Jelenlegi hely

Elfeledett városvezetők nyomában – Benyák Béla, Miskolc első tanácselnöke

2019.04.10.

Kis József: Elfeledett városvezetők nyomában – Benyák Béla, Miskolc első tanácselnöke

„..túlteszem magam minden gátláson, szorongáson, s úgy írom le az eseményeket, ahogy átéltem és ahogy emlékezetemben él.” – e szavak kíséretében vetette papírra memoárját Benyák Béla, Miskolc első tanácselnöke 1984-ben. 79 oldalas visszaemlékezése – amelynek most tanácselnöki időszakára vonatkozó részét közöljük – fontos kortörténeti dokumentum, bár egyes esetekben állításai forráskritikával kezelendőek. Benyák Béla életrajza egyúttal sorozatunk első darabja is, amelyben bemutatjuk Miskolc város tanácselnökeit 1950-től 1990-ig.

 

Benyák Béla 1906. július 11-én született Szobon. Apját nem ismerte. Anyja, Benyák Erzsébet Budapesten szolgált cselédként, s „élete egyenlő volt a rabszolgáéval … a kiszolgáltatottságon kívül semmit sem tudott, írni, olvasni sem tudott.” – emlékezett rá fia önéletrajzában. Erzsébet helyzetéből fakadóan nem tudta gyermeke neveltetését biztosítani, ezért fiát a nagyszülőkhöz adta, s mindössze évente egyszer-kétszer látta őt, ünnepek alkalmával. Benyák Béla tehát favágóként dolgozó nagyapjához került. Hat elemi végzett, s igen korán elkezdett dolgozni a szomszédos Luczenbacher grófi uradalomban cselédként. „Tizenéves társaimmal együtt répát egyeltünk, gyomláltunk. Az ispán lovagló pálcával a kezében ügyelt ránk, ütögetve azzal csizmaszárát. Aki rosszul végezte munkáját, azon végighúzott és a napszámból is levontatott.” – emlékezett rá 1984-ben.[1] Később a bányában kőtörőként, kőfaragóként, majd fafaragó asztalosként dolgozott.[2]

Önéletrajza szerint 1918/19-ben – mindössze 12-13 évesen – a szobi bányában „részt vett” a forradalomban, valójában csupán szemlélője volt az eseménynek. A Tanácsköztársaság idején az üzem telefonközpontjába került, ahol 1968-as önéletrajza szerint a helyi vörös őrség és a 14-es árkász zászlóalj parancsnokságai között volt összekötő, míg 1984-es visszaemlékezése szerint mindössze a forgalomirányításnál segédkezett. Utóbb csatlakozott az árkászokhoz és hírvivőként velük tartott Csongrádra, illetve Kiskunfélegyházára, ahol az ezred feloszlott. Benyák másodmagával – egy tizenkét éves fiúval – a fővárosba ment, majd miután onnan a románok „pár pofonnal” elzavarták, hazatért. Otthon úgy érezte, hogy a „csendőrök fenyegetése miatt” nem maradhat, ezért Nagybörzsönyben szegődött el cselédként, egy jómódú gazdához. 1921 elején Budapesten egy autókarosszéria- és kocsigyártó kis üzemben helyezkedett el karosszéria tanulóként. Később kitanulta az asztalos szakmát és magánúton elvégezte a „faipari technológiát”. Fővárosi évei alatt, mesterének köszönhetően került kapcsolatba a munkásmozgalommal. 1923-ban belépett a Fiumei úti Ifjúmunkás Sportegyesületbe, s szervezett munkásként több tüntetésen is részt vett, ahol fizikailag is fellépett az Ébredő Magyarok tagjai ellen: „szétvertük őket, egyetemi diákok voltak, könnyen elbántunk velük” – írta egyik önéletrajzában.[3] 1924 júliusában a növekvő munkanélküliség miatt Jugoszláviába ment, de számításai nem váltak be, ezért decemberben visszatért. 1925-ben szabadult fel karosszéria-asztalosként, majd Kőbányán, a Medichemia gyógyszergyárban helyezkedett el.[4]

1925 decemberében került Miskolcra, ahol a Villamos Üzemek közúti villamos vasútjánál helyezkedett el asztalosként. Az Építők Szakszervezetének lett a tagja, mert ekkor a famunkásoknak még nem volt külön szakszervezete. 1926-ban a Szociáldemokrata Párt tagja lett. 1984-es visszaemlékezése szerint a választások idején agitátorként dolgozott, s a Szent István út és a Bársony János utca felelőse volt.[5] Utóbb a pártban „szervezői és körzetbizalmi feladatokat” látott e, de részt vett röplapok terjesztésében is.[6] Emellett az Ifjú Munkásban sakkozott, a munkásdalárdában énekelt, majd annak feloszlatása után a Vasas dalárdának lett alapító tagja.[7]

1929-ben nősült meg, négy fia született. 1936-ban egy nyilas gyűlés megzavarása miatt rendőrségi felügyelet alá került. 1942. április 30-án „kommunista és felforgató tevékenység” miatt SAS-behívóval munkaszolgálatra rendelték be. Néhány hónapig a Huszár-laktanyában és a Fazekas utcai fogházban raboskodott, majd júliusban - a VII. Különleges Büntető-munkásszázad tagjaként – a doni harctérre vitték.[8] 1968-as önéletrajza szerint munkaszolgálata idején a hadbíróság – társaihoz hasonlóan – 20 évre ítélte hazaárulás miatt azzal a kitétellel, hogy a büntetést a háború befejezése után fogja letölteni.[9] 1984-ben azonban már arról írt, hogy a tábori csendőrök fenyegették meg őket azzal, hogy 10-25 évig börtönbe fognak kerülni a győztes háború után.[10] Munkaszolgálatosként fedezéket, lövészárkot ásott, bunkert épített.

1942 decemberében, más adat szerint 1943. január 10-én ötödmagával a szovjet hadsereghez szökött. Társaival a tambovi fogolytáborba került, ahol feketetífuszos lett.[11] Napokig élet-halál között volt, 36 kilóra fogyott. 1943. május 1-jén antifasiszta iskolába jelentkezett, majd a „Juzsa 165-ös iskolatáborban” három hónapos képzésen vett részt. A vizsgán – amelyet 1943. szeptember 15-én tartottak – állítólag Rákosi Mátyás és Vas Zoltán is megjelent.[12] Ezt követően a marsankszi táborba osztották be, ahol a magyar foglyok között végzett propagandamunkát. 1944 elején a krasznogorszki 27/b. táborban nyolc hónapos antifasiszta iskolát végzett, majd 1944 szeptemberében partizánnak jelentkezett. A Kijev melletti szvetosinói táborban kapott kiképzést, de a magyarországi front előrehaladása miatt bevetésére már nem került sor. 1968-as önéletrajza szerint 1944 decemberében Garasin őrnagy vezetésével indult haza[13], más nyilatkozatai szerint azonban ez csak két hónappal később történt, s Debrecenbe 1945. február 7-én érkezett meg.[14] Itt székelt ugyanis az ideiglenes magyar kormány, amelynek „biztosítója”, vagyis a kormányőrség tagja lett.[15] Kormányőrként állandó őrhelye Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök lakása, s egyben rezidenciája volt, akit barátságos és közvetlen embernek ismert meg.[16]

Benyák itthon belépett a Magyar Kommunista Pártba, pártmunkára jelentkezett, s Hajdú megyében pártaktívaként vett részt a földosztásban.[17] 1945 áprilisában – kérelmére – Miskolcra helyezték és a helyőrségnél nevelőtisztként osztották be. Két hónappal később leszerelt, június 15-ével ugyanis az MKP sajószentpéteri járási titkárává nevezték ki.[18] Később ezt az időszakot tartotta élete legszebb időszakának: „Akkoriban, 16 bánya és 53 község tartozott a járáshoz. A termelés beindítása, széncsata, államosítások, vá­lasztási küzdelmek; sok munka, bizalom és jövőbe vetett hit jellemezte ezeket az éveket. Fényes szelek lobogtatták a kommunisták zászlaját.”[19]

1947-ben Budapestre küldték pártiskolára, majd „rendcsinálóként” a mezőcsáti járásba irányították, s itt nevezték ki a járási pártbizottság titkárává. Új „szolgálati helyén” a parasztok lázadtak a cséplés ellenőrzése miatt, de Benyák beváltotta az iránta táplált reményeket, s gyorsan rendet teremtett, majd részt vett az első termelőszövetkezeti csoport létrehozásában.[20] 1948 decemberében a miskolci Első Öntött Üveggyár igazgatója lett azzal az érveléssel, hogy „a gyárak államosítása után itt van szükség megbízható vezetőkre. A munkáshatalomnak a gazdaság vezetését is meg kell tanulnia.”[21]

1950-ben részt vett az alakítandó tanácsok szervezésében, a „választások” előkészítésében, majd a párt döntése alapján 1950. augusztus 15-én a miskolci városi tanács első elnökévé választották. Időszakára 1968-ban a következőképp emlékezett önéletrajzában: „Ebben az időben igen nagy volt az ellenség nyomása. A közellátás és a közigazgatás vonalán volt a támadás. Minden sorban állásért engem személyileg mint elnököt tettek felelőssé, holott még meg sem ismertem a közigazgatási vonalat.”[22]

Benyák Béla tanácselnöksége idején több fontos beruházás történt a városban, így a kettős sínpárú villamos vasúthálózat korszerűsítése, a Nehézipari Műszaki Egyetem megnyitása, új cementgyár és megyei pártszékház építése. Időszakában történt a Petőfi szobor felavatása és a görög polgárháború, a kommunisták leverése miatt elmenekült több száz görög család elhelyezése is. A cementgyár helyének kijelölése miatt – mint memoárjában olvashatjuk – Vas Zoltánnal, az Országos Tervhivatal[23] vezetőjével, a párt egyik legbefolyásosabb tagjával került konfliktusba. A városi tanács végrehajtó bizottsága a lakóteleptől távolabb, s a bányához közelebb kívánta felépíteni azt, Vas azonban ellentmondást nem tűrően, s fenyegetően lépett fel, így Benyák visszakozásra kényszerült, s a gyár a Vas által kijelölt helyen épült meg.[24]

Benyák Béla egy évig állt a város élén, 1951. szeptember 20-án váltották le. A döntés mögött a helyi párt vezetőit, Pőcze Tibor megyei és Bodnár András városi titkárokat látta, akik kinevezésével „a törvénysértések időszaka kezdődött el.”[25] Az első támadás Vaszil István[26], a megyei pártbizottság mezőgazdasági osztályvezetője részéről érte, aki tejelvonással, visszaéléssel gyanúsította meg. Az ügyet tisztázták, hamarosan azonban újabb vád érte, miszerint közpénzen – a volt polgármesterekhez hasonlóan – portét festettetett magáról! Benyák tagadta a vádakat, szerinte a festményt tudta nélkül két elnökhelyettese rendelte meg egy fénykép alapján. Magát a festményt Benyák állítólag megsemmisítette, de már késő volt, feljelentették. „A vizsgálat néhány napig tartott, de eredményéről nem tájékoztattak. Közben kétnapos tanácselnöki értekezleten voltam Budapesten. Mire visszajöttem, már nem voltam tanácselnök. Tanácsülés és eljárás nélkül leváltottak.” – emlékezett rá memoárjában.[27] Leváltásának körülményeit sosem feledte, s minden bizonnyal egy életre sértetté tette: „Senki meg nem hallgatott, bezárkóztak előlem, többen olyanok is elfordultak, akikkel együtt tanultam a Szovjetunióban. Egyszerűen minden kivizsgálás nélkül, törvénysértő módon, embertelenül leváltottak”. – írta 1968-ban.[28]

Benyák ezután a megyei Közútépítő és Útfenntartó Vállalat igazgatója lett. 1953-ban „rehabilitálták”, s a megyei pártbizottság gazdasági és ügykezelési osztályának a vezetésével bízták meg.[29] Érdemei elismeréseként 1954-a ben Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetésben részesült.[30]

Az 1956-os forradalom idején – egy későbbi jellemzése szerint – „a Borsod Megyei Pártbizottságon egyike volt azoknak, akik politikailag legszilárdabban helytálltak az ellenforradalom nehéz napjaiban. Kiállt a párt vagyonának védelmében, tevékenyen részt vett a párt újjászervezési munkában.”[31] Különböző visszaemlékezéseiben, különösen 1984-es memoárjában részletesen, de zavarosan tárgyalta az eseményeket, az idő múlásával az időpontok, a helyszínek és több állítása tekintetében erős kétség merül fel. Így saját bevallása szerint október végén a párt vagyonát, közel egymillió[32] – más adat szerint – másfél millió forintot mentett meg az „ellenforradalmároktól”, hozott el a bankból, s november 1-jén 19 társával fegyveres őrséget szervezett a „Pártház és a proletárdiktatúra védelmére …, amelyből november 14-én megalakult a karhatalom”.[33] Egy interjúja szerint szobája a forradalom napjaiban „olyan volt, mint egy arzenál”[34] Története több ponton sántít. A megyei pártbizottság épületét minden adat – köztük Grósz Károly visszaemlékezése – szerint az október 26-i sortűz után nemzetőrök védték.[35] A karhatalom szervezését pedig a pártház őrségétől függetlenül végezték, s abban Benyák nem vett részt. Ugyancsak utólagos kitaláció visszaemlékezésének azon kitétele, miszerint a „miskolci halállistán”, az „ellenforradalmárok” által kivégzendők névsorán az ő neve is szerepelt volna[36], ilyen lista ugyanis nem létezett. Hitelesebbnek tekinthetjük azonban visszaemlékezésének azon részeit, amikor a pártvagyon (ingatlanok, bútorok, stb.) megvédéséről, arra irányuló tevékenységéről írt.

Benyák Béla 1956-os történetére vonatkozóan Földvári Rudolf – a megyei pártbizottság akkori első titkára – 2011-ben publikált memoárja is szolgál érdekességgel. Szerinte Benyák ezekben a napokban „páni félelemmel a szemében” kért védelmet tőle. Attól tartott ugyanis, hogy a forradalmárok kezére került ÁVH-s iratok alapján kiderül az államvédelemmel való „szervezett kapcsolata”, hálózati múltja.[37] A történet azonban legjobb tudásunk szerint részben tévedés, Benyák ugyanis egy hozzá közel álló személlyel kapcsolatban fordulhatott Földvárihoz, nem saját maga miatt, s ezt érthette félre az első titkár.[38]

Benyák Béla a forradalom leverése után részt vett a párt újjászervezésében. Az immár Magyar Szocialista Munkáspárt nevet felvevő párt megyei bizottságánál változatlanul pártgazdasági és ügykezelési osztályvezetőként dolgozott. A forradalom alatti szilárd magatartásáért 1957-ban a „Magyar Szabadság Érdemrend” ezüst fokozata és a „Munkás Paraszt Hatalomért” emlékérem kitüntetésekben részesítették.[39]

Benyák 1956 után azon szélsőségesek közé tartozott, akik élénken támadták a forradalom napjaiban aktív és a párt befolyásának biztosításán dolgozó funkcionárius-társait. Különösen Grósz Károlyt és Déri Ernőt kritizálta, akiket az akkor már letartóztatásban lévő Földvári Rudolf embereinek nevezett, s követelte megbüntetésüket. A párt azonban nem neki adott igazat, s Grószék fegyelmi, vagy büntetőjogi felelősségre vonására nem került sor.[40]

1959-ben Benyákot ismét a megyei pártbizottság rendes tagjának választották, s emellett a Régi Párttagok Bizottságának elnöke is volt. A megyei párt végrehajtó bizottsága azonban 1961. április 14-i ülésén osztályvezetői tisztségéből leváltotta és a Borsod Megyei Moziüzemi Vállalat igazgatójává nevezte ki. Visszahívását most is sérelmezte, hiszen az „erőszakolt módon” történt úgy, hogy a „fenyegetés sem hiányzott” közben. A háttérről pedig a következőképp írt: „hogy miért, nem indokolták. Papp Károly és Kukucska [János, a megyei pártbizottság titkárai – K. J.] volt ennek a mestere, … úgy intézték az áthelyezésemet, amikor betegszabadságon voltam, pedig a törvény kimondja, hogy betegállományban lévőt más munkaterületre áthelyezni nem lehet, főleg nem minden indoklás nélkül.”[41] Kukucska János valóban szerepet játszhatott leváltásában, ő már 1958-ban hivatalos feljegyzésben tett javaslatot erre. Kukucska mindamellett, hogy elismerte lelkiismeretességét, kemény kritikákat is megfogalmazott vele szemben, szerinte ugyanis Benyák elnyomta munkatársait, „szubjektivista előítéletekből fakadó bizalmatlanság” miatt nem tűrte az önállóságot sem közvetlen beosztottjai, sem a járási pártbizottságok esetében. Makacssággal, „indokolatlan zsugoriság”-gal és „szőrösszívűség”-gel vádolta és javasolta mielőbbi leváltását.[42] Ez végül csak három évvel később történt meg, a hivatalos indoklás szerint munkája alaposan megviselte egészségügyi állapotát és úgy gondolták, hogy azon a ráháruló feladatok csak rontanának.[43]

Benyák Bélát húszéves tagság után, 1965-ben nem választották újjá a megyei pártbizottságban, s a városi tanács tagságából is kihagyták.[44] Közéleti megbecsültsége azonban – elsősorban – „partizánként” változatlan maradt. 1965-ben tagja volt annak a 37 tagú veteránküldöttségnek, amely Moszkva és Leningrád vendégeként november 7-én részt vett a moszkvai díszszemlén, majd ellátogatott Kijevbe és partizánkiképzésének egykori helyszínére. Az útról a következőképp nyilatkozott: „mindenütt a legmagasabb szintű fogadtatásban volt részünk. Abban a szeretetben, amellyel körülvettek, abban a figyelmességben, ahogyan lépten-nyomon minden kényelemmel elláttak, a magyar forradalmárok iránti tiszteletet éreztük, azok iránti tiszteletet is, akik már nem jöhettek velünk, de részük volt a győzelem kivívásában” – mesélt útjáról egy újságírónak.[45]

1966. augusztus 1-jén – saját kérésére – vonult nyugdíjba. Ez évben érdemei elismeréseként a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetésben részesítették. Nyugállományba helyezésével mozgalmi munkássága nem csillapodott, mint a Magyar Partizán Szövetség Országos Választmányának tagja és 15 éven át a Dózsa György nevét viselő miskolci I/1-es területi pártalapszervezet titkára aktív maradt. 1967-ben a Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetést adományozták számára.[46] 70. születésnapja alkalmából az Elnöki Tanács a Munka Érdemrend arany fokozatát ítélte meg neki, amit dr. Bodnár Ferenc, a megyei pártbizottság első titkára nyújtott át „meleg szavak és jókívánságok kíséretében”.[47] Érdekes módon, nyugdíjasként előfordult, hogy jövedelmét mellékkeresettel egészítette ki, így például 1970-ben három hónapig dolgozott napi 2 órában a bulgárföldi napközi otthonos óvodában, mint karbantartó.[48]

Az 1982. január 9-én a partizánszövetség jogutódjaként létrejött Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetségének országos bizottságának tagja lett a megye képviseletében[49], s a szervezet megyei elnöke is volt.[50] 1985-ben a megyei pártértekezlet legidősebb küldöttje volt, egy évvel később – hatvanéves párttagsága és nyolcvanadik születésnapja alkalmából – megkapta a Szocialista Magyarországért Érdemrendet.[51]

Benyák Béla mozgalmi pályafutása halálával ért véget. Bár még tanúja volt a rendszerváltozás kezdetének, annak kiteljesedését, a tanácsrendszer megszűnését már nem élte meg. 1990. április 2-án hunyt el, a Szentpéteri kapui temetőben kísérték végső útjára.[52]

 

Irat jelzete: MNL BAZML XXXV. 133/a. 24.


[1] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15.

[2] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[3] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[4] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15.

[5] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15.

[6] Észak-Magyarország, 1986. július 11.

[7] Észak-Magyarország, 1988. június 11.

[8] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 19-20. o.

[9] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[10] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 25. o.

[11] 1968-as önéletrajzában megbetegedéséről kevésbé hihetően írt, eszerint flektífusztól, vérhastól és visszatérő maláriától is szenvedett, de hamarosan meggyógyult. (MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.)

[12] Egy 1986-os újságcikk szerint a „táborban többször találkozott Rákosival, aki később, az 50-es években egy ügyében már nem fogadta.” (Észak-Magyarország, 1986. november 29.)

[13] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[14] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1957. május 13.; MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 38. o.

[15] MNL BAZML XXXV. 1. 1/8. ő.e. 1970.01.28.

[16] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 39. o.

[17] Észak-Magyarország, 1988. június 11.

[18] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[19] Észak-Magyarország, 1986. november 29.

[20] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 52-53. o.

[21] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 55. o.

[22] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[23] Benyák memoárjában Vasra, mint a Gazdasági Főtanács vezetőjére emlékezett vissza, Vas Zoltán azonban 1945-1949 között töltötte be e tisztséget, s 1949 és 1953 között már az Országos Tervhivatal vezetője volt.

[24] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 58. o.

[25] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[26] Utóneve memoárjában tévesen Józsefként szerepel.

[27] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 60-61. o.

[28] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[29] MNL BAZML XXXV. 1. 1/8. ő.e. 1970.01.28.

[30] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla személyi lapja.

[31] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Javaslat Benyák Béla funkciójából való felmentésre. 1961. április 11.

[32] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 60-61. o.

[33] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[34] Észak-Magyarország, 1986. november 29.

[35] Kis József: Grósz Károly ötvenhatja. http://mnl.gov.hu/mnl/bazml/hirek/grosz_karoly_otvenhatja

[36] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 73. o.

[37] Földvári Rudolf: Tiszta vizet a pohárba. Életinterjú. Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2011. 241. o.

[38] Vö. MNL BAZML XXXV. 21/b. 1234/1957.

[39] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39.

[40] MNL BAZML XXXV. 1. 1/3. ő. e. Jegyzőkönyv a Borsodmegyei Intéző Bizottság 1957. június 12-én megtartott üléséről.

[41] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla önéletrajza, 1968. október 11.

[42] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Kukucska János feljegyzése. 1958. július 3.

[43] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39.

[44] MNL BAZML XXXV. 133/a. 24. Benyák Béla visszaemlékezése. 1984. december 15. 75. o.

[45] Észak-Magyarország, 1965. november 21.

[46] MNL BAZML XXXV. 133/a. 39. Benyák Béla személyi lapja.

[47] Észak-Magyarország, 1976. augusztus 10.

[48] MNL BAZML XXIV. 156/a. 4. 168.

[49] Észak-Magyarország, 1982. január 12.

[50] Észak-Magyarország, 1982. január 12., 1990. április 28.

[51] Észak-Magyarország, 1985. március 11., 1986. április 4.

[52] Észak-Magyarország, 1990. április 11., 1990. április 28.

 

Utolsó frissítés:

2019.05.15.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges