A tuberkulózis elleni harc az ötvenes évek elején

Szerző: Kocsis Piroska
2015.04.28.
Március 24-ét az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1982-ben a tuberkulózis világnapjává nyilvánította azzal a céllal, hogy felhívják az emberek figyelmét e népbetegség terjedésének veszélyeire.

A tuberkulózis világnapjára emlékezve levéltári források közreadásával mutatjuk be a tbc, mint első számú közegészségügyi probléma visszaszorítására tett szigorú intézkedéseket az 1950-es évek elején.

A tbc ősidők óta ismert kórkép, története szinte egyidős az emberiséggel. Évszázadokon keresztül gyógyíthatatlan betegségnek számított, a 19. század közepéig világszerte számos országban vezette a halálozási listákat. A legnagyobb veszélyt Európában jelentette, amikor megjelentek a zsúfolt ipari nyomornegyedek, s a rossz körülmények között élő legyengült ellenálló képességű lakosság könnyen megfertőződhetett. A 19. század közepén kísérletet tettek a betegség kezelésére oly módon, hogy a tehetős beteget ún. tbc-szanatóriumban helyezték el, ahol bőséges táplálkozásban részesítették, és kellemes klímájú – általában hegyvidéki – gyógyhelyen naponta 16–24 órán át fektették. Egyes betegek meggyógyultak, túlnyomó többségük azonban meghalt. Így távolról sem biztos, hogy az ún. szanatóriumi fekvőkúrának bármilyen hatása is lett volna.

Történeti áttekintés

A tbc ősidők óta ismert kórkép, története szinte egyidős az emberiséggel. Évszázadokon keresztül gyógyíthatatlan betegségnek számított, a 19. század közepéig világszerte számos országban vezette a halálozási listákat. A legnagyobb veszélyt Európában jelentette, amikor megjelentek a zsúfolt ipari nyomornegyedek, s a rossz körülmények között élő legyengült ellenálló képességű lakosság könnyen megfertőződhetett.

A 19. század közepén kísérletet tettek a betegség kezelésére oly módon, hogy a tehetős beteget ún. tbc-szanatóriumban helyezték el, ahol bőséges táplálkozásban részesítették, és kellemes klímájú – általában hegyvidéki – gyógyhelyen naponta 16–24 órán át fektették. Egyes betegek meggyógyultak, túlnyomó többségük azonban meghalt. Így távolról sem biztos, hogy az ún. szanatóriumi fekvőkúrának bármilyen hatása is lett volna.

 

 

A 20. század elején, 1901-ben nyitotta meg kapuit az Erzsébet Királyné Szanatórium, amelynek alapítását báró Korányi Frigyes (1828–1913) orvos kezdeményezte, aki aktív szerepet vállalt a tuberkulózis elleni küzdelemben. A két világháború között a tbc-s betegekért államtitkári rangban sokat tett Johan Béla (1889–1983) orvos, az Országos Közegészségügyi Intézet megalapítója. Ő kezdeményezte a tuberkulózis elleni első törvényeket, amelyeknek hatására elkezdődött a tüdőgondozói hálózat kiépítése.

A második világháború után a tüdőbetegség elleni munka újabb lendületet kapott, és a betegség elleni fellépés kiemelt állami feladattá vált, hiszen a világháború pusztításai nyomán nemcsak a gondozó intézetek hevertek romokban, hanem a lakosság egészségi állapota is nagyon rossz volt. Előtérbe került a megelőzés szemlélete. 1948-ban már minden járásban volt tüdőgondozó intézet, számuk 1944 és 1955 között 145-ről 180-ra emelkedett, ugyanakkor a tüdőbetegek kezelését szolgáló kórházi ágyak száma is megsokszorozódott, és ingyenessé vált a gyógyszerellátás. A tbc elleni küzdelmet szakmailag az Országos Korányi Tbc Intézet irányította. A hathatós és szigorú intézkedések hatására a halálozás az 1938. évi szinthez képest egytizedére csökkent.

A betegség visszaszorítására tett szigorú intézkedések az 1950-es évektől kezdődtek, amikor az egészségügyi kormányzat, felismerve a veszélyt, harcot hirdetett a tömeges méretű járvánnyal szemben. Évente mintegy 30–35 ezer új beteget regisztráltak, s közülük több mint ötezer gyermek volt. A betegség megfékezése és visszaszorítása érdekében kialakított tüdőgondozói hálózat, majd a lakosság tüdőszűrésének elrendelése és rendszeresítése, a felfedezett új betegek ingyenes gyógykezelése és az újonnan felfedezett, első hatékony gyógyszerek megjelenése, valamint a csecsemők BCG oltása nagymértékben hozzájárult a tbc-s betegek folyamatos csökkenéséhez.

A tüdőszűrés

A tbc megakadályozása és a betegség felderítése érdekében az 1950-es évek elején a rendszeresen végzett tüdőszűrés népszerűsítése érdekében az Egészségügyi Minisztérium Gyógyító-megelőző intézmények főosztálya röplapot bocsátott ki. Ennek célja az volt, hogy az embereket meggyőzzék és tájékoztassák a tüdőszűrés veszélytelenségéről és fontosságáról. A bemutatott röplap-tervezetet kézírással írták és szövegét, a megfelelő javítások elvégzése után, alkalmasnak találták nyomtatásra. A javítást a nyomdai példányra is átvezették. A szerző a röplap középső részén megkérdezi az olvasótól: tudja-e, mi a tüdőszűrő-vizsgálat, mi a gümőkór, milyen eljárással vizsgálnak, és mindez kinek az érdekében történik. A felvetett kérdésekre pedig rövid, tömör mondatokban válaszolnak.

A röplap hátoldalán először felszólítják a lakosságot a tüdőszűrésre, majd bemutatják azt a röntgen készüléket, amellyel a szűrővizsgálatot végzik. Az Egészségügyi Minisztérium 1952. december 1-jétől engedélyezte a tájékoztatólapok terjesztését az egész országban.

Röplap a tüdőszűrésről (javított és nyomtatott)

Jelzet: MNL OL XIX-C-2-e-829-R-5-1952.

 

A tbc-s betegek foglalkoztatása

Az ötvenes évek elején a tbc-s betegek hosszú ideig tartó gyógykezelést kaptak, de az évekig tartó kezelés időtartama alatt nagy részük nem igényelt kórházi vagy intézeti ellátást. A tuberkulózisból kigyógyultak közül sokan nem tudták folytatni az eredeti foglalkozásukkal együtt járó nehéz fizikai munkát (mint például bányászok, öntők), ezért olyan szakmát kellett elsajátítaniuk, amely nem veszélyeztette a betegség kiújulását. A foglalkoztatás a betegség gyógyítása szempontjából is fontos volt, mert a betegeket könnyebben vezették vissza a munkába, a társadalomba.

Az Egészségügyi Minisztérium felkarolta ezt az igényt, és 1951-ben a szakképző intézeteket működtető, felügyelő Munkaerő-tartalékok Hivatalával (MTH) karöltve tanfolyamokat szervezett, foglalkoztató műhelyeket hozott létre a tüdőgondozó intézetekben. Ezek elsősorban a következő szakterületekre terjedtek ki: esztergályos, lakatos készítmények gyártása, villany- és rádiókészülékek összeállítása, varró- és írógépek felszerelése és javítása, hangszerek javítása, órák gyártása és javítása, valamint varrott és kötött gyártmányok készítése, mint a fametszés, a kerámia, a háziipar különböző fajtái.

Külön jelentősége volt a tüdőbeteg rokkant otthonok megszervezésének, amelyekben elsősorban a fertőző, idős, otthon nem izolálható és kezelhető, kórházi szanatóriumi kezelést nem igénylő, munkaképes betegeket foglalkoztatták, olyanokat, akik fertőző megbetegedésük és szociális körülményeik miatt intézeti elhelyezést igényeltek. Az otthonok tehermentesítették a meglévő, aktív kórházi és szanatóriumi ágyakat, mivel a meglévő intézmények átszervezésével, a kórházi ágylétszám keretén kívül, illetve új intézmények létesítésével szervezték meg azokat. Ezzel megszüntették a tbc-s ágyra várakozók számát, amit az ötvenes évek elején, 1500–2000 főre becsülhetünk.

A betegek érdekeit tartotta szem előtt a tbc éjjeli szanatóriumok létrehozása is. Ennek jelentőségét az adta, hogy a betegek munkájuk megszakítása nélkül megkapták mindazt a kezelést és életmódot, amelyre szükségük volt, például biztosították diétás élelmezésüket, eltiltották őket az éjjeli műszaktól, a túlmunkától, s ha szükség volt rá, könnyebb munkakörbe helyezték őket.

A csökkent munkaképességű és rokkant tbc-s betegek jegyzéke „R” lap

Jelzet: MNL OL XIX-C-2-c-83-74-1953. (10. doboz)

A tüdőgondozó intézetek elleni panaszos levelek

Az ingyenes tüdőszűrés technikai feltételei nem mindig voltak adottak, ezért a tüdőszűrésen részt vevő lakosok negatív véleményüket, tapasztalataikat az Egészségügyi Minisztériumhoz írt panaszos levelekben fogalmazták meg. A levelek egyértelműen jelezték, hogy a kormányzat szigorú intézkedései a gyakorlatban nem voltak kivitelezhetőek.

A gondozó intézetek a hét minden napján, a délelőtti és a délutáni órákban is állandóan zsúfoltak voltak. A tüdőszűrésre, gondozásra, ellátásra váró felnőttek és gyermekek kénytelenek voltak órák hosszat várakozni a rossz és fertőzött levegőjű helyiségekben, mivel a vizsgálatok gyors lebonyolítása a készülékek sorozatos meghibásodása vagy alkatrészhiány miatt nem valósulhatott meg. A kisgyermekes szülők is a tbc-s betegek között várakoztak, és mivel nem biztosítottak számukra külön helyiséget, így könnyen megfertőződhettek. Az ellátás elégtelensége, a lakosság türelmetlensége, a személyzet hiánya, sok esetben felkészületlensége nem egyszer elégedetlenséghez vezetett.

A Jászberényi Tüdőbeteg-gondozó Intézet is panasszal fordult az Egészségügyi Minisztériumhoz, mert a csecsemők és gyermekek nem tuberkulotikus eredetű tüdőgyulladásának kezelését szintén a gondozó intézetre hárították. Ennek következtében előfordult, hogy a súlyos betegek 3–4 napig kezelés nélkül maradtak, a kint fekvő betegekhez pedig senki sem ment ki.

A Jászberényi Tüdőbeteg-gondozó Intézet panasza

Jelzet: MNL OL XIX-C-2-c-8331-I-2-1952. (5. doboz)

Nemcsak a betegek, de az alkalmazottak is elégedetlenkedtek. Az asszisztensek arra panaszkodtak, hogy nem tudnak „a jelenlevő betegek között nevelő és felvilágosító munkát végezni”, az orvosokat sújtó rengeteg adminisztráció pedig a betegektől vette el a gyógyításra fordítható időt, ezért a betegek kijelentették: „nem engedjük tönkremenni az orvosunkat”. Az orvosok ugyanis nem tudtak eleget tenni a rendeletben foglalt adatszolgáltatásnak, ezért fegyelmi vizsgálatot indítottak ellenük. Gyimesi Károly, a komlói tbc gondozó intézet vezető orvosa ellen például azért, mert nem tett eleget a statisztikai adatszolgáltatásnak. Az orvos kézzel írott levelében felsorolja mindazokat a hiányosságokat, amelyek miatt nem tudták elvégezni a munkát.

Gyimesi Károly elleni vizsgálat

Jelzet: MNL OL XIX-C-2-c-8331-K-17-2-1952. (5. doboz)

 

A tbc-s nyilvántartások szabályozása

A tüdőbetegek nagy száma miatt végrehajtott szigorítások újabb és újabb nyilvántartások vezetését követelte meg a tüdőbeteg-gondozókban dolgozóktól. Ratkó Anna egészségügyi miniszter 8300-19/1952. EüM számú utasításával a „tüdőgyógyászat egységes és alaposabb dokumentációja, valamint a gyógyító munka eredményességének értékelése szempontjából” az ország valamennyi felnőtt tbc-s beteget kezelő gyógyintézete és osztálya számára egységes kórlap vezetését, statisztikai lap, valamint zárójelentés kiállításának rendszeresítését írta elő. Az egységesítésre 1952. július 1-jével került sor.

Az egységes statisztikák és jelentések a tájékoztatást szolgálták, amelyek alapján a kormányzat képet kapott a bejelentett tbc-s betegek neméről, koráról, kórformájáról és státuszáról. Azok ellen, akik az utasításban foglalt rendelkezéseket megszegték vagy kijátszották, fegyelmi úton jártak el.

A népjóléti miniszter 3.316/B/6/1950. (IV. 2.) N. M. számú rendelete a gümőkóros betegek bejelentéséről és nyilvántartásáról

Jelzet: MNL OL XIX-C-2-c-8331-T-13-1952.

Tüdőbeteg kórlapja

Jelzet: MNL OL XIX-C-2-c-8331-T-13-1952.

A tbc-s beteg bejelentése, kijelentése, elhalálozási bejelentő lap, lakásváltozást bejelentő lap

Jelzet: MNL OL XIX-C-2-c-8331-T-28-1952.

A Betegbeutaló központ havi jelentése a felnőtt tüdő tbc-s betegekről

Jelzet: MNL OL XIX-C-2-c-8331-T-39-1952.

Tbc gondozó intézetek megyei negyedévi összesített jelentése

Jelzet: MNL OL XIX-C-2-c-8331-T-41-1952.

A rendszeresített és az egész ország területéről beküldött statisztikai nyilvántartások nagy terhet róttak az adatszolgáltatókra. 1953 októberében a „tbc statisztikák racionalizálásáról” szóló jelentések már arról számoltak be, hogy „olyan nagy adattömeg került begyűjtésre, amelynek részletesebb elemzése és csoportosítása a negyedévi adatokból nem vezethet megbízható következtetésekre”. Az Egészségügyi Minisztérium elismerte, az Országos Tbc Intézet statisztikai csoportját „olyan nagy terjedelmű statisztikai adatgyűjtés, feldolgozás terhelte, hogy az ott dolgozók részére képtelenség volt a statisztikai munka megfelelő, szakszerű és pontos elvégzése”. A minisztérium az adatszolgáltatókat tette felelőssé „a gondozási köri statisztika túlméretezettségéért, amelyben részben nem értékelhető, részben szakszerűtlen adatok is vannak”. Sok intézet hibás adatot közölt, a táblázatok sem formailag, sem kivitelben nem feleltek meg a követelményeknek, előfordult, hogy a szöveg alig volt olvasható, a táblázatnak nem volt címe. A hanyag munkavégzést nem a személyzet leterheltségében, hanem az adatközlés bojkottálásában látták. A minisztérium rendbírságban részesítette azokat, akik a figyelmeztetés ellenére sem változtattak hanyag és figyelmetlen statisztikai adatszolgáltatási módszerükön. E helyzet visszásságait felismerve 1954. január 1-jétől változtattak a statisztikai adatszolgáltatás adminisztrációs terhein.

A közölt levéltári iratok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a betegség megakadályozása érdekében az 1950-es évek elején szükség volt az egészségügyi kormányzat szigorú intézkedéseire. A betegség ma már gyógyítható, de a kezelés sikeressége attól függ, hogy időben felismerik-e a fertőzést, és a beteg megkapja-e a megfelelő gyógyszeres kezelést. Az egykor oly sok halálos áldozatot követelő betegséget az 1970-es évek elejére sikerült visszaszorítani, ám a betegség ma is jelen van.

A közölt levéltári forrásokat az Egészségügyi Minisztérium Gyógyító-megelőző Intézmények Főosztálya (XIX-C-2-c) anyagából válogattuk.

 

Utolsó frissítés:

2016.05.24.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges