Emlékkonferencia Csanád–Arad–Torontál vármegye létrehozásának 100. évfordulója tiszteletére

Emlékkonferencia Csanád–Arad–Torontál vármegye létrehozásának 100. évfordulója tiszteletére

Száz évvel ezelőtt, 1923. szeptember 24-én hirdette ki a Nemzetgyűlés az 1923. évi XXXV. törvényt, amely a közigazgatás létszámcsökkentéséről döntött. E törvény 11. paragrafusa határozott arról, hogy a trianoni békeszerződés következtében csonkán maradt, de addig formálisan önállóan működő vármegyéket nagyobb közigazgatási egységekbe, közigazgatásilag egyelőre egyesített (k. e. e.) vármegyékbe szervezik. Ez történt a durván megcsonkított Arad és Torontál vármegyékkel, melyeket a csupán négy települését vesztő Csanád vármegyével vonták össze. Az új vármegye neve Csanád–Arad–Torontál k. e. e. vármegye lett, székhelye pedig az addigi csanádi megyeszékhely, Makó maradt.

E jeles alkalom tiszteletére rendezett emlékkonferenciát 2023. szeptember 23-án a makói levéltár, melynek megvalósítását a Magyar Nemzeti Levéltár belső tudományos pályázati támogatása és Makó Város Önkormányzata önzetlen segítsége tette lehetővé.

A nagy érdeklődés mellett zajló rendezvénynek az egykori vármegyeháza (a mai városháza) felújított díszterme nyújtott méltó és autentikus helyszínt. A megjelenteket előbb a konferencia levezető elnöke, Urbancsok Zsolt főlevéltáros, osztályvezető köszöntötte, majd Farkas Éva Erzsébet makói polgármester mondott üdvözlő beszédet, aki a helyi emlékezetpolitika fontosságát hangsúlyozta.

Az első előadó dr. Ablonczy Balázs történész, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docens, az MTA Trianon 100 Munkacsoportjának vezetője volt, aki a párizsi békekonferencia működéséről és a trianoni békeszerződés megszületésének körülményeiről beszélt. Előadásában részletesen ismertette a békekonferencia szervezeti felépítését, s a győztes nagyhatalmak azon törekvéseit, hogy a békét a saját érdekeiknek megfelelően formálják. Mint hangsúlyozta, a békekonferencián a magyar béke sokadrangú kérdésként szerepelt. Míg az ellenérdekelt győztes kisállamok, a csehek, a románok és a szerbek delegátusaikon keresztül képviselhették érdekeiket, a legyőzött államok sorába tartozó magyaroknak erre nem adták meg a lehetőséget. Ugyanakkor – a végleges szerződésbe foglalt hatalmas területi és népességbeli veszteségek ellenére – a nagyhatalmak gátat szabtak a még nagyobb követelésekkel lobbizó kisállamok törekvéseinek, ami azt jelentette, hogy ha korlátlanul teljesülhetnek az utóbb a kisantantba tömörülő államok területi igényei, Magyarország megmaradó területe még tovább zsugorodhatott volna.

Dr. Hornyák Árpád történész, a Pécsi Tudományegyetem Modernkori Történeti Tanszék tanszékvezető professzora a Bánság megszerzéséért folytatott szerb–román konfliktusról, annak szerb olvasatáról beszélt. Az előadó szerint, habár a szerbek kezdetben nem rendelkeztek szabatosan rögzített területi követeléssel, abban egyértelmű volt a szándékuk, hogy a zömmel szerbek által lakott Bánságot a létrejövő Jugoszláviához kívánják csatolni. Ennek érdekében számos körülményt, etnikai, történeti, földrajzi, kulturális, vallási és stratégiai érvet felsorakoztattak a békekonferencián. A nagyhatalmak végül úgy döntöttek, hogy nagyjából az etnikai viszonyokat követve, de egyéb szempontokat is figyelembe véve megosztják a Bánságot a két aspiráló kisállam, Románia és Jugoszlávia között. A terület feletti döntésben és a Bánság kettéosztásában egyáltalán nem vették figyelembe a térségben jelentős számban élő más nemzetiségek, főként a magyarok és a németek érdekeit.

Az úgynevezett torontáli háromszöget és Csanád vármegyét érintő idegen megszállások hátterét világította meg előadásában Marosvári Attila történész, a makói levéltár munkatársa. Mint elmondta, a térség sorsát a Bánságért küzdő szerbek és románok konfliktusa, illetve a Maros torkolata megszerzésének törekvése határozta meg. A szerbek nem csupán a Marosig, hanem a Maroson túl egészen Mezőhegyesig szerettek volna területet szerezni. Az itteni szerb–román konfliktust a franciák akadályozták meg, akik – mint stratégiai pontot – 1919. április 27. és június 16. között megszállásuk alatt tartották Makót. Miután 1919. június 11-én a Külügyminiszterek Tanácsa közölte Ion I. C. Brătianu román miniszterelnökkel a leendő határt, a franciák kivonultak, s átadták a terület ellenőrzését a románoknak. Az előadó bemutatta, hogy a románok a megszállt tiszántúli terület keleti sávját polgári, az ettől nyugatra eső részt katonai közigazgatás alá vonták. A két zóna határa elvileg az 1916-os bukaresti titkos szerződés nyomvonala volt. Ez azonban a gyakorlatban a párizsi békekonferenciáról érkező hírek hatására többször változott. A zónaelkülönítésnek komoly jelentősége volt a román katonai megszállás idején, mert míg a polgári közigazgatási zóna 1919 végéig, de volt rész, amely a kivonulásig jelentős védettséget élvezett, s itt végső soron jóval kisebb károk keletkeztek, addig a katonai megszállási zóna területét a románok totálisan kifosztották.

Dr. Halmágyi Pál helytörténész, nyugalmazott makói múzeumigazgató a töredék Arad, Csanád és Torontál vármegye sorsát követte végig az idegen megszálló katonai egységek távozásától a közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye 1étrejötte közötti időszakban. Bemutatta azokat a vezető tisztségviselőket, akik a jelzett időben feleltek a közigazgatás működtetéséért. Mint elmondta, a trianoni országcsonkítás legkevésbé Csanád vármegyét érintette, hiszen innen „csak” négy települést csatoltak el, ellenben az egykor hatalmas kiterjedésű, s a Dunáig lenyúló Torontálból mindössze 9 település, Arad vármegyéből pedig az Eleki járás egy része, 7 település marad meg a trianoni Magyarország új közigazgatási határain belül. Ezek a töredék-vármegyék természetesen életképtelenek voltak. Ez tette indokolttá – más hasonló helyzetben lévő csonka-vármegyéhez hasonlóan – a közigazgatási integrációt, melynek eredménye az 1920 január elejétől működő Csanád–Arad–Torontál k. e. e. vármegye létrejötte lett.

Az emlékülés Urbancsok Zsolt levezető elnök rövid zárszavával ért véget, aki abbéli reményének adott hangot, hogy a konferencia előadásai jövőre önálló kötetbe szerkesztve megjelenhetnek.

Marosvári Attila