Jelenlegi hely

Megjelent az ArchívNet legfrissebb száma

2018.04.27.
Megjelent az ArchívNet idei 1–2. számának második része! Témánk: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. A második rész, tehát a 2. szám szerzői: Huhák Heléna, Husvéth András, Jobst Ágnes, Kovács Gergely, Krahulcsán Zsolt, Müller Rolf, Veszprémy László Bernát.

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.
1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.
A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.
A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.
Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők


Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben II.

 

Forrásközlésünkben a magyar közigazgatásnak és a magyar erőszakszerveknek az 1944-es deportálások és nyilasterror során tapasztalható mozgásterét vizsgáljuk: milyen mértékben állhatott ellen egy magyar közigazgatási alkalmazott a zsidóellenes rendelkezésekkel kapcsolatos utasítások terén, illetve milyen retorziók jártak az ellenállásért?
 

A magyar holokauszt során az elpusztult zsidók zömét az országhatáron túl gyilkolták meg. A hazai áldozatok többsége két, jól elkülöníthető időszakban lelte halálát. Az 1944 tavaszán-nyarán bekövetkezett gettósítás, illetve a deportálás magyarországi szakasza is sok áldozatot követelt, de a többség az októberi nyilas hatalomátvétel környékén esett az atrocitások áldozatául. Ennek az erőszakhullámnak az egyik legtragikusabb fejezete a Debrecen melletti Apafai-erdőben 1944. október közepén elkövetett tömeggyilkosság volt, melynek következtében több mint 60 munkaszolgálatos (zsidó és nem zsidó egyaránt) vesztette életét.
 

Kincs Aurélné visszaemlékezése „tipikus” forrástípusnak számít a vészkorszakról szóló személyes beszámolók sorában, ugyanakkor a maga tömörségével, egyedi időkezelésével és váltakozó elbeszélői stílusával jó példa lehet arra, hogyan, és hányféle módon jelenik meg az erőszak a túlélői narratívában. A szerző az 1944. októberi budapesti eseményekről tudósít, sorain keresztül a csillagos házakba szorított zsidó családok helyzetéről és az ellenük irányuló nyilas razziákról kapunk közelképet.
 

„Amikor a kulák megmozdul a rendszer ellen, éreznie kell a hatalom öklét” ‒ jelentette ki Kádár János a belügyi tárca Politikai Kollégiuma előtt 1949. március 7-én. A miniszter részletesen beszámolt a falusi társadalomban befolyással rendelkező gazdaréteg elleni adminisztratív intézkedésekről, miután a közvetlenül neki alárendelt Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH) vezetője, Péter Gábor referált a „gyorsan mozgó különleges csoport” bevetéseinek első tapasztalatairól. Az alábbiakban a történetírásban többször felemlegetett megnyilatkozások teljesebb szövegkörnyezetét közlöm, illetve azt mutatom be, hogy mi tudható a „hatalom ökleiről”, az említett erőszaktevőkről.

A 20. századi diktatúrák jellemző vonása, hogy a félelem a politikai rendőrségen keresztül vált a mindennapok részévé. Az ötvenes évek brutalitásáról leginkább a meghurcoltak visszaemlékezéseiből szerezhetünk tudomást. Az alább közreadott dokumentumok 1953-ban, egy Szombathelyen lefolytatott vizsgálati eljárás során keletkeztek, vagyis a forrásközlés az erőszakot intézményes formában gyakorló Államvédelmi Hatóság vizsgálati iratainak segítségével tesz kísérletet az erőszak rekonstruálására.

Az alábbi forrásközlésben a levéltári dokumentumok közreadása révén egy olyan tipikusnak mondható esetet mutatok be, amelynek főszereplője tevékenyen részt vett az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlásokban, neve ott szerepel azokban az dossziékban, amelyekben a forradalmárok elítélését, börtönbe zárását vagy kivégzését dokumentálták, majd – pár évvel a forradalom leverését követően – egy kocsmai verekedés következtében munkahelyéről, a politikai rendőrségtől fegyelmi úton elbocsátották.

 

Utolsó frissítés:

2018.08.24.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges