Mint tudjuk, az alkoholfogyasztásnak ugyanakkor számtalan, kevésbé üdvös mellékhatása is lehet, melyek a kocsmák és csárdák világát is körbe lengték. Már a 18. századtól találkozhatunk a települések tanácsi jegyzőkönyveiben olyan bejegyzésekkel melyek a kocsmákban zajlott perpatvarokról, kisebb-nagyobb összetűzésekről, veszekedésekről tanúsítanak. Az esetek gyakoriságára utal, hogy néhol már az árendaszerződések megkötésekor megszabták, hogy a bérlőnek ügyelnie kell a kocsmai rendre. A jászalsószentgyörgyi tanácsülési jegyzőkönyvben olvashatjuk, hogy a kisszállási vendégfogadó bérlőjének a „káromkodókra, tolvajokra és mindenféle rosszakra nem tsak szorgalmatossan vigyázni és házánál őket nem tartani, hanem mihelyest észre venne, azonnal Félegyházára hirt adni és meg fogattatni köteles légyen.”

MNL JNSzML V. 701. a. Tanácsülési jegyzőkönyv 1736–1770. 169. old. (1761. október 24.)

A közrendre (beleértve így a kocsmait is) a vizsgált időszakban a település rendfenntartói, a polgárok, vachterok (a német der Wächter – őr), illetve hadnagyok ügyeltek, ugyanakkor feladataik nyomatékosabb ellátásához helyenként a települési elöljárók is hozzájárultak. Kunszentmártonban például külön kikötötték, hogy a főbírónak rendszeresen el kellett küldenie a hadnagyokat a sörházhoz és ha azok idegent találtak ott, akkor börtönbe kellett őket kísérniük, ha pedig „korhelykedő” italozókat, akkor 10–10 pálcaütést kellett rájuk kimérni.

MNL JNSzML V. 1901 .a. Tanácsülési jegyzőkönyv 1777–1788. 270. old. (1785. július 18.)

Emellett a tanácsok a helyi közrend, illetve közerkölcsök védelmében már a 18. században hoztak olyan rendeleteket is, melyekkel egyrészt a kocsmai viták és összetűzések kialakulását próbálták visszaszorítani, másrészt elrettentésképpen szigorítottak a kimérhető büntetéseken is. Tiltották a különböző sebesítésre is alkalmas tárgyak (botok, fokosok stb.) bevitelét a kocsmákba, a káromkodást és a település embereinek szidalmazását, emellett több példát találhatunk a szerencsejáték bizonyos formáinak módszeres tiltására, amivel nem csak a viták kialakulását, de a saját vagyon vagy éppen az örökség elfecsérlését is igyekeztek megakadályozni. Az alábbi két példa szintén Kunszentmártonból származik: az első a „kuglijáték”, a második pedig a kártyázás betiltásáról szól.

MNL JNSzML V. 1901. a. Tanácsülési jegyzőkönyv 1777–1788. 191. old. (1783. május 24.)

MNL JNSzML V. 1901. a. Tanácsülési jegyzőkönyv 1777–1788. 284. old. (1785. december 03.)

Kocsmai viták, verekedések, összetűzések azonban a rendszeres ellenőrzések és az elrettentő büntetések dacára is ki tudtak pattanni, ráadásul nem csak helybeli lakosok vagy éppen idegenek és helybeliek között. A települési jegyzőkönyvek megsárgult oldalain olyan esetekkel is találkozhatunk, amikor a vachterre, a polgárra vagy éppen az adott település legfőbb elöljárójára, a főbíróra támadtak rá. Jászapátin 1811 októberében a településen elszállásolt katonák közül tizenöten okoztak tömegverekedést a település egyik kocsmájában, melyben többen is megsérülték. Kunszentmártonban pedig a főbíró tett panaszt 1795 szeptemberében, mivel a sörházban az egyik közismerten problémás juhász majdnem megölte.

MNL JNSzML V. 801. l. Büntetőügyek jegyzőkönyve 1811–1834. 36/1811. (1811. október 12.)

MNL JNSzML V. 1901. a. Tanácsülési jegyzőkönyv 1795–1799. 191/1795. (1795. szeptember 19.)

Mivel ezek az ügyek jellemzően kisebb mértékű személyi sérüléssel jártak, zömmel a helyi tanács ítélkezett az elé vitt személlyel szemben és rótta ki rá a testi fenyítést, idővel pedig az elzárást. Jászdózsán az 1772. július 19-én este lezajlott kocsmai verekedés kapcsán annak két elindítóját, Bendo Mihályt és Zsidai Gergelyt nem csak a verekedés miatt ítélték 25 pálcaütésre, hanem mert előbbi a verekedőket csendesíteni akaró kocsmárost is bántalmazta, utóbbi pedig az egyik jelenlévő szolnoki embertől egy 5 márjást érő pipát is ellopott.

MNL JNSzML V. 1001. a. Tanácsülési jegyzőkönyv 1739–1782. 192. old. (1772. július 20.)

Azokban az esetekben azonban, amikor egyik-másik verekedés már annyira eldurvult, hogy valaki az életét is vesztette, vagy a verekedés résztvevőivel szemben többféle, jellemzően súlyos vád is felmerült, már nem a tanács ítélkezett, hanem a kerületi kapitány által elnökölt kerületi törvényszék. Erdődy István azért került a törvényszék elé, mert nem csak verekedett a kocsmában, hanem még durván is káromkodott, az ellene eljáró tiszteket szidalmazta, ráadásul meg is szökött az áristomból.

MNL JNSzML IV. 5. d. Büntetőperek Capsa 24. Fasc. 4. No. 10. – Erdődy István büntetőpere

Ha valaki az ellene kimért büntetést szerette volna enyhíteni, akkor fellebbezésre is lehetősége volt. Ilyenkor a Jászkun Kerület bíráskodási rendszerében a második szintet a Jászkun Kerület Fenyítő Törvényszéke, míg legfelső szintet maga a nádor jelentette. Ilyen formán a nádor a hozzá eljutó fellebbezéseken keresztül lényegében ráláthatott a Kerületeket érintő legsúlyosabb, közbiztonságot érintő problémákra. József nádor 1827. november 9-én kelt „atyai hangvételű” levelében hívta fel a Kerületek figyelmét, hogy véleménye szerint az utóbbi időben igencsak megszaporodtak a „kocsmai vérengzések”. A nádor a fellebbezés útján hozzá eljutott ügyekből úgy látta, hogy a „gyakrabbi gyilkosságok esetei többnyire veszekedő és a korcsmákban vérengző iffiak által szoktak el követni”, ez pedig meglátása szerint főleg a fiatalok nevelésének hiányosságaival függött össze. A nádor ezért utasította a Kerületeket, hogy vizsgálják meg a kérdést, másrészt pedig szigorítsanak a kocsmai rendfenntartás szabályain és azok betartatásán.

Az ügyben bő egy évvel később, 1829 februárjára készült el a bizottsági jelentés, melynek a fele lényegében a fiatalokkal kapcsolatos problémakört járta körül. A bizottság úgy találta, hogy mivel a probléma gyökere a rossz erkölcsökből fakad, ezért először is annak kiigazítása szükséges, melyet egyrészt a valláson, másrészt az iskolán keresztül lehet elérni. A javaslat fontosnak tartotta, hogy „az erkölcsi jó nevelés a böltsőtől fogva” kezdődjön, melyhez természetesen szükség volt a szülők megfelelő erkölcsi úton való megtartására is. A papoknak és lelkészeknek ezért ügyelniük kellett a felnőtt lakosság megfelelő vallási oktatására, az egyházból kimaradók visszatereléséhez pedig a helyi elöljáróságnak is segítséget kellett nyújtania. A jelentésben a vallási oktatás mellett a világi oktatásnak is fontos szerep jutott: a lakosságszámhoz mérten javasolták az iskolák számának bővítését, azokba pedig csak jó erkölcsű tanárok felvételét. Kiemelte továbbá a javaslat, hogy a szülőket is kötelezni kell a gyermekek iskolába járatására. Az elöljáróságnak, mint az iskolák helyi patrónusainak kellett ügyelnie az iskolai oktatás minőségére, a részegeskedő, rossz erkölcsű, de a gyerekekkel túlságosan kemény tanárokat el kellett távolítani, mivel „a veretésekkel keménykedő tanító el riasztya a nevendékeket az iskolától […], az erkölcsöt nem szeliditi, hanem vadittya, a gyermekeket a szemérmetességből ki vetkőzteti és a fenyítéshez szoktattya[…]”. Fontosnak tartja a dokumentum az egyházi személyek megszólítását is, hogy „egyházi beszédeiken” keresztül is hangsúlyozzák az indulatok, az ellenségeskedés és békétlenkedés visszaszorítását, mivel „az iskolai nevelés utánn, az egyházi oktatásokon kívül alig van egyébb módgya a köznépnek az erkölcsi tanításoknak szerzésre, minthogy annak fogyatkozását oktatás által ki nem pótolhattya.” A dokumentum ezt követően a prevenció másik oldalára tér ki, nevezetesen a rendszabályok felülvizsgálatára, mivel álláspontja szerint „leginkább szükséges volna a polgári rendtartásnak olly tökélletesnek lenni, hogy azok által a vétkek gátoltassanak inkább meg, mintsem fenyítések sokastannak.” Elrendelik, hogy minden településen a tanács tagjai közül jelöljenek ki egy politikai felvigyázót, aki nem csak a közrendet, hanem a közbiztonság embereit is felügyelte. Ügyelni kellett a helyben közismerten problémás személyekre, tiltották a közösségi tereken és helyeken az ütőeszközök viseletét, szigorítani kellett a közrend ellen vétők büntetésein, „B” megkülönböztető jelzéssel kellett ellátni a közrend embereinek sapkáját, egyben pedig szigorították a velük szemben fellépők büntetését. Mindezekből látható, hogy a bizottság egy rendkívül átfogó javaslatot tett le a Jászkun Kerület Közgyűlése elé, melyben egyforma mértékben tartalmazott preventív javaslatokat és a meglévő szabályok és büntetések szigorítását.

A problémakörre ugyanakkor a fentiek ellenében sem sikerülhetett hathatós megoldást találni, mivel 1835-ben ismét napirendre került a kocsmai viták és verekedések kérdése. A jelentésnek ezúttal már csak egy pontja tért ki a fiatalokkal kapcsolatos kérdésekre. Ez esetben már nem csak a helyi tanácsnak kellett a „rosz erkölcsökről esméretes és garázdálkodásra hajlandó ifiakat magok eleibe” rendelnie, hanem azok szüleinek figyelmét is fel kellett hívniuk, hogy a fiatalokra vigyázzanak és ha segítségre szorultak, akkor a helyi elöljáróságnak is támogatnia kellett a családfőket a fiatalok megregulázásában. Ebben határozottan kiérezhető az is, hogy a helyi tanács nem pusztán elöljárói, irányítói és bírói szerepet töltött be, de a közösség erkölcsi felügyeletét is ellátta. A dokumentum ezen túlmenően megerősítette a korábban készített kocsmai rendszabás főbb rendelkezéseit és elrendelte azok kocsmákban és vendégfogadókban történő kitűzését.

MNL JNSzML IV. 1. b. Közigazgatási iratok Fasc. 4. 409/1836.

Egyéb, hivatkozott források:

MNL JNSzML IV. 1. a Közgyűlési jegyzőkönyvek 2110/1827.

MNL JNSzML IV. 1. b. Közigazgatási iratok Fasc. 4. 125/1829.

Felhasznált irodalom

Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun Kerület igazgatása 1745–1876. Szolnok, 1995.

Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun Kerület jogszolgáltatása In: Levéltári Szemle 2004/2. sz. 15–33. p.

Elek György: Karcagi csárdák és vendégfogadók a 18–19. században. In: Csönge Attila – Pozsgai Erika – Szabóné Maslowski Madlen (szerk.): Zounuk – A Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára Évkönyve 33. Szolnok, 2019. 9–43. p.

Összeállította: Horváth Gergő igazgatóhelyettes, levéltáros