„… veszteségünk mégis olyan, amilyenre a legidősebbek sem emlékeznek” - 70 éve történt: a dunai jeges árvíz

1956 áprilisában, amikor Joó András vb elnök a címben olvasható mondatot elmondta Fadd község tanácsa előtt beszámolójakor¹, már lehetett tudni az addigi összegzésekből, hogy a március 10-én a gátszakadást követően megérkezett árvíz Faddon és a hozzá tartozó Domboriban 190 épületben tett kárt, ebből 150 teljesen összedőlt. Emberéletben, állatállományban kár nem esett – ez köszönhető volt elsősorban a helyi összefogásnak és az 1945. év árvízi tapasztalatainak. Ennek ellenére a községben a helyreállítás egy éven túl is elhúzódott, és részben meghatározta a település további terjeszkedésének irányát, a település képét is.

A 70 éve történt események át- és túlélői közül egyre kevesebben vannak, akik érdemben elmesélhetnék mindazt, amit akkor tapasztaltak. Szerencsés helyzet, hogy mégis sikerült olyan kortárs faddi lakost, Csöndes Jánost megszólaltatni, aki abban az időben fiatal emberként aktív szerepet vállalt az árvízi védekezésben. Jelen cikkben levéltári irataink, a korabeli sajtó és az ő visszaemlékezése segítségével szeretnénk felidézni a történteket. Ezt dr. Gutay István visszaemlékezésével egészítjük ki, aki a gyermekfejjel megélt tapasztalatait osztotta meg kérésünkre.

Az 1956. évi jeges árvíz történetét vízügyi szempontból részletesen vizsgálta még abban az évben Ihrig Dénes mérnök, akinek jelentős szerepe volt az egységes állami árvízvédelem és az intézményes vízgazdálkodási tudományos kutatás megszervezésében². Tanulmányának bevezetőjében így fogalmaz: „Előidézője (ti. az árvíznek) az volt, hogy mindazok a változó természeti tényezők, amelyeket jeges árvizek okainak tudunk, a legszélsőségesebb értékkel egyidejűleg jelentkeztek.” A katasztrófa elhárításához országos összefogásra volt szükség, így mintegy 150 ezer ha földterületet sikerült megóvni az árvíztől. Az erőfeszítések ellenére mégis 74 ezer ha terület került víz alá, túlnyomó többségében a Duna bal partján, de a jobb parton is 21 ezer ha területen szenvedett súlyos károkat a lakosság. Joggal írta tehát a vízügyi szakember, hogy az 1956. évi árvíz mindent összevetve rendkívüli jelentőségű.³

A teljesség igénye nélkül álljanak itt a legfőbb okok, amelyek összjátékaként az árvíz kialakult. A 19. századtól kezdve jelentős vízszabályozási munkákat végeztek a Dunán is, ezt azonban teljeskörűen a 20. század közepére sem sikerült befejezni, és erre nem is volt a korszakban összehangolt állami törekvés, mivel a meglévő infrastruktúra a korábbi árvizek idején sok helyen elegendőnek bizonyult. Ugyanakkor fontos földrajzi tényező a Duna vízgyűjtő területén levő kisebb folyók elhelyezkedése és esése is. A Duna középső hazai szakaszán ugyanis nincs olyan folyó, amely a Duna kis esése következtében esetlegesen feltorlódó jég megtörését és továbbhaladását elősegítené. A harmadik tényező pedig, amelyet a lakosság a szó szoros értelmében a saját bőrén tapasztalhat meg nap, mint nap, az időjárás. 1956-ban az időjárási viszonyok erőteljesen kedveztek a jegesedésnek, mivel huzamosabb ideig tartós mínuszok jellemezték hazánk időjárását.  1956 január-februárjában már jelentős jégzajlás mellett több helyütt alakultak ki jégtorlaszok, végül február 17-ére 1600 km hosszan helyenként 1 m vastagságot is meghaladó jégtakaró alakult ki Magyarország fő folyóján⁴.

Március elején aztán a hirtelen enyhülés következtében megindult az olvadás, amit a Felső-Duna szakaszán jelentős csapadék is súlyosbított. Ez az enyhülés azonban a magyarországi szakaszon nem tartott pár napnál tovább, így együtt kellett megküzdeni a jeges árhullámmal, az olvadásos árhullámmal, valamint a jégtorlaszokkal. Március közepére több helyen újrafagytak a jégtorlaszok, és végül, bár a Duna Dombori feletti szakaszán több helyen is kilépett a medréből, a számított előrejelzések alapján bizonyossá vált, hogy a gátvédelmi rendszer a Dombori-Mohács közti szakaszon nem fogja bírni a terhelést, a gátmeghágás, illetve a gátszakadás elkerülhetetlen⁵.

A katasztrófa bekövetkezte előtt hetekkel megindult az elkerülhetetlen árvíz elleni szervező munka. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság a 17/65-17/1955. szám alatt jóváhagyott tervei (közerő kiállítási, kiürítési, mentési és anyagmozgósítási tervek) alapján kezdték el a felkészülést 1956. február 20-ától⁶. A helyi védelmet a rendelkezésre álló erőforrások ismeretében lehetett megszervezni.

HU-MNL-TVL-XXIII.725.c. 25-41

Ezen a ponton vegye át a szót az eseményeket megélő szemtanú, Csöndes János, akinek a visszaemlékezését korabeli levéltári iratokkal támasztjuk alá.

„1956-ban az Alvég u. 30-ban laktunk, én ekkor 19 és fél éves voltam. Az árvíz érkezése előtt március 7-én reggel 6 órára kellett bemennünk a tanácsházhoz, és szombatig kubikoltunk a töltésen.”

HU-MNL-TVL-XXIII.725.c 6-9-3

 „Jöttek lovaskocsik is, azokat kellett megraknunk földdel. Én már akkor láttam, hogy valami gond van, mert a töltéstől 5 m-re dolgoztunk, ott, ahol később átszakadt. Az árvíz után keringtek pletykák arról, hogy a kubikolás során azért kellett a töltéstől elhordani a földet, hogy ne az Alföldet öntse el a víz, mert ott nagyobb kárt okozott volna, mint a mi oldalunkon – úgyhogy azt is megmentettük. Szombat este (március 10.) 18 órakor hazaértem, 23 órakor már hangosbemondón jelezték, hogy elszakadt a töltés.”

„A kis töltést szakította el a Duna és a tolnai Duna végét. Ott csak kb. 50-100 m töltés maradt meg. Faddról kifelé a tsz irányába (É-ra) is van egy kisebb töltés, az nem szakadt át. Kapott viszont Bogyiszló, Tolna, meg Decs és Sárpilis. Itt Faddon a Kenderáztató, a Felvég vége és az Alvég. Ott bent volt derékig a víz, még a Kisvendéglőbe is bement. Az Attila-házakat Tolna felől öntötte el a Duna, de ott nem voltam, azt nem tudom.”

Fadd a Duna felől

(magángyűjtemény)

„Vasárnap reggel vittük el a kertből a szénát, hogy ne legyen víz alatt – mert ’45-ben azt is elöntötte a Duna. A disznókat az Etelközbe vittük át Keserű öregapánkhoz. A pár napos kismalacokat is, egy faládában. Bevittük mindet, a disznókat, meg a malacokat is az istállóba a lovak mellé, azok meg mind nyugtalanok lettek, majd’ megőrültek. Nálunk minden megmaradt (ti. az állatállomány). A Tokajt kiürítettük mi, még szombat este, amikor hazaértem. Az egyik barátomnak – ő lett később a sógorom – segítettem, az udvarból felhordtunk mindent az anyjáékhoz. Nálunk is bent állt két teherautó, arra felpakoltunk, de mikor elmentek az ÁVO-sok, lerakodtunk, mert tudtuk Édesapámmal, hogy ha feljön a víz a házhoz, az akkor már olyan magas, hogy az Alföld is úszik. Minket, faddiakat Németkérre akartak kitelepíteni. De az Új utca, meg még jópár magasabban fekszik, legalább 1 m-rel, mint ahol megállt a víz.

Át lehetett látni a kertből Várszegre, a téglaégetőhöz. Azon láttuk, hogy emelkedik a víz, kb. 7-8 sor tégla volt, vasárnap reggeltől ezek szépen eltűntek. Amikor 1945-ben árvíz volt, azt megjelöltük Takács Misi bátyával, aki a kőművesünk volt. Onnét tudtam, hogy akkor milyen magas volt a víz (akkor még csak 10 éves voltam), és azon a jelen láttam, hogy 1956-ban pont 35 cm-rel volt magasabban, mint 1945-ben.

A víz szerda este (március 14.) tetőzött⁷, én akkor ügyeletes voltam Imre Tamás barátommal, és láttam, hogy éjjel 23 órakor már elkezdett csökkenni a víz szintje. Akkor mentem, jelentettem a katonáknak, és szóltam Édesapámnak is. A legjobban Édesapám Józsi öccse volt megijedve. Hiába járta meg a háborút, a ’45-ös árvízkor nem volt itthon, nem tudta, mire számítson.”

