Településeink nagy része féltve őrzi azokat a kincseit, amelyek az elmúlt századok, olykor egy évezred emlékeit hordozzák. Nagy becsben tartják és büszkék rájuk, legyenek azok templomok, kastélyok, várromok, kőhidak, régi sírkövek vagy akár famatuzsálemek. Teszik mindezt azért, mert sokszor ezek képezik a kapcsot az egykor ott élt generációk és a ma helyben élők között, s ez teremti meg a történeti folytonosságot. Ebben a tekintetben különlegesnek mondható a Tisza-vidéken fekvő Heves megyei parányi település, Újlőrincfalva. Itt a történeti folytonosság már semmilyen formában nem mutatható ki, az örök időkre megszakadt. A piciny faluban nincsen templom, kastély, vagy várrom, melynek ódon falai mesélnének a középkor, illetve koraújkor zivataros századairól. Nincsen többszáz éves temető, melynek díszesen faragott sírkövei, sírfeliratai segítenének megemlékezni az ott élő emberek őseiről, de a község neve és földrajzi helye sem mutat folytonosságot. A település tipikus példája annak, amikor a folyó vize egyszerre jelentetett áldást és átkot. A 8 évszázadot megélt halászfaluban, Tiszahalászon a Tisza évszázadokon át a megélhetést, az életet jelentette, 1876-ban a falut mégis a végpusztulásba vitte, népét pedig koldusbotra juttatta. De mi is történt 1876-ban, ami a település és lakóinak életét örök időkre megpecsételte?

1876 tavaszán a hirtelen hóolvadás és a szakadatlan esőzés következtében hatalmas árhullám keletkezett a Tiszán, s vele együtt annak mellékfolyói is megáradtak. 1876. március 24-én bekövetkezett a legrosszabb, a felduzzadt vízmennyiség átszakította a taskonyi védőgátat. A hömpölygő ár 23 községet öntött el, a becslések szerint 1,5 millió forintnyi kárt okozva, ami akkoriban elképesztően nagy összegnek számított. Ennek következtében a Tisza és a Kis-Tisza között fekvő szigettelepülést, Tiszahalászt teljesen elöntötte a víz. A veszedelem elől Recsky László szolgabíró utasítására a tiszahalászi lakosokat és jószágaikat a szomszédos településekre menekítették, főleg Tiszaörvényre, illetve Tiszaszőlősre. A mentésben elévülhetetlen érdemeket szerzett Hartl Ede, aki egyetlen kompját a tiszahalászi lakosok és ingóságaik megmentésére ajánlotta, miközben magának is szüksége lett volna rá. Az árvíz Tiszahalászon halálos áldozatot nem követelt ugyan, de óriási pusztítást végzett. A 73 házból álló települést teljesen elpusztította, 18 ház összedőlt, 52 ház megrongálódott, s csupán 3 maradt ép.

Tariczky Endre tiszafüredi plébános leveléből tudjuk, hogy a településen még júniusban is áldatlan állapotok uralkodtak: „Bent járva a faluban, éppen nem kellett a víz hátrahagyott nyomait keresnünk, mert romok közt, s romok előtt jártunk. […] A házak között a falakra, sövényekre 2, 3-4 lábnyira – 63-127 cm –, sőt még feljebb is felhatolt a víz, s be azok küszöbein. Hallottuk, hogy az utcákon hidassal is lehetett járni; láttuk a tűzfalakat is megbontva, hol a padokról a holmikat leszedték. Láttunk házakat teljesen lerogyva, melyeknek fedélzete a föld színén állt meg; másokat, miknek majd eleje, majd hátulja, egyik, másik oldalfala rozzant le. Néhányban bent is voltunk, hol padkát, búbost, közfalat be s kidőlve lehetett látni, valamint a többi falakat is megnyitva, repedezve, s aljában a víz által alapjában kikezdve. Egy más lakhelyen a gazda éppen akkor helyhezkedett, mert előtte való napon hurcolkodott haza a vízen. Őszintén megvallva, a háztalaj, s nedves falak bűzhödt kigőzölgése miatt 10 percnél tovább alig bírtunk nála időzni. Elmenve egy rozzant, támogatott istálló előtt, s benézve, egy egész családot láttunk ott barmaival tanyázni. Általában azt tanácsoltuk, inkább az ég alatt sátorozzanak, mintsem, hogy ily házakban lakjanak.” Az egyszerű, náddal fedett, vályogból készült lakóházak mellett az 1820-ban épített római katolikus iskolaházat is körülvette a víz, mintegy 63 cm magasságban. Kedvezőbb fekvésű volt a református lelkészlak, ennek csak a küszöbéig ért a víz, de az imaház falai több helyen is megrepedtek. A katolikus harangozó a soha nem látott mértékű árvizet jelezve csónakjából húzta a vészharangot, ameddig a lakosság teljesen el nem menekült.

Az árvíz levonulását követően csupán 30 házat tudtak lakható állapotba hozni. Heves vármegye első főmérnöke, Kubik Endre lesújtó szakvéleményt adott Tiszahalász jövőjére nézve. Álláspontja szerint a Tisza szabályozásának és átmetszéseinek köszönhetően minden évben még az 1876-osnál is nagyobb árvizekre lehet számítani, Tiszahalász 8 évszázados községét a jelenlegi helyén meg nem hagyhatónak ítélte. A település képviselő-testülete – elfogadva a főmérnöki szakvéleményt – egyedüli lehetséges megoldásnak a kitelepítést tartotta, mely tárgyban kérelmet is terjesztett Tisza Kálmán belügyminiszterhez. Tisza Kálmán július 10-én kelt rendeletében utasította a vármegyét a tárgyalások előkészítésére. Augusztus 16-án a község képviselő-testületi gyűlésével egybekötött népszavazáson a kitelepítés mellett 79, ellene pedig 8 fő szavazott. A kitelepítést ellenzők szintén meg voltak győződve a kitelepítés szükségességéről, de ez alkalommal házaik még kijavíthatóak voltak. Mivel új ház építése szegénységük miatt nem áll módjukban, ezért ameddig újabb árvíz el nem üldözi őket, maradni kívántak Tiszahalászon. Leszögezték azonban, hogy amennyiben a többség kitelepül, ők is velük tartanak.

A tárgyalások eredményeként a helybeli birtokos, Schlauch Lőrinc szatmári püspök arra az esetre, ha Tiszahalász régi helyén történő újjáépítését hatóságilag megtiltják, a tulajdonában álló, Tiszahalásztól mintegy 8 kilométerre fekvő Felsőmagyarád pusztát átengedi. Problémát jelentett azonban, hogy a puszta 5 évre haszonbérbe volt adva, így a kitelepítés csak 1881-ben lehetett volna esedékes, kivéve abban az esetben, ha a haszonbérlő Oravecz János és Halász István a bérlettől eláll, vagy átenged annyi területet, amennyi az új falu felépítéséhez okvetlen szükséges. Ez a terület kb. 100 holdat tett volna ki. A haszonbérlők elzárkóztak a bérlet idő előtti felmondásától, illetve a 800 holdas földbirtokból a 100 holdnyi terület átengedésétől is.

Heves vármegye közgyűlése 1876. szeptember 27-én hozott 23.463/1876. számú határozatában elrendelte Tiszahalász község kitelepítését, a régi faluhelyen pedig betiltotta az építkezést. Korábbi ígéretét megtartva Schlauch Lőrinc szatmári püspök 1877. május 15-én felajánlotta a tiszahalászi lakosoknak, hogy Felsőmagyarád pusztán újrakezdhetik életüket. Leszögezte azonban, hogy a haszonbérlet lejártáig, vagyis 1881-ig csakis a beltelkekre, illetve az építés idejére szükséges legelőkre lehetséges az áttelepítés, amennyiben a tiszahalásziak megtalálják a módját annak, hogy a 100 holdnyi területet a bérlő átengedje. A terület átengedésének feltételeként szabta meg a püspök többek között, hogy a tiszahalásziak elfogadják azt a tényt, hogy a tiszahalászi határért cserébe nem adhat Felsőmagyarád pusztán hasonló nagyságú területet, csak azzal felérőt. Feltételként szabta meg azt is, hogy az új falunak legfeljebb 3 év alatt fel kell épülnie, a régi faluhelyen lévő beltelkeket pedig 1879. december 31-ig át kell adni az uradalom részére. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, Trefort Ágoston a szatmári püspök ajánlatát 1877. május 27-én kelt 12.719. sz. rendeletével jóváhagyta. A község az áttelepítéshez szükséges 100 hold földterülethez oly módon tudott hozzájutni, hogy a szomszédos Graefl Károly-féle poroszlói földbirtokból 125 holdat haszonbérbe vett, s azt Oravecz Jánosnak adta át. Ez további terhet rótt az amúgy is elszegényedett községre. Az idő azonban sürgetett, hiszen amíg a kitelepítés ügyében az előkészületek folytak, Tiszahalászt 1877 tavaszán újra elöntötte a víz, a szántóföldek ismét vetetlenek maradtak.

Jelentős előrelépés volt, hogy 1878. július 21-én megtörtént az újonnan kijelölt területen a kitelepítettek részére a beltelkek kiosztása. A kiosztás sorshúzással történt, oly módon, hogy az elsőként kihúzott községi tag nyerte a községháza melletti – a térképen 1-es számmal jelölt ­– telket, majd a tagosítási telekjegyzőkönyv száma szerint haladtak tovább. Az osztás során 48 telkes gazda jutott beltelekhez, a zselléreknek szánt beltelkeket ekkor még kihagyták. 1879 júliusában 28 olyan zsellér részére osztottak ki további telkeket, akik vállalták, hogy az építkezést megkezdik.

Mivel a belső telkek kiosztása aratási időben történt, amikor a község teljes lakossága nem volt jelen, ezért ez a későbbiek során számos elégedetlenségre adott okot. Problémát jelentett az is, hogy a beltelkek kiosztására, a telkek mennyiségére és minőségére nézve csak szóbeli megegyezést kötöttek egymással a község megbízottjai, illetve az uradalmi igazgató, ezért a telkek kiosztása körül kialakult elégedetlenség miatt utólagosan kellett megkötni a kitelepítési szerződést. A szerződés csak 1880. július 6-án készült el.

A balsors 1879-ben adta meg a végső döfést a sokat szenvedett településnek, a vármegye főmérnökének korábbi jóslata beteljesült. 1879. február 23-án az árvíz elmosta a három évvel korábbi vízözön után megmaradt házakat is. Tariczky Endre tudósítása szerint február végére a faluban csupán 3 ház állt, márciusban viszont már teljesen víz alá került. A helyben élő embereket a főszolgabíró erővel telepítette ki, akik Poroszlón és Sarudon kaptak menedéket. A lakosság ekkorra már annyira elszegényedett, hogy 1879. március 18-án kérelmezték az alispántól a mielőbbi kitelepítésen kívül könyöradomány-gyűjtés megszervezését, valamint az építendő községházára a vármegye által gyűjtött pénzből 2000 forint kiosztását. Kérelmüket a belügyminiszter is támogatta, aki a lakosság részére 2000 forintot adományozott. Emellett gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter 15%-os árengedménnyel biztosította az építéshez szükséges faanyagot a máramarosi kincstári fakészletből. Az adományoknak köszönhetően az építkezések még 1879 nyarán megkezdődhettek, szeptemberben már 30 lakóház állt. A tervezett községházát és a közös iskola épületét már 1879 végén tető alá hozták. A két épület végleges befejezése 1880 nyarán történt meg, az építkezés költségei összesen 2000 forintra rúgtak.

1882 nyarán a községházával és az iskolával együtt már 45 ház állt az új faluban. Mivel a helybeli római katolikus és református felekezet a közös iskolát nem tűrte, ezért a két felekezet egyezsége folytán az iskola a római katolikusoké lett. A reformátusok új iskolaház építéséhez kezdtek, melyet Hartl Ede iskolaépítésre adományozott 500 forintja tett lehetővé. Az épület még ebben az évben elkészült, s innentől kezdve Lőrincfalva két iskolával rendelkezett. Az építkezésekkel párhuzamosan, 1880 áprilisában a már áttelepült község képviselő-testülete kérelmezte a vármegyétől, hogy az új település a Lőrincfalva nevet viselhesse, ezzel tisztelegve az új faluhelyet adományozó Schlauch Lőrinc előtt. Kérelmüket a belügyminiszter a 31.034. sz. rendeletével hagyta jóvá.

A régi faluhely nagy részét napjainkra már elnyelte a szőke folyó. Időszakosan szárazföldre kerülő részén csupán egy, Szőllősi Mihály által 1848-ban állított temetői kereszt áll, mely az idő vasfogával és a természet erőivel dacolva jelzi az utókornak, hogy valaha létezett e helyen egy község, melyet Tiszahalásznak hívtak.

Közzétette: Mészáros Ádám

levéltáros

Felhasznált források és irodalom:

MNL HML IV.404.a. 10696/1877.
MNL HML IV.404.a. 5056/1882.
MNL HML IV.404.a. 12384/1882.
MNL HML XV.3. Tiszahalász
MNL HML XV.10. U 405.
MNL HML XV.10. U 406.
TiREL Kgg.IV.2. Az Alsóborsodi Református Egyházmegye egyházlátogatási jegyzőkönyve, 1882. Mezőcsáti járás
TiREL R.D.VIII.6/5. Az Alsóborsodi Református Egyházmegye egyházlátogatási jegyzőkönyve, 1883. Mezőcsáti járás
Eger, Politikai s vegyes tartalmú hetilap. XV. évfolyam 24. szám, 1876.
Eger, Politikai s vegyes tartalmú hetilap. XVIII. évfolyam 9. szám, 1879.
Sugár István: Újlőrincfalva születése, avagy Tiszahalász tragikus pusztulása. Heves Megyei Népújság XXIV. évfolyam 143. szám.
Szuromi Rita – Fejes Lőrinc: Falu az ártéren. Tiszahalász – Újlőrincfalva története. Újlőrincfalva Fejlesztéséért Közalapítvány, 2011.