In memoriam dr. Kovács Ilona

Dr. Kovács Ilona – ahogy mi neveztük, Icuka – 1974. április 24-én született Debrecenben. Édesapja műszaki szakemberként, édesanyja iskolaigazgatóként dolgozott évtizedeken át. Szülővárosának szeretetét leginkább nagyapjától, Kecskés Lászlótól örökölte, aki igazi lokálpatriótaként kutatta Debrecen történetét; azt szívesen átadta nemcsak tanárként, de várostörténeti sétákat tartva idegenvezetőként is. Icuka 1992-ben a Tóth Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd a Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem–politológia szakán 1997-ben diplomázott kiváló eredménnyel. Az, hogy ezután a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárba jelentkezett állásért, szintén nagyapjának köszönhető, hiszen ő ösztönözte erre, amikor gimnazistaként ellátogatott az intézménybe, s rácsodálkozott az itt található „kincsekre”.

A levéltárban a Piac utcai kutatóban kezdett el dolgozni, ahol a munka rejtelmeibe közvetlen munkatársa, Úri Sándorné, Anikó vezette be, akitől nagyon sokat tanult. Az elmúlt 26 év alatt megismerte a levéltáros szakma minden területét: az ügyviteli tevékenységtől a kutató- és ügyfélszolgálaton, a rendezésen, a könyvtári munkán át a tudományos munkáig. Ismerkedve az anyaggal úgy látta, hogy rengeteg olyan irat van a levéltárban, amelyet csak jogászi tudással lehet és érdemes kutatni, ezért hamarosan beiratkozott a szegedi egyetemre joghallgatónak. Nem volt könnyű dolga, hiszen a munka melletti tanulás, a kecskeméti kihelyezett tagozatra való utazás minden szabad idejét lefoglalta. Szívós akarattal azonban elvégezte ezt az egyetemet is, így kaphatta meg a doktori címet. Az államigazgatás és jogszolgáltatás területi szerveinek gyűjtőterületi referenseként az irattárak levéltári ellenőrzése során kiemelkedően szoros kapcsolatot alakított ki a felügyelete alá tartozó intézményekkel. Szakmai útmutatásainak köszönhetően több esetben sikerült javítania az iratok őrzési körülményein. Szervezte és irányította a levéltár iratátvételeit, így jelentősen sikerült csökkentenie a még kint lévő maradandó értékű iratok mennyiségét.

Debrecen új- és legújabb kori történetének szenvedélyes kutatója volt, gyűjtött minden olyan szakkönyvet, amely a témával kapcsolatos. A nagyapjától örökölt könyvtárával együtt egy egész szobányi helytörténeti irodalommal rendelkezett. A város levéltári anyagának referenseként, az édesapjától tanult szorgalommal és elkötelezettséggel tanulmányozta a várostörténeti iratanyagot, melyet részben a kutatószolgálati munkában, részben a tudományos és közművelődési munkában hasznosított. Kutatásai különféle aspektusait (építés-, mentalitás-, jog-, igazgatás- és intézménytörténeti, valamint archontológiai) szaktanulmányokban, önálló kötetekben dolgozta fel és tette közzé. Levéltári forrásokon nyugvó hitelességgel, nagy precizitással, remek íráskészséggel írt. Páratlan forrásismeretét híven tükrözik jeles publikációi. Kutatásai eredményeiről hamarosan helyi és országos konferenciákon tartott előadásokat. Fontosnak tartotta a levéltár múltjának a megismerését is, ezért levéltártörténeti kutatásokat is végzett. Hosszas munkával feltárta Debrecen Város Levéltára kiemelkedő személyiségeinek pályaívét, amelynek eredménye a Levéltárosok arcképcsarnoka című tárlat, mely a mai napig Központi Kutatónk állandó kiállítása.

A társadalmi szervezetekkel kialakított jó munkakapcsolata révén kurátora volt több kiállításnak, így megrendezte a Debreceni Népi Együttes 60 éves munkáját, a Debreceni Vívóklub és a 80 éves Debreceni Fotóklub kialakulását és fejlődését bemutató tárlatokat. Több építéstörténeti összeállításban is részt vett, melyek elsősorban debreceni nevezetességeket mutattak be, mint például az Aranybika, a Városháza vagy a Vármegyeháza tervezését, építését. Sajnos, a Csokonai Színház felújítása kapcsán történt kutatómunkában betegsége miatt már nem tudott részt venni, pedig a színházzal szinte napi kapcsolatban volt, ő rendezte a levéltárba bekerült irataikat, és segítette kutatóik munkáját.

Oktatóként bekapcsolódott a Debreceni Egyetem levéltár szakirányos történész hallgatóinak a képzésébe, de az irattáros tanfolyamokon is rendszeresen tartott előadásokat. Mentorként több kollégát vezetett be a levéltáros szakma rejtelmeibe.

Honlapunk tartalmi bővítését és állandó megújítását szem előtt tartva virtuális kiállítás formájában is publikált, ilyen volt A Debreceni Virágkarnevál 40 éve című tárlat. 2013-ban az ő nevéhez fűződik egy elektronikus forrásközlő rovat, a Levelesláda kincsei elindítása, amelyben számos érdekes cikket tett közzé.

Szintén 2013-ban – országosan is egyedülálló módon, és elsősorban neki köszönhetően – levéltárunk együttműködési megállapodást kötött a Debreceni Törvényszékkel, a Debreceni Ítélőtáblával és a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karával, amelynek keretében létrejött egy megyei bíróságtörténeti kutatócsoport, amelynek egyben oszlopos tagja is volt. A gyümölcsöző kapcsolat számos eredményt tud felmutatni: bíróságtörténeti konferenciák, kiállítások, valamint a Jogszolgáltatás története című, öt kötetből álló reprezentatív kiadványsorozat. Hiánypótlóak azok az általa írt kötetek is, amelyek a Debreceni Királyi Ítélőtábla történetének egy-egy fejezetéről és elnökeinek életútjáról szólnak.

A Magyar Nemzeti Levéltár országos projektjei közül szinte mindegyikben részt vett. A Reformáció MNL keretében készítette el a Debreceni végrendeletek című kötetét, amely szívügye volt. Az 1956-os forradalom utáni megtorlás büntetőpereinek feldolgozásában is tevékenyen részt vett, sokáig elhallgatott tényekkel gazdagította helytörténetírásunkat. 2018-ban szakmai és tudományos munkája elismeréseként megkapta a Pro Archivo Nationali díj arany fokozatát.

Az MH 5. Bocskai István Lövészdandárral és a Hadkiegészítő Parancsnoksággal való együttműködés keretében jelentős munkát vállalt a Hajdú-Bihar vármegyei hősi sírok, emlékművek és hősi halottak adatainak feldolgozásában. A térség katonai múltjának feltárásában végzett aktív részvételéért 2019-ben a honvédelmi minisztertől a Honvédelemért Kitüntető cím III. fokozatát vehette át.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy a legkedvesebb munkái a város történetét bemutató kiállítások voltak. A Múzeumok Éjszakája program keretében ugyanis több éven át rendeztünk kiállítást a régi Városházán. Ezek közül talán a legbüszkébb a Debrecen, a szabadság fővárosa című tárlatra volt, amely nemcsak a legnagyobb tematikájú kiállításunk volt, de neki köszönhetően a legtöbb ragyogó ötlettel kivitelezett is.

Aki csak találkozott vele, mindenki egy szakmailag kiválóan felkészült, ugyanakkor kedves, segítőkész embernek ismerte meg. Nagyon nyitott volt az újdonságokra. Akkor volt igazán elemében, amikor valami szokatlant, újat kellett csinálni. Előadásainak például mindig sikerült képi- vagy hangeffektusokkal – csak őrá jellemző – varázslatos hangulatot teremtenie. Sziporkáztak a gondolatai egy-egy kiállítási enteriőr megvalósítása során. Gyakran egész éjjel azon gondolkodott, hogy amit megtudott napközben a levéltári forrásokból, hogyan tudnánk látványosan visszaadni a nagyközönség számára.  Azt is nagyon élvezte, amikor néhány évvel ezelőtt végig jártuk a kollégákkal Debrecen legmagasabb pontjait, így felkérezkedtünk a templomtornyokba is „tanulmányozás” végett. Ragyogott a szeme a boldogságtól, amikor a Kistemplom vagy a Nagytemplom tetejéről lenézhettünk a nyüzsgő városra. Talán kedvenc költőjének, Gulyás Pálnak a verse járhatott az eszében, a Debrecen, ó-kikötő, amelynek sorait ő maga rajzolta fel a Költészet Napján 2015-ben levéltárunk üvegablakára, amikor csatlakoztunk a Verseket a kirakatba Debrecenben is mozgalomhoz.

Lelkes gyűjtője volt a térség kulturális és néprajzi örökségének. Többször fordultunk hozzá – illetve ő maga ajánlotta fel kincseit – ha az aktuális kiállításhoz tárgyi emlékekre volt szükség. Tudós vénája mellett nagyon is szerette az életet! Imádott utazni. A levéltár által szervezett európai tanulmányutakon szinte mindegyiken részt vett.  Nagyon szeretett táncolni is. Emlékszem arra, amikor Amszterdamban, a hirtelen jött zápor elől bemenekülve egy kis kávéházba, a jó zenére táncra perdült.  Nagyon szerette a természetet, a kertészkedést, gyakran eldicsekedett – persze a rá jellemző szerénységgel – a kertben termett gyümölcsökkel, zöldségekkel. Még jobban szerette az állatokat: kutyája, cicája meghálálta a gondoskodást, hű társai voltak betegsége idején is.

Szenvedélyesen szerette Debrecent. Néhány hónappal ezelőtt nagy lelkesedéssel vetette bele magát a debreceni cívisházak történetébe. A Csapó utcai, ma Roncsbárként működő egyik cívisház megmentése érdekében felkutatta a ház történetét, és online módon közzétette, hogyha a város vezetői elolvassák, hátha elállnak lebontásától. Nagyon sok terve volt még, gondolatban félretettünk számos forrást, hiszen tudtuk, hogy azokat ő akarja feldolgozni. Pótolhatatlan veszteség ez a történettudomány számára, hogy már nem veheti a kezébe azokat. Szülővárosának szeretetéről, és egyben életének hitvallásáról a nagyapjának ajánlott Debreceni végrendeletek című könyvében, Szabó Magdát idézve így írt:

„Ez az én városom, nem tehetek másként. Kitartottam tegnap az arcomat a szélbe, és elnevettem magamat, hogyan fogom azt valakivel is megértetni, hogy ez az egyetlen szél, amit a halálom óráján is érezni szeretnék. Mert semmiféle szél sem tud megnyugtatni, csak az, amelyik a puszta felől sodorja magával az őseim sorát.”

A forradalom lelkes kutatójának szíve – milyen érdekesen szőtték a párkák élete fonalát! – utolsót október 23-án, az 56-os emlékezés óráiban dobbant.

Nyugodj békében Icuka!

Szendiné Orvos Erzsébet