„A demokrácia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése. Meg kell szüntetni azt a tarthatatlan állapotot, hogy a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.” Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkárának 1948. január 10-én elhangzott szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy a fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig – mint minden vélt vagy valós ellenfele esetében – annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. A katolikus egyház megosztása és a hívők elbizonytalanítása érdekében létrehozták a rendszert hűen kiszolgáló ún. békepapi mozgalmat, majd a diktatúra egyházpolitikai programja végrehajtása céljából az Állami Egyházügyi Hivatalt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Az MSZMP KB 1958. július 22-i határozata ennek szellemében vonta le a következtetést: „a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk.” A Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett korszak egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Ez vezetett a Vatikán és a magyar kormány közötti 1964-es Részmegállapodás megkötéséhez. A megegyezés tovább erősítette a nyugati körökben „liberálisnak” tartott kádári Magyarország pozitív imázsát, a magyar katolikus egyháznak pedig – bár érdemben nem javított helyzetén – a püspöki székek betöltése révén lehetőséget nyújtott az építkezésre. Jóval később, az 1980-as években, a szocializmus válsága közepette a Kádár-korszak egyházpolitikája defenzívába kényszerült, az évtized végéig pedig teljesen összeomlott.

„Egyház és vallás a kommunista diktatúrában”

Tabajdi Gábor: A kádárizmus egyházpolitikája. A pártdirektíváktól a titkosszolgálati akciókig

A kádárizmus mint hatalomgyakorlási mód szemléletesen mutatható be az egyházpolitika területén. A legérzékletesebb példákat talán az illetékes állambiztonsági részlegek iratai szolgáltatják, feltárva a pártállam komplex működését. Ám az alábbiakban nem a közérdeklődés homlokterében álló titkosszolgálati aktákból (ügydossziékból, „ügynökaktákból”) közlünk részleteket. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött belügyi és pártanyagok révén a rezsim mindennapi, üzemszerű működése ragadható meg érzékletesen. A dokumentumok egyszersmind bizonyítják, hogy az egyházakkal kapcsolatos eljárások alapsémái a rendszeren belüli elmozdulás ellenére változatlanok maradtak egészen 1989-ig.
 

Vörös Géza: Egy parancsnoki értekezlet margójára – Az egyházi elhárítás helyzete 1989-ben

„A jövőben megszűnik a konkrét beavatkozás az egyházak belügyeibe. Eddig az volt a cél, hogy visszaszorítsuk, elsorvasszuk őket. Vajon a jövőben ennek az ellenkezője lesz a feladat, a felvirágoztatás, egy kapitalista út? A szocializmus modelljének váltása során nem akarunk megkülönböztetett helyet biztosítani az egyházaknak. Nem törekszünk majd a mindenáron történő elsorvasztásra.”
 

Balogh Margit–Fejérdy András–Szabó Csaba: Az 1964-es magyar–szentszéki részleges megállapodás

A II. Vatikáni Zsinattal (1962–1965) kezdődő egyházi nyitás és a XXIII. János pápa által elindított ún. „keleti politika”, továbbá a nemzetközi helyzet tette lehetővé, hogy 1964. szeptember 15-én Agostino Casaroli, az Egyházi Közügyek Tanácsának titkára és Prantner József, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője Budapesten aláírtak egy „részleges megállapodást” az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között. Az állandósult „részleges” jelzőt azért illesztette az okmányhoz az utókor, mert a tárgyalt kérdések közül csupán néhányban sikerült ténylegesen megállapodni. Szövege a legutóbbi évekig nem volt nyilvános, pedig egy bő negyedszázadon át – a Magyar Köztársaság és a Szentszék között 1990. február 9-én aláírt újabb megállapodásig, amely a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről intézkedett – meghatározta a magyar katolikus egyház és a kormányzat viszonyát.
 

Mirák Katalin: „Bánom…” – Scholz László „Egyházunk mai helyzete és lelkészi feladataink” című előterjesztése

„Legelébb is bűnbánatot kell tennünk. Mi magyar evangélikus lelkészek az elmúlt esztendőkben nem vállaltuk a Jézus Krisztus keresztjét! Meg kell vallanunk ezt Isten előtt, önmagunk előtt, egyházunk előtt, a világ evangélikus keresztyénsége előtt. Nagy többségünkben nem vállaltuk a keresztet. Csak kevesen akadtak közöttünk, akik életük kockáztatásával is tanúbizonyságot tettek az igazságról. Csak kevesen, akik készek voltak javaikat, otthonukat, hivatásukat is feláldozni, ha üt számukra a kritikus óra.”

Wirthné Diera Bernadett: „Az istenhit és az istentagadás között nincs kompromisszum” – A keletnémet püspöki kar 1960-as nagyböjti pásztorlevele

„Tagadjatok meg minden közreműködést, mely a szocializmus istentelen világnézetéhez való csatlakozással lenne egyértelmű. Krisztust félreérthetetlenül megvallani egyet jelent azzal, hogy a materializmust félreérthetetlenül megtagadom. Ne hagyjátok magatokat megnyugtató szóbeszéddel megzavarni. […] Ahol tudtok, álljatok ki mindig a hit és az igazság mellett, és sohase hallgassatok emberfélelemből.”