100 éve hunyt el Juhász Mihály királyi tanácsos, Hódmezővásárhely leghosszabb ideig szolgáló polgármestere

A dualizmuskori Magyarországon nem ment ritkaságszámba, hogy valaki hosszabb ideig irányította azt a törvényhatósági joggal felruházott várost, ahol élt. Példának okáért a szegedi Pálfy Ferenc 1872 és 1904 között, 32 éven át, a debreceni Simonffy Imre 1875 és 1902 között, 27 évig vezette polgármesterként a rá bízott települést. Azt a körülményt, hogy egyes személyek miért maradhattak évtizedekig ebben a felelős pozícióban, már nem lehet pusztán azzal magyarázni, hogy úgy mozgatták a helyi politikai szálakat, hogy az nekik a legmegfelelőbb legyen. A kiegyezés utáni magyar közigazgatás már a helyi vezetőktől is szakértelmet kívánt meg, és a fent említett polgármesterek is magas szinten folytatták városépítő politikájukat, és ezt a törvényhatósági bizottságok azzal honorálták, hogy több ciklusra is bizalmat szavaztak nekik, ezzel is kifejezve, hogy nélkülözhetetlenek a város működése szempontjából.

Darvassy István: Juhász Mihály királyi tanácsos, polgármester arcképe (1923)

Hódmezővásárhelyen Juhász Mihály volt az a politikus, aki legtovább szolgálta a várost polgármesterként: 1898. januártól majdnem 21 éven keresztül, 1918. október 26-ig állt a városi tisztviselői kar élén. Működése alatt folytatódott az az urbanizációs lendület, amely a millenniumhoz is kapcsolódva vette kezdetét, és polgármestersége végére Vásárhely lakóépületeinek nagy része megújult.

Juhász Mihály esetében minden adott volt ahhoz, hogy helyben karriert építsen fel. Hódmezővásárhelyen látta meg a napvilágot 1852. november 8-án. A családi legendárium szerint felmenőit vissza tudta vezetni Méliusz Juhász Péterig (1535–1572), az első debreceni kálvinista püspökig. Az időközben nemességet szerzett Juhász család egyik tagja az 1770-es években Hódmezővásárhelyre költöző Juhász Gergely református prédikátor, akiről mindeddig más adatot még nem találtunk. 

Juhász Mihály édesapja nemes Juhász Pál (1807–1893) gazdálkodó, édesanyja Nagy Mária. A nemesi származás is arra indította a református szülőket, hogy fiukat taníttassák. A református líceumban tett érettségi vizsgát követően jogi tanulmányokat folytatott Pesten, majd oklevele kézhez vétele után visszatért szülővárosába, ahol megnyitotta ügyvédi irodáját. Hamarosan feleségül vette Kamotsay Máriát (1859–1939), akivel közösen hét gyermeket tudtak felnevelni. Juhász Margit (1883–1936) a tabáni református lelkészhez, Losonczi Endréhez (1873–1970) ment feleségül. Juhász Imre (1883–1938) a Bihar vármegyei Magyarhomorogd református lelkészeként alapított családot. Juhász Ágnes (1887–1943) Virágos Lajos (1879–1968) MÁV-állomásfőnök feleségeként és Virágos Mihály (1918–2007) operaénekes édesanyjaként vált ismertté. Az ifjabbik Juhász Mihály (1886–1949) édesapja példáját követve jogászként végzett, és utána ő maga is a vásárhelyi városi tanácsnál helyezkedett el, ahol tanácsnokságig vitte. Első világháborús érdemeiért Horthy kormányzó vitézzé avatta. Juhász Béla a háború után is maradt a katonai pályán: édesapja halálakor huszártiszt Szombathelyen. Juhász István (1888–1950) előbb Tata-Tóvárosban gyógyszerész, majd hazaköltözött Hódmezővásárhelyre. A hetedik gyermek, az 1902-ben született Juhász Mária apja halálakor még hajadon volt, és anyai gyámság alá került nagykorúvá válásáig.

  Juhász a törvényhatóság szolgálatába 1880. január 18-án lépett. Tehetségének és szorgalmának köszönhetően viszonylag gyorsan haladt előre a hivatali ranglétrán. Karrierje szempontjából az sem elhanyagolható, hogy neve nem merült fel az 1880-as évek közéleti botránya, az Adamovics-féle sikkasztás kapcsán, hanem mint városi főügyész, maga járt élen az ügy felderítését illetően. Már az 1870-es évek második felében bekapcsolódott Vásárhely egyesületi életébe: 1877-ben tagja a Városi Dalárdának, polgármesterré választása után annak (és a Szanatórium Egyesületnek) elnöke.

1893-ban váratlanul meghalt Molnár Mór árvaszéki elnök. Az ilyenkor szokásos törvényhatósági bizottsági választás során Juhász került a helyére. Emellett a Hódmezővásárhelyi Református Egyházközség presbiterévé is megválasztották, és ebben a minőségben jó kapcsolatokat alakított ki egyebek mellett Garzó Imrével, valamint Szeremlei Sámuellel és a többi lelkipásztorral is.  Ez a körülmény az 1895. évi református főgondnok-választásnál bírt jelentőséggel. Ez év nyarán Baksa Lajos polgármester, az 1893-ban megválasztott főgondnok lemondott, végső soron Szeremleivel és a presbitérium egyes tagjaival támadt ellentétei miatt. A presbitérium csak többszöri nekifutásra, 1895. decemberben választotta meg az egyház új főgondnokát Juhász Mihály személyében, aki végül 130 szavazatot kapott az eredetileg elindulni nem szándékozó Baksa 40 voksával szemben. Így folytatódott az a hagyomány, mely szerint a református egyház világi elnöke egyben a város polgármestere, akitől az egyházi elöljárók nagyszabású terveik megvalósítását várják. Főgondnokként rá hárult a feladat, hogy az új gimnázium zavartalan felépítését biztosítsa, továbbá három új református templom (újvárosi, tabáni, susáni) építését is folyamatba kellett tenni. Ennek érdekében a presbitériumban gyorsan véget vetett a megosztottságnak. (A református egyházközség világi elnöki tisztét tizenöt éven át, 1910 végéig látta el, a lelkészek és a presbiterek legnagyobb megelégedésére.)

Juhász Mihálynak hamarosan ismét meg kellett mérkőznie Baksa Lajossal. Ezúttal a polgármesteri szék volt a küzdelem tétje. Juhász pártján a Szeremlei által vezetett református egyházközség tisztikara, a befolyásosabb városi képviselők (Kovács József téglagyáros, Garzó Imre stb.), míg Baksát főleg a kevésbé ismert, kisebb vagyonú és fiatalabb bizottsági tagok támogatták. A sajtó is inkább a polgármester-váltás mellett tette le a garast. A választást alighanem az újabb városházi sikkasztási ügy döntötte el, amelyet maga Baksa polgármester hozott nyilvánosságra az 1898-as év elején, és amellyel kapcsolatban két rendőrségi tisztviselő, Póka László rendőrkapitány és ifj. Gosztonyi Sándor fogalmazó (a város korábbi országgyűlési képviselőjének fia) öngyilkosságot követett el. Az ügy nyomán kialakult hangulat már önmagában elég volt ahhoz, hogy a város törvényhatósági bizottsága leváltsa az addigi polgármestert, aki végül 89:112 arányban alulmaradt Juhász Mihállyal szemben.

Juhász, amikor megválasztották, talán maga sem gondolhatta, hogy sokáig fog Vásárhely polgármesteri székében maradni. Ennek ellenére gyorsan nyilvánvalóvá tette, hogy nem Szeremlei és Kovács József „bábja”, hanem a város ügyeit határozottan és eredményesen képviselni akaró, erélyes politikus, aki annak ellenére, hogy nem eszközölt komolyabb változtatásokat az elődjétől megörökölt tisztviselői karban, megkövetelte a hivatali fegyelmet és igyekezett elejét venni a további, esetleges sikkasztásoknak és más, hivatalnokhoz méltatlan cselekedeteknek.

Az első világháború végéig még két alkalommal tartottak általános tisztviselő-választást: 1904-ben és 1910-ben. (1916-ban a háború miatt nem került sor a tisztviselői kar megválasztására.) Mindkét alkalommal a polgármesteri tisztségre csak egyetlen pályázó akadt a hivatalban lévő Juhász Mihály személyében. Ez a helyzet azzal magyarázható, hogy Juhász 1898. évi megválasztásakor azonnal munkához látott. Az elődje által folyamatba tett ügyeket (Nyári Színkör, gimnázium, kórház, állami elemi népiskolák építése) folytatta és sikeresen be is fejezte, továbbá a város megújításához a közvéleményt közös nevezőre tudta hozni. A hagyományos pártharcokat is sikerült lecsillapítania. Juhász Mihály szülővárosa tisztelete mellett az uralkodó elismerését is kivívta azzal, hogy részére és több kollégájának királyi tanácsosi címet adományozott 1903-ban. Ezt a kitüntető címet Juhászon kívül más hódmezővásárhelyi polgármester nem kapta meg.

Még egy beszédes tény: összesen nyolc főispán tevékenykedett a Juhász-érában Vásárhelyen: az 1898. júniusban, 12 év után leköszönt Kállay Albert; az 1898 és 1901 között hivatalban lévő báró Thoroczkay Viktor; az 1901 és 1905 között szolgáló ifj. Lukács György; az 1906-ban kinevezett és botrányos körülmények között dolgozó, Kecskemétről átkerült darabont főispán, dr. Nagy Mihály; az 1907-ig regnáló Fábry Sándor; az 1908 és 10 közötti időszak főispánja, Spilka Antal; a hét évig hivatalban lévő Cicatricis Lajos, végül a harmadik Wekerle-kormány kinevezettje, Justh János. Juhász Mihály emberi és politikusi képességeit jellemzi, hogy az egyes főispánok (pl. Thoroczkay, Nagy Mihály) botrányaitól távol tartotta magát, illetve reálisan kezelte a kialakult helyzetet.

A Zrínyi utca elején, Sándy Gyula tervei szerint 1901-ben felépült Kaszinó

(MNL CSCSVL HL Képes levelezőlapok gyűjteménye)

A kormány felismerte, hogy Magyarország modernizálása a nagyobb városok adósságának konvertálásával, vagyis hosszabb lejáratúvá tételével is célravezető. Hódmezővásárhelyen is az adósságrendezés ezen módszerének alkalmazásával hajtották végre a város infrastruktúrájának, sőt arculatának általános fejlesztését.

Az új polgármester idején ismét lendületet vett a város arculatát jelentősen átalakító magánház-építési mozgalom, de szép számmal emeltek újabb középületeket is. A századfordulót követő első években készült el a járásbíróság új épülete a Hódi Pál utcában, a Nagytakarék új székháza a Kossuth téren, valamint a Kaszinó a Zrínyi utca elején. 1902-ben épült fel a zárda, vagyis a katolikus leánynevelő Intézet az Andrássy úton, 1905-ben a Fekete Sas vendégfogadó új, impozáns épülete készült el Pártos Gyula tervei alapján. Kossuth Lajos egész alakos szobrát (Kallós Ede alkotását) 1903-ban avatták a róla elnevezett főtéren. A három református templom mellett az unitáriusok temploma is elkészült 1910-ben. A zsinagóga mai formáját – Müller Miksa tervei alapján – 1907-ben nyerte el. Mártélyon 1911-ben szentelték fel a római katolikusok templomát.  

A Hódmezővásárhelyi Első Takarékpénztár (Nagytakarék) újonnan épült székháza és Kossuth

Lajos szobra a róla elnevezett téren (MNL CSCSVL HL Képes levelezőlapok gyűjteménye)

Az iskolahálózat is jelentős fejlődésen ment keresztül. Az állami bel- és külterületi iskolák közül kéttucatnyi intézmény (pl. Mártély, Bodzáspart, Sóshalom) kapott új típusterv szerinti épületet, amelynek homlokzatát a legtöbb esetben Hódmezővásárhely címere díszíti. Az új iskolákat a szakképzett tanítók mellett már korszerű taneszközökkel, a diákokat pedig megfelelő minőségű tankönyvekkel is ellátták. Ezzel a tanköteles korú gyermekek rendezettebb körülmények között tanulhattak.

Az 1909-ben felépült bodzásparti állami elemi népiskola 1926-ban

(MNL CSCSVL HL Fényképek gyűjteménye)

Kulturális téren fontos eredménynek számított a Nyári Színkör, Hódmezővásárhely első állandó színházának felépülése és átadása „a város közönségének”. A Népkertben, a Szőnyi utcával szemközt, jórészt fából készült színház Kolbenheyer Viktor (1858–1900) fővárosi építész egyik utolsó munkája. 1950-ben elbontották, emlékét az épületből származó egyetlen gerenda őrzi.

A népkerti Nyári Színkör korabeli képes levelezőlapon (MNL CSCSVL HL Képes levelezőlapok gyűjteménye)

A másik nagy kulturális fegyvertény, amely megvalósult: Szeremlei Sámuel ötkötetes várostörténeti monográfiájának kiadása 1900 és 1913 között. A tudós lelkész a millenniumra szerette volna befejezni fő művét, de ez bokros hivatali teendői miatt csak a századfordulón és az utána következő években sikerült. A kiadáshoz elengedhetetlen volt a Szeremleivel kölcsönös tiszteleten alapuló munkakapcsolatot ápoló, és nem mellesleg református főgondnokként is tevékenykedő Juhász Mihály segítsége is.

A már korábban is a két fő politikai oldal nézeteit képviselő helyi sajtó is színesebbé vált azáltal, hogy Hódmezővásárhelyen telepedett le és alapított újságot a nagyváradi illetőségű Kun Béla (1878–1954) újságíró. 1905-ben indult Vásárhelyi Reggeli Újságja (amely hamarosan napilappá vált) révén politikai eredményt is elért: 1910-ben Vásárhely országgyűlési képviselőjévé választották, köszönhetően annak, hogy a földművesek, iparosok, kereskedők hirdetéseit rendkívül kedvező áron közzétette.

A város közlekedése is jelentős fejlődésen ment keresztül, ami köszönhető annak is, hogy a fontosabb belterületi útvonalakat „kikövezték”, azaz téglaburkolattal látták el. A fiákerek terjedése mellett az első automobilok is megjelennek a századforduló Vásárhelyén. A vasúthálózat fejlődésével a közlekedés és a szállítás is felgyorsult, ami a folyamatban lévő beruházások gyorsabb megvalósulását segítette.  A telefon is Juhász Mihály hivatali idején kezdte meghódítani a várost. Az első előfizető a városban Kovács József téglagyáros volt, akinek értelemszerűen 1-es lett a telefonszáma. A postahivatal 1897-ben a református főgimnázium által üresen hagyott ógimnáziumi épületszárnyba költözött. Ez a kedvező körülmény a kézbesítési szolgáltatások fejlődéséhez is hozzájárult.

A város közegészségügye is jelentős fejlődésen ment keresztül. Az Erzsébet szemkórház is bővült, és gyakorlatilag kezdetét vette a közkórházzá történő fejlesztése is, ami az 1920-as években fejeződött be. A gyógyintézetet felkereső betegek a képzettebb orvosoknak köszönhetően egyre szakszerűbb ellátásban részesültek. A városban és külterületén is tucatszámra fúrták az artézi kutakat, és ezáltal a lakosság mellett a háziállatok is tiszta, egészséges ivóvízhez jutottak. Az emberek egyre jobban odafigyeltek a higiéniára is, melynek köszönhetően Vásárhelyen is számos fertőző betegség eltűnt, vagy jelentősen visszaszorult. Ebben a munkában élen járt dr. Imre József szemész főorvos, kórházigazgató, valamint 1909-től utóda, dr. Genersich Antal.

Az Erzsébet Kórház korabeli képes levelezőlapon (MNL CSCSVL HL Képes levelezőlapok gyűjteménye)

A viharsarki parasztmozgalmak, köztük a Szántó Kovács János nevével fémjelzett megmozdulással, arra indították a kormányzatot, hogy intézkedéseket tegyen a legszegényebb társadalmi rétegek nyomora és elesettsége ellen. Egyúttal elejét szándékozta venni annak, hogy a nyomorgó, munka nélkül maradó napszámosok, gazdasági cselédek, béresek csatlakozzanak az erősödőben lévő szociáldemokrata mozgalomhoz. Ezeknek az intézkedéseknek a leginkább kézzelfogható eredménye az országos munkáslakás-építési akció, amelynek eredményeként Hódmezővásárhelyen is több tucat család jutott házhelyhez, amelyen a családfők – kőművesek segítségével – saját lakóházukat felépítették. A munkáslakás-építési akciónak három nagyobb szakasza közül az első, az 1900-as évtized esett Juhász Mihály polgármesterségének idejére.

A külterületen Vásárhelykutas fejlődött a legintenzívebben, köszönhetően Gregus Máté (1861–1938) mintagazdának és törvényhatósági bizottsági tagnak, akit az utókor a „homoki apostol” jelzővel illetett. Egy kis ízelítő 1918 előtti tevékenységéből: vasútállomás létesült, megalapította a Hangya fogyasztási és értékesítési szövetkezet kutasi fiókját, valamint előkészületeket tett a kutasi közigazgatási kirendeltség megalakítására, segítette a helyi katolikus és református templomok és lelkészi hivatalok megvalósulását, vagyis jelentős lépéseket tett Kutas községgé szervezése érdekében. Községépítő törekvésében Juhász Mihály, majd utódja, Soós István segítségére biztosan számíthatott.

Juhász Mihály közel huszonegy évig vezette Hódmezővásárhelyt 1898. január 23. és 1918. október 26. között. Nyugdíjazását elsősorban a törvény szerint elért, sőt meghaladott korhatár miatt nyújtotta be. Ugyanakkor – a tiszti főorvos által is igazolt – általános kimerültsége miatt, nyugdíjügye elintézéséig szabadságának meghosszabbítását kérte. Távozása után néhány nappal bekövetkezett az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása. A forradalmi események Hódmezővásárhelyre is beköszöntöttek. Az igazi megpróbáltatást a tanácsköztársaság és az utána következő román megszállás esztendeje követte, amely az amúgy is betegeskedő Juhász Mihályt nagyon megviselte, mert veszélyben látta azokat az eredményeket, amelyeket Vásárhely fel tudott mutatni az előző évtizedekben. 1920. március 2., a románok kivonulása után kapcsolódott be a közéletbe a törvényhatósági bizottság örökös tagjaként. 1923. február 23-án, 70 éves korában érte a halál. A Kincses temetőben helyezték végső nyugalomra.

Juhász Mihály halálakor nem hagyott hátra végrendeletet. Vagyonát hét gyermeke örökölte. A törvényhatósági bizottság tett egy tiszteletreméltó gesztust emlékére: alapítványt hozott létre, amelyet a következőképp nevezett el: Hódmezővásárhely városnak Juhász Mihály volt polgármester emlékére tett jutalomdíj alapítványa. Az alapítványtevők célként az alábbiakat jelölték meg : „A tőke örök időn keresztül való megőrzése mellett a kamatok évenként első sorban Juhász Mihály nyug. polgármester leszármazói közzül a főgymnasiumot jó eredménnyel végző oly fiú vagy leány tanulónak adandók ki, kik tanulmányaikat valamely felső iskolán tovább folytatni kívánják, vagy művészi tanulmányt folytatnak, ilyenek nem létében másod sorban városi tisztviselők szorgalmas jó magaviseletű, hazafias, magyar nemzeti szempontból nem kifogásolható, szegény sorsú, főgymnásiumot végzett és a fentebb körülírt tanulmányait tovább folytató gyermeke részére adandó ki.” Az alapítvány alaptőkéje ezer arany korona, amely 1925-ben, az alapítvány tételekor 17 millió papír koronának felelt meg.

Szülővárosa más módon is őrizte az egykori polgármester emlékét. A törvényhatósági közgyűlés és a tanács – miután Juhász Mihály elbúcsúzott tőlük – intézkedett portréjának megfestése iránt. A megbízók szerették volna, ha a képet Tornyai János készíti el, de az idősödő mester kifogásai miatt a választás végül a szintén vásárhelyi illetőségű Darvassy Istvánra (1888–1960) esett, aki a festményt a (még Tornyai miatt) módosított határidőre elkészítette és leszállította Hódmezővásárhelyre. Ekkor azonban Juhász Mihály már nem élt.

A Kincses-telepen, ahol több tucat munkásház is felépült a 20. század első évtizedében, az egyik utcát Juhász Mihályról nevezték el 1923-ban. Utódai, Soós István és Endrey Béla is Juhász életművét tekintették követendő példának, hiszen pályájuk elején mindketten a királyi tanácsos beosztottai voltak a városházán. Munkásságukkal igyekeztek méltóképpen folytatni azt a városépítő tevékenységet, melyet húsz évig hivatalban lévő elődjük magas szinten művelt. Az 1949-es utcanév-változtatási hullámnak a Juhász Mihály utca is áldozatul esett: a közterület a Horthy-rendszer mártírjaként évtizedekig köztudatban tartott Fürst Sándor kommunista politikus nevét kapta, akinek a városhoz nem volt köze. A rendszerváltás óta azonban az utca ismét Juhász Mihály nevét viseli.

Juhász Mihály emlékét azért is fontos megőrizni emlékezetünkben, mert hosszúra nyúlt hivatali időszakában minden lehetőséget megragadott annak érdekében, hogy szülővárosa igazi 20. századi településsé fejlődjön. Ez alatt a húsz év alatt Vásárhely köz- és magánépületeinek többsége megújult, továbbá a külterület egyes részein (Mártély, Vásárhelykutas) is megindult a községgé, közösséggé válás folyamata. A húsz év alatt végbement változások nemcsak a városon és környékén látszottak meg, hanem az emberek mentalitásában is pozitív elmozdulás tapasztalható: a polgári öntudat fejlődése az egyesületek gyarapodásán és változatosabbá válásán, a bennük tevékenykedő tagok számának növekedésén is tetten érhető. Az egészségügyi mutatók javulása, a születéskor várható élettartam növekedése, a kötelező elemi tankötelezettség anyagi és fizikai feltételeinek biztosítása Juhász Mihály polgármester koordináló tevékenysége nélkül minden bizonnyal nehezebben valósult volna meg.

Források, irodalom:

Hódmezővásárhelyi Református Egyházközség Levéltára. Presbitériumi iratok 695/1895. Az 1895. decemberi főgondnokválasztás jegyzőkönyve.

MNL CSCSVL HL Hmvhely Városi Tanács iratai. II. 3517/1918. Juhász Mihály kir. tanácsos, polgármester nyugdíjazását kéri

MNL CSCSVL HL Hódmezővásárhely Városi Tanács iratai. II. 5133/1921. Juhász Mihály arcképének megfestése

MNL CSCSVL HL Hmvhely Városi Tanács iratai. II. 696/1923. A Juhász Mihály városi ösztöndíj ügye, 1923–1949.

MNL CSCSVL HL Hmvhely Thj. Város Árvaszékének iratai 1680/1923. Juhász Mihály hagyatéki ügye

MNL CSCSVL HL Képeslapok gyűjteménye; fényképek gyűjteménye

Vásárhelyi Reggeli Újság, 1923. február 25. 1.: Juhász Mihály

Kruzslicz István Gábor: Juhász Mihály. In: Hódmezővásárhely Törvényhatósági Jogú Város történeti almanachja 1873–1950. Szerk. Kovács István. Hmvhely, 2003. 132–135. (A Juhász Mihályról készült festmény reprója: 244.)

Varsányi Attila: A hódmezővásárhelyi főispánság története (1873–1950). Szeged, 2013. Tanulmányok Csongrád megye történetéből XL.) 67–199.

Presztóczki Zoltán: Baksa Lajos. In: A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve 2015. Szerk. Kovács István, Presztóczki Zoltán. Hmvhely, 2015. 7–26.

Presztóczki Zoltán