Ma úgy mondanák, hogy csonka családba születtem. Akkoriban, gyermekkoromban ez még nem volt természetes, apám orosz hadifogságba esett, és ott - akkor úgy tudtam - eltűnt. Azóta az internetre feltett adatok alapján kiderült, hogy már 1947-ben, a fogolytáborban meghalt, és Odesszában van eltemetve. Ennek megfelelően, érthető módon a család megpróbált összefogni, és édesanyám, aki egyedül nevelt bennünket, bátyámat és engemet, hát meglehetősen nehéz anyagi helyzetben volt. Egy asszony, aki egyedül marad a gyermekekkel egy olyan helyzetben, hogy nem tudja, hogy él a férje vagy nem - mert erről nem tudtak semmiféle tájékoztatást adni - elég nehéz helyzetben lehetett.

     Ez leginkább abból a történetből világlik ki, amikor '56-ban külföldön élő rokonaink biztattak bennünket, hogy menjünk ki hozzájuk. Anyám megkérdezett bennünket, 12 és 14 éves gyermekeket, hogy mit szólunk hozzá. Mi, mint afféle kalandvágyó emberek bátyámmal együtt azt mondtuk, menjünk anyu. Akkor anyánk ránk nézett és megkérdezte: na jó, de ha apu hazajön, akkor hova jön haza? És ezzel el volt intézve voltaképpen a dolog.

     Annak ellenére, hogy ilyen körülmények között kezdődött és folytatódott a gyermekkorom, volt egy nagyon szerencsés dolog, mégpedig az, hogy két nagybátyám is katolikus pap volt. Egyikük, aki plébános volt, nagyapám testvére, ő még el is vitt magához nyaranta bennünket. Négyéves koromban kerültem el először hozzá, és aztán néhány nyáron keresztül folytatódott ez a nyaralás. Afféle elég mozgékony gyermek voltam, fékentartásomat nagybátyám úgy oldott meg, hogy igyekezett maga mellett tartani bennünket, és amikor misézni ment, elvitt bennünket, s mondta, hogy akkor most ti ministrálni fogtok. Ez a pályámra jelentős befolyást gyakorolt, hiszen már négyévesen  megismerkedtem az akkor latinul mondott miséknek a szövegével, sőt azt természetes dolognak tartotta nagybátyám, hogy arra is megtanítson, hogy tudjak az általa kimondott latin szavakra válaszolni. Nagybátyám egyébként kitűnő pedagógus volt, nagyon jó érzékkel nevelte a faluja gyermekeit.

     Egy orvosi táskával járt, azzal jött értünk Pestre, és egyszer én rákérdeztem, hogy miért jár orvosi táskával. Akkor ő azt válaszolta, hogy én is orvos vagyok, a lelkek orvosa. Ez számomra egy tökéletes magyarázat volt, olyannyira, hogy a mai napig is kielégítőnek tartom. Szép könyvtára volt a plébánián, ahol szabadon olvasgathattam bármit, amit szerettem volna. Később is szerencsém volt, mert az Egyházhoz kötődő emberként nagyon gyakran kerültem értelmes, okos papok társaságába, lehet hogy azért is, mert kerestem ezt, és nagyon sokat tanultam tőlük. Ez az indíttatás aztán egyfajta lehetőséget teremtett arra, hogy azt a kultúrát, amit a családban fölszedtem magamra, azt valamiképpen tovább fejlesszem.

     Hogy milyen irányban azt az is befolyásolta, hogy gyermekkoromban az első hongkongi influenza révén megismerkedtem a szívgyulladással. Ez nagyon komoly dolog volt annak idején, nem sok mindent tudtak kezdeni vele az orvosok, csak annyit, hogy fektették a gyereket. Volt, hogy két hónapot is feküdtem kórházban emiatt. Ez lehetőséget teremtett részben az olvasásra, részben pedig az orvostudománnyal való megismerkedésre. Amikor nyiladozott bennem, hogy esetleg orvos is lehetnék, akkor engem kifejezetten az izgatott, hogy ennek a tudományos része hogyan valósul meg, milyen kutatások vannak, milyen lehetőség van a tudományos munkára. A gimnáziumban érlelődött meg végül bennem az, hogy a történelem és a latin, ami leginkább vonz engem. Azok a tanárok, akik szerettek és becsültek engem, amikor megtudták, hogy történelem szakra jelentkezem, akkor egyrészt megkérdezték tőlem, biztos, hogy ez egy jó választás? Gondoljunk arra, hogy a történettudománynak mindig volt egy politika-közeli ága, és nem volt igazán kellemes dolog ezeket a politikai útvesztőket kerülgetni. A másik tanárom azt mondta: jó, jó, hogy latint meg történelmet tanulsz, de miből fogsz megélni? Mind az egyik, mind a másik vélemény igazsága életem során többször előkerült, és az az egy válaszom van rá, hogy ma is ezen a pályán vagyok.

     Az egyetemen, ahová 1963 és 1968 között jártam, akkoriban az volt a szokás, hogy a levéltár szakosokat két év történelem szakos képzés után vették át, a másfélszáznyi történelem szakosból csak három embert, így csak 3. 4. és 5. évben tanultuk - mintegy posztgraduális képzésként - a levéltáról. Sok vonatkozásban példamutatónak tartom a mai napig is ezt a képzést.  Az előírásokkal némileg szembe menve - tudniillik az volt a szabály, hogy csak történelem szakkal együtt lehet levéltár szakot végezni - én azt kérelmeztem, hogy hadd tegyem le a történelem szakot, és latin-levéltáros szakosként folytathassam a tanulmányaimat.

     A levéltárszakos képzésnek - mivel csak 3 évig tartott - rendkívül kemény órarendje volt, csak az úgynevezett örök érvényű dolgokat tanították, ez azt jelentette, hogy történeti segédtudományokból kaptunk nagyon komoly képzést igen jelentős, bár akkor margóra szorított tanároktól. Hadd említsem meg tanáraim közül Kumorovitz Lajos Bernátot, Gerics Józsefet vagy Kubinyi Andrást, aki később nem csak kollégám, hanem barátom is lett. Azért csak elhunytakat említek, hogy ne bántsam meg az élőket. Szerencsés voltam a tanárokkal a latin szakon is - amit kicsit a göröggel vegyítve végeztünk annak idején -, ők a tudományos pálya iránti elkötelezettséget táplálták a tanítványokba. Itt Moravcsik Gyulára emlékezem nagyon szívesen, aki jó érzékkel tanított, de nem csak tanított, hanem a tanítási módszertana is olyan volt, amit ha lehet, szívesen utánzok. A másik ilyen tanár Horváth János professzor, később a latin tanszék vezetője, akihez a szakdolgozatomat is írtam, ő szintén hasonló adottságú és felkészültségű ember volt. A levéltáros képzés amellett, hogy örök érvényű tudást adott az egyetemen, gyakorlati képzést is nyújtott. Ez a mai napig is fájóan hiányzó része az oktatásunknak, és nem csak a levéltáros képzésnek, hanem általában véve az egyetemi képzésnek.

     Mi az első levéltárosi év után egy hónapot a nyári szabadságból gyakorlaton töltöttünk itt az Országos Levéltárban. Akkor még heti hat napot dolgozott mindenki, napi nyolc órát mi is itt dolgoztunk. Komoly munkát adtak a kezünkbe, ellenőriztek, kiértékeltek bennünket. Aztán ötödévben, ahogy tanár szakon hospitáltunk gimnáziumban, a másik félévben heti hat napot az Országos Levéltárban dolgoztunk: egy anyag mellett a referenssel akár heteket tölthettünk és tényleges munkát végeztünk. Amikor végeztem, akkor itt nem volt hely, úgyhogy a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltárban dolgoztam. Nem voltam kétségbeesve ettől, mert egyrészt egy megyei levéltár kitűnő anyagot ad arra, hogy az ember tudományos munkát is végezhessen, másrészt megismertem azokat a levéltári tevékenységeket, amiket a gyakorlat idején nem sikerült: ilyen az iratanyag ellenőrzése, begyűjtése, és természetesen a helyi közigazgatásnak az apró-cseprő érdekességei.

     Egy év után aztán, 1969-ben az Országos Levéltárba kerültem.  Akkor még olyan politikai struktúra uralkodott itt, hogy a személyzetis rendkívül szigorúan vette, hogy a kor ideológiájának megfelelő emberek dolgozhassanak a levéltárban. Ellenem a legnagyobb kifogás az volt, hogy a bátyám pap, és én sem állok távol az egyháztól. Eleinte hónapról hónapra hosszabbították meg a szerződésemet, tehát nem tudhattam, hogy a következő hónapban dolgozhatom-e, de a személyzetis annakidején ilyen nagyhatalom volt. Amikor ezt az embert elmozdították, akkor megkaphattam a kinevezést, amely szerencsés módon ugyanoda szólt, ahol addig dolgoztam.

     A Mohács előtti középkori gyűjteménybe kerültem, amiért rendkívüli módon szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen együtt dolgozhattam az elődömmel, Komjáthy Miklóssal. A tanulóidőmet úgy tölthettem, hogy mindazt a tapasztalatot és tudást átvehettem tőle, ami egy ilyen gyűjtemény kezeléséhez szükséges. A mai napig is példamutatónak tartom, ahogy ő átadta nekem ezt a gyűjteményt, nem főigazgatói parancsra, nem osztályvezetői utasításra, hanem mondta: nézd, itt a kulcs, átadom neked, január elsejével te vagy a referens, csak azt kérem tőled, hogy ha valamit rosszul csináltam, akkor először nekem szóljál. Ez a jó viszony később is megmaradt, továbbra is egy szobában dolgoztunk. Aztán később némileg átalakult ez a szervezet, mert az idős, nagytapasztalatú munkatársak számára rendes státuszos keretben egy különálló intézményt, az úgynevezett forrástudományi kabinetet hozták létre, amiben a legtapasztaltabb kollégák dolgozhattak, és ők készítették el azokat a levéltárban alapvető kézikönyveket, amiket részben a mai napig is használunk, illetve amiből a mai napig is tanulunk.

     Azt lehet mondani, hogy szerencsés voltam azon az osztályon, ahova a középkori gyűjtemény is tartozott. Az osztály vezetője, Kállay István nem politikai, hanem pedagógiai, emberi értelemben liberális ember volt, aki ezzel a felfogásával együtt is az intézmény párttitkára volt. Mint párttitkár mindent meg tudott tenni annak érdekében, hogy az osztályát - noha a III. osztály volt -, ahogy az akkori főigazgatói tréfa szólt, első osztállyá tegye. Valóban igaz az, hogy amit az intézmény keretei között el lehetett intézni az osztály dolgozói számára, azt meg is tette. Elérte, hogy a hivatalos ügyintézés a lehető legkevesebb időt vegye igénybe. Ő is, én is korán kelő emberek voltunk, korán reggel megbeszéltük az egész napi hivatalos teendőket, napközben ezzel már nem kellett foglalkozni.

     Az akkori főigazgató, Ember Győző, aki sajnálatos módon az utolsó volt azok sorában Pauler Gyula óta, aki az Országos Levéltár tisztviselői közül került a főigazgatói székbe, ennek megfelelően szinte mindent tudott a levéltárról, amit tudni érdemes és illik. Ő egy közmondásosan autokrata ember volt, ennek megfelelően amit lehetett, igyekezett a maga elképzelése szerint irányítani. Ám nem volt olyan fontos szakmai lépés, például egy anyag rendezése, segédletkészítés vagy bármilyen könyvkiadás, hogy ezt ne beszéltük volna meg egy szélesebb grémiumban, tehát az autokrata irányítás alatt a legteljesebb szabadság érvényesült. Egy-egy ilyen értekezlet, még ha a főigazgató szándéka szerint alakult is, de lehetőséget adott arra, hogy az ember a saját terveit kifejtse, és annak megfelelően végezze a munkáját. Másrészt a főigazgatónak az volt a szokása, hogy rendszeresen járta az épületet, a dolgozószobákat, mindenütt megkérdezte, hogy ki mivel foglalkozik akkor éppen, sőt volt, amikor azt is megnézte, hogy az illető szekrényében milyen a rend. Amikor kezdtem a pályámat, nálam is többször tett látogatást így, rákérdezett mi ez itten, hogy van, magyarán vizsgáztatott, de ezt én szívesen elfogadhattam tőle, hiszen egyetemistaként hivataltörténetre tanított bennünket, és a válaszokból döntötte el, hogy az illető mennyire alkalmas a munkavégzésre. 

     Korán bekerültem mind az országos, mind a vidéki, vagy másképp a regionális programokba. Egyrészt nagyon komoly munkakapcsolat alakult ki az Országos Levéltár és a nyugat-dunántúli levéltárak között, másrészt komoly igény volt az akkori kulturális politikai kormányzat részéről, hogy bizonyos dolgokat elkészítsünk. A regionális kapcsolatokat mutatja, hogy Ausztriával a Vas megyei Levéltár olyan kapcsolatokat ápolt, aminek révén lehetőség nyílt, hogy a Burgenlandban lévő magyar település, Felsőőr középkori történetének megírására engem kérjenek fel. Én ezt örömmel vállaltam, hiszen nálunk volt az anyag jórésze, a Batthyány család középkori anyagában található a legtöbb anyag erre a területre vonatkozóan. Ugyancsak ehhez a vidékhez kötődik az a felkérés, hogy a határhoz közel eső Sárvár történetét elkészítsem, ami évekig tartó munka volt. Tanulván az elődöktől, úgy gondoltam, hogy egy település történetét a környezetével együtt lehet megírni, úgyhogy Sárvár és a sárvári uradalom történetét írtam meg. Ez talán valóban jól sikerült, hiszen egykori professzorom, addigra már barátom, Kubinyi András lektori véleményében többször kifejtette azt, hogy a munkám kandidátusi fokozatra is beadható. Én elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, de ami végül rávett erre, az az volt, hogy szerettem volna részt venni külföldön a diplomatikai kongresszuson, de a minisztérium főosztályvezetője közölte: "hova akar ez menni, ha legalább kandidátus lenne"!  Így beadtam és sikerrel meg is védtem.

     Diplomatikai kongresszussal kapcsolatban annyit hadd mondjak el, hogy Magyarországon volt a '70-es években az első olyan nagy, szakmánkat érintő konferencia, ahova a világ minden részéből nagyszámmal megjelentek. Ezt professzorom, Mezey László szervezte, és ő kért meg, hogy vegyek részt a kongresszus előkészítésében, mégpedig egy elég nagy feladatot bízott rám: mivel a kongresszus témája a kancelláriák kialakulása volt, hát mutassam be a magyar kancelláriát néhány oklevélen. A magyar kancellária története sokkal bonyolultabb annál, hogy néhány oklevélen be lehetne mutatni, de ezt meg kellett valósítani, méghozzá egy viszonylag szűk területen, a Budapesti Történeti Múzeum ún. Lovag termében, ahol viszonylag kevés tárlót lehetett felállítani, de megpróbáltam megoldani ezt a feladatot. Úgy gondoltam, hogy részben a szakma becsülete, részben a kiállításnak az anyaga azt kívánja meg tőlem, hogy amikor ezt a kiállítást bemutatom a kongresszus résztvevőinek, akkor én ezt latin nyelven tegyem meg. Örültem neki, hogy latinul beszélhettem, hiszen gyermekkorom óta nagyon szívesen foglalkoztam ezzel a nyelvvel, kultúrával, irodalommal. Ez akkora sikert hozott, talán elsősorban Magyarországnak, de végső soron nekem is, hogy a diplomatikai kongresszus választmányának nevezhető része határozatot próbált hozni, hogy ettől kezdve a kongresszus előadásai latinul hangozzanak el. Ez nem valósult meg, de attól kezdve bárhova mentem a világon, mindig akadt egy diplomatikus, aki hallott engem latinul beszélni. Ez is arra sarkallt, hogy ezzel a baráti társasággal ne csak itthon találkozzam, hanem külföldön is.

     Az országos kultúrpolitikai program keretében a '70-es évek elején készültek arra, hogy megünneplik az 1514-es parasztfelkelés vezére, Dózsa György születésének az évfordulóját. Néhai kitűnő kollegánk, Fekete Nagy Antal évekkel korábban össze is gyűjtötte az anyagot, és megírta ennek a felkelésnek a történetét. Magának a feldolgozó résznek az összeállítását a Történettudományi Intézetben dolgozó Barta Gábor vállalta el, én pedig az okmánytár elkészítését. Akkoriban volt egy ilyen napjainkig tartó divat, hogy nem teljes szöveget publikáltak, hanem annak egy rövidített változatát, lehetőleg magyarul. Engem, mint latinos embert rettenetesen zavart hogy magyarul, külföldiek számára érthetetlen nyelven adjuk közre a legfontosabb dokumentumainkat, ugyanakkor ha megszakadok sem tudok egy olyan összefoglalót készíteni egy oklevélről, amely minden részletében információt ad a benne lévő adatokról. Világéletemben a teljes szövegű közlés mellett voltam, annak ellenére, hogy fontosnak tartom, hogy legyenek regeszta kiadványok, de ezek ún. célkiadványok, tehát az anyag összegyűjtést, az anyag szakmai leírását szolgálják, illetve, hogy azt át lehessen tekinteni egy-egy korszak anyagát, és abból lehessen aztán a teljes szövegű közlés számára válogatni. (Hogy mennyire fontosnak tartom a regeszta-kiadványokat, azt az Anjou-kori oklevéltár immár negyedszáz kötetnyi anyaga bizonyítja. A szegedi egyetemen tanító kitűnő kollégákkal összefogva a '70-es évek végén kialakítottuk azokat az alapelveket, amelyek segítségével tanárok, diákok, valamennyien kitűnő szakemberek, kötetek sorát publikálják, s teljesítményük alapján sorra szerzik a tudományos fokozatokat.) Úgy gondoltam tehát, hogy a Fekete Nagy Antal által regesztákban elkészített okmánytárat én valódi okmánytárrá alakítom át. Ehhez szerencsére volt évfolyamtársam, a Történettudományi Intézet akkori munkatársa, Solymosi László, és az azóta elhunyt, rendkívül tapasztalt Kenéz  Győző is csatlakozott. Volt egy intézeti vita, ahol mindenki mellém állt, hogy szükséges egy olyan 15-16. századi okmánytár, ahol a dokumentumok teljes szövegükben olvashatók. Nagyon örültem ennek a munkának, mert úgy gondoltam, hogy a teljes szövegű forráskiadás talán biztató lökést kap ezáltal, és ugyanakkor a már említett Solymosi Lászlóval karöltve mindjárt egy másik munkát is elkezdtünk.

     Veszprém megyében az ottani püspöki levéltáros, Gutheil Jenő el akarta készíteni a veszprémi püspöki káptalani levéltárban található, Veszprémre vonatkozó oklevelek átírását. De nem tudta ezt a munkát befejezni, mert egy elképesztően ostoba döntés született az '50-es években, az ún. két kulcsos rendszer: az egyházi levéltáros nem mehetett be a saját levéltárába, csak akkor, ha az állami levéltáros is hozta a maga kulcsát. Így Gutheil Jenő munkája csonka maradt. Az ő kéziratát kezdtük el gondozni, és hamarosan kiderült, hogy ez kevés Veszprém város történetére vonatkozóan, a máshol található okleveleket is mellé kellene tenni. Elkezdtük gyűjteni ezt az anyagot, és eredetileg az volt az elképzelésünk, hogy az egészet együtt jelentetjük meg. Politikai csatározások miatt nem sikerült pénzt biztosítani az okmánytár megjelentetésére, de a 2000-es évek közepén sikerült legalább Gutheil Jenő kéziratát nyomtatásban kihozni. Végül pedig most van folyamatban annak a a kötetnek a megjelentetése, amit Solymosi Lászlóval közösen még fiatal korunkban állítottunk össze.

     Amikor elkezdtem a középkori gyűjteményben dolgozni, akkor nem csak az eredeti oklevelek, hanem a fényképen lévő oklevelek, dokumentumok, valamint a pecséttár is a referenciámba tartozott. A fényképen lévő anyag kutathatósága számomra mindig kérdéses volt, ezért azt csináltam, hogy már pályám kezdete óta az egyetemen levéltár szakot végzett hallgatókat én vezettem itt az Országos Levéltárban a középkori gyűjteményben, és ahhoz, hogy bele tanuljanak a levéltárosi munkába, mindig a fényképtár anyagát adtam oda nekik, és megmondtam, hogy milyen segédleteket készítsenek ezekhez. Lényegében ugyanolyat, mint az eredetiekhez, időrendi mutatólapot és regesztákat. Ezek a gyakornokok azóta kitűnő kollégáim, kitűnő szakemberek lettek. Maga ez a vállalkozás végül akkora jelentőséget nyert, hogy egy önálló kutatócsoport alakult, amely aztán az egész levéltári fényképanyagot egy külön gyűjteményben, a diplomatikai fényképgyűjteménybe rendezte.

     Ez a munka ráirányította a figyelmemet arra, hogyan lehet olyan levéltári dokumentumokhoz jutni, ami nem az Országos Levéltárban, sőt sokszor nem is Magyarországon található. A Felvidéken, Szlovákiában ún. hungarika kutatómunkát végeztem, és nagyon örülök, hogy rengeteg olyan anyagra leltem, ami valóban a mi gyűjteményünk anyagát nagymértékben kiegészíti. Egy másik, ugyancsak hungarika-gyűjtő vállalkozásommal karöltve kiderült, hogy a ránk vonatkozó középkori anyagnak a legnagyobb őrzője a Vatikáni Titkos Levéltár. Többszáz oklevelet sikerült összegyűjteni, melyek egyrésze ma is csak mikrofilmen kutatható, másrésze azonban már kinagyítva a kutatás rendelkezésére áll.

     1978 óta tanítok az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ahol a levéltáros képzés folyik, és a kezdetektől természetes volt számomra, hogy nem csak az oklevelek olvasása, fordítása fontos, hanem arra is szükség lenne, hogy ezeknek az okleveleknek a létrejöttével, történetével foglalkozzunk.  Így jutottam el ahhoz a kérdéshez, milyen volt Európa ügyintézése a középkorban: lényegében úgy született meg, hogy átvették a pápai kancelláriának az ügyintézési modelljét - hozzá kell tenni, hogy a pápai kancellária még az ókori Rómából örökölte ezt az ügyviteli rendszert, amit továbbfejlesztett, majd egyes országok még tovább fejlesztették. Az volt a szándékom, hogy a Vatikáni Levéltárban található magyar vonatkozású anyagot feltárni, összegyűjteni, s abból itt, Magyarországon egy gyűjteményt létrehozni. Ez ügyben többször végeztem kutatást, sőt amikor lehetőségem volt rá, beiratkoztam a pápai egyetemre, a Gregorianára, és ott diplomatikát, paleográfiát tanultam azért, hogy ezzel az anyaggal tudjak foglalkozni. Többszáz oklevelet sikerült összegyűjteni, melyek egyrésze ma is csak mikrofilmen kutatható, másrésze azonban már kinagyítva a kutatás rendelkezésére áll. Ugyanakkor van egy nagy nemzetközi vállalkozás, amely az eredeti pápai okleveleknek a feldolgozását tűzte ki célul a 13-14. századra vonatkozóan, ennek a munkálataiba is belefogtam és párhuzamosan a vatikáni kutatásokkal együtt ezt is végeztem. Akkor egy fontos lehetőség adódott számomra, hogy elkészítsem a Magyarországon őrzött 13-14. századi pápai oklevélgyűjteményt. Ez a munka a tudományos továbblépés szempontjából rendkívül fontos következő fokozat megszerzését is felvillantotta számomra, és nagydoktori fokozatot szereztem a pápai oklevelekből.

     A hetvenes években, egyáltalán pályám kezdetén szerencsés voltam, hogy két rendkívül fontos levéltári anyagnak a beillesztésével foglalkoztam: a Budai Káptalan anyagával, ill. a Székesfehérvári Keresztes Konvent (a mai Máltai Lovagrend középkori magyarországi elnevezése) anyagával - ez volt az első feladatom. Ez azért volt számomra meghatározó, - az anyag akkor tért Szlovákiából, Pozsonyból vissza egy levéltári csere során -, mert hihetetlenül gazdag mind a két gyűjtemény, ráadásul ez egy behatárolt anyag volt, mert a törökkel ez a két intézmény lényegében megszűnt, tehát csaknem az összes dokumentum középkori. Ekkor sok érdekes dologra bukkantam. Az egyik ilyen az volt, hogy az 1405-ös Zsigmond-dekrétum egyetlen hiteles példányára is ráakadtam. A Magyar Országos Levéltár által felkarolt Decreta regni Hungariae, a középkori magyarországi törvények kiadásával megbízott rendkívül felkészült, ám méltatlanul a tudomány peremvidékére szorított kollégánk, Bónis György megkért arra, hogy vegyek részt ebben a munkálatban, amire én örömmel vállakoztam, mert ez is teljes szövegű közlésből állt legtöbb esetben, úgyhogy az 1405-ös Zsigmond-dekrétum hiteles példányának beillesztése az akkor már elkészült, az Akadémiai kiadónál lévő kötetbe sikerrel járt. Másrészt a következő kötetek előkészítésében Bónis György a munkatársává választott, és Teke Zsuzsával a Történettudományi Intézetből sikerült egy olyan munkát letenni az asztalra, amely Mátyás király halálának évfordulójára jelent meg 1989-ben. Sajnos Bónis György meghalt, de azóta is fő feladatomnak érzem, hogy ennek a Decreta Regni Hungariae sorozatnak részben az Árpád-kori, részben a Jagelló-kori részét elkészítsem.

     Visszatérve a pápai oklevelekre, azt is olyan értelemben be kellene fejezni, hogy van egy kész kéziratom, a nagydoktori disszertációm, ami az Akadémiai Könyvtár Kézirattárában használható, de igazából ezt nyomtatásban kellene közzétenni, ennek a munkálataival is foglalkozom.

     Az egyetem címzetes egyetemi tanári címmel tüntetett ki, és a több mint negyedszázados egyetemi tanári pályámat is folytatom, tehát most már a pusztán tudományos munka mellett végzem a fiatalabb nemzedék oktatását. Ez részben diplomatika és paleográfia oktatás, részben a doktori programokban veszek részt.

     1972-ben volt évfordulója az 1222-ben kiadott Aranybullának, és akkor a Fejér-megyei Múzeum, illetve Levéltár részéről megkértek, hogy készítsek el valamit ezzel kapcsolatban. Engem nagyon régóta izgatott az a kérdés, hogy eltűntek az 1222-es ún. Aranybulla példányai, ugyanakkor van egy szövegünk róla. Ez a szöveg Nagy Lajos király átírásában 1351-ből maradt fent, de hát senki nem vizsgálta meg mennyire hihető erről a ránk maradt szövegről, hogy az eredetire megy vissza.  Több tucat oklevelet vettem elő, amelyekben az Aranybulla szövege megtalálható, és ezeket összehasonlítottam egy közös szövegben, magyarul rekonstruáltam az eredeti szövegét. Örömömre szolgált, hogy bebizonyosodott: az az Aranybulla szöveg, amit ma ismerünk, az valóban az eredeti szövege, még akkor is, ha sajnálatos módon nincs eredeti példánya egy sem, pedig hetet is készítettek. De később többször is átírták, és az már ugyan olyan értékű volt a középkori ember számára, mint az eredeti, ott a hitelesség sokkal fontosabb volt. Ez a pályámat olyan értelemben befolyásolta, hogy később bármikor, amikor az Aranybulláról volt szó, akkor megkerestek. Például amikor Sevillában volt a Világkiállítás, Magyarország tétovázott, mit is kellene kiállítani, lepkeháztól kezdve mindent kitaláltunk, ugyanakkor az Amerikai Nagykövetségről felhívtak, és kérdezték, hogy tudok-e valamilyen dokumentációt adni az Aranybulláról, mert ők szeretnék kiállítani Sevillában az Emberi Jogok Chartáját, és mivel ők úgy tudják, hogy annak egyik gyökere a mi Aranybullánk, szeretnék, hogy ha ezt megkaphatnák. Mondtam, hogy tudok adni mindenféle anyagot, úgyhogy az amerikaiak lehettek büszkék a mi Aranybullánkra. Egy másik eset az volt, amikor a spanyolok a saját alkotmányuk 25. évfordulóját ünnepelték, akkor úgy gondolták, hogy az egyik legkitűnőbb dolog az lenne, ha a világ törvényhozásainak legkiemelkedőbb emlékeit egyetlen kötetben összegyűjtenék, és természetesen a végére oda teszik a saját alkotmányukat is. E gyönyörű kötet elkészítését örömmel segítettem azzal, hogy a Hamurabbi és a spanyol alkotmány közötti legismertebb törvényhozási emlékek sorába a magyar Aranybulla is bekerülhetett a Magna Chartával együtt. Később, amikor a Frankfurti Könyvvásáron hazánk volt a díszvendég, akkor meghívták az Aranybullát is erre a kiállításra. A Veronai Egyetem és a Szegedi Egyetem között együttműködés jött létre, amelynek révén olaszul, angolul és magyarul kiadtuk a megfelelő tanulmányokkal együtt az Aranybullát, és egy olasz könyvkiadó kitűnő munkájának köszönhetően egy nagyon szép kötet született.

     Hasonlóképpen foglalkoztam az Andreanummal, az erdélyi szászok számára II. András által adott oklevéllel, ami szintén egy neves dokumentuma nem csak Magyarországnak, hanem általában az európai fejlődésnek. A lényege abban áll, hogy egy adott országban hogy lehet valamiféle önállóságot biztosítani az oda bevándorolt, ott élő népek számára. Talán a mai napig is példaadó módon a középkorban megtudták ezt oldani Magyarországon.

     Görögös tanulmányaimnak is köszönhetően rendkívüli módon izgatott és érdekelt Szent István görög nyelvű oklevele, az Országos Levéltár legrégibb oklevele. Ennek hiteles átírása 1109-ből maradt fent Kálmán királytól. Valószínűnek tarthatjuk, hogy Szent István görög nyelvű oklevelével a veszprémi völgyben Imre herceg jegyese, a görög császár leánya számára alapított monostort. Ez a Kálmán-féle oklevél maga rendkívül nagy érték, és rendkívül értékes dokumentum, de a benne található görög nyelvű alapítólevél azért nagyon-nagy értékű, mert Szent Istvánnak ez az egyetlen hiteles oklevele. Az érdekessége az, hogy két példánya is van, van egy eredeti, és egy hamis, amit a 13. század végén készítettek az eredeti mintájára. Tudományunk dicséretére hadd mondjam el, hogy először a hamis példányt találták meg, azzal kezdtek foglalkozni, ennek ellenére a korabeli, 18. századi kutatás meg tudta állapítani, hogy ez az oklevél eredetileg mit tartalmazott. Amikor a 19-20. század fordulóján részletes vizsgálatnak vetették alá akkori nagyjaink Hóman Bálinttól kezdve, akkor kiderült, hogy ez az oklevél a legnagyobb értékünk olyan értelemben, hogy ez Szent István egyetlen hiteles oklevele, és az első olyan oklevél, amely hitelesen hozza a legkorábbi magyarországi helyneveket.

     Ha már ilyen egyedi okleveleknél tartunk, hadd mondjam el, hogy most volt 950. évfordulója a Tihanyi alapítólevél kiadásának. Ezt általában nyelvészeti szempontból szokták vizsgálni, hiszen sok összefüggő magyar szöveget tartalmaz, ugyanakkor a magyar oklevéladásnak is egy jeles terméke, hiszen sok minden olyasmit mutat meg, amiről nem nagyon tudnánk nélküle. Az, hogy a 11. század közepén a magyar királyi udvar irodája hogyan, miként működött, ez az oklevél jól mutatja. Az oklevelet a pannonhalmi bencés apátságban őrzik, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezzel az oklevéllel foglalkozhattam, és olyan eredményeket sikerült elérni, ami újdonság.

 A középkori oklevelek csak egyik bázisa a magyar történelemnek. Szinte hihetetlen, mennyi fontos információt rejtenek magukban az elbeszélő források, azok között is talán a történettudományi szempontból kevésbé értékesnek ítélt legendák. Különösen fontosak a legendák abban a korszakban, amikor még az okleveles anyag sem bőséges, az Árpád-korban. Örültem, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadó a '70-es évek végén megbízott, készítsek az Árpád-kori legendákról egy kötetet. Szerencsére az Árpád-kori legendák tudományos kánonná vált latin szövege rendelkezésre állt, s fordításuk is többnyire megvolt. Úgy gondolom sikerült kikerekítenem az Árpád-korban itthon született szent-életrajzok olyan gyűjteményét, amiben Szent István intelmei éppen úgy helyet kaphatott, mint ahogy beleillett a 13. század első felében Veszprémben élt apáca, Boldog Ilona élete is. Az előbbi hozzásegített ahhoz, hogy az említett Decreta kiadvány részének tekintsem a hagyományoknak megfelelően az Intelmeket, az utóbbi pedig egy csaknem elfeledett szentünk oklevélbe foglalt élettörténetét hozta közelebb a ma emberéhez.

Ez a kiadvány nemcsak tartalmilag, de külsőségeiben is vonzóra sikerült, elsősorban a Kiadó gondos munkatársai jóvoltából. Nem csoda, hogy gyors egymásutánban két kiadást is megért, sőt azóta is rendszeresen megjelenik. S ha már a könyvek kapcsán a külcsín is szóba került, hadd emlékezzem meg az Országos Levéltár palotájáról és az abban őrzött királyi pecsétekről munkatársaimmal készített, ugyancsak szépnek mondható kiadványokról, melyek belbecs tekintetében sem tűnnek talán elhanyagolhatónak.

     Számomra a legnagyobb elismerés két levéltári kitüntetés. Az egyik, az Ember Győző-díj, amit az Országos Levéltár főigazgatója alapított. Azt elsőként kaphattam meg, és rendkívüli módon örülök neki, hogy ebben a díjban részesülhettem, mert első főigazgatóm is volt, és róla jó emlékeket őrzök. A másik a Pauler Gyula-díj. Pauler Gyulával pályám kezdete óta sokat foglalkoztam, ő írta meg az Árpád-kor máig legjobb feldolgozását. Pályám kezdetén arra kértek meg, hogy készítsek ehhez az egészen elképesztően kitűnő munkához mutatót. Én ezt meg is csináltam, és amikor kiadták Pauler Gyulának ezt a munkáját, akkor ezt a mutatót is hozzá csatolták. Nagyon sokat tanultam ebből a mutató készítésből, és így, hogy Pauler Gyula-díjat kaphattam, a legmagasabb elismerése levéltári pályámnak. A levéltáros társadalomban való részvételt mindig is fontosnak tartottam, úgyhogy éveken keresztül választmányi tag voltam a Magyar Levéltárosok Egyesületében, majd éveken keresztül alelnöke is lehettem. Ha valaminek örülni tudok az az, hogy egyre több kitűnő tanítványom van a levéltáros társadalomban, akikre én is büszke vagyok.

Lejegyezte: Zsupos Zoltán