Vesztegzárállomások a Habsburg Birodalom határvidékén

2012.04.16.
A koraújkorban a határoknál létesített vesztegzárállomások a külföldről (leginkább az Oszmán Birodalomból) behurcolható járványok megelőzését szolgálták. Itt ellenőrizték a határon átkelőket, és igyekeztek lefülelni a csempészeket, illegális határátlépőket, dezertáló katonákat.

Európában az 1347 és 1349 közötti pestisjárvány volt a legsúlyosabb, Siena lakosságának például a hatvan százaléka e járványban halt meg. Magyarországon a középkor és a koraújkor folyamán is időről-időre megjelent a pestis — számos pestisoszlop tanúsítja a járvány elleni küzdelmet és a túlélők háláját. A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, 1708-tól is hatalmas pestisjárvány pusztított. III. Károly már 1728-ban ellenintézkedést rendelt el a fertőzésveszély ellen, de ez végül nem valósult meg. 1738-ban pestisjárvány ütött ki, amely hatalmas mértékben terjedt az országban, ezért az ország belsejében, Kecskeméten és Szolnokon is vesztegzárházakat állítottak fel. 1740-re a Felvidék, a Vág-mente is megfertőződött. Erdélyben is több pestisjárvány tombolt az 1750-es, 1770-es években.

 

Az Erdélytől a Habsburg Birodalom déli részéig húzódó kordont végül Mária Terézia uralkodása alatt állították fel, a kordontálló katonák feladata lett a határfolyók felügyelete is. Bizonyos nagyobb forgalmat bonyolító határutaknál vesztegzárállomásokat létesítettek. A Temesi Bánságban Ó-Orsován, majd Zsupaneken, Mehádián és Pancsován állítottak fel vesztegházakat. 1760-tól kezdett kiépülni a kereskedelmi szempontból jelentős szerephez jutó zimonyi veszteglőház, és egy további Banovcén, amely a Konstantinápoly–Bécs fő kereskedelmi út vonalában feküdt. A szlavóniai határőrvidéken ezen kívül Borsa, Mitrovica, Bród, Ógradiska települések rendelkeztek vesztegzárállomással. Erdélyben a szorosoknál és hágóknál (Vöröstorony-, Bodza-, Radnai-, Ojtozi-, Vulkán-, Gyimesi-szorosban és a Piricskei-, Tömösi- és Törcsvári-hágónál) állítottak fel karanténállomásokat. Horvátországban Szluinban (Sluin, Slunj), Radonovacban és Kostajnicaban, valamint a Tengermelléken várta vesztegzárállomás a Habsburg Birodalomba belépőket. Ez az egészségügyi kordon, megerősítve a katonai őrséggel, a 19. század végéig védte az országot a járványveszélytől. Kiépülése természetesen több lépésben történt, és kezdetben igen fejletlen volt. A Habsburg Birodalom délkeleti hegyvidékes részén a határnál ún. plajások őrködtek, egy polgári zsoldos őrség tagjai, akik nyáron a karánsebesi és orsovai havasok lejtőin ügyeltek rablók, csempészek ellen. Az 1760-as évek végén mindössze 27 katona végezte munkáját egy kapitány irányításával. Hasonló kordont álltak a helyi katonák a máramarosi Kárpátokban is: azt a határszakaszt 1773-ban mindössze hat román paraszt védte, akik 14–14 napon keresztül teljesítettek szolgálatot. Az erdélyi hegyeket a természeti viszonyok miatt szintén igen nehéz volt őrizni, állítólag csak a vesztegzárállomások őrségénél 5000 (!) határőrre volt szükség.

A veszteglőházakban vegyes társaság időzött: például olyan személyek tartózkodtak rendszeresen, akik Havasalföldről a Temesi Bánságba jártak nyári munkát végezni. Az idénymunkások mellett a legtöbben a kereskedők voltak, például gyergyószentmiklósi örmények, akik marhákat hajtottak Moldvába. A különböző nemzetiségű (örmény, görög, orosz és macedón) kereskedők is több árut, de különösen prémeket hoztak be a zimonyi karanténállomásra, majd onnan Konstantinápolyba utaztak tovább. Banovcén is főként kereskedőket várakozttattak a karanténban, ők bőrt és gyapjút szállítottak be az országba.

