Július

 Molnár István: Szőlőink ujjáalakítása amerikai szőlőfajok segélyével

Budapest, 1890.

Rudinai Molnár István

(Esztergom, 1851.– Budapest, 1920)

magyar pomológus és szőlész,

vincellérképezdei igazgató-tanár,

kertészeti szakíró.

Az Esztergomi Szent Benedek-rendi Főgimnáziumban tanulmányait befejezve, 1869-ben a keszthelyi felsőbb gazdasági tanintézetbe lépett és a kurzus végeztével 1871-ben Szlávy József az akkori földművelési miniszter külföldi tanulmányútra küldte. Németországban Karlsruheban a műegyetemen kémiát, földtant, növénytant és a borászatot hallgatta; mellékesen pedig Blankenhorn Adolf tanár borvegytani laboratóriumában segédkezett; itt analizált a földművelési minisztérium megbízásából 32 magyar bort első ízben, melyek később a párizsi világkiállításon világhírűvé váltak.

Franciaország, Svájc és Németország főbb borvidékeit körbe járta. Hazatérve, a keszthelyi gazdasági tanintézetben dolgozott, majd még ebben az évben 1872-ben a tapolcai gazdasági és borászati iskola igazgatójává nevezték ki. E munkakört egészen 1876-ig látta el. Majd az alapító Entz Ferenc nyugállományba vonulása miatt a Budai Országos központi Vincellérképzőhöz hívták meg igazgatótanárnak, s egyben átvette tőle a Borászati Lapok szerkesztését is.

1886-ban Kállay Béni közös pénzügyminiszter meghívta Bosznia-Hercegovina részére szaktanácsosnak; itt nyolc évig támogatta a minisztert és magyarok alkalmazása mellett létesítette a két tartományban a nemes gyümölcstermelést, a modern szőlőművelést és pincekezelést. A híressé vált boszniai szilvatermesztés megszervezése terén elért eredményeit honorálva, Mostarban utcát neveztek el róla.

1897-ben Darányi Ignác miniszter a földművelési minisztériumban gyümölcsészeti és kertészeti ügyosztályt állított fel, és őt bízta meg az osztály vezetésével, majd az 1907-től a már különvált Kertészeti Ügyosztály vezetőjeként működött egészen 1913-ig, nyugdíjazásáig. 1897-ben a magyar kormányt a hamburgi kertészeti nemzetközi kiállításon, 1898-ban pedig a gandi nemzetközi kertészeti tanügyi kongresszuson képviselte. 1898. május 9-én királyi kinevezést kapott, mint országos gyümölcsészeti és fatenyésztési miniszteri biztos, és ugyanakkor a vaskoronarend III. osztályát is megkapta. Munkájának eredményeként a gyümölcsfák száma 1890-től 1903-ig 5 millióról 20 millióra emelkedett.

Szakirodalmi munkássága jelentős. Több mint 20 könyvet jelentetett meg, a különböző hazai és külföldi szaklapokban közzétett gyümölcstermesztési, valamint borászati tárgyú tanulmányainak száma pedig több százra tehető. Szerkesztette a Borászati Lapokat 1877-től 1886-ig, a Magyar Kertészt 1885-től, a Borászati Zsebnaptárt 1887-re és szerkesztette a Gyümölcskertész című lapot 1891-től.

Fontos szerepe volt a kertészeti kiállítások rendezése és a hazai modern szőlő- és gyümölcstermesztés fellendítése terén. A gazdaságos gyümölcstermesztés érdekét szem előtt tartva alapította meg az egyes vidékeken a kevés számú tömegtermesztésre alkalmas fajtákat, valamint számtalan faiskolát hozott létre ezek szaporítására.