A kommunizmus által okozott károk megállapítása a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamaránál 1919–20-ban

A kommunizmus által okozott károk megállapítása a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamaránál 1919–20-ban

Írta: Turbucz Péter

Hetekkel a Magyarországi Tanácsköztáraság bukása után, más területekhez hasonlóan, a gazdasági életben is azonnal kezdetét vette az újjáépítés – már amennyire a megszálló román hadsereg fosztogatásai ezt lehetővé tették. Huszár Károly miniszterelnök utasítására az újrakezdés egyik első lépéseként a „kommunizmus által okozott károkat” igyekeztek számba venni.

A diktatúra a legnagyobb veszteségeket a kereskedelemben és az iparban okozta. Az új rendszer ideológiája nem ismerte el a szabadkereskedelem létjogosultságát, ezért megkísérelte részleges felszámolását.[1] Elsősorban a magánkereskedelmet kívánták visszaszorítani. A cél, hogy mindössze egy cég tömörítse a kereskedőket, az Általános Fogyasztási Szövetkezet, ami idővel egyedüliként működött volna az országban.[2] A köztulajdonba került kereskedelmi egységeknek a társadalmi termelés szolgálatába állítására tett kísérlet azonban nemcsak rövid úton kudarcba fulladt, hanem a gazdasági rend abszolút felborulásához vezetett.[3] A külkereskedelem egészen megbénult, a belföldi áruforgalom pedig hamarosan teljesen átalakult cserekereskedelemmé,[4] de haladjunk sorjában.

A kiépülő bolsevik rendszer a kereskedőkben ellenséget vagy legjobb esetben is egyfajta „állami áruelosztó közeget”[5] látott, éppen ezért mindent megtett e réteg felszámolása érdekében. Az ékszerészeket kötelezték a birtokukban lévő arany és ezüst beszolgáltatására.[6] Tilos volt új üzletet nyitni vagy a meglévőt átruházni. Az élelmiszerboltokon, drogériákon, könyv- és papírkereskedéseken, továbbá a dohánytőzsdén kívül mindent bezártak, a készleteket lefoglalták. Az értékpapír-üzleteket betiltották, a közszükségleti és háztartási cikkek vételét vásárlási igazolványhoz és utalványokhoz kötötték, hovatovább szesztilalmat rendeltek el.[7] A lefoglalt bor- és szeszszállítmányokkal idővel a külkereskedelemnek kellet volna mozgásba lendülnie, ámde a kommün megbukott mielőtt ezeket külföldre értékesíteni tudta volna. Ugyancsak problémát jelentett, hogy a nemzetközi kereskedelem prominens képviselői, egyszerűen szóba sem álltak az önjelölt népvezérekkel.[8]

Az átgondolatlan intézkedések hatására Budapesten és a nagyobb városokban hamar áruhiány lépett fel, ami „úgy bosszulta meg magát – emlékezik vissza a korszak egyik krónikása –, hogy minden ember kereskedett valamivel, azzal, amije volt, hogy megkaphassa, amire rászorult. Bizony az egyetemi tanár is vitte néha hóna alatt egy régi ruháját, hogy egy kis zsírt szerezzen rajta a háztartásának. Falun még meg lehetett valahogy élni annak, aki szemfüles volt és sikerrel kutatta a forrásokat. A városban nem lehetett semmit se kapni – rendes úton. Annál jobban virágzott az álkereskedés. Ügyes emberek mindent megszereztek drágán és eladták tízszeres áron. Az igazi kereskedő mind becsukta a boltját, nem volt mit eladni.”[9]

Az államosított üzletek korábbi tulajdonosai azért még üzleti biztosok vagy alkalmazottak lehettek, de gyakran előfordult, hogy a hajdani vezetőt be sem engedték többé kereskedésébe. Az érdekképviseleti szervezetek, kamarák, kereskedelmi egységek tevékenysége lényegében megszűnt. Helységeiket, berendezéseiket mind lefoglalták, alkalmazottiakat elbocsátották. A legrosszabbul mégsem az állástalanná vált tisztviselők jártak, hanem a közép és felsővezetők, akik közül többeket egyszerűen elhurcoltak és túszként tartottak fogva.[10] Ám hiába alkalmaztak elrettentést vagy nyúltak a kényszer és az erőszak eszközeihez, a bénult rendszerben pusztán idő kérdése volt az áruellátás teljes csődjének bekövetkezte. A kereskedelemben okozott veszteségek, vagyis az üzlettelenség és a tényleges károkat (fosztogatások, rekvirálások, felszerelések elhurcolása) 1920-ban milliárdokra becsülték.^[11]

