Zenei életünk egyik legégetőbb problémája, hogy a magyar szórakoztató tánczene nem fejlődik kielégítően. Annál súlyosabb ez a hiányosság, mert köztudomású, hogy a zenének ez a fajtája szoros kapcsolatban áll a legszélesebb tömegek mindennapi életével. A tömeg- és hangversenyzene más területein egyre elevenebben, egyre diadalmasabban szólal meg a tömegek új, gazdag és sokoldalú érzésvilága, ugyanakkor azonban sokan még mindig karbatett kézzel, felhőtlen egykedvűséggel nézik, hogy a magyar dolgozóknak, a magyar ifjúságnak, hazánk »virágának, erejének és jövendőjének« egyre gazdagodó magánéletét bántó, lapos, ízléstelen, vagy egyenesen torz és mérgező hatású tánczene kíséri.
Szovjet elvtársaink nagy segítséget nyújtottak azáltal, hogy a Barátsági Hónap alkalmából elküldték hozzánk Jurij Miljutyin elvtársat, a szovjet szórakoztató zene kimagasló képviselőjét. Miljutyin elvtárs beszámolt a szovjet nép táncának, szórakozásának eleven, magasrendű formáiról, és beszámolójának fényében még kirívóbbá váltak a magyar tánczene hiányosságai. Miljutyin elvtárs látogatása, tanácsai még időszerűbbé tették, hogy felvessük és széles körben megvitassuk a magyar tánczene életbevágó kérdéseit.
A jelen cikk feladata nem az, hogy részletesen értékelje és elemezze a magyar tánczenében eddig felbukkant kísérleteket és új kezdeményezéseket; azt tűztük ki célul, hogy megvilágítsuk tánczenénk néhány elvi-elméleti kérdését, amelyeknek tisztázatlansaga még mindig ott kísért a tánczenei vitákban, és akadályozza tánczenénk fejlesztésének lendületes, széleskörű, céltudatos kibontakozását.
I. Tánczene és kultúrforradalom
A marxizmus-leninizmus klasszikusai többízben foglalkoztak a kapitalizmus romboló hatásával a tömegek alkotó tevékenységére. »A művészi tehetség kizárólagos összpontosulása az egyes egyénben és annak ezzel összefüggő elnyomása a nagy tömegben« (Engels), amiről Marx és Engels beszél, különösen világosan látható a kapitalista országok tánczenéjének a 19. század óta megtett útjában. Míg a korábbi évszázadokban a tömegek táncát eleven virtuozitás, az életben gyökerező tartalmasság, sokoldalúság, képszerűség és erőteljes emberábrázolás, a tánchoz kapcsolódó zenét élénk kifejezésbeli gazdagság, az előadás végtelenül változatos figurációs-ornamentális-variációs készsége jellemezte, és a tömegek tánca és zenéje a legnagyobb klasszikusok mesterműveinek volt ihlető forrása — a 19. században evvel ellenkező folyamat indul meg. Röviden felsoroljuk ennek a folyamatnak néhány jellemző vonását a táncban, a zenében és a hozzá kapcsolódó szövegben.
a) A táncban előtérbe lépő vonások: a párostánc egyre kizárólagosabb uralma; a mozdulaton, arcjátékon, cselekményen keresztül megvalósított emberábrázolás kiveszése, a táncnak lépés-sémákra való leegyszerűsödése; maguknak a lépéseknek egyre sematikusabbá. válása, a mozdulatbeli és ritmikus variációs-készség háttérbe szorulása.
b) A zenében a dallam és ritmus kifejezőerejének, gazdagságának, eleven változatosságának kiveszése, fokozódó sematizálódás; a rögtönzésbeli variációs gazdagság elhalványulása.
c) A szövegben eleven »tipikus jellemek tipikus körülmények közti« (Engels) ábrázolása helyett egy elvont első személy elvont, általános émelygése lép előtérbe. Míg pl. a népdal szerelmes tárgyú szövegei mindig élő népi típusokat állítanak elénk, az életükre jellegzetes körülmények közt, a »sláger«-szövegek nagy részében az »Én« és a »Te« közti viszony beteges, elvonatkoztatott lelki bonyodalmait kiteregető hasfájós elmefuttatások uralkodnak. Ez a fejlődés — amelyre csak a legfutólagosabb vázlatossággal tudunk itt utalni — olymódon következett be, hogy a népi alkotóerőt fojtogató kapitalizmus a legszélesebb tömegek felé utat nyitott a kispolgári befolyásnak. Gomba módra szaporodtak azok a »zeneszerzők«, akik a kispolgári ízlésre építették — nem is sikertelenül — üzleti számításaikat. A zeneműterjesztés kapitalizmusbeli csatornáin
át (zeneműkiadás, szórakozóhelyek, zenés színház, »népszerű« hangversenyek, rádió, hanglemez) ezek a »szórakoztató, könnyű« művek elsősorban ahhoz a réteghez áramlottak, amely a kottákat vásárolta, a hangversenyjegyet meg tudta venni, a zenés szórakozóhelyet meg tudta fizetni. De a burzsoa »könnyűzene« nem állt meg ezeknél a határoknál, hanem mint a kispolgári befolyás egyik formája, behatolt a munkásosztály és a parasztság széles rétegei közé, mételyezte érzésvilágukat, sorvasztotta eredeti, eleven és erőteljes művészetüket.
A kispolgári hatásnál még veszélyesebb, mérgezőbb volt a hanyatló uralkodó osztály bomló művészetének közvetlen hatása a tömegekre. Az imperializmus korában az uralkodó osztály lelkivilágára beteges szadizmus, perverz erotika, hisztérikus idegesség jellemző. Érzékcsiklandozó stimulusként — mint az uralkodó osztályok már annyiszor a zenetörténet folyamán — felhasználják a népi zene egyes kiforgatott, eltorzított elemeit is. »A négerek titokban bizonyára mosolyognak azon — írja Maxim Gorkij —, hogy uraik, a fehérek milyen szépen »belefejlődnek« abba a vademberi állapotba, amelyből az amerikai négerek már kiemelkedtek — amelytől mind eredményesebben eltávolodnak.«
Az uralkodó osztály »művészetének« ezeket az »eredményeit« nem tartja meg magának; ezúttal nem fukarkodik, hanem bőkezűen terjeszti saját rothadásánakbűzét a tömegek között. Az a célja, hogy bebizonyítsa : az osztályharc felesleges, hiszen felejthetetlen vasárnapokat lehet a vurstliban tölteni; a szaxofonkórus és a szordinós trombiták fülledten bársonyos, mesebeli álomvilágot csillogtatnak meg a tömegek szeme előtt, és amíg ebbe az olcsó »panorámába« tekintenek, a tőkés megrabolja őket munkájuk eredményétől, életüktől, jövőjüktől. De ez még aránylag szelíd, »passzív« formája a burzsoa »tömegzenének«. Az imperializmus egyre kevésbbé elégedhet meg a tömegek békés álmodozásával: véres, kegyetlen háborúkba akarja őket kergetni, ezért a gyilkos szadizmust kell népszerűsítenie. így lesz a századforduló békés »lizsé« figurájának és gatyás, ostoba álparasztjának »népi típusából« sebhelyes-forradásos, szőröskezű kocsmatöltelék, cowboy, matróz, vagy bandita, akinek legmagasztosabb életcélja a lövöldözés, a gyilkosság. így lesz a békés századfordulóbeli valcerből és chanson-ból a »swing« és »be-bop« görcsös rángatódzása.
Az imperializmusnak elege volt abból, hogy a tömegeket passzivitásra nevelje. Aktivizálni akarja őket — a maga vérgőzös céljai érdekében. Nem lágyan elringatni hegedűmuzsikával, hanem tébolyítani — könyökkel vert zongorával, rikoltozó trombitával.
Az utóbbi évek burzsoá »könnyűzenéje« emellett az amerikai imperializmus világuralmi törekvéseinek egyik megnyilvánulása. Az amerikai »számok« »arrangement«-ok világszerte való terjesztése nemcsak a Broadway zenemű-kufárjainak hoz busás hasznot, hanem a Wall Street imperialistáinak is, akik ezáltal is a népek nemzeti öntudatának elfojtásához, az amerikai világuralmi tervekhez tesznek egy lépést előre. A tömegek alkotóerejének elfojtása, a hazug álomvilág, a beteges szadizmus terjesztése — ez hát a kapitalista »tömegzenei élet« jellemzője.
Ezzel szemben a Szovjetunióban, a felszabadult népek országaiban a tömegek művészetének eddig soha nem látott arányú kibontakozása van folyamatban. A tömegzenei aktivitás nemcsak a kapitalizmus alatt háttérbe szorult eleven tömegzenei hagyományok, alkotóerő újjáéledéséhez vezet, hanem a tömegek alkotói tevékenységének olyan fokához, színvonalához, amelyhez hasonlót még nem ismert a történelem. A magyar fejlődésnek ezen az pontján jelentős állomás volt éppen a most lezajlott kultúrverseny.
Nyilvánvaló, hogy a tömegek életéhez szervesen fűződő szórakoztató tánczene nem valami »külön terület«, hanem szervesen bele kell kapcsolódnia a kultúrforradalom, ezen belül a tömegzene fejlődésének általános folyamatába.
Mi történt eddig ilyen irányban? Ezt vizsgáljuk meg a következő fejezetben.
II. Tánczenénk jelenlegi helyzete
A tánc és a tánczene a tömegek közt
Társasági tánckultúránkban, főleg a városiban, a közelmúltban még két vonás uralkodott : a sematikus csoszogás és a szvingelés. A tömegek széles rétegei a társasági táncban nem művészi kifejezésmódot, érzelmek, gondolatok gazdag kibontakoztatását látták, hanem a társasági együttlétnek, főleg férfi és nő együttlétének egy sajátos formáját, amelyet bizonyos meghatározott testtartás és lépések szabályoznak. Ezek a lépések egyre kevésbbé különböztek egymástól. Egy jobbra, kettő balra — slow-nál és tangónál kissé lassabban, foxtrottnál és polkánál (!) kissé gyorsabban. Ugyanezt egyre sűrűbben alkalmazták a csárdásra (!), sőt — horribile dictu — néhányan még a keringőre is.
Emellett fiatalságunk, különösen üzemi fiatalságunk egy része rákapott a szvingelésre. Igen fontos hangsúlyoznunk, hogy a »szvingelés« problémáját nem lehet avval elintézni, hogy leleplezzük ennek a táncolási módnak ellenséges, beteges, mételyező jellegét. A szvingelésnek gyökerei vannak abban a tényben is, hogy a fiatalság a táncban aktivitásra, elevenségre vágyott, és ezt »új« tánczenénk nem tudta neki nyújtani, sőt — ennek pontosan az ellenkezőjét nyújtotta. Ezért kerül bele ifjúságunk egy része a tánc terén az imperialista értelemben vett »elevenség« hálójába. Komoly felelőssége ez tánczeneszerzőinknek, a tánczenével foglalkozó intézményeinknek!
Felmerül azonban a kérdés, hogy a mind jobban kiszélesedő kulturális tömegmozgalomnak milyen hatása mutatkozik a táncra, a tánczenére? Hiszen a népi tánc, a népdal, a magyar és szovjet tömegdal a kulturális tömegmozgalom révén bekerült nemcsak a kultúrcsoportok műsorába, hanem egyre szervesebben összefonódik a tömegek mindennapi életével, szórakozásával, új életre kel és elevenen fejlődik tovább, mint elválaszthatatlan része a falusi és városi néptömegek életének. Nemcsak népdalaink, népi táncaink, népi hangszeres zenénk, vagy a szovjet tömegművészet színpadon aratott hatalmas sikereire kell gondolnunk, hanem arra is, hogy üzemi fiataljaink örömmel éneklik szórakozás közben a főleg néptáncmozgalmunk révén népszerűvé vált magyar népdalokat, vagy hogy szinte népdallá váltak az olyan magyar és szovjet tömegdalok, mint Sárközi »Aratódala«, a »Poljuska«, vagy a »Partizán induló«. Hogyan hat mindez a táncra, a tánczenére?
a) Megfigyelhető, hogy a csárdás elsematizálódásával szemben megindult egy ellenkező folyamat is : azok a fiatalok, akik résztvesznek népi tánccsoportban, vagy akiket a népi tánc a színpadról megragadott, egyre elevenebbül viszik át a népi tánc gazdag fordulatait a társasági táncba, amikor a zénekiséret az egyetlen megmaradt magyar társasági táncot: a csárdást játssza. Ugyanezek egyre többször követelik a zenészektől, hogy csárdást játsszanak.
b) Néhányszor az is előfordul már, hogy társasági tánc közben a tánccsoport tagjai egyszerre megkérik a zenekíséretet, hogy műsoruk valamelyik táncának kíséretét játssza és a táncteremben is eljárják a színpadi előadásra szánt táncot, esetleg másokat is megtanítanak rá.
c) Táncoló dolgozóink mind gyakrabban követelik a zenészektől az ismert szovjet táncdalokat, sőt eredetileg nem tánc céljaira írt lírai dalokat is. E sorok írója a Magyar Szabadságharcos Szövetség ének- és táncegyüttesének baráti összejövetelein gyakran játszott tánczenét. Az együttes tagjai — nagyrészt fiatal ifjúmunkások, ipari tanulók, gimnazisták, egyetemi hallgatók — gyakran kérik a »Krumplicska« című bjelorussz népdalt, amelyre, aki tud — polkát, aki nem tud — foxtrottot táncol. Egyik legnépszerűbb táncdaluk ez. De szívesen táncolnak lassú keringőt az »Aranyosom, hogy vegyelek feleségül én« című mazurka-ritmusú lengyel népdalra, sőt slow-foxot a »Kis kece lányom« kezdetű magyar népdalra!
d) A tánczene új csírái leginkább a dolgozókból álló tánczene-kíséretben találhatók meg. Bár a belépődíjas táncos összejöveteleken a tánczenét hatósági rendelkezésre csak hivatásos zenész szolgáltathatja (nem minden esetben tánczenénk fejlődésének nagyobb előnyére!), a dolgozók közös összejövetelein gyakran akad egy-két jó harmonikás, klarinétos, hegedűs, zongorista, akiknek műsorpolitikája és előadásmódja nem egyszer elevenebb, egészségesebb, gazdagabb, mint a rádió tánczenekaráé! Az ilyen zenészek, együttesek műsorán nagy számban szerepelnek a dolgozók szívéhez nőtt magyar és szovjet dalok. Kiragadott példaként hozom fel Szentpéterfa kis vasmegyei horvát nemzetiségi község tánczenekarát, amelyet a legutóbbi szombathelyi megyei kultúrverseny-bemutatón volt alkalmam hallani. A zenekar, amely 2 gombos harmonikából, 1 klarinétból és egy tánczenekari dobból állt, azokat a táncdalokat játszotta, amelyeket a faluban vasárnaponként, közös szórakozás közben, a »talp alá« szokott játszani. Műsorukon 2 szovjet dal (az egyik a közkedvelt »Kiskertemben szép tavaszi este«), valamint egy számomra ismeretlen keringő és egy induló szerepelt. Az előadás persze nem volt »színpadképes«, de egészséges tánczene volt; a harmonizálásban, a klarinét díszítő meneteiben inkább lehetett a horvát népi többszólamúság és variációs stílus néhány foszlányát felfedezni, mint a »hivatásos« tánczene fülledt mesterségbeli fogásait.
Mindez azt mutatja, hogy az új tánczenei fejlődés csírái, ha nem is lépnek még föl döntő súllyal tánczenénkben, mindenesetre adva vannak, és első jelentkezéseik éppen a kulturális tömegmozgalommal összefonódva jelentkeznek. Annak szemében, aki a tömegek mai kulturális életét valamennyire is ismeri, komikus színben tűnnek fel egyes tánczeneszerzőink fölényes fintorai, hogy a tömegek még »nem értek meg« az új tánczenére, tehát a régit kell továbbra is adni nekik. Dolgozóink közül sokan
jobban ismerik és szeretik már az új kultúrát, a magyar népzenét, mint néhány tánczeneszerzőnk és előadónk, akik fanyalogva beszélnek a tömegek »fejletlenségéről«.
2.
Néhány szó hivatásos tánczenénkről
Általában elmondhatjuk, hogy hivatásos tánczenénk nem tartott lépést nem csak általános politikai gazdasági és kulturális fejlődésünkkel, hanem a tömegeknek éppen a tánczene felé megnyilvánuló új igényével sem. A tánczeneszerzés terén az utóbbi években a következő főbb irányzatok mutatkoztak.
a) »Semlegesítő« irány. Ez a — legelterjedtebb — irány azt tűzte ki céljául, hogy megszabadítsa a tánczenét az amerikanizmus legkirívóbb vonásaitól. Felismerte tehát az egyik döntő kultúrpolitikai célkitűzésünket: a tömegek megszabadítását az imperializmus mérgező hatásától. De gyökeresen félreismerte, vagy figyelmen kívül hagyta kultúrforradalmunk másik — nem kevésbé alapvető — célkitűzését: a tömegek alkotóerejének felszabadítását, amely a tánc terén az elevenségben, virtuozitásban, tartalmi és kifejezésbeli gazdagságban nyilvánul meg. Ehhez nemcsak a régi, imperialista értelemben »elevent« kellett volna elhagyni, hanem az új, szocialista értelemben elevent kellett volna megtalálni és megvalósítani: a tartalmi és kifejezésbeli gazdagságot, dallami és ritmikai változatosságot, kirobbanó erőt és élet vidámságot. Ehhez pedig bátorság, kezdeményezés kellett volna. Ez hiányzott. »Biztonságosabb« volt a semleges lötyögés, amiről elmondhatjuk Karinthyval, hogy »Nincsen benne semmi, ámde — Az legalább érthető.«
Nyíltan rá kell mutatnunk, hogy a »semleges« stílus elharapódzásában komoly része volt a tánczenével foglalkozó hivatalos szervek — így a Minisztérium, a Rádió — igen mérsékelt bátorságának és kezdeményező készségének ebben az irányban. Amellett a »semleges« irány korántsem volt annyira semleges, mint ahogyan az néhány jámbor szemlélő számára esetleg feltűnhetett. A kottapapíron békés szolidsággal egymás mellett pihenő kottafejek azonnal vad ugrándozásba kezdtek, mihelyt élő előadásban szólaltak meg. A tömegek ugyanis nem szunyókálni, hanem táncolni kívántak, a tánchoz játszott zene pedig ritmikai és dallami variálást követel. Ennek viszont nem volt más módja, mint a burzsoa tánczene hagyományos ritmikai-dallami variációs eszközei. Rögtön kiderült, hogy a Bírálóbizottság tiszteletére illemtudóan megfésült burzsoá slágerzene éppen olyan burzsoá slágerzene maradt, mint amilyen azelőtt volt. Jó példája ennek Garai Imre sajnálatosan elterjedt dala, az »Apu, hod med be«, amelyet a »polka« felirat ellenére nyilvános táncainkon a legdühödtebb szving-nek játszanak és táncolnak.
b) »Nívós« irány. Ez az irányzat a feladatot nem az új tartalmú tánczenében, hanem a szakmailag színvonalasan megírt tánczenében látja. Fontosabb számára egy jól feloldott quintszext-akkord, egy »invenciózusan« megkomponált középrész, mint egy eleven, népi dallamfordulat. Lehetetlen nem látnunk, hogy ez az irányzat pontos megfelelője annak az irodalmi irányzatnak, amely a legutóbbi irodalmi vitán az »ellensematizmus« elnevezést kapta. Révai elvtárs bírálja sok írónkat és kritikusunkat, aki »a sematizmus elleni harcot nem elsősorban az eszmeiség, hanem a forma, a mesterség, az őszinteség stb. alapján vívta«. »A színvonal, a forma egyoldalú hangsúlyozása a sematizmus elleni harc címén arra vezetett, hogy eltompult az éberség a kispolgári és polgári pánikhangulatok jelentkezésével szemben.«
Nagyon idekívánkoznak Muszorgszkij hatalmas erejű szavai: »Nem szép muzsika kell nekünk, nem véső és paletta, nem! Ördög vigye a sok hazudozót és képmutatót! Élő gondolatokat adjatok, élő beszéddel szóljatok az emberekhez, bármiről beszéltek! Tetszetős hangzatokkal még nem értetek el semmit, — nem több az, mint mikor a társasági hölgy cukorkával kínál benneteket.«
A »nívós« irányzat divatos kifejezései közé tartozik a »melódia«. Azt nem részletezik, hogy konkréten milyen melódiára gondolnak. Melódiának nevezik a 30-as évek amerikai »Sweet« számainak »dallamosságát«, vagy a századeleji szívfacsaró kispolgári románcot is. A magyar népzenei törekvések bevitelét a tánczenébe »erőltetett«-nek, »vulgáris«-nak tartják. Nem akarnak magyar tánczenét, de a »kozmopolita« jelző ellen is tiltakoznak: ők egyszerűen »általános, dallamos« zenét óhajtanak. Nem árt emlékezetükbe idézni a Szovjetszkaja Muzika 1952. decemberi száma nagyszerű vezércikkének néhány mondatát : »... a dalszerzés terén néhány zeneszerző még mindig megkísérli, hogy valamiféle »általános«, nemzeten kívüli stílust műveljen, amely állítólag a művészet terén megfelel az internacionalizmus követelményeinek. Határozottan harcolni kell evvel a káros irányzattal szemben. A nemzeti alap elsikkasztásának, a nemzeti forma iránti közömbösségnek a dalszerzésben semmi köze nincs az internacionalizmushoz.«
A »nívós« irányzat csődjét jellemzően mutatja az »Állami Áruház« című darab és a hasonló című film zenéje.
c)
»Magyarositó« irány.. Néhány zeneszerzőnk dicséretes erőfeszítéseket tett abban az irányban, hogy a tánczenébe belevigye a magyar népdal, a magyar haladó nemzeti zene fordulatait. Ennek az irányzatnak legfőbb, legáltalánosabb hibája az, hogy nem támaszkodott a népzene alapos ismeretére. Végtelenül változatos, eleven népzenénk konkrét ismerete helyett egyes általános hangnem-sémák: így a pentaton, a dór éltek a zeneszerzők képzeletében, és így műveik erőltetettek, laposak, mesterkéltek, egysikúak lettek. A legmegfelelőbb jelző erre: sematikus viszony a népzenéhez.
Természetesen nem az a hiba — és ezt hangsúlyozni kívánjuk —, hogy a zeneszerzők pentaton, dór fordulatokat használtak fel; hanem az, hogy általános hangnem-sémákból, nem pedig konkrét, eleven népzenei fordulatokból indultak ki. Éppen azért vált szükségessé pl. a »dór zárlat«, hogy a dal, amelynek különben nem sok köze volt a magyar népzenéhez, legalább külső formai járulékaiban valami »magyaros« jelleget nyerjen. Holott — amint azt nagy klasszikusaink : Bartók, Kodály zenéje is mutatja — ha a zeneszerző a népdal konkrét dallami-ritmikai változatosságából indul ki, akkor nem kell végig »pentaton«-ban, »dór«-ban tartania egy dallamot, lehet benne akár dúr- vagy moll-jellegű alaphangnemiség is — mégis magyarabb lesz, mint a hangnem-sémák »magyarsága«.
Megtörtént viszont az a hiba, hogy egyes hivatalos intézményeink, — a Bírálóbizottság, a Rádió nemtetszését az a puszta tény is kiváltotta, ha egy dalban dóros, pentatonos jelleg volt. A tüzet nem a hangnemek sematikus felhasználása ellen, hanem maguk a hangnemek ellen irányították, és így pontosan ugyanabba a hibába estek, mint azok, akiket bíráltak, és akik ellenkező előjellel ugyan, de szintén a hangnemet, nem pedig a dallamfordulatok eleven, népies, kifejező voltát tekintették központi kérdésnek. Tény, hogy népzenénkben a dóros, pentatonos jellegen kívül sok egyéb réteg, hangnem és fordulat van, amelyek a mai fülhöz közelebb állanak, és éppen ezért a tánczene számára fontosabbak. De a dóros-pentatonos jelleg ellen irányított tűz éppen azoknak a kísérleteknek elfojtását eredményezte, amelyekben, bár nem túl nagy átütő erővel, de először jelentkeztek a népzenei törekvések csírái.
A »magyaros« irány népszerúsödésének sokat ártottak a rossz szövegek. Szerzőink elképzelhetetlennek tartották, hogy olyan dallamra, amelyben »népies« fordulatok vannak, más szöveget is lehessen írni, mint amely a faluszéli libagágogásról, a szénás
szekérről, a tehéntrágyáról, stb. szól. Ezeket a szövegeket dolgozóink érthető idegenkedéssel fogadták, és ez lejáratta előttük a zenét is, az egész irányzatot. Hiszen nem beszélve arról, hogy a népzene a városi dolgozók életét is egyre inkább átitatja, magának a falunak a mai, sőt múltbeli életére sem ezek a külsőséges dolgok jellemzők.
Miért ne lehetne »népi« dallamnak olyan szövege, amely a városi dolgozók életéről szól? Vagy olyan szövege, amely a falu eleven, mai, megváltozott embertípusait, a mai falusi fiatalság kulturált életét, vidám munkáját, boldog és felszabadult szerelmét mutatja be? »Falusi téma« nem lehet népszerű? De gondoljunk a szovjet kolhozfilmek, kolhozregények, kolhozdalok hatalmas, elsöprő népszerűségére! Népünk kivetette magából a gúnárokról, gémeskutakról, gatyás műparasztokról szóló ízlés
telen dalocskákat, de felejthetetlenül beléje rögződött az Aljosák, Katjusák végtelenül vonzó emberi alakja, a kolhozharmonikás, Zaharov »Ki érti«-jének félszeg legénye, a »Vidám vásár« kozákjai, és a szovjet falu mai életének, mai embereinek egy sor más kedves képe. Nálunk nincs ilyen? Aki csak egy alkalommal is résztvett a most lezajlott kultúrversenyeken, az máskép vélekedik.
És itt bukkan fel a »népiesek« egy másik hibája: a népzenét »általában«, papírszagú gyűjtemények alapján használták fel, nem figyelve arra, hogyan él a népzene népünk mai konkrét életében. A zene — így a tánczene is — emberekről, emberekhez szól, konkrét embertípusok, jellegzetes emberi tulajdonságok fejeződnek ki benne. És talán nem fejeződik ki jellegzetes emberi mozgás- érzés- és gondolkodásrendszer, a »Szving Tónik« típusában és a hozzájuk kapcsolódó amerikai tánczenében? Hiszen ez a zene még azokból is ilyen tulajdonságokat, ilyen mozdulatrendszert vált ki, akik különben távol állnak a »Szving Tónik« egyéniségétől. És talán nem fejeződnek ki ismét más jellegzetes emberi tulajdonságok a szovjet dalban? Hiszen, ha szovjet dalt éneklünk, erősebbnek, emberibbnek, hősiesebbnek és egyben őszintébben meleg nek érezzük lelkivilágunkat.
A népzene, mielőtt gyűjteményekbe került volna, a nép ajkán, a nép táncában élt, hosszas fejlődés folyamán azok a jellegzetes hanglejtések, mozgások váltak benne dallammá, ritmussá, amelyek a népi embertípusok jellegzetes tulajdonságaiból fakadtak, életük jellegzetes körülményei közt. És ha mi nem teoretikus lombikdalocskákkal akarjuk a népet »nevelni«, várva, hogy a »mi színvonalunkra emelkedjék«, akkor nemcsak népi »fordulatokat« kell felhasználnunk, hanem ismernünk kell, el kell lesnünk népünk mai típusainak minden jellegzetes hanglejtését, mozdulatát, egész egyéniségét. Meg kell figyelnünk, hogyan énekli, táncolja a népdalokat, népi táncokat maga a nép. Íme, mit mondott erről Dobroljubov, egy évszázaddal ezelőtt:
»A népiséget nemcsak úgy értelmezzük, mint valami jártasságot abban, hogy ... alkalmazni tudjuk a néptől hallott találó kifejezéseket... Ahhoz, hogy igazán népi költő legyen valaki, többre van szükség : át kell, hogy hassa a nép szelleme, a nép életét kell, hogy élje, a nép színvonalán kell állnia...«
A népiesség alapja tehát a mai élet, a mai új embertípus jellegzetes gondolkodásának érzelmeinek, ízlésének, munkájának, szerelmének, szórakozásának alapos ismerete. Ez nem valami »különös gondolat«, hanem — szilárd meggyőződéssel állítjuk — egész zenénk fejlődésének alapvető, sarkalatos feltétele; olyan feltétel, amely zenénk más területein sem valósult még meg kielégítő mértékben.
A »magyaros« iránynak végül sokat ártottak előadóművészetünk alapvető hiányosságai. Tánczene rögtönzés nélkül — elképzelhetetlen. A rögtönzés szükséges a ritmus hangsúlyozásához, a dal tartalmának, hangulatának kibontásához, elmélyítéséhez. A ritmikai-dallami-figurativ ornamentális variációs eszközök a tánczenének kezdettől fogva tartozékai. Igen ám, de minden zenei stílusnak megvan a maga jellegzetes rögtönzési rendszere. A magyar népzene rögtönzési rendszere viszont korántsincs tánczenei előadóink birtokában, még kevésbbé vérében. Így aztán vagy rögtönzés nélkül játszották a »magyaros számokat«, amely esetben elviselhetetlenül unalmasnak, laposnak, táncszerütlennek hatottak; vagy rögtönöztek rájuk — ebben az esetben még elviselhetetlenebb ellentmondás keletkezett a dal típusa és a rögtönzés típusa közt. Íme, egy közismert magyaros szám, Majláth Júlia »Szénát hordanak a szekerek« с. dalának kezdete.
— Ez így nem tánczene — mondja néhány tánczenei előadónk. — De fölényes rögtönzőkészségükkel tüstént tánczenét csinálnak belőle, valahogy így:
Ha viszont előadóink némi jártassággal rendelkeznének a magyar hangszeres variációs stílust illetőleg, eljátszhatnák akár így is.
A dal így sokkal élőbb, táncra ösztönzőbb lenne, anélkül, hogy a magyar népi motívumokra csíkos jampecmadrágot kellene ráhúznunk. És hogy a variációnak ez a módja népszerű lehet, arra bizonyíték pl. a »Széki muzsika« hatalmas, elsöprő közönségsikere.
Összefoglalólag megállapíthatjuk, hogy bár hivatásos tánczenénkben voltak dicséretes, előremutató kezdeményezések, a maga egészében mégis komolyan elmaradt a követelményektől. Ennek legfőbb oka, hogy szinte teljesen elszigetelt maradt azoktól
a valóságos, eleven folyamatoktól, amelyek időközben a tömegek mindennapi életéhez fűződő zenében lejátszódtak.
III. Tánczenénk időszerű feladatai.
I. A táncformák kérdése
Hivatásos táuczenénknek azonban nem az a feladata, hogy a tömegekben lejátszódó folyamatok mögött kullogjon. Éppen ellenkezőleg: a valóságos folyamatoknak élére kell állni, az újat megragadni és általánosítani, az egész fejlődést ösztönözni. Az alábbiakban kifejtjük néhány gondolatunkat a tánczene mai és jövőbeli folyamatát illetőleg. Ennek a folyamatnak lényege : a tömegek megváltozott érzés- és gondolatvilága behatol a tánczene formáiba is; a felszabadult népi alkotóerő a társasági
táncot is átformálja. Ennek fő útja: a kulturális tömegmozgalom hatása a táncra, a tánczenére. Ez a hatás ismét két fő formában nyilvánul meg:
a) a közkeletű »báli táncok« telítődése új tartalommal;
b) a népi tánc, a kultúrcsoportban elsajátított tánc közvetlen megjelenése a társasági táncban.
Mindkét folyamatot közelebbről is megvizsgáljuk.
a) A közkeletű táncok átformálódásának kérdése.
Ugyanaz a kérdés ez, amelyet zeneszerzőink gyakran így is felvetnek: »Lehet-e magyar slow-foxot, magyar foxtrot-ot, magyar tangót írni?«
A zene- és tánctörténet tanúsága az, hogy kétségkívül lehet. Bármely tánc ugyanis két tényezőből áll: egyrészt alaplépésekből, másrészt az alaplépések kibontásából, konkrét embertípust kifejező testtartás-, mozdulat- és magatartás-rendszerben.
Ugyanúgy a tánczene is két részből áll: egyrészt alapritmusból (ütemnemek; ütemek rendje; hangsúlyok; tempó), másrészt az alapritmus kibontásából (dallamépítkezés, dallami és ritmikai tematika, dallami és ritmikai variációs rendszer, többszólamúság) áll. Ha a tánctörténetben létezett összes táncnak csak alaplépéseit, a zenetörténetben létezett összes táncdallamnak csak alapritmusát állítanám egymás mellé, a különböző típusok közt vajmi kevés eltérést találnék. Éppen ez a magyarázata annak, hogy a történelem folyamán oly sok tánc tudott gyökeresen átformálódni. Az alaplépés, alapritmus közkeletű, elterjedt volt; viszont a fejlődésben új érzelmek, új mozdulattípusok jelentkeztek, amelyek kezdetben ráépültek a régi lépéssémákra. A mennyiségi elemek addig szaporodtak, míg végül minőségileg új tánc keletkezett. A tánczene hasonló átalakulására jó példa a menüett története. A 17. században francia, poitevin-i népi tánc volt; innen a francia udvarba került és átalakult udvari tánccá; majd európaszerte, így német földön is elterjedt, polgári rétegek közt is. Ez utóbbi »állomáshelyén« egy német néptánccal: a »Ländler«-rel találkozott. A menüett és a Landler közt csak a [olvashatatlan]-es alapritmus volt közös, mégis, eme »közös nevező« alapján a menüett ismét gyökeresen átalakult. Íme J. K. F. Fischer »Journal de Printemps«-ja
VIII. szvitjének menüettje, amelynek rövid, ismételgetett motívumai valószínűleg még a menüett eredeti, francia népi formájára mutatnak:
A francia udvari zenében ez valami egészen mássá alakul át. Ebből a típusból indul ki. de jellegzetes lírai dallamvilágával itatja át J. S. Bach a c-moll francia szvitben :
És ismét egészen más lesz már a 18. század elején, a német polgárság közkedvelt »Ländler-menüett«-jeiben. Példánk: J. J. Fux d-moll szvitjének menüett-tétele:
Íme a menüett három, egészen különböző típusa, mégpedig mindhárom német zeneszerző tollából. Ez a folyamat előzte meg Haydn híres »Ländler-menüettjeit«, amelyeknek erőteljes, lüktető népi hangjában nyoma sincs a »disztingvált« udvari menüettnek.
Hasonló példák tömegét lehetne felhozni az allemande, a courante és más táncok többszörös, korok, nemzetek, osztályok, rétegek szerinti átalakulásával kapcsolatban.
A mi számunkra mindebből a következő tanulságot lehet levonni: a tánc alaplépései és evvel járó alapritmusa korántsem jelentik magát az egész táncot; a tánc fejlődése nem jár szükségképpen együtt új táncformák hirtelen megjelenésével, hanem jelentkezhetik az általánosan járt táncformák fokozatos átalakulásában is; ennek forrása az az új emberi magatartás, amellyel a táncoló a régi táncot járja.
A zene feladata itt az, hogy az alapritmusra épülő új dallami, ritmikai, harmóniai és többszólamúsági elemekkel elősegítse, alátámassza, kiváltsa és tovább mélyítse ezt a csírázó új emberi magatartást. Ezt teszik azok a szovjet dalok is, amelyek dallamukban, mondanivalójukban az új embertípust állítják elénk — mégis összeegyeztethetők a slow-fox stb. alaplépéseivel. Ilyen dalok Dunajevszkij »Büszke kozák«-ja, Budaskin tengerész-dala, vagy a híres, népdallá vált »Katjusa«, amelyekre kitünően lehet tangót, ill. foxtrottot táncolni. A tangó és foxtrott alaplépésein belül azonban nem erotikus dörgölődzést vagy groteszk görcsöket váltanak ki a táncotokból, hanem őszinte, meleg, szívbőljövő pátoszú lírát, vagy vidám, eleven, kirobbanó erejű mozgásokat. Amellett ezek a táncdalok valamilyen »katalizátor«-szerű szerepet is betöltenek: a »Katjusá«-ra pl. nemcsak foxtrottot lehet járni, hanem orosz népi táncot is; és aki valamilyen módon megismeri, megszereti a népi táncot, annak mozdulataiban feltétlenül jelentkezni fognak ennek elemei, és megjelennek nála a »foxtrott« táncolása közben is.
Ez pedig nem valami papírszagú agyszülemény, hanem élő valóság: bizonyítja az említett dalok hatalmas népszerűsége hazánkban, és az a tény, hogy ezeket a dalokat nemcsak »jazzesitve« hallani hivatásos előadóktól, hanem eredeti jellegüknek megfelelően is, a tömegek előadásában.
Melyek lehetnének nálunk a legfőbb »katalizátorok«, amelyeknek révén a közkeletű táncok átalakulása meggyorsulhat?
Ennek a következő fő formáit látom:
1. Lassú, páros ütemű táncdal. Ez nélkülözhetetlen műfaj, annál is inkább, mert a nagyszámú ügyetlen táncos körében rendkívül népszerű. Legelterjedtebb formái: a »slow-fox« és a »tangó«. E két tánc alaplépései a közkeletű táncolásmódban teljesen azonosak. Ha most már felvetjük e táncfajta új mondanivalóval való telítésének feladatát, nem mondhatjuk azt, hogy »általában« népi fordulatokat kell bennük alkalmazni. A népzenére sohasem —- így ebben az esetben sem — helyes »általában« támaszkodni. Ennek az a szokásos eredménye, hogy a »népi fordulatokat« magával rántja a slágerzene sablonos dallamú ritmikai-motívikus-harmóniai darálómalma és a végén eleven népi dallam helyett közönséges »slágert« nyerünk, néhány »exotikus« fordulattal. Vagy a másik véglet: olyan dal keletkezik, amely talán igen szép, csak éppen — táncolni nem lehet rá (ha csak meg nem »dzsesszelik« a derék előadók).
A feladat az, hogy megkeressük népzenénknek azokat a rétegeit, amelyek lassú, páros ütemű tánchoz fűződnek, és elsősorban ezeknek a rétegeknek dallami-ritmikai rendszeréből induljunk ki. Ilyen elsősorban a lassú leánytánc néhány formája, főleg azok, amelyek a lakodalmas népszokáshoz kapcsolódnak (pl. »Kis kece lányom«; »Menyasszony, vőlegény«). Ennek a típusnak intonációs rokona a virágének egy típusa is [olvashatatlan] zárlatú dallamok). Természetesen nem azt kívánjuk, hogy új lassú táncdalunk megmaradjon annak a régi leánytáncnak a hangulatkörénél, amelyet a nők régi, kétszeresen elnyomott helyzetében a rendkívül kötött, tartózkodó, kissé lemondó jellegű mozgástípusok jellemeztek. Mai táncdalainknak szélesebben, szabadabban ívelőnek kell lenniök. De kiindulásnak, alapnak, amelyre az új ráépül, feltétlenül elfogadható. Dallam- és ritmusfordulatai olyanok, hogy feltétlenül táncra ösztönöznek. A slow-fox, tangó alaplépései feltétlenül táncolhatók alapritmusára. Csakhogy az ilyen típusú táncdalok már nem élettelen csoszogást, kispolgári érzelgősséget, individualista ábrándvilágot fognak kiváltani azokból, akik ezekre járják a közkeletű alaplépéseket —, hanem eleven, egészséges érzéseket, meleg, őszinte lírát, kifejező, harmónikus mozdulatokat. (Ilyen irányú gyakorlati kísérletemre már a II/1. fejezetben utaltam.)
E cél eléréséhez ebben a táncformában sokat meríthetünk — a lassú leánytáncon túl — legkülönbözőbb lassú, lírai népdalainkból.
2. Gyors, páros ütemű táncdal. Legelterjedtebb fajtája a »fox-trot«. Alaplépései lényegében azonosak a slow-tangó típuséval — csak éppen gyorsabban járják. Itt szeretnénk felhívni a figyelmet a körülmények egy rendkívül szerencsés találkozására, amelyet feltétlenül ki kellene használnunk. A polka néhány helyen ismert és használatos társasági tánc. Népszerűsége fokozódott a szovjet táncegyüttesek magyarországi szereplései óta. A polkaritmusú táncdalt azok is kedvelik, akik nem tudnak polkát táncolni: ők egyszerűen foxtrottot táncolnak rá. A polkának rendkívül eleven — eddig nálunk jórészt kiaknázatlan — népi hagyományai vannak nemcsak a cseh és német, hanem az orosz, belorusz népzenében is. Az orosz polka szoros rokonságban van a gopak-kolomejka — csasztuska ritmus- és dallamkörrel. És ami szempontunkból legfontosabb: a polka-kolomejka-gopak-csasztuska-kör közeli rokona a magyar »kanásztáncn-nak! Itt aztán kitűnő tere lenne olyan táncdallamok írásának, amelyekben szélesen kibontakozik a népi erő, elevenség, virtuozitás, a kirobbanóan erőteljes és változatos dallam és ritmus, mégpedig a magyar népzene alapján! Az ebből a körből merítő »magyar polkára« nyugodtan táncolhat foxtrot-ot, aki egyelőre nem tud mást. De táncolhatja a közép- és keleteurópai népi polka eleven és változatos lépéseit is, akinek kedve van rá. Sőt a jó, virtuóz népi táncos beleviheti a magyar kanásztánc egyes erőteljes, férfias, virtuóz fordulatait is. Ha ilyen táncformánk lenne, nem kellene szunyókálnia, vagy swing-görcsökbe kényszerülnie fiatalságunknak, amely a társasági táncban is elevenségre, virtuozitásra vágyik! Nézetünk szerint a polka-gopak-kolomejka-kanásztánc kell, hogy legyen tánczenénk fejlődésének egyik legfőbb »katalizátora«.
3. Lassú keringő. Kiindulópontul itt is kínálkozik néhány lassú, 3/4-es magyar népi dallam, mint pl. az »Elment a két lány virágot szedni«. E dallamot magam már sikerrel próbáltam ki lassú keringő kíséretére. Néhány 3/4-es ritmusú dallamunk mazurka-ritmusú (pl. »Aki szép lányt akar venni«). Mérsékelt tempójú, mazurka ritmusú lengyel népdalt (»Aranyosom, hogy vegyelek feleségül én«) szintén sikerrel játszottam lassú keringő kíséretére. Újabb »katalizátor« kínálkozik tehát itt, amely közlekedést létesít a lassú keringő alapritmussal a magyar népdal és a lengyel mazurka között.
4. Csárdás. A feladat itt világos: az utóbbi évtizedekben elszürkült, de élő és napjainkban újjáéledő népi táncot új elevenséggel kell megtöltenünk. Ez történik alulról is: a csárdás táncolásában mindinkább újjáélednek a régi, erőteljes, változatos népi fordulatok ; a csárdáshoz mind gyakrabban járul népdalkíséret. A hivatásos tánczene feladata, hogy ezt a folyamatot meggyorsítsa, a csárdás zenéjének erőteljes népi fordulatokkal való gazdagításával, megújításával.
5. Keringő. Itt is világos a cél: az utóbbi évtizedek elsekélyesített keringőjével szemben vissza kell mennünk az eleven és gazdag népi hagyományokhoz, főleg a Ländler-típushoz. A gyors keringő egyébként aligha lesz magyar jellegű, de mégis
örvendetes, ha dolgozóink nemcsak a színpadon, hanem mindennapi életükben is táncolják más népek táncait is. A társasági tánc repertoárját igen előnyösen gazdagítanák ezek a táncok, főleg a szomszédos északi, kelet- és délkeleteurópai népek táncai.
3b), Új társasági táncok
A közkeletű táncok átformálódásán kívül felmerül a kérdés: helyes-e, szükséges-e népi táncok, valamint új táncformák meghonosításával kísérletezni a társasági táncban? Kétségkívül helyes is, szükséges is. Annál is inkább, mert mint rámutattunk — hasonló folyamat csirái a tömegek gyakorlatában is muatatkoznak. A hiba eddig az volt, hogy túlságosan sok volt a teoretizáló, töprengő szinte talmudista vita, főként olyan — nem elsősorban lényeges — kérdésekről, mint az alaplépések rendje : először lépjünk-e balra, azután jobbra, vagy megfordítva stb. További hiba volt a túlzott koreografizálás, holott a társasági tánc kidolgozásában.a feladat nem az, hogy az utolsó részletig felépített táncokat adjunk, hanem egyrészt minél egyszerűbb alapsémát, másrészt minél több ösztönző javaslatot a lehetséges önálló, rögtönzött variálásra. Az új táncoknak emellett minél szervesebben kell támaszkodniuk a tömegek eleven gyakorlatára, a tömegek körében születő újra. A jelszó tehát itt — mint a tánczene területén általában — ez kell, hogy legyen: minél kevesebb nehézkes, elméletieskedő vitát, minél kevesebb negyedül üdvözítő« »hivatalos álláspontot«, minél több teret az eleven, alkotó, a tömegek gyakorlatára támaszkodó kezdeményezéseknek, - a lehető legkülönbözőbb irányokban, legváltozatosabb formákban! Az élő gyakorlat, a valóságos fejlődés fogja eldönteni azután, hogy a kísérletek közül melyik alkalmas a fennmaradásra.
2. A hagyományok kérdése
Ha eddig új tánczenénk megteremtésével kapcsolatban felmerült a hagyomány kérdése, általában Strauss, Lehár, Kálmán nevét hallottuk említeni. Nem vitás, hogy Lehár, Kálmán és más századeleji zeneszerzők invenciózus dallamképzéséből, színpadi rutinjából sok mindent lehet és kell is tanulnunk; de ennek semmiképpen sem szabad elhomályosítania azt a tényt — mint ahogy jelenleg elhomályosítja —, hogy a tánczene eleven ereje, daliami és ritmikai változatossága, népi hangja tekintetében elsősorban olyan hagyományokra van szükségünk, amelyeket sohasem fogunk Kálmánnál és Lehárnál megtalálni. Olyan eredetileg rendkívül gazdag és változatos népi táncok, mint pl. a polka, a keringő, a századforduló táján elvesztették eredeti népi erejüket, gazdagságukat. Sajnálatos, hogy amikor zeneszerzőink polkát, keringőt írnak, az utolsó évtizedek elsekélyesedett típusaiból indulnak ki. Kinek volna a feladata, ha nem éppen a szocialista tánczeneszerzőknek, hogy feltámasszák és továbbfejlesszék ezeknek a táncoknak eredeti népi elevenségét?! Ezt pedig hiába keressük a századforduló egyébként tiszteletre méltó zeneszerzőinél, sőt pontosan náluk kereshetjük legkevésbé!
Hasonló a helyzet nemzeti tánctípusaink hagyományainál is. Kétségtelen, hogy értékes és felhasználható hagyományunk a múlt század második felének műdalirodalma és tánczenéje. De ezeknek felhasználásánál sohasem szabad szem elöl tévesztenünk, hogy mi éppen ezen a hagyományon keresztül is azt az eredeti, erőteljes, népi forrásból eredő népzenét akarjuk feltámasztani, amelyre ezek a dalok, csárdások, verbunkosok is épültek, de amelynek eredeti erejéből éppen ezekben a dalokban, csárdásokban, verbunkosokban sok minden elveszett.
3.
Terjedelmi okokból sajnos, csak vázlatosan foglalkozhatunk tánczenénk fejlődésének sarkalatos kérdésével: az előadással. A sok ismert probléma közül (az előadók nem játsszák az új számokat, káderkérdések, képzettség stb.) egyet ragadunk ki: az előadásmód központi kérdését.
Fentebb már rámutattunk, hogy a dallami-ritmikai rögtönzés, a tánczene előadásának nélkülözhetetlen tartozéka. Minden új kísérletünk menthetetlenül kátyúba fulladhat ezen a kérdésen. A lehető legsürgetőbb szükség van rá tehát, hogy kialakítsuk az új tánczenei rögtönzési stílust, a magyar népi énekes és hangszeres ornamentika, a verbunkos, a délkeleteurópai népzenék és az ismert nemzetközi táncok (keringő, polka) népi rögtönzési stílusa alapján. Ez a folyamat — ami hivatásos tánczene-előadóinkat illeti — semmikép sem fog alulról jönni. A három fő feladat tehát a következő:
1. »Minta« — vagy »kísérleti« — tánczenei együttest kell létrehoznunk. Az együttes legfőbb feladata ennek az új rögtönzési stílusnak a kialakítása. Összeállításában tehetséges virtuózokra épüljön, akiknek a fent jelzett rögtönzési stílus elemei a vérében vannak, vagy képesek azokat elsajátítani. Műsorában új magyar, szovjet, népi demokratikus táncdalok mellett szerepeljenek a csárdás, a polka, a keringő legjobb népi, vagy népies típusai, valamint magyar és más, népszerűségre leginkább alkalmas lírai, és vidám, tréfás népdalok. Mindegyik műfajnál tűzze ki célul az ahhoz legközelebb álló rögtönzési stílus kibányászását, kifejlesztését. Nem »elrontott népi zenekart« képzelünk, hanem olyan együttest, amelynek központi feladata a tánczene szolgáltatása, központi célja pedig, hogy egyrészt kulturális tömegmozgalmunk eredményeit belevigye a tánczene gyakorlatába, másrészt felelevenítsen és továbbfejlesszen olyan magyar és nemzetközi népi hagyományokat, amelyek a társasági tánc-kultúrát gazdagítják, arra serkentően hatnak, összetétele »esztrád«-szerű lenne, azonban a jelenlegi lagymatag esztrádzenekari típusnál sokkal elevenebb, sokkal több szólisztikus variációs lehetőséggel, az előadott tánc stílusának megfelelően (klarinét,, hegedű, harmonika stb.). Feltétlenül szükségesek hozzá megfelelő szólóénekesek, esetleg kisebb énekegyüttes is.
Az ilyen mintaegyüttes rendkívül ösztönzően hatna az egész tánczenei előadógárdára. Legyünk tisztában avval, hogy hivatásos előadóink nem fognak régi tánctörténeti munkákban bogarászni, vagy saját jószántukból órákat tölteni a verbunkos ornamentika gyakorlásával. De, ha tudták annakidején Glenn Miller kifacsart ízlésű zenekarát hallgatni a rádióban, és utána nagy hévvel gyakorolni az új fogásokat hogy »el ne maradjanak a kortól«, akkor bizonyára jelentős hatást fog rájuk tenni egy olyan új előadói stílus megjelenése, amely eleven erejű, és átütő közönségsikert arat. Ez fogja őket elsősorban arra ösztönözni, hogy elavult fogásaikat új eszközökkel cseréljék fel.
2. A tömegzenei táncegyüttesek támogatása. Említettük, hogy számos alkalommal a tánczene hangszer-kíséretét maguk a dolgozók szolgáltatják. Ha itt jelentkeznek is egyes egészséges előremutató elemek, a fejlődést gátolta, hogy ezek a hangszerjátékosok és együttesek eddig csak meglévő hivatásos tánczenei együtteseinktől kaphattak mintát. Az ő válogatásukon és stílusukon átszűrve jutottak hozzá az új magyar és szovjet táncdalokhoz is. Sürgető feladat, hogy ennek a »szűrőnek« megkerülésével is,
közvetlen kapcsolatot is teremtsünk a dolgozók közül kikerült tánczene-kisérőkkel. Ennek egyik fontos formája éppen a javasolt »minta-együttes«. Másik formája, hogy ezeket az előadókat közvetlenül is lássuk el művekkel, olyanokkal is, amelyeket a hivatásos előadók nem »méltattak figyelemre«. Végül minden más eszközzel is segítenünk, támogatnunk, irányítanunk kell a tánczenét játszó dolgozókat. Ebben fontos szerepet tudna a Népművészeti Intézet betölteni.
3. Hangszer-oktatás. Mindezzel, szorosan összefügg, hogy a népi rögtönzési stílus helyet kapjon hangszer-oktatásunkban. Ha a burzsoá rendszer tudott »jazz-zongora, jazz-klarinét« stb. iskolákat kiadni, a jazz és a magyar nóta oktatására gyorstalpaló tanfolyamokat rendezni úri jampecek és érzelgős polgárkiasszonyok számára, akkor mi ne sajnáljuk a fáradságot, hogy dolgozóinkat megismertessük a népi hegedű-, klarinét- és cimbalomjáték, az egészséges harmonika-stílus stb. elemeivel, kiadványok és az oktatási apparátus fokozatos megújítása útján. Ebben nagy segítséget nyújthatnak kiváló népi hangszervirtuózaink.
4.
Néhány szervezeti kérdés
Különböző állami, társadalmi szerveink már tettek lépéseket tánczenénk fejlesztésére. Vannak ezen a téren tagadhatatlan eredmények is. De nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a Népművelési Minisztérium illetékes osztálya mindmáig megengedhetetlen lagymatagsággal kezeli a tánczene alapvető kérdéseit. Tánczenénkben bátor, életrevaló kezdeményezések tömege helyett határozatlan tengés-lengés, csűrés-csavarás uralkodik. Ez a légkör nem az eleven új hajtásoknak kedvez, hanem semmitmondó, »középutas« dalocskák tömegét hívja életre. Ebben a légkörben, amelyben a »sima« (?) dallam, a »nívó« (?) a központi jelszavak : elsorvadnak a magyaros tánczene bármily erőtlen, de mégis jószándékú kezdeményezései, mint »dóros, pentatonos«, erőltetett«, »elfogadhatatlan« irányzatok. Ez a légkör — amelynek kialakításában komoly része van a Rádiónak is — eredményezte, hogy tánczeneszerzőink széles körei »nem tartják érdemesnek« a magyar jelleggel való próbálkozást, mert az ilyen dalok ellen ezernyi kifogást hoznak fel, míg a »sima«, sablonos foxtrottocskák »simán« átcsúsznak a Bírálóbizottság előtt. Ezért a magyaros irány« az utóbbi időben jelentősen háttérbe szorult.
Szervezeti téren tehát a legsürgetőbb feladatok a következők:
I. Széles teret, bátorítást és ösztönzést az új kezdeményezéseknek. Nem sematikus »álláspontokat«, bürokratikus szentenciákat kell hangoztatnunk, mert ezek elveszik az önálló kezdeményező erőt, és valóságos börze-spekulációra vezetnek a tekintetben, hogy a legközelebbi héten éppen mi lesz pl. a Bírálóbizottság »álláspontja«. Ne alkossunk elhamarkodott ítéleteket arról, hogy ez vagy az az új kísérlet »úgysem lesz népszerű«. Jelenleg szerveink legfontosabb feladata, hogy bátorítsanak és a legszélesebb nyilvánosság elé bocsássanak minden olyan új törekvésű táncdalt, amely valamennyire is elfogadható. Fennmaradásukról hadd döntsön a nép.
2. Evvel függ össze, hogy a táncdalok kiadásának és terjesztésének jelenlegi állapota tarthatatlan. Nem régen, a Bírálóbizottság működése idején az volt a helyzet, hogy a Bizottság túlterheltsége miatt 3—4 hónapig tartott, amíg egy dal elbírálásra került. További 2—3 hónap, a mű kinyomatása. Tehát ha X. Y. ma megírta volna az »új magyar tánczenét«, amit mindannyian várunk, ez az adott apparátuson keresztül kerek fél év múlva került volna csak a nyilvánosság elé! És mi a helyzet ma? A Bírálóbizottság munkája hosszú hetek óta — szünetel. Sürgősen meg kell teremteni azokat a szervezeti formákat, amelyeken keresztül az új táncdalok minél rövidebb idő alatt a nyilvánosság elé kerülhetnek!
3. Az eddiginél sokkal szélesebb körben kell lehetőséget adnunk a tánczeneszerzők, előadók alkotói vitái számára. A Zeneművészek Szövetsége tánczenei vitái néha igen tartalmasak, de hibájuk, hogy csak szűk kör vesz részt ezeken. A tánczeneszerzők nagy részének be kell érnie viták helyett a Bírálóbizottság nagyon is tömör szentenciáival. A Szövetség vitáiba be kell vonnunk minden olyan tánczeneszerzőt és előadót, akik munkásságukkal bizonyságot tettek arról, hogy a műfaj hivatott képviselői.
4. Rendkívül fontos, hogy előmozdítsuk a tánczeneszerzők kapcsolatát a tömegekkel.
Ismerjék meg a tömegek életét, hallgassák meg a tömegek bírálatát. Rendezzünk tánczenei ankétokat nagyüzemeinkben, állami gazdaságainkban, termelőszövetkezeteinkben, ahol dolgozóink a szerzők jelenlétében megmondják véleményüket a bemutatott tánczenei művekről. A tömegekkel való kapcsolat sok más módját is ki kellene dolgoznunk.
5. A Népművészeti Intézet segítségével különös gondot kellene fordítanunk az üzemi kultúresteken működő hivatásos tánczenekarok műsorára és előadásmódjára. Itt néha hajmeresztő dolgok történnek — pedig ez a terület talán még fontosabb, mint a vendéglátó üzemek műsora. Mégis jóval több szó esik az utóbbiakról. Az üzemi kultúrgárdák viseljenek gondot arra, hogy a táncot kísérő zene kielégítő legyen.
6. Döntő fontosságú az új káderek bekapcsolása a tánczene írásába és előadásába.
Számos dolgozó van, aki már jelenleg is rendelkezik annyi képességgel és ügyességgel a táncdalok szerzéséhez és előadásához, mint jónéhány »hivatásos« (!) tánczenészünk. Kutassuk fel a tehetséges dolgozókat, segítsük őket ebben a munkában a kultúrcsoportok, kultúrházak, kultúrintézmények szervein keresztül, hasonlóan az üzemi irodalmi és képzőművészeti körökhöz. Bátran terjesszük, népszerűsítsük új műveiket!
Egyben a közép- és felsőfokú zeneszerzés-oktatásban is fordítsunk figyelmet a tánczenére. Hiába hagyja el évről évre több fiatal a konzervatóriumokat és a Zeneművészeti Főiskolát, tanczenénk helyzetén ez mitsem változtat, ha fiatal szakembergárdánk számára a tánczene ismeretlen, vagy éppen lenézett terület lesz!
7. Végül rendkívül fontos, hogy minden magyar zeneművész érezze szívügyének a magyar tánczene fejlesztését. Zeneművészeink nem nézhetik tétlenül, hogy milyen zene fűződik annak a népnek mindennapi életéhez, amelynek egész szívüket, egész életüket, tehetségük legjavát kívánják szentelni! Aki képességet és kedvet érez, komponáljon minél több tánczenét; aki úgy érzi, hogy erre nem vállalkozhat sikerrel, az segítse tánczenével foglalkozó kartársait baráti bírálattal, tanáccsal, a vitákban való részvétellel!
Úgy érezzük, hogy a magyar tánczene fellendülésének minden feltétele adva van. Csupán rajtunk, magyar zeneművészek jó munkáján és a helyes szervezésen múlik, hogy diadalmasan kibontakozó kulturális forradalmunk a tánczene területén is meg hozza a maga eredményeit.
HU-MNL-KEML-XXIII.22.b.
Dolgozók Lapja, 1970. augusztus 2. 5. oldal
