Jelenlegi hely
Begyűjtési tortúrák, avagy miről mesélnek az 1950-es évek dokumentumai
Vajon mi volt a begyűjtő könyv és mi jellemezte a korszakot, amelyről mesél. 1947-ben Magyarországon is átvették a hatalmat a kommunisták, az ország ezután a sztálini politika egyik leghűségesebb kiszolgálója lett. Mindez nagyon jól megmutatkozott a mezőgazdaságban. A parasztságot a kollektív gazdálkodásba akarták belekényszeríteni.
Az 1948-ban meghirdetett állami megnyilatkozások még az elsőként megjelent szövetkezési forma: a földműves szövetkezetek mezőgazdasági szerepének erősítését jelezték.
A nyár folyamán azonban a párt agrárpolitikájában változás állt be. A júliusban megtartott szövetkezeti konferencián Gerő Ernő hangsúlyozta, hogy fordulatra van szükség a párt szövetkezeti politikájában: „nem azért van szükség, mintha mi megváltoztattuk volna eddigi elvi álláspontunkat, hanem azért, mert a szövetkezeti mozgalom terén nagyon lemaradtunk, mert komoly hiányosságaink vannak, mert más pillanatnyilag sürgősebb teendőink mellett ezt a rendkívül fontos területet meglehetősen elhanyagoltuk.”[1]
Napokkal később azonban inkább a szovjet irányvonalhoz igazodtak. „[…] a döntő szempont a kulák elszigetelésének, gazdasági és politikai befolyása szűkítésének előmozdítása. Minden egyéb szempontot, így a termelés megszervezésének szempontját is, alá kell rendelni ennek a célnak.”[2]
A nyilvánosság elé egy hónap múlva került a koncepció. Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-án az új kenyér ünnepén, Kecskeméten mondta el híres beszédét: „Két út áll a magyar dolgozó parasztság előtt. Az egyik út a régi, a megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálkodás, ahol mindenki csak magával törődik, ahol az az elv uralkodik, hogy aki bírja, marja. Ennek az elvnek elkerülhetetlen, törvényszerű következménye az, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat, a nagy kulák gazdák tovább erősödnek, tovább gazdagodnak és tönkreteszik a gyengébb dolgozó parasztságot. […] A demokrácia nemcsak a dolgozó parasztság szövetkezését támogatja, de gondoskodik róla, hogy a kulák nagygazdák fája ne nőjön az égig, hogy korlátok közé szorítsák a kulák terjeszkedést.”[3]
A kollektivizálás megvalósítására új szövetkezési formát: földbérlő szövetkezeteket is létrehoztak. Ezeket egyértelműen politikai célból alapították. Gazdálkodásuk azonban rendkívül gyenge volt. Ezekről a társulásokról egyre kevesebb szó esett, majd fokozatosan megszűntek.
A földbérlő szövetkezetek létrehozásakor is az volt a hatalom célja, hogy a kollektív gazdálkodás megkezdésére ösztönözzék a tagokat. Ennek nyomán jöttek létre az új formációk, az akkor összefoglalóan táblás csoportnak nevezett, többé-kevésbé közös munkát tervbe vevő termelőközösségek. A táblás csoportok alakításának egyik fontos területe Szolnok megye volt. Amíg az ország helységeinek alig 15–20 %-ában találtak ilyen termelőközösségeket 1948 végén, addig Szolnok megyében a települések mintegy 40 %-ában. 1949 elején ezek megerősítése és fejlesztése vált egyedüli számottevő feladattá agrárszövetkezeti vonatkozásban. Ez azt is jelentette, hogy a földműves szövetkezetek általános falusi szövetkezetté szervezésének 1948 tavaszán megfogalmazott koncepciója lekerült a napirendről.
Az 1948 őszén a földbérlő- és földművesszövetkezeti keretek között nagy számban megalakult, de szervezetileg és gazdaságilag többnyire gyenge táblás termelőcsoportokat 1948/49 fordulóján párt- és állami szervek képviselőiből álló bizottságok vizsgálták felül és részben egyesítésekkel, részben gazdasági támogatási javaslatokkal igyekeztek életképessé tenni. A legnagyobb mértékű összevonásra Túrkevén került sor, ahol a január 12-i közös értekezleten a korábbi 22 apró csoport helyett egy I-es, egy II-es és két III-as típusú[4] termelőcsoportot hoztak létre.[5] A később létrehozott termelőszövetkezetek első megjelenési formájának ezeket tekinthetjük.
De most kanyarodjunk el a közös gazdálkodás kialakításától és nézzük meg kik voltak a kulákok?
Az orosz nyelvből átvett kulák szó a paraszti társadalom azon részét jelentette, akik az ún. „gazdaelitet” képezték. Nevezték őket nagygazdának vagy zsírosparasztnak is. A pártállam a kizsákmányoló, kapitalista rendszer utolsó maradványként tekintett az egyéni gazdálkodást folytató paraszti rétegekre, így az állandó ellenségkeresés egyik fő bázisává váltak. Kitalált ürüggyel bárkiből lehetett kulák, sőt előfordult olyan eset amikor nem tudták rábizonyítani az illetőre, hogy kulák lenne; ekkor a tehenét nyilvánították annak.[6]
1948-ban kormányrendelet mondta ki: azok a gazdák, akik 15 holdnál nagyobb olyan birtokkal rendelkeznek, amelynek kataszteri tiszta jövedelme meghaladta a 150 aranykoronát, mezőgazdasági fejlesztési járulékot kell hogy fizessenek. Később, 1949-ben 25 holdra és 350 aranykoronára módosították a határokat. Szolnok megyében az elsők között kerültek publikálásra az ún. ”kuláklisták”. Az előzőekben leírt (25 hold és 350 aranykorona) meghaladó földterülettel rendelkező gazdákat kötelezték az adó fizetésére, illetve ezzel párhuzamosan ezeket a gazdákat minősítették kuláknak. A megyében 1950 elején a főispán asszony, Juhász Imréné dr. Gonda Zsuzsanna elrendelte, hogy minden településen készítsék el a kulákok ingó és ingatlan vagyonainak kimutatását. A dokumentumok nem teljesen egységes szerkezetűek. Van, ahol a kért adatok mellett olyan többletinformációkat is tartalmaz némely település összeírása, mint hogy az adott kulákgazda ellen folyt-e már valamilyen eljárás, vagy éppen földjét felajánlotta-e már, de akad olyan is, amely rövid jellemzést tartalmaz a kuláknak minősítettek személyéről.[7]
Az állam a parasztság terheinek növelésével az egyéni gazdálkodás ellehetetlenítését szolgálta. Igyekezett a gazdákat a közös gazdálkodásba terelni. A pártállam az egyénileg gazdálkodókat ellenségnek állította be. A földhöz ragaszkodó parasztság megtörésének hatásos eszköze lett a beszolgáltatás. Egymás után jelentek meg a rendeletek, amelyek növelték a beadásra kötelezett termények körét és mennyiségét. A Rákosi korszakban az 1951. évi 10. sz. tvr. a legsúlyosabb terheket rakta a parasztságra. A gazdálkodók beadási könyveket kaptak. Háromféle beszolgáltatás létezett: termény- és állatbeadás, baromfi- és tojásbeadás, tejbeadás. A tejbeadási kötelezettség igazolására szolgált a cikkünkben említett tejszállítási könyvecske. A tejbegyűjtő a gazda által bevitt tejet írta be a dokumentum oldalaira. A gazdáknak először az állam felé kellett teljesíteni a beszolgáltatást, csak ezután használhatták fel a maradékot háztartásuk és gazdaságuk szükségleteire. A „kulákok” elleni legsúlyosabb intézkedéseket 1948–1952 között hozták. Ez volt a „padlássöprések” időszaka, amikor a gazdáknak nem maradt vetőmagja és nem maradt élelme a családja ellátására, mert először a beadási kötelezettségét kellett teljesítenie. A propaganda megnyilvánulása azonban jókedvűen dalolva igyekvő, szekereken ülő embereket ábrázolt a begyűjtőhelyre menet.
Jászkiséren nagy igyekezettel próbálták megfogni a tejbeadási kötelezettséget nem teljesítő embereket.
L. Szabó Sándor ellen feljelentést tettek, mert állítólag 1950. novemberében nem adott be 80 l tejet. A gazda azonnal bement a tanácsházára, ahol bizonyítékul bemutatta a tejkönyvét. Az ott lévő hivatalnokok megnyugtatták, hogy bizonyára téves a terhére kimutatott hátralék. Megnyugodva hazatért és nem nyújtott be fellebbezést az ellene hozott határozatra. Ennek következtében végrehajtási eljárást indítottak ellene. A tejbegyűjtési könyvét csatolták az iratai mellé így maradt meg az utókornak.
A hatalom érzéketlen fellépését mutatja a következő dokumentum. Itt is egy köztiszteletben álló jászkiséri gazda ellen indult eljárás, mivel nem teljesítette a tejbeszolgáltatási kötelezettségét. Csakhogy a nyilvántartásokba hiba csúszott – vagy Rákosi falubeli helytartója túllihegte a szerepét – mert kiderült, hogy a gazda még a háború alatt meghalt. Ezért a határozatban kénytelenek voltak megállapítani: „gyanúsított a kérdéses tejbeszolgáltatást nem mulaszthatta el, mert hiszen nem is él, meghalt személy ellen pedig bűnvádi eljárást lefolytatni nem lehet.”[8]
A kulákok sanyargatásán Nagy Imre miniszterelnök 1953-as kinevezése enyhített, de a beszolgáltatást csak 1956 után törölték el.
Összeállította: Szikszai Mihály főlevéltáros
A forrás lelőhelye: MNL JNSzML XXIV. 604. Jászapáti Járási Begyűjtési Hivatal 897-111/1951. Szabó Sándor jászkiséri lakos tejbegyűjtési könyv.
[1] Szabad Nép, 1948. július 11.
[2] Varga Zsuzsanna 2014, Modelltranszferek keletről és nyugatról: Mezőgazdasági termelőszövetkezetek Magyarországon 1949–1989. Akadémiai doktori értekezés. Budapest. 61. p.
[3] Szabad Föld, 1948. augusztus 22. Rákosi Mátyás: A dolgozó parasztság a szövetkezés útját választja. Rákosi Mátyás elvtárs hatalmas beszéde a kecskeméti új kenyér-ünnepen az ország gazdasági és politikai helyzetéről.
[4] Az 1948 decemberében napvilágot látott kormányrendelet a közös gazdálkodás foka szerint, a termelőszövetkezetek 3 csoportját különböztette meg. Az I. típust hivatalosan „általános termelőszövetkezeti csoportnak”, a köznyelvben inkább táblás csoportnak nevezték. Az I. típusú tszcs-ben a trágyázás, a szántás és a géppel vethető növények (gabona, aprómagvak stb.) esetén a vetés történt közösen, a többi munka és a termés betakarítása pedig egyénileg. Az egyfajta növényeket igyekeztek egy táblában termelni. Az így kialakított táblákat a vetés után sorshúzás útján egyénekre kimérték. Ezt követően már egyénileg művelték a kisorsolt földterületet. Miután a tag az adott területről betakarította a termést, azzal saját maga rendelkezett úgy, hogy a szövetkezeti csoportnak kifizette a közös munkáknak az ő területrészére eső költségeit, valamint hozzájárult a következő évi gazdálkodás üzemgazdasági és beruházási tartalékalapjához. A II. típus neve „átlagelosztású termelőszövetkezeti csoport”. A II. típusú tszcs-ben a gazdálkodás sok tekintetben hasonlított a táblás csoportéra. A közös trágyázás, szántás, vetés után felosztották egyéni művelésre a bevetett táblákat, de a betakarítás többnyire, a cséplés pedig kötelezően közösen történt. Az igazi különbség a termés elosztásában mutatkozott. A betakarított terményekből előbb levonták a közös termelési költségeket és a tartalékolásra szánt mennyiséget, a többit pedig a tagok között vetésterületük arányában osztották szét oly módon, hogy minden tag az össztermésből földterületének nagysága alapján „átlag szerint” részesedett. A III. típus „közös termelőszövetkezeti csoport” volt. A III. típusú tszcs-ben a közös gazdálkodás kiterjedt a tagok összes földterületére, kivéve a másfél hold háztáji földet. A közös gazdaságba került minden igavonó és a háztáji mértékét meghaladó haszonállat, továbbá a fontosabb mezőgazdasági eszközöket is be kellett vinni a közösbe (szekér, vetőgép, eke, borona stb.). A bevitt vagyontárgyak értékének 15%-a a tszcs osztatlan közös alapjába került, 85%-át pedig – rendszerint 4 év alatt – részletekben a tagnak kifizették. Minden munkát közösen, szövetkezeti munkaszervezetbe tömörülve kellett elvégezni. A jövedelemből a költségek és a tartalékalap levonása után fennmaradó tiszta jövedelemnek maximum 25%-át adhatták ki a bevitt föld arányában, a többit pedig az elvégzett munka arányában osztották szét. A munka utáni részesedést szovjet minta szerint, munkaegységek segítségével számították ki. – Varga Zsuzsanna 2014, Modelltranszferek keletről és nyugatról: Mezőgazdasági termelőszövetkezetek Magyarországon 1949–1989. Akadémiai doktori értekezés. Budapest. 76–77. p.
[5] Urbán László 2013, Az agárszövetkezeti vagyontárgyak államosítása és a gépállomások létrehozásának szerepe a mezőgazdaság nagyüzemi rendszerének Szolnok megyei kialakításában. In: Fejezetek Jász-Nagykun-Szolnok megye agrártörténetéből. Szolnok. (Kézirat) 209.p.
[6] Tóth Judit: A beszolgáltatás végrehajtásának eszköztára és alkalmazása Pest megyében. Doktori disszertáció, Debrecen, 2011. 151 p.
[7] Tóth Judit 2019, Kuláklisták, társadalmi listák Pest megyében. In: Vakvágány A „szocializmus alapjainak lerakása” vidéken a hosszú ötvenes években 2. Budapest., Magyar vidék a 20. században 3. 63.
[8] MNL JNSzML XXIV. 604. Jászapáti Járási Begyűjtési Hivatal 897-164/1951
Új hozzászólás
A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges