Az egykor Sarródon birtokos Dallos család tagjai nem tartoztak az országos hírű nemesek közé, de Sopron vármegye levéltárának történetében Dallos Márton és fia, József napjainkig meghatározó szerepet töltöttek be. Előbbi mint kinevezett levéltárnok (archivarius) rendezési munkájával a ma is használt levéltári struktúra alapjait vetette meg.

Sopron vármegyének a 15. század végéig nem volt még állandó igazgatási központja, a nemesség más-más településen tartotta gyűléseit. A vármegyei önkormányzat teljes kibontakozásával együtt szükségessé vált egy állandó központi hely kijelölése: 1580-ban közérdekből Szentmiklóst (a mai Fertőszentmiklós), 1595-ben Lózst (a mai Nagylózs), majd két év múlva ismét Szentmiklóst választották a vármegye nemesei gyűléshelyül, a törvényszéket pedig az „ősi” helyre, Újkérre helyezték át. Valószínűnek tűnik, hogy ettől kezdődően kezdetleges módon ugyan, de már határozottabb rendeltetéssel nemcsak a helyi igazgatás iratait, hanem a legváltozatosabb helyekről (királyok, nádorok, országbírák, hiteleshelyek stb.) származó, és a különféle, helyi vonatkozású ügyek elintézése során felbukkanó régebbi iratokat is gyűjtötték, mert egy 1741. évből való adat a megyének több, mint kétszáz év óta lajstromozatlanul heverő iratanyagáról tesz említést.

A nemesség 1651-ben Nemeskért jelölte a vármegye központjának, és 1652-ben határozatot hozott arról, hogy ugyanitt házat vásárolnak. A telekvásárlás 1669 februárjában újból napirendre került, és a közgyűlés portánként 50 dénáros rendkívüli adót vetett ki a megyeháza építésére. 1715-ben újabb határozatot alkottak az állandó megyeházáról. Sümeghy Dezső vármegyei főlevéltáros kutatásai szerint 1716–1717 során kerülhetett sor a felépítésére. A vármegye iratai, mielőtt a nemeskéri megyeháza e célra kijelölt egyik szobájába kerültek, a jegyző őrizetében voltak. Miután II. József 1786-ban Sopront jelölte ki vármegyeszékhelyül, az iratanyagot is átszállították, és átmenetileg bérházakban, majd erre a célra vásárolt épületben helyezték el. A ma ismert, Fő tér 5. szám alatti vármegyeházát később, 1829 és 1832 között építették fel.

A Dallos család címere

Vármegyeháza (Fő tér 5.), az üvegablak részlete

A jogi végzettségű sarródi Dallos Márton 1752-ben lépett gróf Széchényi László szolgálatába, amint ez 1800. január 3-án kelt, Széchényi Ferenchez írt leveléből kiderül. Egy személyben látott el ügyvédi, titkári és levéltárosi teendőket. Nem tudjuk, hogy a herceg Esterházy uradalmakhoz tartozó Sarródon élő Dallos miért nem a befolyásosabb Esterházyakat választotta munkaadójául. A Széchényiek közbenjárására Mária Terézia királynő 1758. április 29-én nemességet és címert adományozott Dallos Márton és leszármazottjai részére. Egy vízszintesen és felül függőlegesen is ketté osztott katonai pajzs, melynek első, aranyszínű mezejében jobbra nyúló, kék ruhába öltözött emberi kar látható, amely kezében írótollat tart. A hozzá csatlakozó másik mezőben egy jobbra haránt irányú ezüstpánt (szalag) helyezkedik el, amelyen sorban három kék liliom van. Az alsó, kék színű mezőben természetes alakjában ábrázolt, lépő tigris látható, tátott szájjal, kiöltött nyelvvel, hátára visszahajló farokkal, jobb mellső lábát előrenyújtva. A pajzsot rostélyos, nyitott sisak fedi, koronával ékesítve, a nemesek szokása szerint jobbra ferdén elhelyezve. A sisak tetején összecsukott szárnypár emelkedik, vörös takaróval és pajzsszalaggal díszítve. A sisaktakarók (foszlányok) egyik oldalon arany és kék, a másikon ezüst és vörös színben a sisak csúcsától bőven omlanak alá a pajzs két oldalára. A vágott és felül hasított pajzs első mezejében tollat tartó kar a címerszerző foglalkozására, jegyzői és levéltárosi tevékenységére utal.

A címereslevél szövegéből kiderül, különösen mint titkár Széchényi László gróf szolgálatában az uralkodó szolgálatának előmozdítása érdekében is szorgalmas munkát fejtett ki, továbbá mindkét jog területén működő esküdt ügyvédként a bíróság feladatát ellátva a köz javát és a pereskedő feleket szolgálva, a Magyar Királyság Szent Koronájának és az uralkodóháznak is hűségesen és állhatatosan szolgált és áldozott, és szolgálatát a jövőben is megígérte.

Miután Széchényi Ferenc 1771. február 16-án a levéltárral együtt a széplaki kúriából Horpácsra költözött át, a levéltár rendezését Dallos kapta feladatául. Az iratokat településenként csoportosítva, még abban az évben elkészült az első lajstromkönyvvel, amely 800 iratot vett nyilvántartásba. Dallos 1772 és 1787, valamint 1793 és 1809 között állt Sopron vármegye alkalmazásában eleinte második aljegyzőként, majd levéltárosként. Az 1773-ban elnyert felhatalmazással – rajta kívül senkinek sem szabad a levéltárban lévő iratokban keresgélni, az iratkötegekből bármit is kiszedni vagy oda visszahelyezni – tulajdonképpen a jegyzői hivataltól függetlenített intézménnyé vált vármegyei levéltár első felelős kezelője és vezetője lett. Rendezési munkájával, a közgyűlési és a peres iratok, továbbá a nemességi, az úrbéri és árvaügyi iratok elkülönítésével a vármegyei levéltár feudális kori tagolódásának alapját vetette meg. Rendezésének az a lényege, hogy egyfelől az iratokat általában provenienciájuk, azaz származásuk szerint, részben tartalmi elkülönülésük alapján egymástól független, kisebb-nagyobb csoportokra osztotta, és minden egyes ilyen csoporthoz mutatót is készített. „Mindebből megállapítható, hogy Dallos aljegyző rendezői munkája során a maga idején nem mindennapi hozzáértésről és ma is csodálkozást keltő érzékről tett tanúságot, és emellett rendszerével a későbbi rendezéseknek is több tekintetben irányt szabott” – fogalmazott késői hivatali utóda, Sümeghy Dezső.

A közgyűlési jegyzőkönyveket és az azokhoz tartozó, szakadozott, alig olvasható közgyűlési iratokat 26 kötetbe másolta és másoltatta, az 1579–1775 közötti jegyzőkönyvekhez pedig betűsoros mutatókat készített. Az általa készített másolatok és segédletek terjedelme meghaladja a 3700 ívet. A jegyzőkönyvek és elenchusok disznóbőrkötései jelentős értékek. Készítőjük Schrabs Gottlieb soproni mester, aki az 1773–1777. években 36 kötet bekötését végezte. A jegyzőkönyvek későbbi évfolyamú kötetei között vannak egyszerűbb kivitelűek is, ezeket Pfundtner Mátyás soproni könyvkötőmester készítette.

Széchényi Ferenc 1783-ban Cenkre költözött, és a levéltári anyagot is oda vitette át. Az időközben több tapasztalatot és a levéltárosi munkában nagyobb jártasságot szerző Dallos – aki ekkor már Sopron vármegye aljegyzői tisztét is betöltötte – Cenken fogott hozzá a levéltár átrendezéséhez. Megtartotta a korábban kialakított, helységek szerinti csoportosítást, de most már az egyes helységek iratanyagát irattípusok szerint fasciculusokba sorolta. A rendezéssel párhuzamosan természetesen újabb lajstromköteteket, ehhez pedig a könnyebb eligazodást segítő hely- és személynévmutatót is készített. 1799-ben az egész levéltári anyagot Cenkről Sopronba szállították. Dallos Márton továbbra is fáradhatatlanul végezte a rendezési és segédletkészítési munkákat. A Sopronban 1808-ban pusztító tűzvész az óvintézkedések ellenére a grófi levéltárat sem kímélte. A jelentős hiányokat szenvedett levéltár helyreállításában azonban a nyolcvanéves Dallos betegeskedése, majd 1809. március 15-én bekövetkezett halála miatt már nem tudott részt venni. A levéltár kezelését fia, József (1765–1829) vette át.

A Dallos Márton által összeállított név- és tárgymutató

Az irat jelzete: HU-MNL-GYMSMSL-IV.1.b. Index 1579–1775 (Bokor Adél felvétele)

Dallos Márton nevéhez fűződik egy, 1781-ben Sopronban megjelent költemény, Eszterházi várnak és ahoz tartozó nevezetesebb helyeinek leírása. Az eszterházi kastély első, részletes, magyar nyelvű verses bemutatása: terjedelme 100 négysoros versszak, tizenkettős Zrínyi sorokból. A versszöveg tárgyilagos összegzés, amelynek látható, összefüggése nincs a többi, későbbi kastélyleírás szövegével, határozottan eredetinek, egyéninek mondható. A vers céljából adódóan sok hízelgő, a hercegi családot dicsőítő részletet tartalmaz, „a leíró részleteket azonban határozottan valami józan, egyszerű szemlélet jellemzi, amely nem lelkendez úgy a gazdagság, a pompa láttán, mint az ismert más szövegek, inkább a méretek, az emberi mű nagysága, a belefektetett munka az, amit méltányol és megdicsér” – állapította meg a verset feldolgozó Péczely Béla. „Dallos Márton tehát meglehetősen kísérletezőnek, úttörőnek mondható művével, mely az udvari alkalmi költészet fogalma alá tartozik ugyan, azonban szándékaival magasabb rendű, társadalomszemlélete fejlett, az útszéli megalázkodó hízelgés helyett. Nyelve határozottan gördülékeny, és valahogy a »beszélt« nyelvre emlékeztet. Dallos Mártont határozottan a megújhodott magyar költészet törekvéseit és vívmányait ismerő műkedvelő írónak tekinthetjük, aki számunkra szokatlan, kissé prózai tárgyválasztásában a vezér, Bessenyei nyomdokain jár.”

Dallos Márton és Góda Barbara házasságából kilenc gyermek (négy leány és öt fiú) született, közülük azonban csak Miklós József (1765–1829) és György (1768–1831) érte meg a felnőttkort. Dallos Márton 1758-ban kapott nemességet Mária Teréziától, majd 1796-ban nemességi bizonyítványt kért és kapott fia, György részére. Dallos György, Pál és Mátyás testvérek, továbbá rokonuk, Dallos József 1842-ben kért és kapott bizonyságlevelet nemességükről. A kapcsolódó iratokból kiderül, hogy néhai Márton fia volt néhai György, az ő fiai pedig második feleségétől, vizeki Tallián Erzsébettől: Pál Antal (sz. 1802), György József (sz. 1807) és Mátyás József (sz. 1814). A gyermekek a Zala megyei Szentgyörgyön születtek. A család később Felsőörsre költözött, mert az özvegy „atyai vagyonát ottan öröklötte”. Sopron vármegye közgyűlésén elismerték a nemességüket, és rokonuk, József (1803–1849) „megyei pertárnok” nemességéről is bizonyságot adtak, minthogy ő köztudomásúan Dallos Márton leszármazottja (fiának, Józsefnek fia) volt, és a nemesi jogok és szabadságok gyakorlásával élt.

A Dallos família 1842. évi folyamodása

Az irat jelzete: HU-MNL-GYMSMSL-IV.1.b. 4566/1842

Dallos Márton unokája, Pál veszprémi egyházmegyés lelkipásztor volt. Életrajza szerint Mátra-Verebélyi Dallos Pál 1802. május 18-án született, és 1825. április 2-án szentelték pappá.  1833-ban káplánként szolgált Lekéren, 1834-ben Felső-Őrsön, 1835-ben Rimócon. A következő évben beosztás nélkül Legénden tartózkodott, majd 1838-ban Pozsonyban, 1843-ban Esztergomban, 1844-ben Muzslán lett káplán, 1846-tól 1852-ig pedig plébánoshelyettes (adminisztrátor) Kirván. Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc idején – bár 1848-ban Tétény község elöljárói Berghammer Károly plébános utódaként szerették volna őt látni – 1849. május 21-én egy „meglehetősen zavaros levélben” kérte Görgei Artúrt, nevezze ki bármely lovasezredhez káplánnak. Kérését nem teljesítették, 1852-ig állomáshelyén maradt. Mint nyugalmazott lelkipásztor 1861. december 8-án Sopronban hunyt el. Az egyik egyházi szónoklata nyomtatásban is megjelent (Egyházi szent beszéd, melyet nagypénteken Krisztus koporsója fölött Szent-Király-Szabadjai templomban tartott. Veszprém, 1853). A máriacelli búcsújáróhely 700. éves jubileumára magyar és német nyelvű imafüzetet állított össze (Üdvös emlék a hétszázados bucsú évrül. Sopron, 1857.; Heilsame Erinnerung der 700-jährigen Jubel Feier am wunderreichen Orte Maria-Zell in Steyer-Mark. Oedenburg, 1857).

Dallos Pál 1857-ben megjelent munkája

Az irat jelzete: HU-MNL-GYMSMSL-Könyvtár, 8/366

Levéltári iratanyagok:

HU-MNL-GYMSMSL-IV.1.b. Sopron Vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai; Közgyűlési iratok, 4566/1842.

Szakirodalom:

Cs. Katona Imre: A fertődi (eszterházai) kastély kialakulása. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények, 3. (1959) 1–2:77–129.

Künstlerné Virág Éva: A Széchényi család levéltára és levéltárosai a 18–19. században. Soproni Szemle, 65. (2011) 2:153–170.

Némethy Ludovicus: Series parochiarum et parochorum Archi-Dioecesis Strigoniensis, ab antiquissimis temporibus usque annum MDCCCXCIV. Strigonii, MDCCCXCIV, 538.

Péczely Béla: A fertődi (eszterházi) kastély ismeretlen magyar verses leírása 1781-ből. Soproni Szemle, 11. (1957) 3–4: 215–230.

Sümeghy Dezső: Sopron vármegye levéltárának történetéből. Levéltári Híradó, 6. (1956) 1:59–112.

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. kötet. Budapest, 1893, 574.

Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészi hierarchiája 1848–49-ben. Hadtörténelmi Közlemények, 108. (1995) 4:78–109.

Kelemen Dávid