 

Vesztegzártelep alaprajza
Tervtár – Családi fondokból kiemelt tervek – Esterházy (tatai) család (T 31) – No. 2. 


A 18. század derekán elterjedt építésmód szerint egy vesztegzártelepet mintegy tíz láb (kb. 3 méter) magas fal vett körül (A). Ez zárta el a külvilágtól. Ezen belül kellett elhelyezni a határátlépőket, elkülönítve a fertőtlenítést végzőktől és a már fertőtlenítettektől. Belül a fertőzöttek számára kialakított helyet is magas fal zárta el a vesztegzárállomás személyzetének: az igazgatónak, az írnokoknak, sebészeknek, a papnak, a tolmácsnak és az őröknek a hivatali lakásaitól (H, I, K, L, M). Ők nem kerültek közelebbi kapcsolatba a fertőzöttekkel. A belső fal mögött a veszélyes (exponált) kerületen (P–X) belül is két különböző részt kell megkülönböztetnünk, amelyeket kerítés választott el egymástól. A fertőzöttek a fertőtlenítő személyzettel együtt a belső részben kaptak helyet (Q), a másik részben pedig raktárak, istállók, csűr és kocsiszín volt (S, U). A határátlépők mindegyikét vizsgálat alá vetették: a vizsgálati szobában (C) a belépni szándékozókat az igazgató hat láb (kb. 190 cm) távolságból egy sűrű, kettős kerítéssel (D) elválasztott helyről kérdezte ki, majd a kirurgus vizitálta meg őket — szintén a távolból. A kikérdezés egyrészt a pestis tüneteire vonatkozott: végtag- és törzsfájdalmakra, kábultságra, émelygésre, rekedtségre, verejtékezésre. Látható jelek voltak a megnőtt fájdalmas mirigyduzzanatok a lágyéktájon, tarkón, a fül alatt és a hónaljban, esetleg kisebb sötét kemény foltok, hólyagocskák. A vizsgálódás másrészt a hallott hírekre, esetleges járványveszélyre, gyanús viselkedésűekkel történt bárminenű érintkezésre is kiterjedt. II. József császár 1768. évi személyes látogatásakor elégtelennek találta ezt az eljárást, a „hozzá nem értés” miatt feltételezte, hogy gyakran olyanokat engednek el, akik valójában fertőzöttek, mivel az orvos ilyen távolságból nem tudja felismerni a betegség tüneteit. Az orvosok jobb megoldást azonban nem ismertek, hiszen bárminemű érintkezés esetén nekik is karanténba kellett volna vonulniuk. Akit nem fertőzőnek nyilvánítottak, azt csak a szokásos karantén idejére különítették el. Azokat, akik esetleg hordozhatták a fertőző betegséget, a belső terület fertőtlenítőszolgájával együtt egy lakásban (kalyibában) helyezték el, kocsiját, igásállatait és áruit pedig az épület udvarába (P). A fertőzésveszély miatt egyes vesztegzártelepeken a lakásokat is egymástól távol építették fel, ezeket tíz láb (kb. 3 méter) magas fal választott el a másiktól. A rosszul megépített veszteglőállomások hiányosságai komoly veszélyt jelenthettek: ügyelni kellett arra, nehogy túl közel álljanak egymáshoz azok a házikók, ahol a várakozási időt kellett eltölteniük a határátlépőknek. Különösen veszélyesnek tűnt, ha a karanténidőt kezdők és a már befejezők keveredhettek egymással, sőt, bárki szabadon beszélhetett a karanténban levőkkel, hiszen mindez elősegíthette a járvány (felügyelet nélküli) terjedését.

 

Zimonyi veszteglőállomás környékének helyszínrajzi térképe
Térképtár – Kormányhatósági fondokból kiemelt térképek – Helytartótanácsi térképek (S 12) – Div XII – No 0029:2 

 

A karantén kezdetben 42 nap várakozást jelentett a határátkelők, valamint a kereskedők és áruik számára, ezt később a járványveszély miatt csaknem három hónapra, 84 napra növelték. Ezt az időt kellett eltölteniük a vesztegzárállomáson, eközben kellett a tüneteknek jelentkezniük. Az alkalmazottaknak a kikérdezés, megfigyelés és a várakozás mellett azonban nem állt más módszer a rendelkezésükre. A Törcsvári-hágónál elhelyezett vesztegházban a betegeket csupán elkülönítették, valamint ruházatukat, takaróikat megsemmisítették (elégették). Az árukat általában szabad területre tették ki vagy akasztották fel szellőzni. Naponta mindent átforgattak vagy megkevertek, hogy minden oldalról átjárja a levegő. Az árukat járványhordozóként és nem-járványhordozóként csoportosították. Ez utóbbiakat (gabonafélék, rizs, fa-, réz- és fémtárgyak) szellőztették vagy tiszta vízzel lemosták, ezután már továbbszállíthatók voltak. A fertőzést hordozó árukat mindössze a csomagolásból vették ki, és nap mint nap megmozgatták, igen elővigyázatosan helyezve át őket. A vesztegzárállomás alkalmazottai ügyeltek arra is, hogy megóvják az áru épségét. Pestises időben viszont az elővigyázatosság volt a fő cél, akár azon az áron is, hogy károsodás éri az árukat. Ilyenkor azon kívül, hogy az árukat a szabad levegőre tették ki, vagy külön raktárba helyezték el, alkalmazták a füstölést és ecettel való kezelést is.

Ha belegondolunk, hogy a 18. században járványmentes időben is hat hétig kellett a beutazóknak rostokolniuk a határon, bizton állíthatjuk, hogy a vesztegzárállomások különösen hátrányosak voltak a kereskedelemre nézve, főként az Erdélyben alkalmazott formában. Ott ugyanis, ha járványveszély híre jött, csak a kettős-vesztegzárállomásoknál lehetett belépni az országba (vagyis kétszer kellett letölteni a karanténidőt), ami igen hosszadalmas volt. Ezért többen megpróbálták kijátszani ezt a rendelkezést, és titokban, máshol lépték át a határt. A kereskedelmi konkurenciában is fontos szerepet kaptak a vesztegzárállomások. A török kereskedők például pestisjárvány álhírét keltették, és így több hétig zár alá juttatták ellenfeleiket. Máskor önkéntesen maguk vonultak be a vesztegzárállomásba, és a választott hosszú karanténidő miatt így egyes áruk hiányát idézték elő, amelyeket később így magasabb áron adhattak el. A vesztegzárak ügyében végül az 1770. évi egészségügyi normatíva intézkedett, megszabva a várakozási időt: járvány esetén a Földközi-tengeri példa alapján a klasszikus 42 nap karanténidőt írta elő. Járványmentes, de gyanús időben 28 napot, járványmentes időben pedig mindössze 21 napot kellett eltölteni a vesztegzárállomásokon.

 

 

A zimonyi veszteglőállomás környékének helyszínrajza
Térképtár – Kormányhatósági fondokból kiemelt térképek – Helytartótanácsi térképek (S 12) – Div XII – No 0029:3


Az elővigyázatossági intézkedések ellenére 1795-ben a Habsburg Birodalom déli határvidékén pestisjárvány tört ki. A bécsi udvar szigorú határvonal és újabb vesztegzárállomások felállításával (például Újvidéken, Palánkán, Üregen és Klisszán) igyekezett megfékezni a járvány terjedését — 1796-ra sikerrel. A 19. században (főként Erdélyben és a déli határvidéken) még elszórtan találkozunk pestisjárvánnyal, de ezt követően Magyaroroszágon a legnagyobb méretet öltő járvány az 1831. évi kolerajárvány volt.

Utolsó frissítés:

2015.08.11.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges