Az Akadémiai Pálmarend története egészen Napóleon koráig nyúlik vissza. A francia császár a kitüntetést azok munkájának elismeréseként alapította, akik jelentősen hozzájárulnak a francia nyelv és kultúra népszerűsítéséhez. Egy ilyen elismerés mindenképp arra készteti az embert, hogy számot vessen önmagával, átgondolja, hol tart, meddig jutott el a pályáján. Számodra mit jelent ez a kitüntetés?

Óriási megtiszteltetés, nem is gondoltam, hogy a francia állam részéről ilyen elismerést kapok. Én csak a munkámat végeztem, éltem azokkal a lehetőséggel, amelyek adódtak és azzal a képességgel, amit a Jóisten megadott nekem. Úgy érzem, még nagyon sok mindent ki kell írnom magamból, de az eddig húsz éves kutatói munkám egyfajta megkoronázása ez a kitüntetés. Ugyanakkor ez újabb inspirációt, lendületet ad a további munkához. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ezt a kitüntetést megkaphattam, nem sokan mondhatják el magukról, hogy az Akadémiai Pálmarend Lovagi Fokozatával ismerték el munkásságát. Magyarországon egy szűk kör tagja lehetek, de természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ezt a kitüntetést már országokban is odaadják az arra méltóknak.

Honnan jött a francia kultúra iránti szerelem, hogyan lett belőled valódi frankofón?

A francia kultúra iránti szerelem a gyermekkoromba nyúlik vissza. Már gyerekfejjel imádtam a francia filmeket, Jean-Paul Belmondo és Alain Delon voltak a kedvenc hőseim. A Szerb Antal Gimnáziumban töltött éveim alatt ez csak tovább erősödött: az ELTE Idegennyelvi Képzési Központjában (közismertebb nevén a Rigó utcában) középfokú, majd felsőfokú nyelvvizsgát szereztem. Persze az sem mellékes, hogy a francia nyelvismeret a főiskolán „plusz pontot” jelentett a lányoknál. Az igazi szerelem azonban 1996-ban kezdődött, amikor hosszabb időt tölthettem Franciaországban a Francia Nemzeti Levéltár által szervezett szakmai továbbképzés, a „Stage technique international” keretében. A tartózkodásom végén már úgy éreztem, hogy kifejezetten jól megy a francia nyelv. Itt megismerhettem a Rajnán túli frankofón világot, és a résztvevő levéltáros kollégákkal életre szóló barátságot kötöttem. Ezt követően már rendszeresen jártam kutatni, elsősorban Párizsba, doktori disszertációmat a de Gaulle-i diplomáciából írtam és védtem meg 2006-ban a Corvinus Egyetem Nemzetközi Doktori Iskolában Horváth Jenő és Gazdag Ferenc professzorok irányítása mellett. Az elmúlt húsz évben több francia-magyar kutatócsoport munkájában is részt vettem, kutatóként és titkárként egyaránt dolgoztam, miközben folyamatosan jártam a francia és a magyar levéltárakba. Ez alatt az idő alatt egyre jobban megismertem a francia kultúrát, a francia emberek gondolkodását, a francia diplomácia működését.

Hogyan kanyarodtál aztán a történelem felé? Miért választottad a levéltári munkát, amely talán a legnehezebb a történészek feladatai közül?

A francia kultúra iránti szerelmet megelőzte a történelem iránti szeretet. Emlékszem, hogy nagyapám rengeteg története mesélt nekem gyerekkoromban, és amint megtanultam olvasni, „faltam” a könyveket, különösen a történelmi regényeket, gimnazista fejjel pedig már a szakirodalmat. Ezek után nem volt véletlen, hogy történelem-földrajz szakra jelentkeztem Szegedre, de sajnos nem vettek fel. Így kerültem átirányítással Egerbe, ahol történelem-népművelés szakon tanulhattam 1986 és 1990 között a főiskolán. A levéltár iránti szeretet a főiskolás éveimbe nyúlik vissza, amikor a Heves Megyei Levéltárban helytörténeti kutatásokat végeztem és megismertem a levéltár sajátos légkörét. Budapestre visszatérve, az egyetemi tanulmányaim mellett kollégiumi nevelőtanárként dolgoztam, és 1991-től elkezdtem kutatóként járni a Magyar Országos Levéltár filmtárába. A levéltár légköre, hangulata itt is megfogott, és fel sem merült bennem az, hogy máshova menjek dolgozni. Szerencsém volt, mert 1993-ban több státuszt is meghirdettek a levéltárban, jelentkeztem és felvettek. Ezzel párhuzamosan a főiskola után felvételt nyertem a ELTE-re, ahol a posztgraduális képzés keretében a saját családom történetéből írtam a szakdolgozatomat. 1997-ben sikeresen felvételiztem a Közgazdaságtudományi Egyetem posztgraduális nemzetközi kapcsolatok képzésére, ahol már teljes energiával a francia kapcsolat felé fordultam. Szakdolgozatomat a magyar-francia kapcsolatok történetéből írtam, és ezt a dolgozatot fejlesztettem tovább a doktori disszertációmmal. Innentől kezdve éves rendszerességgel mentem ki Franciaországba, és a magyar kutatók közül az elsők között nyithattam ki a francia külügyi, illetve az köztársaság elnöki dossziékat. Úgy érzem, sikerült egy olyan bizalmi-szakmai viszonyt kialakítanom a francia levéltárosokkal, történészekkel és diplomatákkal, amely lehetővé tette számomra, hogy egyre több forráshoz hozzáférhettem, és így a szakmai munkámban is előre haladhattam. Franciaországból lendületet, ihletet kaptam és munkáim (magyar és francia nyelvűek) többsége itt született meg. Joggal jelenthetem ki, hogy Franciaországban is otthon vagyok, miközben a hazám, az otthonom itt van Magyarországon. Munkáim során mindig arra törekedtem, hogy kizárólag szakmai alapon, levéltári forrásokra építve mutassam be a két ország bonyolult kapcsolatát, és Franciaország viszonyát (ami gyakran kölcsönös „iszony” is volt) a kelet-európai régióhoz.

Nevezhetjük egy karrier csúcspontjának, amikor az ember egy ilyen rangos kitüntetést megkap. Milyen előzményei voltak és mennyi szakmai munka fekszik abban, hogy nagykövet asszonynak rád esett a választása?

Mindenféleképpen egy karrier csúcspontjának lehet nevezni, de őszintén remélem, hogy még várnak rám szép szakmai sikerek. Csak azok tudják, hogy milyen sok munkát, végigdolgozott éjszakát és lemondást jelent az, hogy ezek a munkák megszülethessenek, akik hasonlóan gondolkoznak és végzik a munkájukat. Ez elképzelhetetlen lett volna a nélkül a családi háttér nélkül, amit a feleségem, Orsi teremtett meg a számomra. A franciák figyelmét valószínűleg felkeltette az a munka, amit végeztem, és nekik is érdekük, hogy tárgyilagos és szakmailag megalapozott vélemény alakuljon ki róluk. A tudományos munkáim egyszerre szólnak a szakmai közönségnek és a szélesebb közvéleménynek, de a diplomaták is haszonnal forgathatják, ha meg akarják ismerni a két ország kapcsolatának történelmi hátterét, az ok és okozati összefüggéseket. Francia részről ezt az alapkutatást, az ebbe fektetett energiát és elkötelezettséget ismerték el. A budapesti Francia Nagykövetség munkatársai terjesztettek fel Párizsba, így a köszönet őket is megilleti, különös tekintettel Pascale Andréani nagykövet asszonyt, aki nagyon szereti a történelmet, és akit megragadott az Országos Levéltár épülete, a kiállításunk és az ott megtekinthető iratok.

A közelmúltban jelent meg a „Franciaország és a keleti biztonság François Mitterrand elnöksége alatt, A magyar–francia kapcsolatok története (1981–1995)” című köteted. Hogyan viszonyul ez a könyved a korábban megjelentekhez?

A közelmúltban megjelent új monográfiám azokat a hagyományokat, módszertani elveket követi, amelyeket a doktori disszertációmban lefektettem. Eredetileg „csak” arra voltam kíváncsi, hogy a hatvanas években megteremtett alapokon hova és hogyan fejlődtek a kétoldalú kapcsolatok a nyolcvanas és kilencvenes évekre. Majd egyre jobban beleástam magamat ebbe a korszakba, és a szükséges engedélyeket is megkaptam ahhoz, hogy a francia dossziékat megkapjam. Az új könyvem egyben egy francia-magyar kutatócsoport munkájának részeként készült. A kutatócsoportunk tevékenységében francia és magyar történészek mellett magyar közgazdászok, politológusok, diplomaták és biztonsági szakértők is részt vettek, munkánk eredményeként eddig már négy kötet jelent meg, köztük a legutóbbi könyvem.

Gratulálunk az új kötethez és a kitüntetéshez! Mire készülsz ezek után?

Köszönöm! Természetesen nem fejezem be a munkát, a kitüntetés „csak” megerősítette jövőbeni szándékaimat és terveimet. A közművelődéshez kapcsolódó levéltári munkáim mellett szeretném megírni Franciaország keleti politikájának történetét az 1944-1994 közötti időszakra vonatkozóan, a könyv fele már készen van. Nagyon szeretném megjelentetni az elmúlt húsz évben publikált legfontosabb tanulmányaimat egy gyűjteményes kötetben, s ennek feltehetően lesz egy francia nyelvű változata is. Az év folyamán megjelenik két angol nyelvű munkám, ezenfelül dolgozom a francia nyelvű tanulmányaimon és egy forráskiadványon is. Közben természetesen folyamatosan írok a Levéltári Közlemények, a Levéltári Szemle és az ArchivNet számára is. Összefoglalva, ez a kitüntetés egyszerre jelenti egy szakmai életút elismerését és egy következő szakasz kezdetét. Ha a Jóisten egészséget ad és váratlan esemény nem akadályoz, tovább folytatom a munkámat. Amíg a „tollam” bírja…

2022. február 28-án mutatták be intézményünk Bécsi kapu téri épületében kollégánk, Garadnai Zoltán főlevéltáros monográfiáját, amely a francia-magyar kapcsolatok történetét mutatja be Francois Mitterand elnöksége alatt. Mikó Zsuzsanna a Magyar Nemzeti Levéltár általános igazgatóhelyettese köszöntője után kiemelte, hogy Garadnai Zoltán a legjobb levéltárosi attitűdöt testesíti meg, mivel az iratokat egyben kutatja is – esetében a francia-magyar relációra vonatkozóan. Gratulált továbbá Garadnai Zoltán francia állami kitüntetéséhez is.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem professzora, Gazdag Ferenc többek között kiemelte, hogy Garadnai Zoltán sok munkát fektetett alapkutatásaiba, a megjelent kötet pedig feldolgozott résztémaként hozzájárul, hogy valaki később alapmunkát tudjon írni a magyar külpolitika összefoglaló történetéről. Hozzátette: bár egy-egy ponton másként ítéli meg Mitterand-korszak francia külpolitikáját mint a szerző, azonban a mű egyik nagy erénye, hogy deduktív módon közelíti meg a témáját, és mutatja be részletesen a korszak francia-magyar viszonyának alakulását.

A kötetről Bene Krisztián, a Pécsi Tudományegyetem docense szintén kiemelte, hogy a kötet jól strukturált, és nemcsak a szakmabeliek, hanem a laikus érdeklődők is nagy haszonnal forgathatják. Megjegyezte: fontos tudni Magyarországon, hogy rólunk mit gondolnak a nagyhatalmak, ehhez pedig Garadnai Zoltán elvégezte az alapkutatást a francia levéltárakban.

A szerző munkája kapcsán felidézte, hogy korábbi, a de Gaulle-éra külpolitikáját vizsgáló kutatásait kívánta eleinte továbbfuttatni az 1980-as évekre vonatkozóan is. Hozzátette: a nemzetközi helyzet megváltozott az 1970-es évekhez képest, azonban Párizsban azzal nem számoltak, hogy felbomlik a Szovjetunió. Szabadkozva jegyezte meg, hogy a feldolgozott téma nagysága miatt kénytelen volt a diplomáciatörténetről írni, ezért a francia-magyar kapcsolatok korszakbeli fejlődésére már nem jutott ideje.

Garadnai Zoltán könyvbemutatója