Tolnai Napló 1956. március 14. 

„Sok katona jött az árvíz miatt, és ÁVÓ-sok is, de ők csak nacsalinok (nacsalnyik, irányító, vezető) voltak. (Megj.: a katonai „főhadiszállás” dr. Gutay Istvánék házában volt a mai Dózsa György utca és Széchenyi utca kereszteződésénél. Adatközlő elmondta, hogy egy főhadnagy, emlékei szerint Marcaliból, egy orvos és egy gyógyszerész lakott náluk, valamint az udvarban állították fel a katonai élelmezés lelkét, a gulyáságyút is. Itt állomásozott továbbá egy, a rádiós összeköttetést biztosító katona is, míg az árvízi védekezésben mozgósított honvédek családokhoz voltak beszállásolva. "A Duna jegét folyamatosan próbálták robbantással megindítani, de a jég csak torlódott, torlódott, torlódott... A bajai híd megfogott mindent." 

„A Tokaj viszont összedőlt, csak két épület maradt meg. Az egyik egy kőművesé volt, aki mindig toldozta-foldozta téglával. A másik a Tokaj legvégén a keresztnél, egy bognárműhely. A többi ház vályogból, tömött falból volt, nem gondozták a tulajdonosok, összedőltek nagy robajjal. Mindig találgattuk, hogy most vajon kinek a háza dőlt össze.”

A központi utasítás szerint az árvízkárosult lakosok számára több lehetőség is kínálkozott. A megrongálódott vagy összedőlt épületeket helyrehozhatták, felépíthették ugyanott, de kérhettek új házhelyet is a településen, sőt, ha úgy döntöttek, hogy máshol szeretnének letelepedni, erre is kaphattak engedélyt. Faddon eleinte három helyen, az úgynevezett Papkertben (a mai Béri Balogh Ádám liget), az Attila-házaknál (a mai Attila utca) és a Tokajban tiltották az építkezést, de a kérvényezők eleget téve a feltételül szabott építési előírásoknak (pl. magasabb kőlábazat) végül Tokaj kivételével lassan visszatelepültek. Az alábbi sorok a községi tanács április 6-ai végrehajtóbizottsági ülésén kerültek rögzítésre:

HU-MNL-TVL-XXIII.725.a.  Végrehajtó Bizottság ülése jegyzőkönyv 1956. 04. 06.

 „Az árvíz után ez a rész (ti. a Tokaj) teljesen kiürült: hajós családok éltek itt, sokan Mahartnál dolgoztak. A Mahart az árvíz után összeszedte a fiatalokat, és elvitte őket Pestre. A Borda komáék is ott laktak, Jani bácsi gépész volt egy sétahajón, Budapest és Esztergom között. A gyerekek Pesten tanultak, már csak az anya volt itthon. Amikor eldőlt a házuk, a XXII. kerületben kaptak házhelyet. A költözést engedélyeztetni kellett. Én is voltam náluk, segítettem építkezni. Az árvíz után itt nem építették fel a házakat, a hatvanas évekre teljesen elvadult, kész dzsungel lett. Édesapám is vett egy darabot, mert a gazdája nem jött – hát bolond lett volna, kapott máshol 500 négyszögöl házhelyet, arra épített gyönyörű téglaépületet! Még az is kapott házhelyet, akinek nem volt, csak albérletben lakott a Tokajban. Az itt kimért földön aztán gazdálkodtunk, krumpliszedéskor gyakran fordult ki a földből egy-egy tányércserép, kanál… Akik itt maradtak Faddon, azok közül sokan az Ady Endre utcában kaptak házhelyet, azok ott árvizes házak mind. Végül is, az itt lakók még jobban is jártak azzal, hogy az ár elvitte a házaikat., mert máshol házhelyet kaptak, ahol szép házakat tudtak építeni.”

 HU-MNL-TVL-XXIII.725.c. 6-44

„Domboriban is minden eldőlt, sőt Vajkán is, ahol apósomék laktak. Pusztavárszeg, Alsóvárszeg szintén. A dombori iskola viszont megmaradt. A KISZ-tábornál szakított a Duna, ’45-ben is és ’56-ban is. Amikor 1-2 hét múlva lementünk körülnézni, akkor még jégtáblákon tudtunk csak lemenni.” 

Fadd a visszamaradt jégtáblákkal

(magángyűjtemény)

„Újjáépítéskor rengeteg autó, meg dömper jött, nem győzték gyártani a téglagyárak a kisméretű téglát. Kegyetlen volt, de muszáj volt összefogni. Volt itt annyi idegen kőműves, nem nekünk kellett mindent megoldani, meg jött sok inas is. A mezőgazdasági munkákat sík területen el lehetett kezdeni, de a mélyebben fekvő területekre nem lehetet bemenni, nyakig süllyedt a ló a sárban még júniusban is. Abban az évben megcsináltuk a domboldalakat, a többit meg kikerültük, nem tudtunk mást csinálni.”

 HU-MNL-TVL-XXIII725.c. 5-62

Volt Nagyanyámnak egy doboza, amire rá volt írva, hogy Butter – az amerikai nép adománya. Ő intézte az adományok sorsát, meg a háztartást, amíg a szüleimmel dolgoztunk Adományokat olyan arányban kaptunk, amilyen arányban kár ért minket. Erre a vajra nagyon emlékszek, mert nagyon finom volt. Vetőmagot is kaptunk, de mást nem nagyon, mert mi nem voltunk annyira vesztesek, csak 2 darab földünk került víz alá, 1 hold Dombori felé, meg Várszegen 8 hold. Sokaknak majdnem az egész földje víz alá került.”

A március 10-én megérkezett és 14-éntetőzött árvíz károkozásáról március 19-ig bezárólag kellett tájékoztatni a felettes szerveket. A jelentés szerint a település 1199 háza közül 310-ből kiürítették a lakosságot, 190 ház víz alá került, ebből 148 dőlt össze, súlyosan megrongálódott 42. Hajléktalanná vált 162 család 486 tagja. A Duna vízállása 1088 cm-nél tetőzött, két helyen szakadt át a gát, ezek egyenként 130 és 90 m hosszúságúak voltak. A gátszakadás március 10-én 21 órakor, és 11-én 15 órakor történt meg.

HU-MNL-TVL-XXIII.725.c 6-9-19

Térképrészlet Szászhelyi Pál tanulmányából

A joggal több helyen is hősiesnek nevezett védekezés és példátlan társadalmi összefogás eredményeképpen a megye Duna által elöntött településein az árvíz következtében haláleset nem történt. A levonuló hullám nyomában lassan a kitelepítettek is visszatérhettek otthonaikba, hogy megkezdjék a helyreállítást vagy az újjáépítést, ahogy erről a Tolnai Napló március 20-i száma is tudósít.

Tolnai Napló 1956. március 20. 

Az árvíz története azonban itt nem ér véget. Az ezt követő hónapokban emberek tízezrei dolgoznak nemcsak a katasztrófa sújtotta településeken azért, hogy a második világháború után nehezen felépített otthonaikat ismét felépíthessék, hanem az országban számos helyen vállalnak túlórákat, hétvégi műszakot, egyéb támogatást a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt. Az egész ország érdeke volt, hogy az árvíz által lerombolt településeken mihamarabb meginduljon a termelés, és bár valószínű nem mindenki „önként és dalolva” tett eleget a kívánalmaknak, végül az erőfeszítések eredményeként az árvíz pusztításaira pár év múlva már inkább az újonnan épült házak, mintsem az elvadult, megműveletlen területek emlékeztettek. 

Itt szeretnék köszönetet mondani adatközlőimnek, elsősorban Csöndes Jánosnak, dr. Gutay Istvánnak és Gutay Juliannának, név nélkül annak a faddi lakosnak, aki az írásban megjelent fotókat rendelkezésemre bocsátotta, Takács Melitta megbízott igazgatónak (Béri Balogh Ádám Művelődési Ház és Könyvtár) felhívásom közzétételéért és végül, de nem utolsó sorban Bordácsné Papp Mónikának, aki javaslataival támogatta az adatközlők felkutatását.

Hecker Henrietta levéltáros

Iratok:

HU-MNL-TVL-XXIII.725. Fadd Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága jegyzőkönyvei valamint iktatott iratai 

Felhasznált szakirodalom:

Ihrig Dénes: Az 1956. évi dunai jeges árvíz Magyarországon. In: Vízügyi Közlemények, 1956 (38.) 2. füzet

Szászhelyi Pál: Az 1956. évi dunai jeges árvízről. In: Hidrológiai Közlöny, 1956 (36.) 3. füzet

Tolnai Napló 1956. évi márciusi számai