245 éve alapították a simontornyai bőrgyárat

Simontornya fejlődését a bőripar letelepedése és kiteljesedése biztosította hosszú időn keresztül.

A Morvaországból származó Fried Salamon tímármestert gróf Styrum-Lymburg Károly, Simontornya földesura hívta és telepítette le a mezővárosban. Az új iparos 1780-tól az uradalom tulajdonában lévő volt vármegyeház raktárhelyiségeit használhatta műhelyként, s cserében vállalta az elhullott állatok bőrének kikészítését. Ez az egyezség mindkét félnek megfelelt, így Fried Salamon Simontornyán maradt, s tímárműhelye képezte a későbbi bőrgyár csíráit. Ellátta a helybéli és a környékbeli csizmadiákat bőrrel.

Egyik fia, Bernát tovább fejlesztette a céget, s a dualizmus idejére ismertté tette tevékenységét nemcsak a környéken, hanem Tolna vármegye határain túl is. A Sió szabályozása folytán peres ügybe keveredett az uradalommal, de az 1839. évi törvényszéki határozat kedvező ítéletet hozott számára a vízhasználat ügyében. „Perczel Móritz főszolgabíró úrnak meglévén … hagyva, hogy Fried Bernát Simontornyai timár ellen az uriszéken hozott itélet végrehajtását felfüggesztvén, a’ folyamodó részére kiadott Nádori parancsban megrendelt visszafoglalást törvényszerüleg eszközölje, e’béli eljárásáról pedig jelentést tegyen …”

Ő vásárolta meg 1855-ben (a Sió jobb partján) a későbbi gyártelep helyét. Két fia, Móric és Vilmos segítette őt munkájában. Az 1850-es években már 5-6 tímársegéd, néhány inas és napszámos állhatott a Friedek alkalmazásában (kb. 16-18 fő). Az inasok és az Öreg Bernát között valódi patriarchális viszony állott fenn. Uruk együtt dolgozott velük, humánusan bánt velük, évenként, szüretkor meg is vendégelte őket. A XIX. század közepétől kezdve, a birtokviszonyok, s az adózás stabilizálódása után a műhely rohamos fejlődésnek indult. A környékről, Székesfehérvárról, Veszprémből, Szekszárdról vásárolták a nyersbőrt, a gubacsot pedig Komáromból, tutajon szállították le a Dunán és a Sión keresztül. A műhely ekkor már - a század végén -hetente 60 db talp -, 50 db felsőbőrt állított elő. 1876-ra már a Fried név ismertté vált. Simontornya leggazdagabb iparosának mondhatta magát, s egyre több segédet tudott foglalkoztatni.

1882-ben a Budapest-Pécsi Vasút megépítette vasúti fővonalát, amelyen Simontornya is kapott állomást. Ezért a fellendülés a XIX. század végén még nagyobb lendületet vett. A vasút megjelenése mellett mindezt elősegítette a bőséges munkaerő, valamint az új cserzőanyagok megjelenése.

Az 1886-os év mérföldkő a műhely történetében: ekkor állítják fel a legelső gőzgépet, ami megindítja a gyárrá fejlődés útján. 1882-ben a Kereskedelmi Iparkamara még „gyárszerű tímárüzemnek" nevezi a simontornyai bőrműhelyt.

Bernát igyekezett kitaníttatni fiait, majd pedig bevonni őket a gyár vezetésébe. Vilmos, tanulmányútjáról hazatérve hatalmas energiával vetette bele magát az üzem vezetésébe. Több cikket is megjelentetett a bőripari szaklapokban (pl. „Védelmet a bőriparnak" című, amiben sürgette az olcsó amerikai bőrök versenyének megszüntetését.) Vilmos nemcsak jó szakember, üzletember, kereskedő volt, hanem mindezek mellett megfelelő kitekintése volt a világra, s minden változást figyelembe véve alakította kitűzött céljait.

Szépen fejlődött a gyár. Az 1896-os árukínálatban még csak a fekete és barna tehén-, illetve borjúbőr szerepel, 1912-re ez sok új termékkel kiegészült. Technikailag is megújult az üzem. A - már említett - gőzgép után, 1890-ben union rendszerű hasítógépet, egy táblás taszítógépet, valamint egy 4 és egy 45 lóerős gőzgépet vásárolt Fried Vilmos.

Apja példáját követve Vilmos, szintén külföldre küldte fiait tanulni. Pál a vöröscserzés (növényi cserzés) eljárását tanulmányozta, Imre pedig a krómbőrgyártást és az ásványi cserzést. Imre, hazatérve útjáról tudását itthon kamatoztatta: Simontornyán is bevezették az ásványi cserzéssel történő bőrgyártást, a kor leghaladóbb technikáját. Emellett új, 80 lóerős gőzgépet vásároltak, 1910-ben. 1912-re 35 munkás és 5 tisztviselő dolgozott a gyárban.

Az I. világháború gyökeres változásokat hozott a fejlődés irányában. A hadiipar a növényileg cserzett gyártmányok fokozott igényét hozta, s így a növényi üzemrész nagyarányú fejlesztése vált szükségessé, mivel a honvédség számára nagy mennyiségű bőrárut kellett szállítaniuk.

A Simontornyai Bőrgyár kivételt képez az I. világháború utáni bőripar általános válságában, miután a trianoni békediktátum után Magyarországon a 67 bőrgyárból 18 maradt. Ebben az új helyzetben sokszorosan megnőtt a szerepe a simontornyai bőrgyárnak is. A háború után újra felvetődött a krómcserzési eljárás bevezetése és egyéb fejlesztések lehetősége. Ezekhez azonban tőkére volt szükség. 1920-ban a Bőrgyár fuzionált a Singer Dezső tulajdonát képező, budapesti bőrnagykereskedő céggel, 1923-ban pedig részvénytársasággá alakult. A Fried Bernát és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt vagyona így elérte a 120 millió koronát. 1924-ben a cég megvásárolta a Paulay Ede utca 41. szám alatti Gerhardus-palotát, mely a simontornyai gyár budapesti központja lett.

A kellő tőke előteremtése után megkezdődhettek a fejlesztések. 1927-ben és 1933-ban a krómos részletet bővítették, emellett artézi kutat fúrtak a gyár területén. A gépekkel gazdagodott az üzem: 500, 300 és 80 lóerős generátorokat, 92 db elektromotort, légsűrítőt, valamint hidraulikus vasalót szereztek be. A modern technika mellett a szakértelem „megvásárlására” is törekedtek. Nagy számú külföldi vegyész- és mérnökgárda dolgozott Simontornyán ezidőben.

1930-ban ünnepelte a gyár a 150 éves jubileumát. Ebben az időszakban már utolérte a világ legmagasabb színvonalú gyárait, több terméke világhírű lett. Híres termékei voltak a Matador, Hungaria Durabel, Nacocalf, Star, Rapid márkanevű bőrtermékek. A növényi cserzessél készült bőröket „Star” védjeggyel hozták forgalomba. A hazai és egyéb európai országokból olyan bőröket szereztek be, amelyek szeges, varrott és ragasztott munkára egyaránt alkalmasak voltak. A krómbőrgyártásban elsősorban a borjúbőr szolgált nyersanyagul, amelyet „Hungária” védjeggyel láttak el.

A bórgyártásban itt alkalmazzák a „színkártyás rendszert”. Ennek lényege nagyon egyszerű: minden bőrfajtából egy meghatározott nagyságú darabot kivágtak, ezeket összefűzték, s a vásárló már ebből válogathatott, akár otthonában is.

A gyár ekkor élte fénykorát, ekkor építették fel a település azóta is működő kultúrházát, hogy biztosítsák munkásaik számára a művelődési lehetőséget. A Fried család tagjai mindig érzékenyen reagáltak mind a kulturális, mind a szociális problémákra. Az iskolatörténeti, egyháztörténeti források között sok olyan irat található, amely bizonyítja rendszeres támogatásukat. Hol a katolikus, hol a református iskolát, hol mindkettőt megajándékozták egy kis pénzzel, hogy így segítsenek a szegény sorsú tanulóknak, vagy ebből oldják meg az intézmények fűtési, világítási problémáikat. Ők építtették fel Simontornya első gyermekmegőrző bölcsődéjét (napközi otthonát) és a munkáslakóház-telepet is. Létrehozták 1922-ben a Simontornyai Bőrgyári Torna Clubot, az SBTC-t.

Működtettek fúvószenekart is, mely hivatásos karnagy vezetése alatt állt, s elmaradhatatlan szereplője volt az ünnepélyeknek.

Az 1930-as években a győri program keretében fellendülő ipar már a háborús készülődést szolgálta. Az iparág termelése 1929 és 1938 között 28 %-kal, 1938-39-ben 20 %-kal, 1940-ben újabb 11 %-kal emelkedett.

A gyár munkáslétszáma ebben az időben volt a legmagasabb. Más-más számadatot találunk a különböző forrásokban. Körülbelül 600-650 fő dolgozhatott ekkor az üzemben. A II. világháború azonban sem a bőrgyárat, sem a községet nem kerülte el.

1941-ben a nagyközségnek 4755 lakosa volt, a bőrgyár alkalmazottainak száma megközelítette a 650 főt. A simontornyai lakosság 14 %-át (illetve 33 %-át a keresőknek) tette ki a bőrgyári dolgozók száma.

A község a háború alatt, főleg 1944 novembere és 1945 márciusa között, többször vált hadszíntérré. A gyárat is súlyos csapások érték: megsemmisült a meszesműhely, a talposztály, a krómos műhely, a laboratórium, a műszaki iroda, a bölcsőde, szinte az egész gyár.

A háborús pusztítások utáni újjáépítés 1947 végére nagyjából befejeződött. Ekkor már újra kb. 500 főt foglalkoztatott a gyár. A vezetés egy kis időre még visszakerült az örökösök, Fried György, Fried László és Fried Imre kezébe. Az időszak utolsó fontos, sorsdöntő dátuma 1948 március 26-a volt. Ekkor ui. a XXV. törvénycikk alapján a gyár állami tulajdon lett. A törvény kimondta, hogy minden magyar magántulajdonban lévő ipari, közlekedési, bánya- és kohóvállalatot, villamos erőművet, melyeknél bármely munkakörben alkalmazott munkavállalók száma 1946. augusztus 1-től, a törvény hatályba lépéséig eltelt időben bármikor elérte a száz főt, állami tulajdonba vesznek. A Fried testvérek családjukkal együtt külföldre emigráltak.

Az államosítással új korszak kezdődött meg a gyár történetében. Az elkövetkező 40 év a tervgazdálkodás, a keleti orientáció időszaka lett. Megváltozott a piac, a kereslet, a kínálat, mely az üzemet egy teljesen új feladat elé állította. Kisebb-nagyobb nehézségek ellenére a Simontornyai Bőrgyár egészen az ezredfordulóig működött, majd végül felszámolták az üzemet.

Marsai József segédlevéltáros

Felhasznált irodalom és levéltári források:

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között. In: Tanulmányok Tolna megye történetéből VIII. 1978. Szekszárd, 247-248. p. https://library.hungaricana.hu/hu/view/TOLM_Ttmt_08/?pg=247&layout=s

Csóka Gabriella: A simontornyai bőrgyártás története: 1780-1948. In: Belvedere Meridionale, (8) 5-6. pp. 4-10. (1996) https://acta.bibl.u-szeged.hu/4509/1/belvedere_1996_005_006_004-010.pdf

A bőrgyárról. http://www.simontornya.hu/a-borgyarrol

HU-MNL-TML-XI.19. Fried Bernát és Fiai Bőrgyár iratai