Alsózsolca, amely ma az MNL BAZML egyik fióklevéltárának is helyet ad, Borsod megyében, Miskolc belvárosától keletre 10 kilométerre fekszik. A település Árpád-kori eredetű, amely korabeli birtokosának és annak kastélyának köszönhetően sikeresen vészelte át a kettős adóztatású területen a 16-17. század viharait. 1668-ban örökség útján a Vay család kezébe került, akik a jobbágyfaluban az 1720-as években felépítették első, majd a 18-19. század fordulója előtt második és harmadik kastélyukat.

A faluban a 19. század közepén az 1783-ban bárói címet kapott Miklós leszármazottai éltek. Elvileg Vay Ábrahám és unokatestvérei, Vay Miklós és Vay Lajos, gyakorlatilag ekkor csak utóbbi és családja tartózkodott itt. Ők sem állandóan, mert Pesten, Miskolcon, Tállyán is voltak házaik, illetve több tucat birtokteste volt a nagycsaládnak szétszórva a környező megyékben. Lajos ekkor Borsod megye főispánja volt, ideje nagy részét Miskolcon töltötte és igyekezett helytállni az 1848-as változásokat követően.

1848 ősz végén Windischgratz tábornagy elképzelése az volt, hogy hat irányból támad seregeivel Magyarországra, amelyek sikeresen előrenyomulva Budánál, az ország fővárosánál találkoznak majd. Gróf Franz von Schlick altábornagy december 6-án Galícia felől átlépte hadtestével a Duklai-hágót és rövidesen megszállta Bártfa és Eperjes Sáros megyei városokat és a környező vidéket. Shlick célja Kassa bevétele volt, ahová december 11-én érkezett meg seregével. Az ütközet Kassa és Budamér között zajlott le, amelyet a honvédség kezdeményezett, de a csatát elvesztették, az ellenséges csapatok bevonultak Abaúj megye székhelyére.

A vereség híre gyorsan terjedt a vidéken, annál inkább, mivel a vesztes honvédsereg Miskolcra vonult vissza. Az események Alsózsolcán a helybeli parasztság nem várt reakcióját váltotta ki, melynek következményeként az eset 1849. június 2-én „Fenyítő ügy”-ként a Miskolci Törvényszék elé került. Az ott fennmaradt iratok alapján az eseményeket így rekonstruálhatjuk:

Történetesen az ezt megelőző napokban érkezett Alsózsolcára Vay Lajos sógornője gyermekeivel. A sógornő Teleki Róza, aki Lajos feleségének Teleki Erzsébetnek a nővére volt. Róza korábban Wurmbrand Ernő felesége, akitől hat gyermeke született, de 1846-ban megözvegyült. A grófné hat kiskorú gyermekével, akik közül a legidősebb sem volt több tizenhárom évesnél, Vay Lajos családjának vendégszeretetét élvezte. Teleki Róza december 12-én indult volna gyermekeivel ötlovas kocsin és poggyászát szállító szekerekkel Pest felé, de azt is feltételezhetjük, hogy a vesztes csata és az ellenség közeledtének híre késztette indulásra.

A helység házánál a törvénybíró megverette a dobot, mire a falu apraja-nagyja a „községházához” igyekezett. A dobszó hallatán, egy forint büntetés terhe mellett mindenki köteles volt a helység házához menni, hogy meghallgassa a „kidoboltakat”. A bíró kihirdette a vesztes csata hírét és azt, hogy közeledik az ellenség. Az összesereglett falu népe izgatottan tárgyalta az eseményeket és az emberek azt latolgatták, mitévők legyenek. Azt tartották tanácsosnak, hogy fehér zászlókat akasztgassanak ki, így sokan fehér keszkenőket, vásznakat tűztek ki az utca felé a házak kapuira. Elhangzott, hogy az uraság udvarából is elmenni készülődnek, mire a tömegben azt kezdték el kiáltozni, hogy „Ne bocsássuk el őket!”.Az indulni készülő grófnét menekülőnek, vagy az ellenséggel pártolónak vélték. Ahogy gondolták, úgy is cselekedtek, és a községháza előtt elvonuló kocsit és szekereket az ott álló áteresz felett átívelő hídon nem engedték tovább. Az egyik leghangosabb személy Zsíros János volt, aki éppen favágásból sietett ki a dobszóra, ezért még a baltáját is magával vitte, ráadásul saját bevallása szerint részeg is volt ekkor. Ott volt még Szabó Gergely, Csörgő Pál, Tatár Mihály, Fodor Péter, Tatár András, Bodnár András és Tóth János is. Rajtuk kívül Tündér Gergely, Bánrévi Mihály, Kis András, Farkas János, Dallos János és fia István, valamint Szabó István is lázította a többieket. Ugyanekkor vonultak erre az ütközetből hazafelé tartó igrici és papi nemzetőrök, akiknek megjelenése tovább fokozta a tömeg hangulatát.

A fent megnevezett személyek a hidat csoportosan elállták, köztük a magát szintén ittasnak valló Tatár Mihály, aki az egyik kocsisra is rászólt: „Vissza menny Matyi!” A lovak kantárját viszont Kozma Sámuel fogta meg és fordította vissza a kastély felé. Tatár András egy másfél öles szántó rúddal állta el az utat. A tömeg és az asszonyok közben „Ne engedjétek az urakat!”, „Ilyen legények vagytok?” kiáltásokkal hergelték az utat elállókat.

A visszafordított kocsiról a grófné leszállt és a községháza körül álló tömeghez menve próbálta elmagyarázni, hogy nem menekül, hanem kis gyermekeivel igyekezne Pestre. Mire az emberek egy része megenyhült és útjára akarta bocsájtani, dea magukat megmakacsoló „útonállók” ezt nem engedték, így a kocsi és szekerek újra visszafordultak és végleg a kastély udvarában kötöttek ki.

Közben érkezett a helyszínre a nemrégiben Zsolcán szolgáló segédlelkész Baksa Sámuel, és látva a lázongást és erőszakosságot, felszólította a bírót, Ferge Pétert, hogy hatalmánál fogva a csoportosuló és zajongó népet oszlassa szét és csendesítse le. Az embereket pedig kérte, hogy ne békétlenkedjenek, mert az ellenség közeledtének híre nem bizonyos. Azonban ez sokaknak egyáltalán nem tetszett és a tömeg morogni kezdett. Ördög Mihály igyekezett a lelkészt menteni és azt tanácsolta neki, jobb lenne, ha távozna, mivel „Nem méltók ezek arra, hogy becsületes ember beszéljen velek, majd megtalálják amit keresnek.” Erre Baksa Sámuel a szállása felé indult, de összetalálkozott a tiszttartóval, Szalatnay Lászlóval, akivel visszafordult a csoportosulás felé. Kérték az utat elállókat, engedjék tovább az utazókat, mire Zsíros János a segédlelkészre kiáltott: „Nincs itt papra szükség, Sajóba azzal!” Erre Baksa Sámuel kissé megilletődve elhagyta a helyszínt.

A tömeg egy része ekkor Vay Lajos kastélyának udvarába tódult, állítólag nem üres kézzel, hanem vasvillákkal, ahonnan csak a tiszttartó erélyes fellépésére távoztak el.

Az eset hírét gyorsan megvitték Miskolcra Vay Lajosnak, aki Gencsy László kormánybiztossal és katonákkal tért vissza, azonnal lefogták a lázadókat és a vármegye tömlöcébe kísérték őket.[1]

Az alsózsolcai református templom és az 1720 körül épült Vay kastély (Wilhelm Egger, a Vay család házitanítójának rajza 1815-ből)

A „zendülésről” szóló dokumentum egy oldala (MNL BAZML IV-601/b. 198/1849)