November

Könyvtárunk állománya szép számban tartalmaz szépirodalmi műveket is, amelynek egyik kiemelkedő darabja a Kölcsey kötet.

Kölcsei Kölcsey Ferencz minden munkái.

Budapest, Franklin-Társulat, 1886.

Kölcsey Ferenc

(1790-1838)

magyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, a nemzeti himnusz költője.

1796-ban kezdett el a Debreceni Református Kollégiumban tanulni,ahol a Szentírás magyarázatán kívül minden tárgyat végig tanult. Különösen nagy kedvvel foglalkozott a Cornelius Neposszal; szórakozás gyanánt egy barátjával a debreceni homokba rajzolta az ókori Athént, a görögök nagyjainak csontokból emlékoszlopokat állított, és emlékbeszédeket tartott fölöttük. Ebben az időben ismerkedett meg Haller János Hármas Istóriájával is.

1803-ban a költészeti osztályba jutva a latin versírásban ugyan nem jeleskedett, de buzgón olvasta Csokonai Vitéz Mihály, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor munkáit, Kazinczy Ferenc Gessner-fordításait, a latin-, és ógörög nyelvű szerzők műveit Vergilius, Theokritosz pásztorkölteményeit, méghozzá eredetiben. Már ekkoriban a magányt kereste, s minden örömét elvonulva, könyveiben kereste és találta meg. 16 éves korától kezdve enciklopédiai tanulmányokat folytatott, és társaival – akik között volt a később ismertté vált Kállay Ferenc is – együtt tanult, olvasott és folytatott eszmecseréket.

Az élő idegen nyelvek közül először a franciát sajátította el, kedvelte a 17. századi francia mestereket. A német nyelv iránti érdeklődését főként Ewald Christian von Kleist, Gessner, Hagedorn, Bürger és Klopstock írásai keltették fel, melyeket először még csak korabeli magyar fordításból ismert; görögül olvasta ugyan Cebest és Anakreónt, de komolyabb előmenetelt e téren nem tett, azonban Kazinczy sürgetésére egyre nagyobb gondot kezdett rá fordítani, és miután Pindarosz műveihez meghozatta a Heine-féle kiadást, filológiai látóköre is tágult.

16 éves kora óta írogatott verseket is, de első „zsengéit” megsemmisítette. 1805-ben Csokonai temetésén ismerkedett meg Kazinczyval, akinek a Kresznericcsel való vitájához fontos adatokkal szolgált. 1808. május 19-én kelt első levele Kazinczyhoz. Ennek szíves fogadtatása és a későbbi barátság rendkívül serkentően hatott rá, Kazinczy szellemi útmutatóként szolgált számára, ő pedig a nyelvújító szinte egyedüli védelmezője lett Debrecenben, és az Árkádia-perben is mellé állt.

A történelmet Magyar Mihálytól, a bölcseletet Ercsei Dánieltől hallgatta. Tanulmányai mellett, Kazinczy buzdítására, kivonatokat írt, és némelyikből esszé is lett; többek között Werbőczy életét is feldolgozta, ezen kívül írt egy értekezést a poézisról (1808. december), ill. jegyzeteket az ión iskoláról. Rendszeresen látogatta a kollégium könyvtárát, azonban mivel abból az ifjaknak magyar könyveket nem adhattak ki, maga is gyűjtött magyar nyelvű munkákat.

Miután 1809-ben befejezte kollégiumi tanulmányait, Pestre költözött törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgára nem jelentkezett, mert miután szoros barátságot kötött Horvát Istvánnal, Vitkovics Mihállyal és főleg Szemere Pállal, egyedül az irodalom érdekelte, ezért lemondott a hivatalbeli és tanári pályáról, melyre Debrecenbe hívták, és Álmosdra vonult, ahol kis birtokán gazdálkodva egyedül tanulmányai foglalkoztatták. Ezek mellett öccseinek gondozása is lefoglalta. 1815-ben testvéreivel megosztozva Csekére (Szatmár megye) költözött. Itt is a gazdaságnak, tanulmányainak és az irodalomnak élt. Levelezett Kazinczyval, Döbrentei Gáborral, és kétszer utazott Pécelre Szemeréhez, ebből egy alkalommal 1814-ben Kazinczyval együtt, valamint 1815 nyarának egy részét is ott töltötte.

Figyelmet keltett a Mondolatra való Felelet, melyet Szemere Pállal együtt dolgozott ki 1815-ben. Kölcsey ezzel állást foglalt a nyelvújítás mellett és előmozdította sikereit. Kizárólag az irodalmi kritika és esztétika terén működött; Kazinczyval a régi Magyarország ellen küzdött; sorba vette a legnevezetesebb költőket, Csokonait, Kis Jánost és Berzsenyi Dánielt. Véleményét akkor hallatlan szigorúsággal mondta ki, ezért fel is zúdította maga ellen a közvéleményt és az írókat. Ekkor személyes baráti viszonyra lépett Kisfaludy Károllyal és az Aurora-körrel is; különösen Bártfay Lászlóval, Helmeczy Mihállyal, Toldy Ferenccel, Bajza Józseffel, Vörösmarty Mihállyal s Zádor Györgygyel (aki Fenyéri Gyula álnéven cikkeket írt különféle lapokba) alakított ki haláláig tartó őszinte baráti kapcsolatot.

1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. (E napot 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.)

Pesten tartózkodása alatt Szemere Pállal 1826-ban megindította az Élet és Literatura című folyóiratot. 1827 januárjában hazamenetele után csak pár évig maradt csekei magányában, ahol elhunyt öccse családjának ügyei is foglalkoztatták. Az 1829-es tisztújításkor főispánja, báró Vay Miklós őt Szatmármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé tette. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága Pozsonyban 1830. november 17-én a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjának nevezte ki.

Nagy Károly tiszti főügyésszel hathatós ébresztője és támasza lett megyéjében a szabadelvű mozgalmaknak, egyszersmind kidolgozója a rendszeres munkálatok feletti véleményeknek, melyek a megye által a kiváltságok védői dacára 1832-ben elfogadva, a következő országgyűlésre utasításként szolgáltak és oly hírre emelkedtek, hogy azokat más megye is sajátjává tette. 1832-ben megyei főjegyzővé, azon év november 6-án pedig országgyűlési követté választották. Pozsonyban 1832. december 19-én foglalta el helyét és a négy kerületi jegyzők egyikévé választatott; számos felirat (latinul) és üzenet (magyarul) az ő tollából került ki. Mint szónok, a magyar nyelv ügyében tartott beszéddel tűnt ki először és nemsokára jeles beszédeivel országos hírűvé vált. A parlamenti szónoklatot ő emelte irodalmi s művészi színvonalra; tőle tanulták ezt el az 1830-as és 1840-es évek szónokai: Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József és Szemere Bertalan.

Mint politikus, a reformok híve volt; küzdött Erdély és a Partium visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerű átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért. Követi pályája 1834-ben véget ért, amikor megyéjében a maradiak kerültek felszínre. Búcsúbeszédével Pozsonyban 1835. február 9-én annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyűlés e beszéd után az napra felfüggesztette az ülést, és Kossuth erről a napról gyászkeretben küldte szét Országgyűlési Tudósításait. Hazatérte után ismét sikerült neki többséget biztosítani megyéjében a szabadelvű eszméknek. Az akadémiában emlékbeszédeivel, költői dolgozataival, kritikáival újra magára ragadta a közfigyelmet, és ezután kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapítótagja lett. Utolsó nagy műve, Wesselényi Miklós védelme, melyet barátja hűtlenségi perében készített. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. E nagyszabású, valóban klasszikus politikai vádirat kimerítette erejét, bélgyulladásba esett.

Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után – a szatmárcsekei református anyakönyv vonatkozó bejegyzésének tanúsága szerint – 1838. augusztus 23-án Szatmárcsekén elhunyt