Március elején közzétett írásod szerint: „Egy évtizeddel ezelőtt jelent meg az első bejegyzés a blogSzolnokon. Így március első hete a szentimentális ünneplésről szól.” Ha visszagondolsz, hogyan emlékszel, mi adta az ötletet, hogy billentyűzetet ragadva a virtuális térbe írd gondolataidat, s világ(háló)hódító útjára indítsd a blogSzolnokot?

- Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor az, hogy tudni akartam, hol élek újra. Merthogy bár a párom és én is Szolnokon érettségiztünk, de Szegedre jártunk egyetemre, aztán Budapestre, majd már családot alapítva Fótra költöztünk. Így közel két évtizedig csak „hazalátogatók” voltunk Szolnokon, amolyan hétvégi vagy nyári polgárok, akik a szülőkhöz, aztán meg a gyerekekkel már a nagyszülőkhöz jönnek. 2009-ben találtuk ki, hogy egy olyan városban szeretnénk élni, ahol van gyalog elérhető, rendes piac, kávéházak és szórakozási lehetőségek anélkül, hogy mondjuk egy mozi látogatást hetekkel korábban szervezni kellene majd egy órát kocsikázni miatta. Sok helyen nézelődtünk, mígnem egy „hazalátogatás” alkalmával a Tiszaligeti strand meleg vizes medencéjében üldögélve a párom feltette a legtriviálisabb kérdést: miért nem költözünk haza? Ahogy elkezdtük szervezni a hazaköltözést, elindult a blogSzolnok tervezése, fejlesztés is. Merthogy Fóton öt évig működött hasonló egyszemélyes vállalkozásként a Két Hét Fót, kezdetben nyomtatott lapként, aztán helyi hírportálként, és miközben azt csináltam, éreztem: a lapkészítés a legjobb módja, hogy sok mindent megtudj arról a helyről, ahol élsz. Szóval kicsit az volt a minta, de minden bizonnyal köze volt annak is, hogy eredeti végzettségem szerint történelem szakos középiskolai tanár illetve újságíró is lennék. Meg talán annak is, hogy 29 évvel ezelőtt indítottam az első helyi lapomat Szolnoki Fiatal (SZO-FI) címmel, ami 1991 és 1993 között jelent meg. Arról nem is beszélve, hogy a régi szolnoki képeslapokat évekkel a hazaköltözésünk előtt kezdtem el gyűjteni, akkor még csak a gyerekkorom helyszíne iránti nosztalgiából.

Mivel és hogyan szeretted volna megünnepelni a jubileumot és miként módosulnak terveid a járványhelyzetben?

- Az eredeti terv az volt, hogy tíz év, tíz esemény márciusban. Lett volna kiállítás, könyvbemutató, jótékonysági árverés, rendhagyó felolvasás, szolnoki idegen- meg tárlatvezetés és tantermi órák is. A blogSzolnoki mesék 2. kötete „Az eltűnt városháza címmel” el is készült, most azon gondolkodom, mi legyen a bemutatójával és a terjesztésével. A tíz év alatt készített nagyjából tízezer fotómból tervezett kiállítás tablóit is legyártottuk, a garázsomban várják, hogy valahová kikerülhessenek. Úgy tűnik, az egy hónapra tervezett „önünneplés” eseményeit az év végéig szét kell húznom. Csak kezdhetném már!

A blogodban nem csak saját élményeidet osztod meg vasútról, városi építkezésekről, éttermek menüiről, hanem külön rovatokat szentelsz helytörténeti érdekességeknek is. Például albumba gyűjtöd a régi szolnoki fotókat, képeslapokat és olykor szabályos nyomozást folytatva alaposan ki is elemzed mindegyiket: melyik mikor és hol készülhetett, mitől különleges. Honnan ered ez a fajta kíváncsiságod a várostörténet iránt?

- Mint említettem, történelem – és földrajz – szakos tanári végzettségem van, és mindig nagyon izgatott a múlt és a történelem. Talán azért is, merthogy sok szolnokihoz hasonlóan én sem itt születtem, hanem én Kőszegen, ahol a nagymamám élt, és minden vakációt töltöttem. Ott tényleg körülvett a történelem. Szolnok múltja is mindig izgatott, talán 15 éves lehettem, amikor 30 forintért megvettem azt a bizonyos 1927-es várostérképet. De a gépszíj valóban akkor kapott el, amikor hazaköltöztünk, elkezdtem a blogSzolnokot írni, és minden cikk után kiderült, mi mindent nem tudok, mennyi mindent fel kellene még fedeznem. Ez engem szórakoztat és kikapcsol. Imádok a városról tanulni. Ezért is szeretem a levéltár könyveit, kiállításait, meg amikor valaki Szolnok múltjáról kezd mesélni a saját szemszögéből.

Az elmúlt évben készítettél egy nagysikerű utcai tárlatot az Árkádok saroképületének oszlopaira. A bemutató után hónapokkal is lehetett látni, hogy az emberek meg-megállnak ott, a tablók képeit csodálva, feliratait olvasgatva. Hol lesz a következő utcai tárlat, s készül-e már? Megmutatod-e bárkinek, hogy friss szemmel átnézze még a közzététel előtt, vagy magad formázod, mint szobrász a szobrát és csak a megnyitó pillanatában lebbented majd fel a fátylat?

- Évek óta gondolkodtam azon, milyen jó lenne valahogy az utcára vinni Szolnok múltját, és ha már sokan keveset járnak múzeumokba, akkor szinte az orruk elé rakni, mert hiszem, hogy ha szembejön, akkor kíváncsiak rá. Óriási szerencsém volt, hogy az „eszement ötletemhez” partnert találtam a Szolnoki Városfejlesztő Zrt.-ben, akik legyártották mindazt, amit a grafikussal kitaláltunk. Majdnem három hónapig dolgoztunk rajta, hiszen először a hely sem volt meg, aztán, amikor meglett, akkor meg a dizájnt kellett kitalálni, és közben újragondolni, hogy a meglévő anyagokból mi fér fel, és mi nem, illetve, mi hiányzik, mit kell beszerezni. Hatalmas kaland volt, mire elkészült. És azóta is tervezzük, hogy legyen folytatás. A gépemen két hasonló méretű kiállítás anyaga gyűlik, nagyjából a helyük is meglenne, illetve arra is vannak ötletek, hogy kisebbeket csináljunk Szolnok városrészeiben. Remélem, előbb utóbb tényleg lesz folytatása az Árkádnak.

Mind a blogod, mind az utcai kiállítás, mind személyes közléseid alapján tudható, hogy rengeteg dokumentumot gyűjtesz: régi képeslapokat, térképeket, műszaki iratokat, digitálisan és olykor eredetiben is. Nyomon tudod még követni, hogy mit kitől kaptál, honnan mentettél le? És különösen: Mi a legnagyobb álmod ezek felhasználásával kapcsolatban?

- Azt hiszem, engem is elért már a szenvedélyes gyűjtők egyik végzete: néha már azt se tudom, mim van. Ennek a következménye, hogy képes vagyok egy képeslapot háromszor megvenni. A szolnoki szódás- és sörösüvegektől kezdve, a Szigligeti Színház hetvenes évekbeli szövegkönyvén át, a hatvanas évek elejéről származó táncest plakátjáig, meg persze legalább 500 képeslapig és még nagyjából ugyanennyi különböző kisnyomtatványig és térképig rengeteg minden összegyűlt az elmúlt évtizedekben. Ja, a választási plakát-gyűjteményemről, ami igazán 1989 végétől 1998-ig erős, nem is beszélek. Meg a Szolnokról szóló könyvekről, amikre legalább olyan szenvedéllyel tudok vadászni, mint a régi képeslapokra. És mindezekhez jönnek még a csak online meglévő fotók és személyes közlések, amiket igyekszek az adományozó vagy adatközlő neve és a dátum szerint őrizni. De persze vannak olyan esetek is, amikor valaki küld egy családi fotót, hogy nekem adja, és többet nem jelentkezik. Őszintén, csak most gondolok bele, mennyi mindenem van, és talán túlzás, de szinte mindegyikkel kapcsolatban van legalább egy ötletem. Csak egyet mondok, ami sajnos nem jött össze az első világháború centenáriumán. Pedig nagyon szerettem volna feldolgozni az 1914 és 1918 között Szolnokon feladott képeslapokra írt szövegeket, mert némelyik szívszorító, és szerintem a legplasztikusabban mesélik el a hétköznapi emberek történetét sorsfordító események idején.

Egy laikusnak furán hangozhat a kérdés, de mi levéltárosok százéves léptékben gondolkozunk: Szerinted száz év múlva hol lesz a gyűjteményed? Te magad milyen sorsot szánsz neki? Egy közgyűjteményre hagyod, vagy még életedben digitális biztonsági másolat formájában ajándékként megosztod egy részét, például a levéltárral? Mi tart esetleg vissza, vagy mi motiválna jobban, szerinted mivel tudnánk mi vonzóbbá tenni az iratajándékozás különböző formáit?

- Szégyellem magam, hogy rátok még nem gondoltam, de az egész gyűjtemény jövőjére sem. Lehet, hogy a 10 éves születésnap erre is jó alkalom lenne. Főleg, hogy évekig dolgoztam együtt a magyar sajtófotózás legnagyobb alakjaival, és közben pontosan láttam, egy-egy gyűjtemény vagy életmű miként szóródik szét, amikor már örökösöknek kellene róluk gondoskodniuk, ám őket nem érdekli, nem is értenek hozzá, és nekik már csak kacat, ami valakinek kincs volt. Ezt látom a könnyűzenében is. Fantasztikus, a világon is egyedi gitárgyűjtemények vannak veszélyben, mert az örökösök csak azt látják, mit lehet pénzé tenni. És ezt nem is vetem a szemükre, mert egy megszállott gyűjtővel vagy alkotóval azért nem könnyű együtt élni. Nekem most még az az elvem, és ez egy kicsit a blogSzolnok meg a helytörténeti dolgaimnak is a mozgatója, hogy mit ér az a tudás, amit csak én tudok, éppen ezért igyekszek valamilyen módon mindent megosztani a nyilvánossággal. A blogSzolnokon, egy utcai kiállításon vagy a járvány előtt már heti rendszerességgel tartott helytörténeti előadásokon. Munka mellett ezek elég sok időt elvesznek, mert arról még nem beszéltünk, hogy a blogSzolnok, amit teljesen egyedül írók, csak egy hobbi. Tehát a legnagyobb motiváció az adományozáshoz az lenne, ha időt is tudnátok adni hozzá. De mivel azt mondják, az embernek arra van ideje, amire igazán akarja, ígérem, hogy előbb-utóbb jelentkezem nálatok dolgokkal, mert talán az írásaimból is kiderül, mennyire fontosnak tartom a múlt szakszerű megőrzését.

Sokat közlekedsz a városban autóval, kerékpárral és gyalogosan is. Mindig nyitott szemmel jársz, sok mindent magad is dokumentálsz. Mi alapján döntöd el, hogy mit örökítesz meg fényképen és mennyire bízol a digitális képek időtállóságában?

- Általában azt fotózom, amiről írni akarok. De ha nálam van a gép, akkor szinte mindent, amiről eszembe jut, hogy akár írhatnék is róla. És ebbe egy érdekes falfirka épp úgy belefér, mint egy bosszantó apróság vagy egy szép régi ház. Aztán, amikor meg nekiülök, hogy valamiről írok, és kiderül, hogy hiányzik hozzá egy jó kép, akkor veszem a gépem és megyek. A már említett kiállítás kapcsán döbbentem rá, hogy tényleg sok ezer fotó született az elmúlt években. Ezek többsége persze sem technikailag sem művészileg nem jó, viszont kordokumentumok, mert mondjuk már eltűnt házakat vagy megváltozott utcarészleteket őriznek. Hálás vagyok, amikor valaki évtizedekkel ezelőtti, hasonló fotókat küld. A digitális képek időtállóságában inkább csak reménykedek, illetve tudom, ha mindent kinyomtatnék, elárasztanának a képek. Viszont igyekszem rendszeresen biztonsági másolatokat készíteni, így az elmúlt tíz év fotói, mentései és digitalizált dolgai nemcsak a gépemen, de háttértárolón is megvan.

A blogod most tízéves, rengeteg olvasóval, aktív levelezőpartnerekkel, kiterjedt személyes kapcsolati hálóval. Hogyan formálta át gondolkodásodat, mindennapjaidat a blogolás: Még te birtoklod a blogod, vagy már a blog birtokol téged? Mennyiben belső kényszer, mennyiben öröm forrása, hogyan tartasz egyensúlyt család, munka, szórakozás és az internet világa között?

- Azt szoktam mondani, hogy míg másnak a vadászat vagy a horgászat a hobbija, nekem Szolnok és a blogSzolnok. Egy hobbit pedig csak komolyan és rendszeresen érdemes művelni. Ráadásul tényleg öröm összerakni egy cikket, aztán látni, mit szólnak hozzá az olvasók, mennyien nézik meg, reagálnak. Ugyanakkor benne van az is, hogy egy blognak is csak folyamatosan van értelme. A nyári szüneteket és a karácsony környéki időszakot kivéve naponta írom a különböző rovatokat. Ez egyébként arra is jó, hogy karban tartsa az íráskészséget. Azt hiszem, sokakhoz képest nagyon gyorsan tudok egy-egy témáról írni. A munka, a család és a hobbi között pedig tudatos tervezéssel lehet egyensúlyt tartani, ha csak tehetem, igyekszek egy-két hétre előre tervezni, írni és fotózni. És nagyon óvakodok attól, hogy a közösségi oldalak és a világháló végtelenje beszippantson, mert az tényleg nagyon időrabló tudna lenni.

Az elmúlt tíz év már történelem, a jövő pedig most még kiszámíthatatlanabbnak tűnik, mint bármikor. Ennek ellenére kívánjuk, hogy a következő tíz évben is töretlen népszerűség övezze a blogSzolnokot!

www.blogszolnok.hu