Ilyen körülmények között a bolsevik állam, pénzhamisítással és az ún. fehérpénz bevezetésével, néhány hétig fedezni tudta a kiadásait, ám hosszú távon kereskedők ezreit juttatta csődhelyzetbe.[12] Az infláció csak tovább fokozta a gazdasági bajokat. Ahhoz, hogy legalább körülbelül kontextusba tudjuk helyezni a kommunisták gazdasági ámokfutását, tudnunk kell, hogy egy öttagú munkáscsalád (férj, feleség, 12 éves, 7 éves, másfél éves gyermek) heti létminimumszükségle­te 23 különböző fogyasztási cikkel és heti 71 400 kalóriával számolva, 1918–1919 fordulóján hozzávetőleg 289 Korona 59 Fillér körül mozgott.[13] Ellenben a „háborús vereséget követő 10 hónapban az árak emelkedése 1918 októberéhez képest 369,92%-ot tett ki”.[14]

Az iparban sem volt rózsás a helyzet. A kényszerű, 20 munkásnál többet foglalkoztató üzemek szocializálása épp akkor ment végbe, amikor az ágazat eleve nyersanyaghiánnyal küszködött.[15] Az itt okozott kár azonos természetű a kereskedőknek okozott károkkal.

„Egy ötesztendős tragikusan elvesztett háború után itt állott az ország legjobb fiaitól megfosztva, nyersanyagaiból, külföldi félgyártmányaiból teljesen kipusztítva, megcsappant munkakedvvel és szociális konvulzióknak minden lázas jelével. A Károlyi-féle októberi forradalom az országra nézve egy további jóvátehetetlen háborús veszteséget, nyersanyagtermelő helyeinek elszakítását, a szociális elégedetlenségnek és anarchiának további felfokozását jelentette.”[16] – jegyezte fel 1920-ban Fenyő Miksa, a gyáriparos szövetség ügyvezető igazgatója.

 Az 1919. március 26-i államosítás következtében az üzemekben a munkafegyelem fellazult, a termelés drasztikusan, átlagosan 10–38%-kal visszaesett,[17] így a vállalatok napról napra egyre nagyobb deficittel dolgoztak s rövid úton felélték tartalékjaikat. Gondot jelentett a munkásság – mint a rendszer által „privilegizált kaszt”[18] – fizetésének kiutalása is, mivel a munkabéreket a sokszorosára növelték, miközben a munkaidőt drasztikusan csökkentették. Mindezt az üzemek saját bevételeikből hosszútávon nem voltak képesek fedezni.[19] A bankoknál elhelyezett ipari tőkék eltűnésével a hiány fedezése az államra hárult.[20] A helyzetet tovább súlyosbították a vállalatokhoz kirendelt termelőbiztosok, illetve a sebtében felállított munkástanácsok, akik gyakran a legbrutálisabb eszközökkel fosztották meg korábbi főnökeiket állásuktól-jövedelmüktől.[21] Szerencsésnek tudhatták magukat, akik saját üzemükben megmaradhattak, mint portás vagy telefonkezelő.

A munkások miután meggyőződtek róla, hogy fizetésüket minden körülmények között kiutalják számukra, egyszeriben nem a termelés fokozásában, hanem az adminisztrációs tevékenység átvételében váltak érdekeltté, ekként a továbbiakban éppen az a társadalmi osztály nem szolgálta a proletár állam gazdasági érdekeit, amelyik nevében létrejött.[22] Az eddig leírtakkal párhuzamosan, az üzemek dolgozói egyre inkább élvezni akarták az emelt béreket, de többletmunkát nem végeztek. Mihelyst belőlük vált úr, végső céljuknak a munkátlanság elérését tekintették, s néha csak gyülekezőhelyként használták az üzemet.[23]

Komoly termeléskiesést okozott a kommunista érzelmű, vagy attól hasznot remélő mérnökök kísérletezése is, akik a legnagyobb nyersanyaghiány közepette – ha tervükre politikai áldást szereztek – a legképtelenebb kísérletezésekbe, és új gyártási ágak bevezetésébe kezdtek.[24] A munkásság és a felelőtlen mérnöki akciók hatására a termelési költségek a sokszorosára emelkedtek, amiért gyakran előfordult, hogy még a rendszer fennmaradását biztosító Vörös Hadsereg fegyvermegrendeléseit sem sikerült teljesíteni. Szovjet-Magyarországon azután, ha valahol a termelés – dacára a propagandának és a terrornak – már teljesen fenntarthatatlannak bizonyult, ott az üzemet bezárták, a gépeket leszerelték és ha sikerült, értékesítették.[25]

Báró Korányi Frigyes a Friedrich-, Huszár-, Simonyi- és Teleki-kormányok pénzügyminisztere szerint a Magyarországon működő 8294 magánvállalatnak a 1919. március 21-ig 1785 millió Korona követelése volt a pénzügyminisztérium felé, ami a szovjet típusú gazdálkodási modell eredményeként 1919. augusztus 1-re 649,5 millió Korona tartozássá alakult át. Tehát a vagyonállapot a magán vállaltoknál 828 millió Koronával rosszabbodott, alig néhány hónap leforgása alatt, amiben ráadásul nem szerepel a forgótőke elherdálása, a nyersanyagok és félkészáruk széthordása.[26] Az okozott kárt, ekképp másfél milliárd Koronára becsülték.[27]

A Vörös Hadsereg számára történt szállítások nagyobb része ugyanígy soha nem került kifizetésre. Az iparvállalatok teljesen eladósodtak a bankok felé. Folyószámlájuk megtakarításait felemésztették, majd a kifizetett munkabérek összegével meghitelezték számláikat. Ez oda vezetett, hogy a vállalatoknak nem maradt megtakarítása, hitele, azokat a gépeket pedig amit nem a kommunisták, azt a románok szerelték le és vitték el, avagy jobb esetben egyszerűen elromlottak.[28]

A szovjet típusú gazdálkodás kiadásait az iparban és a kereskedelemben 1920-ban 400 millió Koronára becsülték. A túlköltekezést és az okozott károkat a diktatúra bukását követő magyar kormányok ellenben nem ismerték el. A felelősséget nem vállalták magukra, a károsultakat nem kártalanították, akik így a szovjet szervek intézkedéseiből eredő veszteségüket maguk voltak kénytelenek viselni.^[29]

Az 1919 augusztusa után alakult magyar kormányok emez kényelmes álláspontját – ha nem is tisztázza, de – valamelyest magyarázza, hogy az „okozott károk” pontos felmérésére a hivatali apparátus szakmailag nem volt felkészítve, miként az iparosok és a kereskedők sem tudták volna mindenkor meggyőzően bizonyítani az őket ért veszteséget. Mindenesetre a gazdasági újrakezdés részeként a fővárosi Kereskedelmi és Iparkamara az ősz folyamán megkereséssel fordult a vidéki kamarákhoz, amelyben jelentést várt „a kommunizmus által okozott károkról”.[30]

A kérés a miskolciak felé először egy táviratban fogalmazódott meg, amelyben Huszár Károly miniszterelnök megbízásából a budapesti kamara 24 órán belül jelentést várt a kereskedelemben a „kommunizmusnak pusztításáról” kamarai székhely és kerület szerint.[31] Az adatok minden bizonnyal nem érkeztek meg a megadott határidőig, mivel a miskolci kamara minden figyelmét az 1918 vége óta tartó bénultság felszámolása, illetve működése újjászervezése kötötte le. Szintén gondot okozott hatalmas illetékességi köre is, ami a trianoni békeszerződés aláírása után majd tovább terebélyesedett. Az 1918-as összeomlás előtt „Borsod, Gömör-Kishont és Heves vármegyék 17 járásának kereskedői és iparosai tartoztak a miskolci központ felügyelete alá”, míg a trianoni határok kihirdetése után, a csonka vármegyék járásaival kiegészülve, ez a szám 23-ra emelkedett. Ezzel az 1920-ban megszervezett 7 kerületből, a miskolci vált a legnagyobb kiterjedésű kereskedelmi és iparkamarai kerületté az országban, involválva így a legnagyobb átszervezési feladatokat is.[32]

1919. december 15-én több prominens kereskedő és iparos bevonásával tanácskozást tartottak a kamrában, ahol a tagok számára megfogalmaztak egy körlevelet is, hogy milyen formában tegyenek jelentést a tanácsköztársaság időszakában őket ért károkról. A január 3-i keltezéssel ellátott dokumentum tanúsága szerint a Miskolczi Kereskedelmi és Iparkamara a Kereskedelmi Testület és a gyárak felé kétféle kár felmérését és közlését kérte. Először arról kellett nyilatkozniuk, hogy milyen hátrány érte őket az árleszállítás, az árulefoglalás, a Vörös Hadsereg harcai, és végül a fehér pénz értékvesztesége folytán. Ezeket tekintették közvetlen kárnak. A másik, a közvetett károk körébe tartozott az áruforgalom fennakadása, az üzlettulajdonos tevékenységének akadályoztatása, a forgótőkék megkötése, és általában a termelés megdrágítása, illetve megbénítása. A körlevél végezetül előre deklarálta, hogy csak a tényleges kár lesz megközelítőleg felbecsülhető, míg a közvetett kár számszerűen pontosan ki nem fejezhető.[33] Nem sokkal korábban ugyanezt írták meg a budapesti kamarának, azonban az okozott károkhoz, még hozzásorolták a munkabérek visszamenőleges kifizetését, valamint az árulefoglalásokat egyaránt.[34]

Amikor december–február folyamán a jelentések úgy-ahogy mégis elkészültek, az adatok a következő deficitet mutatták:

Az egri kereskedelemnek okozott anyagi veszteség 311.365 Korona 95 Fillérre rúgott, ami mindössze 7 kereskedelmi egység (Fehér József autófuvarozó vállalata – 109.00 K; Grünzweig József tejkereskedő – 11.564 K; Egri Nyomda Rt. – 6.770 K 25 F; Pollák Dávid kereskedő 35.700 K; Egri Szőlőművelési Rt. – 90.953 K 70 F; Kánitz Dezső szőlőbírtokos – 27.918 K; dr. Kállay Zoltán szőlőbirtokos – 29460 K) összes kárát tette ki. Az ipar területén az ugyanúgy egri érdekeltségű Első Magyar Lakatos és Lemezárúgyár Rt. közvetlen kára 26.613 K 95 F (a kék pénz értékvesztesége miatt 19.300 K; szállított árukból 3.682 K; szállított anyagokért 601 K 45 F; eszközölt munkákért 2.282 K 50 F; sorozási elnök juttatása 748 K) volt. A gyár közvetett kárát összesen 237.700 K-ra becsülték. Ez 108.000 K értékben az áruforgalom fennakadásából, illetőleg 129.700 K értékben a munkásoknak és tisztviselőknek kifizetett bértöbbletből tevődött össze.

A Sajószentpéteren működő Hazai Mechanikai Palaczkgyár Rt. nem válogatta külön a közvetett és a közvetlen károkat, hanem a kártérítésben bízva feltehetően a számlákkal igazolható veszteségeit számszerűsítette. Anyagi veszteségüket 703.598 K 23 F-ben húzták meg. A tanácskormány alatt az üzemben ugyan nem folyt termelés, ám a munkástanács ennek dacára folyamatosan kiutalta a dolgozók rendes havi béreit, valamint elhasználtak nagy mennyiségű szenet is. A munkásoknak kifizettek 486.847 K 90 F-ért, a gyári tisztviselőknek 30.637 K 95 F-ért, a központi tisztviselőknek 40.242 K 53 F-ért, továbbá szénhasználatra 27.855 K-át, kiadások keletkeztek a fehér pénz beváltásnál 10.140 K értékben, illetőleg a Vörös Hadsereg harcai következtében a gyárépületekben keletkezett károk és az elkallódott anyagok értéke 85.322 K 45 F-re rúgott. Ugyancsak a harcok folytán az üzem munkásait is érték veszteségek, összesen 22.552 K 40 F értékben. A gyártás szüneteltetéséből eredő hátrányokat az üzemben nem számszerűsítették.

Szemben az egri és a sajószentpéteri jelentésekkel, Diósgyőrben a Kolba Mihály és Fiai kezében lévő Diósgyőri Papír és Papírlemezgyár – a régióból egyedüliként – azt jelentette, hogy a diktatúra „nem okozott számbavehető kárt” sőt, azáltal, hogy a cég megbízást kapott a tervbe vett 100 és 1000 K-ás bankjegyek papírjának legyártására, a kormány bőven ellátta őket eszközökkel és szénnel. Végül az elkészült papírok elszállítása nem történt meg, amit a gyár így áruba bocsátott a megfelelő áron. Az üzem azt is jelenteni tudta, hogy tekintettel kivételes helyzetükre vezetőjük, Kolba Róbert cégvezető végig a helyén maradhatott.

Miskolcon a Központi Gáz- és Villamossági Rt. minden részletezés nélkül mindösszesen 4.520 K közvetlen, és 228.824 K közvetett kárt jelentett. Még elhanyagolhatóbb összeget, 20.400 K-át vallott be a Miskolci Cipőgyár Betéti Társaság Menning és Társai, ami a szovjetpénz értékvesztése folytán keletkezett. A legrészletesebb jelentést a városban a Szilágyi és Diskant Motor-Gépgyár és Malomépítészet tette, bár a közvetett és a közvetlen károk körét összemosták. Őket veszteség érte többek között a Vörös Hadsereg őrszolgálatainak napidíjai és a gyári őrség fizetése, a hadsereg által lefoglalt áruk, a gyár rajzainak Budapestre szállítása, majd később azok felkutatása és visszaszállítása, továbbá a szociális termelési bizottság által rendelt termelési biztos költségei, valamint tisztviselőik a szakszervezeti, munkástanácsi, pénzintézeteknél ügyintézési ideje, a felmentési ügyekben a fővárosban való három heti tartózkodás költségei és pótdíjai, és a pénz devalválódása folytán ért károsodás költségei miatt. Veszteségeiket közvetlen károsodásként 180.000 K-ra becsülték.[35]

A felsorolt példák alapján látható, hogy a közölt adatok úgy kamarai körzet, mint megyei tekintetben sem nevezhetők teljesnek. Ezen az sem változtat, hogy a károkat mindenkinek kötelező volt bejelentenie,[36] de mivel kártérítésben senki nem részesült, ezért a károsultak inkább nem bajlódtak az összeírásokkal. Azonban majdnem biztos, hogy a körzet kereskedőinek és iparosainak a március 21 – augusztus 1. között okozott anyagi kár jóval alulmaradt a román hadsereg megszállásának költsége és fosztogatásai mértéke mögött. Utóbbit 84 millió K-ra becsülték, amihez képest kevésbé számottevő, legfeljebb néhány milliós közvetlen és közvetett kárt jelentett a Kun-diktatúra.[37]

A kamarai épület sorsa úgy vélem kellőképpen szimbolizálja a kommunizmus és a románok által okozott károk mértékét. Az 1919. december 18-án tartott kamarai teljes ülés jegyzőkönyvében olvasható, hogy a proletárdiktatúra az intézményt meglehetősen kellemetlenül érintette. „A proletárdiktatúra terrorisztikus fellépése lenyűgözött bennünket. Kamaránk székházának alig volt egy helysége, melyet különféle tanácsok el nem foglaltak volna, s kamaránk fennállása óta először verte fel székházunk csendjét a politikai lárma, nem egyszer késő éjjeli órákig. Fegyveres egyének vonultak fel, állották el a bejárásokat s lepték el üléstermünk karzatát az ún. munkástanács ülései alatt. Egy ideig igénybe volt véve titkár természetbeni lakásának egy része, sőt, az egész lakás igénybevételének veszélye is soká fenyegetett.”[38] Ezzel szemben a román megszállás következményeiről ezt olvashatjuk: „A román megszálló csapatok fellépése már brutálisabb volt. Székházunk első emeletét tiltakozásunk dacára teljesen lefoglalták s néhány hétig éjjel nappal katonai irodák működtek benne. Elvonulván egy asztalt, hat széket s egy telefonkagylót s egyéb irodai eszközöket hurcoltak el, az erről adott elismervényt pedig utólag durva fenyegetéssel visszakövetelték […].”[39]

A most idézett jegyzőkönyv folytatása árulkodó a tekintetben, hogy a tanácsköztársaság átgondolatlan gazdasági lépései nyomán keletkezett veszteségek pontos számbavételére soha nem került sor. Nyilvánvalóan az átszervezések és a közelgő béketárgyalások következtében erre sem idő, sem lehetőség nem kínálkozott, de még ha sikerül is a felmérés, az a Trianoni békeszerződés után egyszerűen értelmét vesztette volna.[40] 1920. június 4-e után a károkat többnyire egybekapcsolták a román hadsereg rekvirálásaival, ami az iparban például üzemenként milliós veszteséget okozott (csak a MÁV vesztesége 100 millió K volt, a Ganz gyárat 2,5 millió K, a Siemens gyárat 2,5 millió K stb.), míg országosan 3,5 milliárd K-ra becsülhető.[41]

A továbbiakban a kommün gazdasági pusztításairól szerzett jelentések és adatok leginkább a nemzetgyűlés pártjainak politikai céljait szolgálták. Az elkövetkező években az új rendszer írói egymást felüllicitálva igyekeztek bizonyítani, hogy a tanácsköztársaság idején szándékosan munkátlanná, naplopóvá, csavargóvá akarták változtatni a munkához szokott milliókat,[42] a valóság viszont jóval árnyaltabb volt. Kóbor Tamás, Molnár Jenő, Huszár Károly vagy hovatovább Tormay Cécile nyomán a Horthy-korszak irodalma és kortörténetírása a kétségkívül dilettantizmusban bővelkedő politikai elődjét mindenképpen vesztésre ítéltnek, képviselőit pedig semmirekellő bűnözőknek ábrázolta, mindazonáltal gazdasági tekintetben Kun Béláék uralma önmagában nem okozhatott olyan mérvű végzetes károkat, amit a magyar kereskedelem és ipar ne lett volna képes kiheverni néhány éven belül.