A nemzeti mentőszolgálatok megszervezését a Nemzetközi Vöröskereszt szorgalmazta először 1930-ban. A Brüsszelben megrendezett XIV. Nemzetközi Konferencián ösztönözte a résztvevő országokat, hogy elsősegélynyújtó állomásokkal lássák el közlekedési főútvonalaikat. A magyar kormány is támogatta az elsősegélynyújtó szolgálat létrehozását. A szervezés feladatainak lebonyolítására a Magyar Vöröskereszt Egylet központjában 1933-ban létrehozták a mentésügyi osztályt, amelynek eredményeként a két világháború között elsősegélynyújtó állomásokat építettek ki a főútvonalak mellett. Először a London-Isztambul transzkontinentális útvonal magyarországi szakaszán, a hatóságok által engedélyezett épületekben létesítettek segélyhelyeket, ahol elsősegélynyújtó tanfolyamot végzett önkéntesek látták el a szolgálatot. A mentőállomások- a fővárosi kivételével- a Városok és Vármegyék Országos Mentőegyesületéhez (V.V.O.M.E.[1]) tartoztak, mint annak kirendeltségei.

Magyarország mentő-és segélyállomásainak térképe, 1934.

A térképen jelölték az ország V.V.O.M.E. kirendeltségeit, a saját kezelésben lévő, önálló mentőállomásokat, az országúti segélyhelyeket, valamint a vízből mentő, viharjelző állomásokat is.[2]  Az Országos Mentő Egyesületnek Tolna vármegyében három helyen volt kirendeltsége: a vármegye székhelyén Szekszárdon, valamint két nagyobb településen, Dunaföldváron és Dombóváron. Saját kezelésben lévő, önálló mentőállomásunk nem volt, országúti segélyhely pedig Bonyhádon és Pakson működött. A térképen néhány látványos diagram és grafikon is található, amely érdekes közlekedéstörténeti adalékokkal szolgál. Oszlopdiagramon ábrázolták az ország közúti forgalmi baleseteit a vármegyékre, a törvényhatósági jogú városokra és fővárosra vonatkozóan az 1928-1932-ig terjedő időszakban, évek átlagában, a balesetek és azok áldozatainak számával. Kördiagramon láthatjuk a balesetek járművek szerinti megoszlását, de a balesetek okára vonatkozó információkat is megtudhatunk. A térképről leolvasható, hogy a vezetők, vagy a gyalogjárók hibájából történt-e a baleset, továbbá statisztikai adatok árulkodnak a balesetek időpontjáról és a sérülések súlyossági fokozatairól is.

Bár a vízi mentés a közbiztonsági szervek feladata volt, a megelőzésben részt vett a Magyar Vöröskereszt Egylet viharjelző szolgálata. Viharjelző állomásokat szerveztek a Duna mentén és a Balaton egyes pontjain. A balatoni viharjelző szolgálat 1935-ben kezdte meg működését, 16 állomással. Központja Siófokon működött. A légi mentő-, elsősegélynyújtó és betegszállító szolgalátatot csak két évvel később, 1937-ben építették ki.

Balatoni vihartjelző és mentő szolgálat térképe

A térképen feltüntették azokat a településeket, ahol vihart jelentő, vagy vihartjelző és mentő állomás, kiépített hajó kikötő, tervbe vett hajó kikötő, valamint meteorológiai állomás működött. A térképen található szöveges leírásból megtudhatjuk, hogy milyen felszereléssel rendelkeztek a vihartjelző és mentő állomások. Megismerhetjük az ún. Beaufort[3] skálát, amely 0-10-ig terjedő számozással jelöli a szél erősségét, továbbá az 1893-1933-ig észlelt balatoni zivatarok és viharok 40 éves átlagát is megtudhatjuk havonkénti kimutatásban. A térképre felkerült a viharjelzőárbóc felépítésének rajza is. Tolna vármegyében három településen, Szekszárdon, Pakson és Hőgyészen működött vihart jelentő állomás.

Mivel az ország egész területén megnövekedett a közúti forgalom, szükségessé vált a hazai országúti elsősegélynyújtó állomás hálózatának folyamatos bővítése. A Magyar Vöröskereszt Egylet 1934 szeptember 5-én kérelmet intézett Tolna vármegye alispáni hivatalához, melyben anyagi támogatást kért országúti segélyhelyek, viharjelző és vízbőlmentő állomások felállítására. A kérelmet a törvényhatóság első tisztviselője bírálta el, mivel az ő hatáskörébe tartozott, hogy van-e a vármegyében olyan élénk forgalmú, transzverzális út által átszelt, vagy Duna menti település, amely képes a háztartásából áldozatot hozni erre a hasznos célra. Az állomásokat jelző nemzetközi táblán minden esetben feltüntették a segélyhely alapítójának a nevét. A transzkontinentális útvonal Bécs-Budapest szakaszán felállított 16 országúti segélyhely mindegyikét hatóságok és vállalatok áldozatkészsége teremtette meg.

Az iratok tanúsága szerint egy országúti segélyhely felállítási költsége 300, évi fenntartási költsége 50, míg egy viharjelző és vízbőlmentő állomás létesítése 600 pengőbe került. Tolna vármegye a háztartási alapjának hazafias és jótékony célú rovata terhére 100 pengő segélyben részesítette a Magyar Vöröskereszt Egylet Mentésügyi Osztályát, amely összeg két megyei segélyállomás éves fenntartási költségének felelt meg.

Az 1930-as években egyre inkább megélénkülő járműforgalom miatt indokolttá vált az elsősegélynyújtó tanfolyamok számának növelése. A Magyar Vöröskereszt Egylet munkáját önkéntes szervezetek is segítették: ilyen volt az Önkéntes Motoros Testület (ÖMT) is, amely gépkocsizókból, motorkerékpárosokból, motorcsónakosokból és repülőkből alakult. Az ÖMT tagjai mentőtanfolyamot végeztek, és szükség esetén részt vettek az ország területén előforduló közlekedési balesetek mentési feladataiban és elsősegélyt nyújtottak a rászorulóknak.

A Magyar Vöröskereszt Egylet Mentésügyi Osztályának és Önkéntes Motoros Testületének szervezeti szabályzata

A Magyar Vöröskereszt Egylet áldozatos szervező munkájának köszönhetően, az elsősegélynyújtó szolgálat létrehozására irányuló kezdeményezés eredményes volt, és 1940-ben már 928 országúti elsősegélynyújtó állomás működött Magyarországon.

Források:

Hantos János: A Magyar Vöröskereszt 100 éve, Akadémiai Kiadó, Budapest 1981.

https://bdpst24.hu/2024/09/13/elsosegelynyujtas-vilagnapja/

Jelzet:

HU-MNL-TVL-IV. 404.b. Alispáni iratok 513/1935.

Készítette: Kunné Tornóczky Andrea levéltáros