Rákóczi pátense az ungvári „németek” elvonulásáról

Írta: Oláh Tamás

A Rákóczi-szabadságharc 1703 nyári kitörését követő időszak nagy területi nyereségeket hozott a zömmel könnyűfegyverzetű kuruc hadak számára, azonban a jobban kiépített erődítmények bevételével már nehezebben boldogultak, mivel Rákóczi újonnan szerveződő haderejéből hiányzottak a korszerűbb várak, erődök ostromlásához szükséges tüzérségi eszközök és az ostromműveletek vezetéséhez értő katonatisztek, hadmérnökök. Ilyen esetekben nem maradt más hátra, mint a körülzárás, kiéheztetés, amely azonban, ha hosszú ideig elhúzódott, nagy megpróbáltatásokkal járt a blokád alá vont erősségek környező területei lakossága számára, amelyeknek élelmeznie kellett az ostromlókat, – sőt, ha gyenge volt az ostromzár és az ostromlottak szét tudták zúzni, mint előfordult ez Szatmár, vagy Várad esetében is – és az ostromlottakat is. A polgári lakosságnak volt azonban még egy további hadellátási kötelezettsége is, amely immár az ostromok befejezése után jelentkezett, ez pedig nem volt más, mint azon helyőrségek szállításának és élelmezésének biztosítása, amelyek szabad elvonulás fejében kapituláltak. Most egy erre vonatkozó 1704. évi forrást közlünk Zemplén Vármegye Levéltárából.

Ung vármegye legnagyobb, legjobban megerődített vára, az ötszögű, kapuvédművel és újolaszrendszerű fülesbástyákkal, valamint várkastéllyá átalakított, masszív építésű belső várral rendelkező, de a 18. század elejére már nem a legkorszerűbb erősségek közé számító Ungvár vára századokon át a Homonnai Drugeth család egyik fő birtokközpontja és erőssége volt, a 17. század végén került gróf székesi Bercsényi Miklós aranysarkanytyús lovag birtokába. 1688 farsangján ugyanis az akkori császári ezredes és mezőszegedi főkapitány elvette feleségül gróf Homonnai Drugeth Krisztinát, Homonnai Drugeth György és gróf Esterházy Mária leányát és e házasság, majd az 1692. február 10-ei keltezésű, uralkodó által megerősített zálogszerződés juttatta többek között Ungvár várának birtokába az ifjú császári ezredest, királyhű arisztokratát, aki 1691/1692 óta immár Ung vármegye örökös főispánja is volt.[1]

Bercsényi 1697 táján került jó barátságba II. Rákóczi Ferenccel, majd közösen fogtak hozzá egy Habsburg-ellenes főúri-köznemesi szervezkedésbe 1698–1699 körül, amelynek célja a Habsburg-uralom felszámolása volt a franciákkal és Lengyelországgal szövetségben, kihasználva az 1700/1701 fordulóján a spanyol Habsburg-ház kihalása következtében kirobbanás küszöbén álló spanyol örökösödési háború kínálta kedvező nemzetközi környezetet. A szervezkedés 1701 tavaszi lelepleződését követően Bercsényi brunóci kastélyából Lengyelországba menekült, nagy kiterjedésű birtokait pedig lefoglalták és kamarai kezelésbe kerültek, ungvári várában pedig a török elleni visszafoglaló háború időszakától, a Thököly-felkelés 1685-ös bukása óta császári helyőrség állomásozott, amelyet az 1692-es szerződés is megerősített. A várat a 17–18. század fordulóján kiadott „várrombolási rendeletek” sem érintették, mivel a császári hadvezetés stratégiai fontosságú helynek nyilvánította, amelynek a felső-magyarországi, rebellióra hajló lakosság megfékezésében szántak továbbra is szerepet, ugyanakkor a védelmére a Rákóczi-szabadságharc előestéjén kisebb létszámú, kb. egy századnyi császári gyalogságot is elégségesnek tartottak.[2]

A Lengyelországba menekült Bercsényi, akihez a bécsújhelyi rabságból való szökését követően 1701. november 24-én Varsóban Rákóczi is csatlakozott, folytatták a szervezkedést. Így Bercsényi már 1701 augusztusában emlékiratot küldött Du Heron lengyelországi francia követnek egy francia és lengyel segítséggel kirobbantott Habsburg-ellenes felkelés lehetőségeiről és feltételeiről. Rákócziék nemzetközi támogatásra irányuló várakozása ugyanakkor, részben a lengyelországi politikai helyzetnek a „nagy északi háborúval” összefüggő kedvezőtlen változásai miatt, 1702 végére hiábavalónak tűnt. Ezzel párhuzamosan azonban az 1702–1703-ban felerősödő, Esze Tamás és köre vezette Habsburg-ellenes hazai népi (paraszti–kisnemesi) szervezkedéssel való kapcsolatteremtés, illetve ezzel egy időben a Habsburg Birodalom spanyol örökösödési háború miatti növekvő nyugat- és dél-európai katonai lekötöttsége és ezzel összefüggően magyarországi haderejük létszámcsökkentése megteremtette a lehetőséget egy fegyveres felkelés kirobbantására, amely 1703 májusában a brezáni kiáltvánnyal és a tiszaháti felkelés kirobbantásával vette kezdetét.[3]

A Rákóczi-szabadságharc kitörését követően Rákóczi és Bercsényi Lengyelországban maradtak, mivel lengyel főúri támogatóiktól fegyveres segítséget, a francia követtől, Bonnac márkitól pedig segélypénzeket kívántak szerezni a Habsburg-ellenes küzdelem támogatására. Rákóczi azonban értesülve a tiszaháti felkelés kitöréséről, hazaindult június elején és útját a tiszaháti felkelők június 7-ei dolhai vereségéről értesülve is tovább folytatta. Még a határ lengyel oldalán, június 14-én Klimiecnél találkozott a Dolhánál szétugrasztott felkelők néhány száz főnyi, Esze Tamás vezette csapatával s élükre állva június 16-án átlépte a magyar határt. E közben Bercsényi Lengyelországban maradt, hogy a francia követtől, valamint a Rákóczit támogató lengyel főrendektől anyagi és katonai támogatást szerezzen, és ezek birtokában csatlakozott július 4-én a Felső-Magyarországra visszavezényelt Montecuccoli-vértesezred ellentámadása miatt a Keleti-Beszkidek hegyláncai között fekvő Zavadkára visszahúzódott Rákóczi vezette felkelő hadhoz.[4]

Rákóczi a zavadkai táborozás idején csapatait rendezettebb sereggé formálva július 7-én megindult, hogy kitörjön az Alföldre, ahol már újabb felkelő csoportok várták, hogy csatlakozhassanak hozzá. A tiszántúli hadjárat, amelynek sikerült jelentős területeket meghódítani, megnyerni a szabadságharc ügyének a Magyar Királyság északkeleti vármegyei nemességének egy részét, sőt kiterjeszteni a harcot az Erdélyi Fejedelemség területére is, Ungvárt sem hagyta érintetlenül. A vár, ahol 1703 nyarán is császári helyőrség állomásozott Franciscus Godefridus a Schwiedlich et Gsessau kapitány (hauptmann)^[5] commendáns parancsnoksága alatt, már a Rákóczi-szabadságharc kitörése kezdetén a kurucok elleni hadműveletek támaszpontja, Ungvárt érintve vonult fel Montecuccoli-vértesezred az 1703. június végi Munkács elleni támadásra, amely időlegesen visszaszorította Rákóczit a Kárpátok közé. A felkelés kiterjedését követően 1703 júliusában előbb a városba, majd augusztus hónap folyamán a vár falai közé húzódott be a kurucokhoz csatlakozni nem kívánó, vagy egyelőre kiváró ungi nemesség is, akik megesküdtek a király iránti hűség megtartására, és a vár végsőkig való védelmére, majd soraikból kapitányt és alkapitányt is választottak, megerősítve ezzel a helyőrséget. 1703. október–novemberében a várba szorult nemesség (nemesi felkelési) főkapitánya csicseri Orosz Ádám[6] alispán, alkapitánya pedig báró muraniczi Horváth Ádám.[7] 1703. november 2-ai lemondásuk után pedig a főkapitány csicseri Orosz Zsigmond, az alkapitány pedig Szentiványi János lett. Szentiványi érdekes alakja a szabadságharcnak, ő az, aki lovasaival Munkácsra vezette Rákóczi ellen a Montecuccoli-vértesek csapatát az 1703. június 28-ai rajtaütéskor, sőt meg is sebesült. Ungvár védelmében is jelentős szerepet játszott, majd a vár kapitulációja után Rákóczi szolgálatába lépve előbb Bercsényi hadsegéde, majd a fejedelem ezereskapitánya és udvari palotásezredének parancsnoka. 1709-től gyalogsági brigadéros, majd 1710-ben eperjesi kommendáns. 1711-ben aztán ismét fordított egyet a köpönyegén, és mint munkácsi városparancsnok és a vár gyalogságának parancsnoka, közreműködött Rákóczi utolsó bástyájának kapitulációjában, majd az 1703–1704. évi, koronás királya érdekében tett kurucok elleni szolgálatait méltató – még az ungvári kapituláció előtt megszerzett – bizonyságlevelekkel előmozdítva felemelkedését, országbírói ítélőmesterből és zempléni első alispánból előbb báró, majd beregi főispán lett.[8]

A tiszántúli hadjárat – kihasználva a Magyar Királyságban állomásozó császári haderő csekély létszámát – elsődleges hadműveleti célul, már 1703 előtt, a Rákóczi-Bercsényi-féle összeesküvés során is azt tűzte ki, hogy minél nagyobb területre kiterjessze a Habsburg-ellenes fegyveres küzdelmet, hogy ezzel szélesítse annak társadalmi és anyagi bázisát. Ennek megfelelően pedig a hadjárat kezdetén nem foglalkoztak Rákócziék az ellenálló várakkal, erősségekkel, feltehetően arra gondolva, amit még 1700-ban így fogalmazott meg a fejedelem: „aki úrrá válik a mezőben, ura lesz a váraknak is”. Rákóczi és Bercsényi ugyanis nem akartak sok időt veszíteni a szabadságharc kezdetén azzal, hogy megfelelő tüzér- és műszaki csapatok, hadmérnökök nélkül a várak ostromával bajlódjanak, mivel a felső-magyarországi várak többségéről, mint pl. Ungvárról is az volt a véleményük, hogy elhanyagolt állapotúak és gyenge helyőrségük miatt könnyen, ostromágyúk nélkül is bevehetőek és rövid időn belül kapitulálnak a felkelő hadak előtt. Ebbéli várakozásuk aztán nem feltétlenül teljesedett be, mint ahogy ez Ungvár esetében is megtörtént, ugyanis dacára annak, hogy a vár nem tartozott Felső-Magyarország legjobban kiépített és 1703-ban helyőrséggel is legjobban ellátott erősségei közé, mint amilyen Szatmár, Kassa vagy Eperjes volt, amelyek a szabadságharc kezdetén meglévő helyőrségükhöz 1703 nyarán – kora őszén komoly erősítéseket kaptak, Ungvár is képes volt több hónapig ellenállni a kuruc ostromzárnak.[9]

Ungvár váránál 1703 júliusában még nem voltak komolyabb harcok, azonban 1703 augusztusában a tiszaháti felkelésben résztvevő Ivan Beca, más néven Becza (Sobrán) János[10] által megszervezett ungi ruszin felkelők már támadásokat intézek Ungvár városa ellen. Ennek során augusztus 15-én elesett a városhoz húzódott megyei nemesség egyik tekintélyes tagja, Ung vármegye pénztárnoka, Ráthy Zsigmond, majd augusztus 18-án ismét rátört a városra, ahonnan a kurucok elhajtottak minden szarvasmarhát, így a nemesség és várőrség szarvasmarháit is. Az Ungvár környéki kuruc felkelők támadásait az tette szervezettebbé, hogy Rákóczi a Huszt megszerzésével lezáruló 1703. augusztusi ugocsa–máramarosi hadjárat sikere után Ilosvay Bálintot[11] küldi Munkács és Ungvár alá, hogy megszervezze a két vár ostromzárát. Ilosvay előbb a munkácsi blokád megszervezésével foglalkozik és a vár alatt az ostromzár parancsnokának a tiszaháti felkelés egyik szervezőjét, Pap Mihály[12] lovas ezereskapitányt hagyja, aki e tisztét a vár feladásáig tölti be.[13]

Munkács alól szeptember közepére vonult át Ungvárhoz Ilosvay, aki, többek között a Becza által megszervezett ruszinokkal szeptember 17-én megszállja Ungvár városát, ahonnan a várbeliek ellentámadása aznap még kiszorítja őket, de másnapi végleg elhódítják a császári helyőrségtől és a behúzódott nemességtől a várost és körülzárták a várat. A várba szorult nemességből némelyeknek egyébként 1703 őszére megrendült az uralkodó iránti hűsége, amely nem kerülte el a várparancsnok figyelmét sem és több gyanús személyt lefogatott, míg az ungi köznemesség egy része Haraszti Imre[14] vezetésével Rákóczi hűségére tért és csatlakozott az ostromsereghez. Az ostromot vezető Ilosvay Bálint ezereskapitány egyébként az kuruc sereg fegyelmének megszilárdítása érdekében 1703. szeptember 26-án Ungvár városában hadi edictumot ad ki, amelyben a katonai fegyelem ellen vétők részére súlyos büntetéseket helyez kilátásba, és amely rendelkezés fontos forrása a kuruc katonai igazságszolgáltatásnak. Az ostromzár vezetését aztán szeptember végén néhány napra báró Perényi Farkas,[15] mint a fejedelem Ungvár alatt hadainak directora veszi át, aki szeptember 30-án felszólítja a védőket a megadásra, de eredménytelenül. Egy hónappal később, 1704. október 29-én, az Ungvár alatti táborból az ungi köznemes, csicseri Orosz Tamás levélben fordult a várparancsnokhoz és rokonaihoz csicseri Orosz Ádámhoz és Zsigmondhoz, amelyben rá akarta bírni őket, hogy kezdjenek tárgyalásokat a vár feladásáról, és ne álljanak tovább ellen, és azzal fenyegette meg őket, hogy ha tovább „keménykednek”, a Rákóczi oldalán harcoló „Idegen hadak” prédájává válnak. Ezt követően rövidesen, november 1-jén Rákóczi megbízta a vár feladásáról szóló tárgyalások vezetésével Buday István[16] ezereskapitányt és hajdúvárosi főkapitányt, mint „plenipotentiariust”. Buday nem tudta ugyan Ungvárt azonnali megadásra bírni, de annyit elért, hogy Ung vármegye közönsége november 2-án elhatározta a fegyverszünetet az ostromlókkal, valamint a várbeliek maguk közül, az Orosz Tamás fent idézett levelében szereplő módon „zálogokat” küldtek ki biztosítékul és tárgyaltak is a szembenálló felek. Az ostromzár parancsnoka aztán 1703. november végén báró Sennyey Pongrác[17] lett, akinek, úgy tűnik, helyre kellett állítani a katonai fegyelmet és meg kellett teremteni a parancsnoki tekintélyt is, mivel úgy tűnik az ostromzárban szolgáló kuruc hadak nem akartak senkitől sem függeni és félő volt, hogy a hadak szétoszlanak, ami veszélyeztette volna az ostromzár sikerét. Erre utal a kurucokkal rokonszenvező ungvári prédikátor, Újhelyi István levele is, aki 1703. december elején arra kérte a fejedelmet, küldjön erősítést, mert anélkül nagy veszedelem fenyegeti az ostromlókat.[18]

Ungvár ostromában 1704 tele hozott fordulatot. Ebben az időszakban a szabadságharc további küzdelmei és a felső-magyarországi hadszíntér birtoklása szempontjából nagy jelentőséggel bírt, hogy a kuruc hátországban lévő, kisebb helyőrséggel rendelkező, elszigetelt császári várak sorra adták meg magukat, így 1704 januárjában kapitulált Tokaj, Kővár, Murány. Őket követte aztán Munkács és Ungvár. Az 1703 kora őszétől körülzárt munkácsi vár tiszti küldöttsége 1704. február 16-án, Miskolcon írta alá a kapitulációs okmányt, majd március 1-jén adták át a várat Vay Ádám udvari kapitánynak, Rákóczi megbízottjának. Ezt követően a császári helyőrség a vár parancsnokával, Wolfgang Georg Auersperg ezredessel^[19] az élen kivonult a várból és a megállapodás szerint szabadon távozhatott Bereg, Ung, Zemplén és Abaúj, illetve a kis-honti kerület, Nógrád és Nagy-Hont vármegyéken keresztül a császári kézen lévő Komárom váráig. A kapitulált helyőrség élelmezéséről, szállításáról és katonai kíséretéről Rákóczi rendeleti úton gondoskodott, ugyanis mindazon vármegyéknek, ahol a császáriak átvonultak, rendeletet küldött, amelyben szabályozta kötelezettségeiket. Ezt ismerjük Zemplén és Nógrád vármegyékből is, amelyből most a témánk szempontjából érdekesebb zempléni rendeletről ejtenék néhány szót. Rákóczi 1704. február 24-én, első miskolci táborozása során adta ki Zemplén vármegye számára azon rendeletet, amelyben értesíti őket Munkács kapitulációjáról és arról, hogy a kivonuló várőrséget a megállapodás szerint Lónyay Ferenc[20] és Ilosvay Ábrahám[21] kísérik Bereg vármegyével – azaz a megye nemesi felkelésével – és a fejedelem karabélyos seregével Nagymihály felé. Rákóczi utasítja a vármegyét, hogy tegyen olyan rendelkezést, amelynek értelmében az ungi–zempléni megyehatáron fekvő Nagymihálynál a Bereg vármegyei kísérő seregeket a sajátjaival váltsa fel és kísérje a németeket a halmaji és szentistvánbaksai hidakig, ahol majd Abaúj vármegye váltja fel őket Rákóczi parancsából. Arra is utasítást ad Rákóczi, hogy a németek szállítására álljon készen hatvan négyökrös szekér és hatvan pár ökör, hogy a Bereg vármegyei szekereket és vonómarhákat felváltsák, továbbá a Szerencs és Szikszó felé vezető útjuk során a vármegye gondoskodjon a németek számára szállásról és élelmezésről, amelyet a mellettük levő commissariusok utasítása szerint fogyatkozás nélkül osszanak ki számukra. A császári helyőrség kíséretével megbízott Lónyay Ferenc és Ilosvay Ábrahám is kapcsolatba lépett ezt követően Zemplén vármegyével és a munkácsi blokádból, február 28-án levélben közölték, hogy megkapták Rákóczitól a Munkácsról kivonuló német helyőrség menetvonaláról szóló parancsot, amely Ungvártól Nagymihály felé fog megszállni. Kérik ezért, hogy rendelkezéseket oda tegyen és az állomáshelyekről commissáriusa útján előre tudósítsa őket. Azaz látható, hogy a lakosság hadélelmezési–szállítási kötelezettsége a várostromok lezárulta után sem szűnt meg azonnal, hiszen amennyiben a védősereg szabad elvonulás fejében hagyhatta el az erősségeket, akkor bizony az érintett területek lakosságának kellett ellátni őket. Fontos továbbá Munkács kapcsán azt is megjegyezni, hogy Auersperg cs. várparancsnok a megállapodás ellenére nem jutott el a császári vonalakig, mivel Rákóczi utasítást küldött Lónyay Ferencnek, hogy Auersperget, vicecommendánsával, de Martini Montecuccoli-ezredbeli alezredessel fogja el, előbbit vigye Lévára, ahol tartsák fogságban. Auersperget aztán Léváról Bercsényi Murányba küldi és csak 1704 szeptemberében szabadul ki.[22]

Ezt követte az 1703 szeptembere óta mindeddig makacsul kitartó, de teljesen körülzárt, elszigetelt, és immár súlyos ellátási gondokkal is küszködő Ungvár kapitulációja. 1704 januárjában már az is felvetődött a várban megtartott ungi megyegyűléseken, hogy az élelmiszerkészletek szűkössége miatt a várba szorult nemesek feleségei, illetve egyes fegyverfogásra alkalmatlan és nélkülöző nemesek elhagyhassák a várat, de ebbe a várparancsnok nem ment bele, mondván, ha a nemesek és családtagjaik húsvétig kitartanak, segítséget kaphatnak. Az is nehezítette továbbá a vár helyzetét, hogy a várparancsnok bizalmatlan volt a nemességgel szemben, mivel voltak olyanok közöttük, akiket hűtlenséggel vádolt. Bizalmatlanságát növelte az is, hogy Bercsényi levéllel fordult Ung vármegye nemességéhez, de e levelet Schwiedlich feltartóztatta és nem adta át a vármegyének. Február elejére aztán Schwiedlich belegyezett a nők várból történő kibocsátásába a húsvéti ünnepek után, de ez rövidesen tárgytalanná vált, miután kiderült, hogy a védők helyzete tarthatatlan.[23]

Schwiedlich kapitány, ungvári várparancsnok február közepén értesülve Munkács feladásáról, és mivel egyre jobban sújtotta többek között a védősereg szökése is, szintén a kapituláció mellett döntött, majd február 17-étől elkezdődtek a tárgyalások a szembenálló felek között a megadás feltételeiről. A február 26-án elkészült kapituláció-tervezetet a helyőrség és a várba beszorult nemesség közös magyar és német küldöttsége vitte el Miskolcra Rákóczihoz, amely követségről egyébként február 27-én tudósította Zemplén vármegye közönségét báró Sennyey Pongrác, az ungvári blokád egyik parancsnoka. A küldöttség Miskolcon március 2-án véglegesítette a szöveget a fejedelem megbízottaival Vay Ádámmal és Jánoky Zsigmonddal, amely „finalis capitulatiot” Rákóczi is jóváhagyott. Ungvár kapitulációjáról, valamint a németek március 16-án történő kivonulásáról Vajda Jakab[24] március 9-én tájékoztatta Munkácsi János[25] zempléni alispánt, továbbá tudatta, hogy Rákóczi a német őrség kivonulása után a körülzároló hadaknak bizonyos ideig pihenőt engedélyezett, így mivel a fejedelem parancsa korábban  Zemplén vármegye nagymihályi járását az ungvári blokád ellátására rendelte, a járásba „három zászló alja katonát hajdúval együtt” beszállásol. A kapitulációs egyezmény alapján tehát március 16-án adták át Ungvár várát a kurucoknak a védők. A koronás királya mellett eddig kitartó nemesség Rákóczitól személyére és vagyonára nézve kegyelmet nyert, míg azok, akik nem akartak Ungban maradni, távozhattak a király uralma alatt álló országrészekbe. A vár császári helyőrsége, amely Schwiedlich gyalogszázadából, néhány Montecuccoli-vértesből és tüzérekből állt, Ung, Zemplén és Sáros vármegyén keresztül, Makovica érintésével Lengyelországba szabadon elvonulhatott.^[26]

A Lengyelország felé elvonuló császári helyőrség ellátásáról a miskolci táborozást követően az Eger várának ostromához vonuló Rákóczi a Borsod vármegyei Mezőkövesden adott ki egy pátenst 1704. március 8-án Ung, Zemplén és Sáros vármegyék katonai és polgári hatóságai és lakossága számára. Ennek egykorú másolata maradt fenn Zemplén Vármegye Levéltárának iratai között, amelynek átiratát és fotóját az alábbiakban közöljük. E pátensében a fejedelem együttműködésre utasította az érintett megyék katonai és polgári hatóságait és lakosságát a németek mellé kirendelt hadbiztosokkal, hogy zökkenőmentesen biztosított legyen az átvonuló császári katonaság szállítása és egyéb szükségletei. Ez az irat, csakúgy, mint a már ismertetett, a kapitulált munkácsi helyőrség ellátásával kapcsolatos források, bepillantást enged abba, hogy a Rákóczi-szabadságharc hadtörténetéhez nem csak a szembenálló felek katonai erőviszonyainak, hadszervezetének ismerete, a hadműveletek eseményei, vagy Habsburg-ház és a kuruc állam között az ellenségeskedések lezárására irányuló célzó tárgyalások tartoznak hozzá, de fontos részét képezi a korabeli katonai logisztika, vagyis a hadak ellátásának és mozgatásának tervezése, szervezése, irányítása is.[27]

Függelék

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára Sátoraljaújhelyi Fióklevéltár (MNL BAZML SFL) IV. 2001/b. Zemplén Vármegye Nemesi Közgyűlésének, Bizottmányának és Haynau-féle közigazgatásának iratai 1214–1850 (1937). Szirmay-Kazinczy-féle históriai iratok – Acta Politica 1214–1786 (1848). Iratok. Fasc. 233. No. 46. Ungvarinensis arcis Praesidiariorum erga capitulationem per Rakoczianos eductio et transenna. 1704.

a) II. Rákóczi Ferenc pátense az ungvári vár kapitulációjával Ung, Zemplén és Sáros vármegyéken át Lengyelországba kivonuló „német” helyőrség szállításáról és élelmezése biztosításáról. Mezőkövesdi tábor, 1704. március 8. (egykorú másolat)

Nos Franciscus Dei gratia Princeps Rakoczi (Rákóczi) de Felseő Vadász (Felsővadász) Comes de Saáros (Sáros), Dux Munkacsiensis, et Makovicziensis Dominus Perpetuus de Sáros-Patak (Sárospatak), Tokaj, Regécz (Regéc), Ecsed, Somlÿo (Somlyó),[1] Lednicze (Lednic),[2] Szerencz (Szerencs), et Onod (Ónod), etc. Universis, ac Singulis, ac Signanter Incyti Comitatuum Unghvariensis, Zempliniensis, et Sarosiensis officialibus Arcium et Praesidiorum Capitaneis caeterisque Incolis et Aliis quorum interest, seu intererit, praesentes hasce Nostras visuris lecturis, aut legi audituris Fidelibus Nobis Dilectis, Salutem et Gratiam Nostram.^[3] Minthogy Unghvár (Ungvár) várából pro die 16. Mensis prasentis Februarii;[4] et Anno 1704.[5] kijövendő Németeknek, és rész szerint Nemes Ungh (Ung), és Zemplénÿ (Zemplén) Vármegyékben, rész szerint penig Nemes Saáros (Sáros) Vármegyén kelletik által menni Makovicza (Makovica) felé, Lengyel Országban (Lengyelországban). Parancsoljuk azért, az említett Nemes Vármegyéknek, és Helyeknek, hogy valakiket a Nemes Vármegye, vagy a Helyek Tisztei, és Lakosi közül azon Tractussokban[6] arra rendelt Commissarius[7] híveink, és Patens Parancsolatunk[8] mellett meg találnak azon Németek, és velek lévő Bagasiájok[9] szükségére kívántató vectura,[10] és egyébiránt is Subsistentiájokrúl[11] tegyen oly Dispositiot[12] praevie in gremio sui,[13] hogy azon vectura és egyéb requisitumok[14] iránt semminémű fogyatkozás, akkorra amikor oda érkeznek ne legyen, tudván azt a Nemes Vármegye, és az helyek, hogy az iránt véghez viendő munkájukkal, a Nemes Ország közönséges javának, és szolgálatának promotiójára concurrálván,[15] és ezokáért ebbéli Intentumunkat[16] s Parancsolatunkat annyival is nagyobb készséggel, és fogyatkozás nélkül effectuálni[17] igyekezzenek. Praesentibus perlectis exhibentis Restitutis. Datum ex Castris Mező-Kövesd positis die 8. Mensis Martii Anno 1704.[18]

F. Rákóczi mppia^[19]

Joannes Papai mp.[20]

L. S.[21]

Hátirat:

U.

Ungvarinensis arcis Praesidiariorum erga capitulationem per Rakoczianos eductio et transenna. 1704.^[1]

Fas. 233.

No. 46.^[2]

Fasc. 233.

N^o. 46.^[3]

A jegyzetekben használt rövidítések

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár

MNL OL

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

A Thököly- és a Rákóczi-szabadságharc levéltárai. G szekció. 1501–1985.

A Rákóczi-szabadságharc levéltára. 16. század–1985.

II. Rákóczi Ferenc fejedelem levéltára (1526) 1703–1712.

G 16

G 16 II. Rákóczi Ferenc levéltára (1526–) 1703–1712. I. 2. Munkácson maradt rész 1703–1710.

2. doboz. I.2.c. Katonai iratok 1703–1704.

A Barkóczy család levéltára 1527–1871.

P 21 A család által lajstromozott iratok 1527–1799.

MNL BAZML SFL

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára Sátoraljaújhelyi Fióklevéltár

IV. 2001. Zemplén Vármegye Nemesi Közgyűlésének, Bizottmányának és Haynau-féle közigazgatásának iratai 1214–1850 (1937).

b. Szirmay-Kazinczy-féle históriai iratok – Acta Politica 1214–1786 (1848).

Forráskiadványok, forrásközlések, forrásismertetések

AR (Archívum Rakoczianum.)

AR I/I. (1873)

II. Rákóczi Ferencz fejedelem leveleskönyvei, levéltárának egykorú lajstromaival 1703–1712. Közli: Thaly Kálmán. Első kötet. (1703–1706.) Bp., 1873. (Archívum Rakoczianum. II. Rákóczi Ferencz levéltára, bel- és külföldi irattárakból bővítve. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága. Első osztály: Had- és belügy. Szerk.: Thaly Kálmán. I.)

AR III/I. (1978)

II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta: Köpeczi Béla. A szöveget gondozta: Kovács Ilona. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. (Archivum Rákóczianum. III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei. I. Sorozatszerk.: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes)

Csatáry György (2008)

Csatáry György: Ung megyei közgyűlések anno 1700–1706. Forrásközlés. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2008.

Folia Rákócziana

Folia Rákócziana 4. (1980)

Bánkúti Imre: Lónyay Ferenc fegyveresítési és ruházati főhadbiztos válogatott iratai. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága – Vay Ádám Múzeum Baráti Kör, Vaja, 1980. (Folia Rákócziana, 4.)

Folia Rákócziana 9/1. (2004)

Szirmay András feljegyzései 1680–1713. 1. köt. 1680–1704. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a mutatókat készítette: Kincses Katalin Mária. Vaja, 2004. (Folia Rákócziana 9/1. Szerk.: Mészáros Kálmán, Molnár Sándor).

HK

Hadtörténelmi Közlemények

Esze Tamás (1954)

Esze Tamás: Iratok II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjáratának történetéhez. In: HK. Új folyam. 1. [67.] évf. 1954. 1. sz. 285–297.

Sípos Ferenc (2006)

Sípos Ferenc: Vizsgálat az Ungváron keménykedő nemesség ellen, 1704. In: HK. 119. évf. 4. sz. 2006. december. 1073–1087.

Sípos Ferenc (2016)

Sípos Ferenc: Felvidéki hadi események 1704 tavaszán. Kiadatlan részlet Markó Árpád monográfiájából. In: HK. 129. évf. 2. sz. 2016. június. 506–531.

Köpeczi Béla (2004)

Bercsényi Miklós válogatott levelei. Szerk.: Köpeczi Béla. Balassi Kiadó, Bp., 2004.

Sípos Ferenc (2011)

Sípos Ferenc: Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegye a 18. század elején. Források a Rákóczi-szabadságharc első hónapjaiból. In: Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv XIX. Szerk.: Galambos Sándor – Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2011. (A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai I. Évkönyvek. 19. Sorozatszerk.: Kujbusné Mecsei Éva.) 21–90.

Szirácsik Éva (2004)

A nemes vármegyének kezéhez… II. Rákóczi Ferenc levelei és Nógrád vármegyei visszhangjuk. Összeállította, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket készítette: Szirácsik Éva. I. kötet. (1703–1705). Nógrád Megyei Levéltár, Salgótarján, 2004. (Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 44. Soroszatszerk.: Tyekvicska Árpád.)

Felhasznált irodalom

Esze Tamás (1951)

Esze Tamás: II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata. In: Századok. A Magyar Történelmi Társulat Közlönye. 85. évf. 1951. 1–2. sz. 30–119.

HK

Hadtörténelmi Közlemények

Czigány István (2008)

Czigány István: Egy „universalis ember” Tündérországban. Forgách Simon főparancsnoki működése Erdélyben. In: HK. 121. évf. 2. sz. 2008. 326–354.

Heckenast (2005)

Heckenast Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár. Sajtó alá rendezte, kiegészítette és az előszót írta: Mészáros Kálmán. História – MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2005. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 8. Sorozatszerk.: Glatz Ferenc)

Köpeczi – R. Várkonyi (2004)

Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Osiris, Bp., 2004. (Milleneiumi magyar történelem. Életrajzok. Sorozatszerk.: Gyurgyák János, Pótó János.)

Magyarország története 4/1. (1989)

Magyarország története 1686–1790. 1. köt. Főszerk.: Ember Győző, Heckenast Gusztáv. Akadémiai Kiadó, Bp., 1989. (Magyarország története tíz kötetben. 4. rész.)

Márki Sándor I. (2011)

Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc. I. kötet. 1676–1707. Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1907. [Históriaantik Könyvkiadó reprint sorozata, Bp., 2011.]

Mészáros Kálmán (2006)

Mészáros Kálmán: II. Rákóczi Ferenc tábornokai és brigadérosai. A kuruc katonai felső vezetés létrejötte és hierarchiája 1703–1711. Argumentum Kiadó. Bp., 2006. (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára. Sorozatszerk.: Veszprémy László)

Mészáros Kálmán (2018)

Mészáros Kálmán: Gombástól Majtényig – A kuruc kor harcai Szatmár vármegyében (1670–1711). In: A történeti Szatmár vármegye II. Szerk.: Reszler Gábor. Kölcsey Társaság, Nyíregyháza, 2018. 134–171.

Oláh Tamás (2015)

Oláh Tamás: Csicsva vára a Bocskai-felkeléstől a Thököly-felkelés végéig. In: Végvár és mentalitás a kora újkori Európában. Szerk.: Berecz Mátyás – Bujdosné Pap Györgyi – Petercsák Tivadar. Eger, 2015. (Studia Agriensia 31.) 181–216.

Oross András (2013)

Oross András: A Magyar Királyság törökellenes határvédelmi rendszerének felszámolása és átszervezése. Bp., 2013. (Fons Könyvek. 4. Szerk.: Sarusi Kiss Béla)

Perjés Géza: A Rákóczi-összeesküvés tervei a háború megvívására. (1999)

Perjés Géza: A Rákóczi-összeesküvés tervei a háború megvívására. In: Uő: Seregszemle. Hadtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok. Balassi Kiadó–Zrínyi Kiadó. Bp., 1999. 74–89., 301–303.

Thaly (1885)

Thaly Kálmán: A székesi gróf Bercsényi család. 1525–1835. Első kötet 1525–1689. Bp., 1885. (Interneten: https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/CsaladHely_CsaladokEgyedi_SzekesiGrofBercsenyiCsalad_1/?pg=0&layout=s)

Thaly (1887)

Thaly Kálmán: A székesi gróf Bercsényi család. 1470–1835. Második kötet. 1689–1703. Bp., 1887. (Interneten: https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/CsaladHely_CsaladokEgyedi_SzekesiGrofBercsenyiCsalad_2/?pg=2&layout=s)

Thaly (1892)

Thaly Kálmán: A székesi gróf Bercsényi család. 1470–1835. Harmadik kötet. 1703–1706. Bp., 1892. (Interneten: https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/CsaladHely_CsaladokEgyedi_SzekesiGrofBercsenyiCsalad_3/?pg=0&layout=s)

Wrede II. (1898)

Alphons Freiherrn von Wrede: Geschichte der K und K. Wehrmacht. Die Regimenter, Corps, Branchen und Anstalten von 1618 bis Ende des XIX. Jahrhunderts. II. Band. Wien, 1898. (Mittheilungen des k.u.k. Kriegs-Archivs – Supplement.) (Interneten: https://library.hungaricana.hu/hu/view/MitKuKKriegsArch_1898_Supplement_02/?pg=0&layout=s)