Egy Pest megyei faluban, Tápiósülyben születtem és részben ott nőttem fel, ott éltem 21 éves koromig. Onnan jártam be a középiskolába, majd az egyetemre. Az egyetem utolsó két évében azonban már Rákospalotán laktunk, ami majdnem olyan messze volt akkoriban, mint a korábbi lakhelyünk. Alapvetően az anyai nagyanyám és édesanyám védőszárnyai alatt éltem sokáig, miután apám, aki segédjegyzőként, később adóhivatali tisztviselőként dolgozott 1940-től, 1950-ben Sztálinvárosba került segédmunkásnak. Egy hónapban egyszer járt haza, azután szüleim eltávolodtak egymástól, később el is váltak, így 8 éves koromtól lényegében anyámmal és nagyanyámmal éltünk hármasban a szülőfalumban. A gyermekkorhoz tartozik még az is, hogy néhány éven át, mivel apámat mint községi tisztviselőt egyik faluból helyezték a másikba, az általános iskola nyolc osztályát 5 helyen végeztem. Úgy hozzászoktam ehhez a vándorláshoz, hogy semmi meglepő nem volt benne számomra. Az általános iskola befejezése után egy kis gimnáziumban folytattam a tanulmányaim, a Pest megyei Nagykáta Damjanich Jánosról elnevezett gimnáziumában, amelyet 1950-ben a helyi polgári iskolából emeltek fel gimnáziummá. Ez azonban semmit sem vont le tanáraink emberségéből, felkészültségéből. A tanári kar összetételét mutatta, hogy 1957 őszén, amikor bevezették az orosz mellett a második idegen nyelvet, akkor a mi gimnáziumunkban csak egyetlen idegen nyelvet tanító tanár volt, egy latintanár, ennek következtében a mi évfolyamunk számára a latin lett a második idegen nyelv. Így érettségiztem latinból, és talán egy kicsit ennek is volt köszönhető, hogy 1960-ban, az érettségi után, felvettek történelem-könyvtár szakra az ELTE Bölcsész Karán. Léderer Emma professzor megbízásából, akihez a levéltár szak tartozott, ahova csak harmadik évben lehetett átmenni, a felvételi bizottságban Rottler Ferenc tanársegéd figyelte, hogy ki érettségizett latinból. 1960-ban nem tolongtak a latinból érettségizettek, így felvettek. Lehet, hogy nem csak ez volt az ok, de valaminek ellensúlyoznia kellett az „egyéb" származást, mert az egyetemnek szigorú kvótái voltak: hány munkás, hány paraszt, hány értelmiségi és hány egyéb származású gyerek juthat be.

A történelem iránti érdeklődésem a családban alakult ki. Igaz, ez nem úgy volt, hogy leemeltem a polcról Marczali Henrik vagy Szekfű Gyula művét és azt olvasgattam. Nem, itt arról volt szó, hogy nagyanyám rengeteget mesélt az életükről. Arról, hogy miként éltek nagyapámmal, aki 1908-tól főjegyző volt a falunkban, 1917-ben a császár és királytól magas kitüntetést kapott, tagja volt 1919-ben a községi direktóriumnak, majd a két háború között bekerült a vármegyei törvényhatósági bizottságba. Úgy is mondhatnám, a megyei elitbe. Persze csak a peremére. 1939-ben 53 évesen nyugdíjba ment, ekkor a község díszpolgárává választották. Ő, aki egy falusi szegény ember családjából verekedte fel magát a váci piaristák támogatásával, a mai napig a példaképem.

Ez nem volt történelem akkor, hiszen karnyújtásnyi távolságra volt, ám mégis azt jelentette a számomra. A másik kedvcsinálóként nagyapám könyvtárának maradványa hatott rám, melyben Jókai, Mikszáth köteteit olvashattam. És mindehhez hozzájött a Sopron megyei Gecsényiek kisnemesi származása iránti kíváncsiság. Ami mögött még hét szilvafa sem volt. De mérhetetlen büszkeséget éreztem, amikor nagyapám halála után, 1953-ban a nagyanyám elküldte mint legidősebb fiúunokának a családi pecsétnyomót.

A gimnázium ezt a spontán, érzelmi töltésű érdeklődést tudatossá tette, tudatosított dolgokat, tehát ott tanultam a történelmet. Az általános iskolában is természetesen, de azt még olyan osztályban kezdtem, ahol osztott tanítás volt, alsó tagozatban együtt volt a négy osztály, ott az alap dolgokra fektették a hangsúlyt. A középiskolában négy év alatt három történelemtanár tanított, de az utolsó két évben olyan tanárom volt, aki nagyon komolyan vette a dolgát, magas követelményeket támasztott.  Ez a tanár - Cúl Józsefnek hívták - tényleg komoly lökést adott nekem. Azzal együtt persze, hogy a levéltárról ez idő tájt halvány fogalmam sem volt. Elsősorban a mindennapok kötöttek le, mint minden fiatalt. Bejárók voltunk, nap, mint nap utaztunk, éltük a magunk életét, ami különösen 1956 őszétől az első tanévben nem is volt olyan egyszerű. Marhavagonból átalakított kocsikban utaztunk, magunknak kellett fűteni, tehát bármennyire távol volt már a háború, ez mégis csak a háború utáni körülmények utóhatása volt.

Ahogy említettem, történelem-könyvtár szakra jelentkeztem, fel is vettek. Nem akartam igazából tanár lenni. Korábban, még gimnazistaként - mint nagyon sok gyereket, aki a történelemmel kapcsolatba kerül - engem is a régészet foglalkoztatott. Aztán rájöttem, hogy oda a felvételin sok esélyem nincs, a könyvtár szak az egy szolidabb dolog. Első szigorlatig jártam a könyvtár szakra, letettem a szigorlatot, elmentem egy hónapos gyakorlatra, miközben Léderer Emma professzornő kiválasztotta azt a négy embert, akiknek felajánlotta, hogy menjenek át levéltár szakra. Így kerültem át a könyvtár szakról levéltár szakra. Minden bizonnyal a „bevezetés" órákon szerzett tapasztalatai, talán Gerics tanár úr (akihez latinra jártam) ajánlása alapján. Még mindig nem merült fel bennem, hogy levéltáros leszek, noha 1962-ben már megfordultam a Pest és Nógrád megyei Levéltárban. Tudtam tehát mi a levéltár, de mint a többiek is, akikkel szakot váltottam, valamennyien arra készültünk, hogy történészek leszünk, és azt tanuljuk meg a levéltár szakon, ami ahhoz kell, hogy történészek legyünk.

1961-től, már egyetemistaként jelentek meg az első kis írásaim a Pest megyei Hírlap Monor és Vidéke mutációjában. Radványi Barna, egy pesti újságíró volt a szerkesztője,. Ő örömmel vette a kis színes falutörténeteket, amiket írogattam a lapba, minden hónapban egyet vagy kettőt. Ez aztán elvezetett a levéltári kutatásig, és elkezdtem járni az akkor még Pest és Nógrád megyei Levéltárba. Megint egy fontos állomás, mert itt ismerkedtem meg az akkor ott dolgozó Szakály Ferenccel, itt ismert meg engem Kosáry Domokos professzor, aki akkor a Pest megyei Levéltár toronyszobájában, a Semmelweis utcában töltötte száműzetésének éveit. Később mind megmaradtak ezek a kapcsolatok, ismeretségek, és nagyon fontos elemeit alkotják az életemnek.

Az egyetemen úgy alakult az érdeklődésem, hogy a Mohács előtti évtizedek gazdaságtörténetével kezdtem foglalkozni. Elekes Lajos professzorhoz jártam, őhozzá írtam a szakdolgozatom. Ez is egy érdekes dolog, mert Elekesről - aki egykor a Magyar Országos Levéltár munkatársa volt, és úgymond kiemelték, így került az egyetemre, tanszékvezető lett - eléggé megoszlanak a vélemények. Nem volt egy egyszerű eset, végtelenül szigorú ember volt, sokat nem törődött a hallgatóival, de tanulni lehetett tőle. A szakdolgozatomat A hegyaljai mezővárosok a XV./XVI. század fordulóján címmel írtam. Az 1964-es OTDK konferencián második díjat nyertem ezzel a témával. Két évet kutattam az Országos Levéltárban középkori okleveleket, a mikrofilmen hozzáférhető bártfai városi levéltárat. Ez akkor még ritkaság számba, és élmény számba ment. A levéltár kutatótermének komoly, ünnepi hangulata volt Baraczka Istvánné parancsnoksága alatt, Kenéz Győző bátyánk kíváncsi tekintete előtt.

Igazából a történészi pályám, az egész szakmai életpályám megalapozásában ezek az egyetemi évek voltak döntőek. Olyan tanárokhoz járhattam történelem szakon szemináriumra, mint H. Balázs Éva, akitől európai látásmódot tanulhattam, Szabad György, aki a levéltári kutatómunka fortélyait magyarázta. Hallgathattam Hahn Istvánt, Trencsényi Waldapfel Imrét, László Gyulát, Dolmányos Istvánt, Tálasi Istvánt, Sinkovics Istvánt. Vallástörténeti ismereteimet Begyáts László szemináriumán szedtem össze. Levéltár szakon olyanok tanítottak bennünket, mint a páratlan Kumorovitz L. Bernát, aki a diplomatikát, Mollay Károly, aki a középkori német paleográfiát, Gerics József, aki a latin nyelvet és oklevél olvasást, Mezey László, aki a paleográfiát oktatta. Kubinyi András és az akkor pályakezdő Bertényi Iván szemináriumot tartott, maga Léderer Emma professzornő kormányzattörténetet, irattant, levéltártörténetet tanított, és az utolsó időszakban Ember Győző főigazgató irattant. Az Országos Levéltárban egy fél éves gyakorlatot töltöttünk el. Még ma is meg van az az icipici kis állagocska, amit rendeztem és jegyzékkel láttam el 1964 táján. Az itteniektől, Ila Bálinttól, Komjáthy Miklóstól, Maksay Ferenctől, Iványi Emmától rengeteget lehetett tanulni, ők igazi tudós levéltárosok voltak, akik sokat foglalkoztak velünk.

Az egyetem befejezésekor kézenfekvő lett volna számomra, hogy történészként kezdjem a pályám. Fel is merült annak a lehetősége, hogy esetleg az Akadémia Történettudományi Intézetébe felvesznek gyakornoknak, de ez csak egy ötlet, lehetőség volt - elenyészett. 1965-ben, amikor végeztünk, akkor még központosított volt a levéltárügy, egyetlen levéltáros álláshely sem volt. Így ketten eleve nem mentek levéltári területre, egy évfolyamtársam és jó barátom, Ortutay András nagy nehézségek árán az Országos Levéltárba került.

A véletlen szerencse segített abban, hogy állást találtam. Léderer Emmát már az előző évben megkereste Hajdu Tibor történész, aki akkor a Párttörténeti Intézet Archívumának volt a vezetője, azzal, hogy ajánljon nyári munkára levéltár szakos hallgatókat. Egy évvel később Hajdú Tibor rendes munkatársként hívott az Archívumba. Így kerültem párton kívüliként, bármennyire hihetetlenül hangzik a füleknek, az MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézete Archívumába a XVI. századi szakdolgozatommal. Hajdu Tibor el tudta intézni, hogy felvettek a pártapparátusba párton kívüliként, azzal a megkötéssel, hogy két évig, amíg nem lettem párttag, addig adminisztrátor besorolásban dolgoztam. Akkor egy kicsit megszenvedtem ezt, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a Párttörténeti Intézetben nem feltétlenül a XVI. századi hegyaljai mezővárosokkal fogok foglalkozni Ráadásul az ott lévő régi apparátus nagyon tartotta magát a szabályokhoz, és nem is egészen értette, hogy kerülhettem oda. Minden esetre, biztos, ami biztos, két éven keresztül a két világháború közötti bírósági és ügyészségi iratokat lapszámoztam. Legfeljebb a lapszámozást tudtam eltéveszteni, nagy titkokhoz nem juthattam hozzá, viszont számomra hallatlanul tanulságos volt, mert tanulmányaim alatt, túl a kötelező ideológiai tárgyakon, amelyben a tudományos szocializmus is benne volt, nem túlzottan strapáltam magam, tehát eléggé szolid ismereteim voltak a nemzetközi és magyar munkásmozgalomról. Abban, hogy két év alatt úgymond képbe kerültem meghatározó szerepe volt szobatársamnak, szeretett kollégámnak Kende Jánosnak. 1968-ban azután megjelent az első tanulmányom a Párttörténeti Közleményekben: Bírósági és ügyészségi iratok, mint a Tanácsköztársaság történetének forrásai címmel. Ezekben az években végig kellett járnom az ország összes levéltárát, bírósági irattárát, kiválogatni a még ott maradt munkásmozgalmi pereket. Egy ilyen nagy gyűjtőmunkát már csináltak 1950-51-ben, de az Intézet a '60-as évek közepén úgy döntött, hogy a maradékot még begyűjti, és ezzel a feladattal engem bíztak meg. Napokat, heteket töltöttem az ország különböző levéltáraiban, illetve bírósági irattáraiban, ami megint egy halom hasznos ismeretet hozott.

Időközben elkészítettem a bölcsészdoktori disszertációmat, amit sikerrel meg is védtem. 1971-ben újabb fordulatként megbíztak az akkor pár éves múltra visszatekintő megyei pártarchívumok szakmai irányításával. Az 1960-as évek elején döntött úgy a Központi Bizottság titkársága, hogy minden megyében létre kell hozni egy archívumot, amely az 1945 utáni kommunista párti iratokat, a Magyar Kommunista Párt, a Magyar Dolgozók Pártja majd az MSZMP, KISZ, Úttörőszövetség, a munkásőrség iratait átveszi, rendezi és megőrzi. Ez a munka nagy felelősséggel járt: 19 megye plusz a főváros és az önálló, megyei jogú pártbizottságok. 29 éves voltam, és kaptam egy olyan partner társaságot, a megyei archívumok vezetőit, akik ráadásul nem levéltárosok voltak, hanem pártmunkások, tanárok, olyanok, akik komoly felelősséget éreztek a munkájuk iránt s mindent megtettek, hogy megszerezzék a szükséges alapismereteket. Az ő vezető instruktoruk lettem, és ebben a minőségben majdnem több mint három évig irányítottam a munkájukat. Ez alatt elindítottunk egy szakmai folyóiratot, Tájékoztató az MSZMP Archívumai számára címmel, amelynek az volt a rendeltetése, hogy tájékoztassa az archívumvezetőket a különböző szakmai feladatokról, szakmai kérdésekről, azaz megismertesse őket e levéltári munka alapjaival. Az intézeti archívumot felügyelő igazgatóhelyettes, a közel múltban elhunyt Bakó Ágnes, régi pártmunkás volt, őt a dolgok legfeljebb protokollárisan érdekelték, így engem bízott meg, hogy 1972-től részt vegyek a megyei levéltárigazgatók szakmai értekezletein, mint a Párttörténeti Intézet Archívumának képviselője. Fiatalon megismertem azt a levéltáros generációt, amely ma már csak az emlékekben él, akik között olyan személyiségek voltak, mint Degré Alajos, Takács Endre a veszprémi igazgató, Lengyel Alfréd győri igazgató, Román János, Oltvai Ferenc, Lakatos Ernő, Kanyar József, és természetesen az Országos Levéltárból Ember Győzőt, Sashegyi Oszkárt, Borsa Ivánt, a minisztériumi osztályról Varga Jánost, Varga Jánosnét, Balázs Pétert, Veres Miklóst, Szűcs Lászlót. Ők nagyon jól felkészült, a szakmájukat nagyon-nagyon komolyan vevő emberek voltak. Közöttük semmi nem voltam, egyszerűen csak az, hogy ott voltam, hallgattam, figyeltem - ez jelentett valamit.

Közben beleéltem magam a munkásmozgalom-történet művelésébe is, írtam cikkeket, recenziókat, előadásokat tartottam, szerkesztettem köteteket, de megmaradt bennem a kora újkor iránti érdeklődés is. Ez annak volt köszönhető, hogy 1966-ban szakdolgozatom egyik fejezetét H. Balázs Éva professzornő ajánlására - akihez jártam, aki jól ismert engem - közölte az Agrártörténeti Szemle. Gunst Péter majdani történész professzor volt akkor a Szemle segédszerkesztője, és a mai napig hálásan gondolok rá, mert egy frissen végzettnek felvállalta a tanulmányát - ami akkor még nagydolog volt, és ami rengeteget segített abban, hogy megmaradjak a koraújkor kutatójának. Később, 1971-ben, még egy, a szakdolgozat részét képező, de már továbbfejlesztett, szintén a hegyaljai témakörbe tartozó munkát publikálhattam a Szemlében. Nagy örömöt jelentett a számomra az is, hogy a Történelem Segédtudományai Tanszék 1971-től megbízott előadóként foglalkoztatott.

A Párttörténeti Intézet előnyei és a munkám érdekessége ellenére a hetvenes években mind többet foglalkoztatott az, hogy valahol máshol keressek állást. Visszavágytam a koraújkor kutatásához. Végül úgy döntöttem 1973 végén, hogy ott hagyom az Intézetet, és elmegyek egy vidéki levéltárba. Felkerestem a minisztérium Levéltári Osztályát, amit akkor Varga János történész, az Országos Levéltár későbbi főigazgatója vezetett, aki, azt mondta, hogy két helyen mentek nyugdíjba, döntsd el, hová akarsz menni: Győr vagy Nyíregyháza. Miután apám Sopron megyei volt, no meg a Megyei Tanács lakást is ígért, Győrt választottam. Így elmentem Győrbe, ahol 1974. március 16-i hatállyal kineveztek a Megyei Levéltár igazgatójává. 32 éves voltam, a levéltárban a hatodik dolgozó, tehát öt beosztottam volt. A 4 ezer folyóméter értékes iratanyagot nagyon rossz körülmények között tárolták. Többek között közte volt a Győri Káptalan Hiteleshelyi Levéltárának, Győr megye közgyűlésének, Győr városának anyaga, csodálatos XVI-XVII. századi iratok. Visszatérhettem kedvenc korszakomhoz és 1976-tól kezdődően folyamatosan publikáltam a Győr történetéről szóló tanulmányaimat. Részesévé váltam a város kulturális életének.

Győr levéltári szempontból nem a legideálisabb hely volt, ezt nagyon hamar megtapasztaltam. Hallottam az elődömtől, Lengyel Alfrédtól - aki nagyon sokáig még a levéltárban nyugdíjas munkatársként dolgozott -, hogy volt egy tanácselnök, aki azt mondta, a levéltár csak egy szál gyufa kérdése. Azért ez így tévedés volt, mert olyan vizes volt az anyag a Győri Levéltárban, hogy kizárt dolog, hogy meggyulladt volna. Én nagyon lelkesedtem: áttelepítettük önön erőnkkel a város levéltári anyagát a Városházáról, ahonnan a Városi Tanács rövid úton  kirakott bennünket. Lecseréltük az elkorhadt állványokat, a porrá lett padló helyett beton aljzat készült. Selejteztünk, jegyzékeltük az iratokat. Megindult a tanácsi anyag beszállítása. Elkészült, megjelent a levéltár fondjegyzéke, több forráskiadványt publikáltunk. A levéltár 1978-ban tanulmánykötetet adott ki (a helyi szerzők mellett Csizmadia Andor és Vörös Károly közreműködésével) Lengyel Alfréd 70. születésnapjára. Jó kapcsolatok alakultak ki a burgenlandi tartományi levéltár munkatársaival. 1976-ban August Ernst igazgató meghívására előadást tartottam a megyei levéltár anyagáról Kismartonban. 1983-tól minisztériumi szakfelügyelőként Baranya, Zala és Komárom megyék levéltárait látogattam. 1984-ben pedig a Megyei Tanács úgy döntött, hogy létre hozza a győri és soproni levéltárak egységes irányítására a megyei levéltári igazgatóságot, melynek vezetését rám ruházta. Horváth Zoltán soproni igazgató kollégával korrekten dolgoztunk együtt.

Egy rövid megjegyzés még Győrhöz. Győrben végtelenül értékes a káptalani levéltár is. A hiteleshelyi levéltár az én működésem alatt került be a megyei levéltárba, és mi „felügyeltük" a pannonhalmi rendi levéltárat. Jó kapcsolataink voltak mind a két levéltárral. Pannonhalmán Csóka Gáspár atya - akivel évfolyamtársak voltunk az egyetemen - volt a levéltáros. Győrben pedig a véletlen úgy hozta, hogy szinte az ott létem első heteitől jó kapcsolatba kerültem a levéltárat felügyelő Dr. Bona Lászlóval, jelenlegi püspöki helynökkel és káptalani nagypréposttal, akinek köszönhetően szabad bejárást kaptam a káptalani és a püspöki levéltárba.

Természetesen a világ nem volt akkor sem egyszerű. Nem csak a hobbimmal foglalkozhattam, hanem voltak kötelező penzumok. Ha a megyei pártbizottság úgy döntött, hogy most egy évfordulós kötet kell, akkor megkaptuk a feladatot, hogy kötet kell a felszabadulás vagy a Tanácsköztársaság éppen aktuális évfordulójára, vagy éppen a munkásmozgalom történetéről, mint minden más levéltár-igazgató, én is részt vettem és csináltam.

Nagyon termékeny időszaknak tekintem ezeket az éveket. Szívesen csináltam mindezt, de mellette azért kerestem más elfoglaltságot is.

A megye régóta akart saját folyóiratot indítani. Akkor ez nagy divat volt, hiszen ott voltak a nagy klasszikus vidéki folyóiratok: a Tiszatáj, Forrás, Új Forrás, Életünk Szombathelyen, Jelenkor Pécsett. 1978-ban épült fel az új győri színház, majd létrejött Markó Iván vezetésével a Győri Balett, ismételten felmerült az igény, hogy kell egy folyóirat. Nagy vita indult, hogy ki legyen ennek a főszerkesztője. Hajdani évfolyamtársaim, ismerőseim ajánlására végül engem bíztak meg ezzel a feladattal. Természetesen a levéltár igazgatása mellett. Mindez valójában megfelelt a század első felében sok helyütt követett gyakorlatnak, amikor a vármegyei, városi főlevéltárnok egyben lapszerkesztő is volt. Nagyon izgalmas új dolog volt, sok kitűnő embert, írókat, költőket ismertem meg az 1984-ig tartó szerkesztői munka során. És megújítottam a történészekhez fűződő kapcsolataim. A lap rövid idő alatt kialakult profilja azonban heves kritikát váltott ki  a megyei pártvezetőknél, ami elvezetett odáig, hogy lemondtam a Műhely szerkesztéséről.

 Köszönhetően a Műhely szerkesztésében szerzett tapasztalataimnak, a minisztérium Levéltári Osztálya, régi ismerősöm Molnár József osztályvezető, szinte azonnal felkért arra, hogy vegyem át a Levéltári Szemle felelős szerkesztését. Nahát, ez egy más dolog volt! Országos szakmai folyóirat Budapesten, ami akkor teljes megújításra várt: a Levéltári Szemle 1985-ben a 83-as évfolyamánál tartott, évi egy sokszorosított kötetével az események mögött kullogott. Mi, Bán Péterrel, Erdmann Gyulával első szerkesztőtársaimmal, úgy döntöttünk, hogy a '84-es év kimarad, majd utólag valaki megcsinálja, és 85-től elindítottuk rendszeresen az évi négy számot, egy teljesen új szerzői gárdával. Rövidesen tagja lett a csapatnak Lakos János is, aki 1989-tól főszerkesztő-helyettesként lényegében egyedül irányította a lapot. A Szemle külsejében, tartalmában egyaránt megújult s ez negyedszázadon át, a mai napig hat.

Ekkor már napirendre került, hogy ha majd a bécsi levéltári delegációban cserére kerül sor, akkor Ress Imre kollégát én fogom váltani. '85-ben sajnos a családunkat súlyos csapás érte, négy éves fiunk megbetegedett leukémiában, és '85 őszétől az élet nekünk ennek a jegyében telt. Maga a bécsi kiküldetés is félretolódott, olyannyira, hogy Karsai Elek rábeszélésére, az ő utódaként  elvállaltam volna a Szakszervezeti Levéltár vezetését. Végül azonban '86 végén újra napirendre került a bécsi megbízatás. '87 február elsejétől a megye szabadságolt, mint levéltár-igazgatót, fizetés nélküli szabadságra engedett, engem pedig kineveztek a Bécsi Levéltári Kirendeltség vezetőjévé és beosztottjává egy személyben. Így a család egy időre áttelepült Bécsbe, azzal, hogy a szoros kapcsolatok Győrrel természetesen megmaradtak.

A Győri Levéltárban eltöltött első 13 év fontos dolog volt a számomra. Hatan kezdtünk, és amikor 1987-ben átmenetileg elkerültem onnan, akkor tizenegyen voltunk. Egyrészt sok probléma megmaradt, másrészt a mostoha körülmények között is úgy érzem sokat ment előre az intézmény. Sokan, amikor '74-ben elmentem, barátaim, ismerőseim meg voltak döbbenve, hogy valaki Pesten otthagyja az állást, és elmegy, még ha Győrbe is, de elmegy vidékre, egy vidéki levéltárba. Utólag is azt mondom, hogy nagyon jó döntést hoztam, mert amellett, hogy a Párttörténeti Intézet Archívumában eltöltött évek sokban bővítették a látókörömet, sok mindent megtanultam, amit sehol máshol nem tanultam volna meg, a győri levéltároskodás olyan ismereteket jelentett, amit sem az egyetemen, sem máshol nem tanítanak.

A következő lépés viszont óriási változás volt. A Habsburg Birodalom levéltáraiban, a Haus-Hof- und Staatsarchivban és a Hofkammerarchivban képviselni Magyarországot, nem csak óriási megtiszteltetés, hanem páratlan kihívás és feladat volt. Ress Imre utódaként meg különösen nem könnyű. Miután fokozatosan megismertem a magyar vonatkozású anyagokat megkezdtem az Udvari Kamara magyar állagának (Hoffinanz Ungarn) darab szintű jegyzékelését. Több mint 6000 cédula lett az eredmény. Hódolhattam kedvenc témámnak, a XVI-XVII. századi gazdaság- és társadalomtörténet kutatásának, de mellette publikáltam például Esterházy Móric miniszterelnök töredékes emlékiratait, egy konzuli jelentést a csángók 19. század végi helyzetéről. A rendszerváltást követően mind több fiatal ösztöndíjas érkezett kutatni a levéltárba, az ő gondozásuk is rám várt. Igen jó kapcsolatot alakítottam ki az osztrák kollégákkal, s mai is büszke vagyok, ha a dolgozószobám falán függő hatalmas pergamen oklevélre nézek, amely latinul hirdeti, hogy Ludovicus Gecsényit 50. születésnapján a bécsi minorita templom mellett, a titkos levéltárban dolgozók konventje tiszteletbeli fráterré választotta. Nagy szeretettel gondolok valamennyiükre, különösen pedig Christiane Thomas, Ernst Petritsch, Elisabeth Springer kollégákra, nem szólván Lorenz Mikoletzkyről a jelenlegi főigazgatóról, akihez több mint két évtizede fűznek baráti szálak.

Nagyon nagy dolognak tartom, hogy részt vehettem egy olyan családi levéltári töredék megmentésében, mint a Pálffy levéltár. A Pálffyak családi törzslevéltárának egy része ugyanis '45-ben Ausztriába került. A hatvanas évektől a magyar delegátusok folyamatosan keresték ezt az anyagot. Hála a Vajay Szabolcshoz fűződő megtisztelő barátságnak sikerült a nyomára akadnom egy Salzburg melletti reneszánsz kastélyban. Páratlan érzés volt, amikor a kastély ura Martin Pálffy felvitt a padlásra és felnyitott egy ládát, amelyben az eredeti deklik között ott feküdt egyebek mellett számos Pálffy Miklóshoz intézett levél. A sikert az jelentette, hogy az osztrák kollégák segítségével sikerült elérni, Pálffy letétbe helyezte, átadta a Haus-, Hof- und Staatsarchivnak a teljes anyagot. Nem jelentett kevesebbet az sem, hogy egy másik, 1945-ben ott deponált főúri levéltárat, az Erdődyek galgóci levéltárát, Erdődy gróf megnyitotta a kutatás számára. Én voltam az első, aki jegyzékelhette a több mint 2000 középkori oklevelet, amelynek mikrofilmezését sajnos a mai napig nem sikerült elérni. Ezzel szemben minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerült a Batthyány család körmendi levéltárának középkori anyagát megszerezni.

Bécsben a kiküldetésem eredetileg 4 éves volt, azaz '91-ben lejárt. Az osztrák levéltári vezetők, majd Hunkár Dénes nagykövet közbenjárására a minisztérium két alkalommal meghosszabbította a kiküldetést. Ez utóbbiban szerepet játszott az is, hogy a nagykövet 1993-ban felkért a Bankgassei magyar nagykövetség épülete, az egykori magyar és erdélyi udvari kancelláriák, történetének feldolgozására. Pontosabban én lehettem a kuratórium (Jeszenszky Géza, Glatz Ferenc, Szakály Ferenc) titkára és a kötet egyik szerzője, szerkesztője. Az osztrák köztársasági elnök hazatérésemkor a Köztársaság szolgálati érdemjele ezüst fokozatával ismerte el munkámat.

A bécsi évek történetéhez tartozik az is, hogy 1989-től aktívan részt vettem az ausztriai demokratikus magyar szervezetek munkájában. Cikkírója és szerkesztőségi tagja voltam a Deák Ernő irányította Bécsi Naplónak, segítője Szépfalusi István evangélikus lelkész kulturális egyesületének, a Bornemissza Társaságnak. Mádl Ferenc művelődési és közoktatási miniszter 1994. június 27.-én kelt levelében így méltatta ezt: „Szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem eredményes munkáját, s azokat az erőfeszítéseit, amelyeket a magyar kultúrpolitika, az ausztriai magyarság érdekében végzett. Miniszterségem idején számtalan elismerés jutott el hozzám minderről. Kérem, fogadja legmelegebb elismerésem." Talán nem szerénytelenség, ha büszke vagyok ezekre a sorokra.

1992-ben, amikor egyesült az Országos Levéltár és az Új Magyar Központi Levéltár, amikor először kiírták a főigazgatói pályázatot, akkor négyen pályáztunk erre a posztra: Lakos János, Varga J. János történész, Csorba Csaba levéltár-igazgató és jómagam. Andrásfalvy miniszter Lakos János mellett döntött, ő lett a főigazgató, a döntés azonban engem nem viselt meg.

Két évvel később, amikor Bécsben végképp lejárt a mandátumom, visszamentem Győrbe, és ott folytattam, ahol '87-ben abbahagytam. Ott, de mégsem ott. Ugyanis az történt, hogy a levéltári törvény alapján lehetőség nyílt arra, hogy a városok, ahol akarják, önálló levéltárat alapítsanak. Győr azon kevés városok közé tartozott, ahol nagyon hamar döntés született erről.. Ez azt jelentette, hogy Győr város levéltári anyaga kikerült a Megyei Levéltárból. A levéltár összes korábbi dolgozója, három kivétellel mind átment a városi levéltárba. '94 végén, '95-ben állományát tekintve egy új levéltár jött létre, új munkatársakkal. Nem volt könnyű, bevallom őszintén, de arra büszke vagyok, hogy azok, akik akkor oda kerültek, azoknak jó része ma is ott van. Köztük a jelenlegi igazgató, Néma Sándor, aki már korábban oda került, a '80-as évek közepén. Új helyzet, új feladatok. Nagyon gyorsan megcsináltuk a levéltár új fondjegyzékét, próbáltuk megtalálni az új viszonyok között, meg az új összetételben a helyünket. Abban, hogy ezt helyzetet kezelni tudtam rengeteget jelentett a kollégáktól, barátoktól kapott közvetett segítség: Várkonyi professzornő még 1993-ban meghívott előadónak a tanszékére, Kállay István professzor 1994-ben delegált a levéltáros szak államvizsga-bizottságába, Glatz Ferenc pedig felajánlotta, hogy legyek a Történettudományi Intézet félállású munkatársa.

1997 májusában azután teljesen váratlanul kaptam egy telefont Molnár Józseftől, a Levéltári Osztály vezetőjétől, aki a következőt mondta: Magyar Bálint miniszter úr azt kéri, hogy add be az Országos Levéltár főigazgatói állására a pályázatot. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Gyors konzultáció történész barátaimmal, Glatz Ferenccel, Szakály Ferenccel, akik fenntartás nélkül biztattak. Felhívtam a feleségem, aki fiúnkkal immár egy éve ismét a kórházakat járta. Ő rám bízta a döntést. Három évtizedes levéltárosi tapasztalataim, a bécsi ismeretek alapján úgy gondoltam, hogy lehet esélyem. Másrészt azt mondtam, és ma sem mondok mást, hogy talán én voltam azon kevesek egyike, aki soha nem dolgozott az Országos Levéltárban, de a körülmények szerencsés összjátéka következtében jól ismerte az Országos Levéltár 1945 előtti anyagát. Csak mellékesen mondom, hogy 1996-ban lektora voltam a Magyar Országos Levéltárról készült levéltári ismertetőnek. Összeállítottam a pályázati anyagot és benyújtottam a minisztériumba. Ismét Lakos Jánossal kerültem versenybe, mint 5 évvel korábban. Most felém billent a mérleg. Politikai döntés volt, miként egyesek állították? Nem tudom, nem foglalkoztam vele, miként '92-ben sem. Számomra ez szakmai kérdés volt. Álmomban sem gondoltam azonban, hogy a kinevezés akkora vihart fog kiváltani, mint amit kiváltott. Először és remélem utoljára fordult elő, hogy interpelláltak a parlamentben a Magyar Országos Levéltár főigazgatójának kinevezése ügyében.

Vita és konfliktus ide vagy oda, július elsején foglaltam el itt a főigazgatói beosztást. Számos régi ismerős, kitűnő kolléga fogadott. Koroknai Ákos, Nyulásziné Straub Éva, Fábiánné Kiss Erzsébet, Érszegi Géza, Tóth Béla, Szigetváry Éva, Kálnoki Kis Tamás, Körmendy Lajos, Vass István, Mandur Ferencné és mások. Miként komoly erkölcsi támogatást kaptam történész barátaimtól a Történettudományi Intézetben, és számos levéltáros kollégától. Bertók Lajos kollégám, a Titkárság vezetője megkérdezte, hogy most mi lesz ővele? Mondtam: semmi, maradsz a helyeden, régóta ismerjük egymást, szükségem van a te szakértelmedre. Azt mondtam a hivatal átvételekor: Kollégák! Főigazgatók jönnek, főigazgatók mennek, az Országos Levéltár marad. És mindig is ez volt a véleményem a 45. évében járó szakmai pályafutásom során, hogy a levéltárügyet, a nemzeti történelem forrásainak megőrzését szolgáljuk.  Sok lehetőség lett volna számomra kitérni, elmenni valamerre. 1974-ben, amikor elmentem Győrbe, egy ismerősöm felajánlotta, elintézi, menjek át az újonnan alakuló Kulturális Minisztériumba főosztályvezetőnek. Eszembe se jutott, hát minek? Így voltam 1998 decemberében is, amikor Hámori József miniszter a bécsi Collegium Hungaricum igazgatói állásával kínált meg. A történészség és a levéltárosság között mindig ingadoztam, de szerintem ez mindnyájunknak benne van a vérében, hogy melyiket szeressük jobban? Én azt mondom, hogy nem lehet jó levéltáros úgy valaki, hogy ne legyen történész. Még ha szerényen, alárendelten is.

1997 nyarán, miközben azon gondolkoztam, hogy mi van a fiúnkkal, aki hősies élet-halál harcát vívta a betegséggel, amikor nem tudtam, hogy hol is fogok lakni itt Budapesten, teljes erővel folyt a levéltári anyag óbudai költöztetése, rendezésre várt a Holokauszt iratok kutatásának kérdése, egy majd teljes osztálynyi munkatárs készült a levéltár elhagyására, a Történeti Hivatalba történő távozásra. Kemény öt esztendő következett. Alaposan bele is fáradtam. Megbízatásom lejárta után mégis pályáztam. Rockenbauer Zoltán miniszter szinte utolsó aláírásai egyikével kinevezett újabb 5 évre. Jött a kormányváltás. Egy pillanat alatt úgy tűnt, hogy az új miniszter alatt a levéltár minden addiginál rosszabb helyzetbe kerül. Amikor Glatz Ferenc, aki akkor jött vissza a Történettudományi Intézet igazgatói székébe az Akadémia elnöki posztjáról, felajánlotta, hogy menjek át oda az egyik helyettesének, rövid gondolkodás után elfogadtam, és 2002. november elsejével átigazoltam az Úri utcába. Hét hónapig voltam az Intézetben igazgatóhelyettes, egy nagyon jó csapatban, nagyon jó társaságban, nagyon jó szakmai együttműködésben. Ennek köszönhető talán, hogy mind a mai napig a Történettudományi Intézet beltagjának számítok. Erre az időre esett a 60. születésnapom. Végtelenül kellemes meglepetés volt a számomra, hogy tanítványaim, fiatal barátaim a Fons folyóirat különszámával leptek meg ez alkalomból, melyhez Lorenz Mikoletzky írt köszöntőt..

A főigazgatói posztot viszont nem sikerült betölteni, így 2003 áprilisában, amikor kinevezték Hiller Istvánt első alkalommal miniszterré - akivel régóta ismertük egymást az egyetemről -, ő megkeresett, és hívott vissza főigazgatónak. Egyeztetve Glatz Ferenccel, vállaltam az újabb pályázatot. Ez az 5 év tavaly telt le, amikor már szintén újra Hiller István volt a miniszter, második alkalommal, és az ő kérésére maradtam ez év végéig.

12 évet töltöttem el a Magyar Országos Levéltár élén. Ember Győzőnek az extra hosszú szolgálati idejét leszámítva, elég tisztességes idő.  Nagyon sokat változott a világ s benne a levéltár. Az Országos Levéltár 12 év alatt 14 kilométer anyaggal gyarapodott, ami egy nagyobb megyei levéltárnak az iratmennyisége. Belaktuk Óbudát, összevontuk a raktárainkat, lezajlott egy óriási generációs váltás, lezajlott egy óriási technikai váltás. Kiemelkedő ebben a digitalizált levéltári anyag - középkori oklevelek, térképek, párt- és minisztertanácsi jegyzőkönyvek, MTI-jelentések - elektronikus hozzáférhetővé tétele. Eleget tettünk nemzetközi kötelezettségeinknek, megrendeztük a Nemzetközi Levéltári Kerekasztal 1999-es konferenciáját, a DLM-Fórumot, a 250. évforduló ünnepségein 18 ország levéltári vezetői voltak jelen. Sok publikációnk jelent meg: az Archiv Nettel megteremtettünk egy teljesen új publikációs formát, megőriztük a Levéltári Közleményeket, a Turult, részt vettünk a Magyar Történelmi Archívum elindításában, megjelentek az 1944-1948 közötti minisztertanácsi jegyzőkönyvek, a Magyar Országos Levéltár története, a levéltári módszertani kézikönyv, nagyon sok jelentős segédlet. Az értékelést nyilván majd az utókor fogja elvégezni.

Most újabb kihívások jönnek, így az Elektronikus Levéltár. Ámde meg kell őrizni nagyon sok dolgot, ami tradicionálisan a levéltárhoz tapad, de mellette keresni kell az új utakat: a szolgáltató levéltár új értelmezését, a közművelődési funkció kiteljesítését, vagyis a levéltárat valahogyan értelmezhetővé kell tenni az emberek számára. Ebben eddig is sokat tettünk, köszönhetően azoknak a kollégáknak, akik ebben újítani tudtak.

Úgy érzem, hogy egy korántsem problémamentes - mert nagyon sok pénzügyi probléma és megoldásra váró szakmai kérdés vesz körül bennünket -, de a hagyományokat őrző, az új kihívásoknak megfelelő levéltárat készülök elhagyni, amelynek a feladatai nyilvánvalóan nem lesznek kevesebbek, kevésbé egyszerűek. De biztos vagyok abban, hogy ez a közösség, amelyik itt van, vezetők és munkatársak, meg fogja mindig találni azokat a megoldásokat, amelyek a levéltárat, mint a magyar kulturális örökség klasszikus nemzeti intézményét, meg fogják tartani ebben a mivoltában.

Nagyon nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy az életem során bizonyára nem kis szerencsével elértem, amit a magyar levéltárügyben el lehet érni. És büszke vagyok arra a munkára, amit az intézményben és az intézmény érdekében számos poszton végeztem. Annak idején, mint egyetemisták azt mondtuk, hogy két állás van, ami távoli messzeségekben lebeg előttünk: az egyik a bécsi levéltári delegátus, ami sokáig igen titokzatos megbízatás volt, a másik az Országos Levéltár főigazgatói állása, amire nem is mertünk gondolni, hiszen Ember Győző volt a főigazgató, és ki mert akkor arra gondolni, hogy egyszer nem ő lesz az?