc tovább-foglalkoztatására utasította.
Esetek a Békéltető Bizottság jegyzőkönyveiből
Arról, hogy a bizottság azért nem vette félvállról a közegészségügyi kérdéseket egy 1933-as eset tanúskodik, mikor is jogosnak ítélte annak a sütősegédnek az azonnali hatállyal történő elbocsátását, ki nemi betegsége miatt másfél hétig hiányzott a munkából, hogy otthonában kezelje magát, majd, gyógyult voltáról nem tájékoztatva mesterét, jelent meg újból a pékségben.
Végezetül a korabeli fekete foglakoztatás egy példáját idézzük fel 1935-ből. Egy cipészsegéd azzal a panasszal fordult a bizottsághoz, hogy mestere, akinél már majd három éve alkalmazásban állt, munkaviszonya megszüntetésekor az utolsó fél év munkabérének nagy részével tartozásban maradt. Azt részére kiadni nem akarta, mondván, hogy a vitatott időszakban már nem hetidíjas segédként, hanem csak elkészített darab után fizetett bedolgozóként alkalmazta. Ráadásul, mikor a vitájuk után az ipartestülethez elment bejelenteni a kilépését a munkadójától, derült csak ki, hogy a mester őt már két évvel korábban kijelentette, s azóta úgy foglalkoztatta, hogy utána a társadalombiztosítási díjakat sem fizette meg. A mester tanúvallomásában azt állította, hogy a fekete foglalkoztatás kifejezetten a segédje kérésére történt, és az utolsó félévben a darabszámos bedolgozóként való foglalkoztatás is kölcsönös szóbeli megállapodás alapján zajlott. Tanúk meghallgatása után a bizottság a panaszosnak adott igazat, és a mestert az elmaradt bér megfizetésére kötelezte. Indoklásában kiemelte, hogy a mester állításai nem igazolhatóak a külön megállapodásokról, így a munkavállalónak segédként való folyamatos foglalkoztatása valószínűsíthető, tehát az jogosult a foglalkoztatás teljes idejére a munkabérére. Ezen túl a határozat elrendelte, „hogy a fennforogni látszó iparügyi kihágás elbírálása végett a jegyzőkönyv egy hiteles másolati példánya a Békési Járás főszolgabírájához áttétessék.”
Esetek a Békéltető Bizottság jegyzőkönyveiből
Talán az eddigi példákból is megállapítható, hogy nincs új a nap alatt! Noha a testi fenyítések ideje a munkahelyeken bár leáldozott, számos kérdés napjainkban is időszerű lehet: fekete foglalkoztatás, munkabér jogtalan visszatartása, jogos felmondási idő, vagy az erre járó munkabér megtagadása. A Mezőberényi Ipartestület Békéltető Bizottságának jegyzőkönyvei azon túl, hogy bepillantást engednek az egy évszázaddal ezelőtt élő iparosok hétköznapjaiba, arra is rávilágítanak, hogy a munkaadó és munkavállaló közötti viszony konfliktusai, bár konkrét formájukban az adott korhoz kötöttek, jellegükben mindenképpen kortalanok.
Forrás: A Mezőberényi Ipartestület Békéltető Bizottságának jegyzőkönyvei. 1911–1937. MNL BEVL IX. 215. A Mezőberényi Ipartestület Iratai
Szerző: Bódán Zsolt
Új hozzászólás