A Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) és a Magyar Történelmi Társulat közös történelmi ismeretterjesztő sorozata, a Levéltári Délutánok következő előadójaként Germuska Pál, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) tudományos főtanácsadója az 1945 utáni magyar-szovjet jóvátételi szerződés létrejöttének körülményeit ismertette, ami egyenes következménye volt Magyarország részvételének a Szovjetunió elleni háborúban. A megszálló magyar csapatok is követtek el atrocitásokat, részt vettek a partizánok elleni harcokban és megtorlásokban, ami közvetlen hatással volt a háborúban a vesztes oldalra kerülő ország megítélésére, a szovjetek Magyarország irányába megmutatkozó hozzáállására. Szovjet részről már 1941 decemberében megfogalmazták a jóvátétel kérdését, és már 1942-ben azon gondolkodtak, hogy győzelem esetén miként kell a háború utáni rendet megteremteni. A szovjet levéltári forrásokból tudjuk, hogy 1943-ban a háború utáni rendet megteremtő bizottságokat hoztak létre, és egyértelműen egy új hatalom megalkotásáról beszéltek. Ezekből a dokumentumokból jól látszik, hogy a Szovjetunió nem volt érdekelt egy erős Magyarország létrejöttében, és az ország teljes alávetését tették a politikájuk vezérfonalává. A jóvátétel mértéke, ami lényegében Magyarország teljes kifosztását jelentette, ennek a politikának lett a következménye.
 

Óriási teher volt a kárpótlás

A Szovjetunió konkrét összegeket állapított meg arra vonatkozóan, hogy az egykori Harmadik Birodalom és szövetségesei hogyan és milyen mértékben kötelesek a győztes nagyhatalmat kárpótolni a háborúban elkövetett pusztításokért. Magyarország esetében évi 200 millió dolláros kárpótlást állapítottak meg tíz évre, ami óriási terhet jelentett a súlyos háborús pusztításon átesett ország számára. Szovjet részről tervezték, hogy további javakat (például gyárakat, gépeket, vagonokat) is lefoglalnak, és kárpótlásént a Szovjetunióba szállítanak. A szovjet dokumentumok ismeretében érthetővé válik, hogy miért viselkedett úgy a Vörös Hadsereg és a zsákmányszerző csapatok, amikor Magyarországra, illetve a kelet-közép-európai országba érkeztek. Magyarország már az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény 12. cikkelyében vállalta, hogy 300 millió dollár kárpótlást fog fizetni, amiből 200 milliót a Szovjetuniónak fog küldeni.
 

Jóvátétel szovjet módra

Az előadó részletesen ismertette a jóvátétel folyamatát, a szovjet hatóságok döntéseit. Láthatjuk, hogy egy tudatos, előre megtervezett zsákmányszerzés zajlott, amelyről a szovjet hatóságok a legmagasabb szinten döntöttek. A szovjet katonai hatóságok lista és előre elkészített tervek alapján foglalták le a magyar nemzeti vagyon őket érdeklő, a szovjet gazdaság számára fontos elemeit, a gazdasági és kulturális értékeket. A tudatos zsákmányszerzés, az üzemek leszerelése a front elvonulása után is folytatódott, ami ellen a magyar hatóságok a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) előtt folyamatosan tiltakoztak. A szovjet hatóságok azonban lényegében semmilyen mértékben nem voltak tekintettek arra, hogy a jóvátétel során esetleg a szövetségeseik tulajdonát is leszerelték, és a Szovjetunióba szállították. Sokszor a mohóság és a bosszúvágy legyőzte a józan észt, és a szovjet hatóságok hosszú ideig halasztották a gyárak visszaadását, ami szinte lehetetlenné tette a jóvátétel teljesítését. Ezeket a gyárakat, eszközöket a szovjet hadsereg szolgálatába állították, vagyis teljes mértékben átültették a gyakorlatba a szovjet pártvezetés 1941 és 1943 között memorandumokban megfogalmazott elképzeléseit.

Az előadó a jóvátétel mértéke és az ország, illetve a tágabb régió kifosztására irányuló törekvésekből arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet hatóságok kezdetben rövid távon gondolkodtak. A fő céljuk a bosszúvágy volt, ami cáfolja a későbbi kommunista propaganda szovjetek jóindulatát hangsúlyozó kijelentéseit.

A kommunista hatalomátvétel

Magyar részről ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy a szovjet követeléseket egyszerűen nem lehet teljesíteni, és engedményeket próbáltak elérni, amire az utóbbiak nem voltak hajlandóak. Germuska Pál részletesen ismertette a jóvátételi egyezményt, a magyarok kötelezettségeit. A szovjetek pontos listát adtak a követelményekről, az elszállítandó és az 1945 után újonnan legyártandó termékekről. Az egyezmény egyetlen „pozitív” következménye az volt, hogy a spontán rakodást a szovjetek, többszöri magyar tiltakozások hatására, leállították (ebbe a kulturális kincsek, műalkotások nem számítottak be). Ez azonban csak a gyárberendezéseket érintette, és a spontán fosztogatás révén elszállított értékeket nem számították be a jóvátételi szerződésbe.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a magyar hatóságok nagyon nehéz helyzetben, a háborús pusztítás után, a hiperinfláció körülményei között nagyon kevés engedményt tudtak a szovjet hatóságoknál elérni. Ebben a folyamatban a kommunista hatalomátvétel, az államosítások, az egységes kommunista párt (MDP) létrejötte hozott változást. 1948-tól a szovjet hatóságok jelentős engedményt tettek, de ez már az ország szovjetizálásának folyamatába illeszkedett be, és elsősorban a nehézipar irányába terelte a magyar ipari termelést. Ez konzerválta a magyar ipart, ami az ötvenes években már „a vas és az acél országa” megteremtéséhez vezetett.

Május 20-án, kedden újabb előadással folytatódik a Magyar Nemzeti Levéltár és a Magyar Történelmi Társulat közös történelmi ismeretterjesztő sorozata. Legközelebb Ö. Kovács József történész, a MNL volt tudományos igazgatója tart előadást „A szovjet csapatok magyarországi tartózkodását jogilag rendező egyezmény” címmel.
 

A magyar-szovjet jóvátételi szerződés került terítékre

Germuska Pál előadása: