Jelenlegi hely

Farsang volt, fiatalok voltak

2019.02.05.

Farsang volt, fiatalok voltak

Szerző: Kálmán Éva

A két ifjú, az akkoriban még kiskorúnak számító, 20 – 22 éves egyetemi hallgató nagyapponyi Apponyi Albert gróf (Bécs, 1846. május 29. – Genf, 1933. február 7.) későbbi politikus, az I. világháború utáni magyar békedelegáció vezetője és a 24 – 26. évében járó bernátfalvi Bernáth Dezső (Ungtarnóc, 1841. július 15. – Budapest, 1907. január 14.) királyi táblai jegyző, miniszteri fogalmazó, utóbb országgyűlési képviselő Pesten, a Műcsarnok javára rendezett jótékonysági jelmezbálra öltöttek jelmezt.

Páros jelmezt!

A farsangi bálozás szokása a XVII. századtól vált általánossá, a XVIII. századtól már nem csak a nemesi körök, hanem a középnemesi és a polgári rétegek is rendeztek bálokat. A XIX. század pedig egyenesen a bálok fénykora volt Pesten és Budán. Az 1840-es években már egyértelműen Pest a báli élet központja. A sokféle bál között a legnépszerűbbek a téli szezon álarcos báljai voltak. A bálok általában voltak jótékony célúak. Az említett mulatság pontos helyszínét és pontos idejét nem ismerjük.

Don Quijote története közismert: Alonso Quijana, a spanyol vidéki nemes úr annyira rabjává válik a lovagregényeknek, hogy végül magát is lovagnak képzeli, és miután Sancho Panza, hű fegyverhordozója csatlakozik hozzá, elindul, hogy különböző kalandokban vegyen részt, amelyek során bátorságát és nemességét bizonyítva elnyerheti szíve választottja, az egyébként szintén csak képzeletében létező Dulcinea szívét. Kóborlásai közben sokszor bajba keveredik, és saját háza népe is különféle cselhez folyamodik, hogy urukat hazahozzák. Don Quijote végül felismeri, hogy a világ, amelyben ő középkori lovag, csupán a képzelet szüleménye, kijózanodása során megbetegszik, és végül meghal.

Bizonyára a fiatalembereket is megihlette Cervantes halhatatlan regénye a Don Quijote de la Mancha, a „búsképű lovag” mulatságos története!

Talán éppen ekkor kezdődött az a barátság köztük, ami aztán sírig tartott. Bernáth Dezső nem csak a lovag hű fegyverhordozója volt, hanem „Apponyi intimusa”[1], bizalmas barátja, ahogy azt halálakor Mikszáth Kálmántól megtudjuk.

A levéltárunkban fellelhető vizitkártya párja a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, a fiatal Apponyi grófot Don Quijote jelmezében egyedül ábrázoló vizitkártyának. A kép két helyen is megjelent nyomtatásban. Előbb Baji Etelka-Csorba László: Kastélyok és mágnások című, a magyar arisztokrácia világából történeti fotográfiákat bemutató albumában, 1994-ben, majd a Fotóművészet című magazinban. Előbbi 1865 körülre, utóbbi 1868-ra datálja a kép készítésének idejét. A képek Borsos József és Doctor Albert műtermében, vagy ahogy akkoriban nevezték a „fényirodájában” készültek Pesten, a „volt botánikus kertben”, az Országút 42. szám alatt. A fotográfusok abban az időben „udvari” fotós címmel kitüntetett elismert művészek voltak. A két jelmezest együtt ábrázoló képről nem találtunk információkat, nem tudjuk máshol megtalálható-e. Levéltárunk rendelkezik egy saját példánnyal, amelyet most örömmel megosztunk.

De mi is volt az a vizitkártya?

Nem könnyű eligazodni a történeti fotográfiák világában. 1855 –1865 között volt meghatározó, André Disdéri francia fotográfus (1819 – 1889) ötletéből származik, aki 1852-ben, Párizsban fényképészeti műtermet nyitott. Felismerte, hogy az addigi fényképészeti eljárások túl drágák a közember számára, mérsékelni akarta. Új társadalmi réteget célzott meg és „piacbővítést” tűzve ki céljául. A normál névjegykártya méretében kartonlapra kasírozott sokszorosított portréfotókat készített, hogy azokat a névjegykártyák helyett használhassák. Átütő sikert ért el ötlete. A dagerrotípia helyett, amelyről másolat nem készülhetett, a nedves eljárást használta felvételei elkészítéséhez, ami 1851-től létezett csupán. Disdéri a felvételeket általában 4 lencsés fényképezőgéppel készítette, így egyszerre készített több felvételt ugyanarra a lemezre. Kisebb méret és több kép egy kollódiumos nedves eljárásos üveglemezen, egyszerre előhívva és másolva albuminpapírra = sokszorosíthatóság, olcsóság. Képmérete: 5.4 X 9.2 cm volt 6.3 X 10.5 cm-es kartonra ragasztva. Az akkori árak egyötödéért 8 darab vizitkártya-portrét kínált. 1854. november 27-én szabadalmaztatta eljárását, képméretét. Divatot teremtett, üzletet nyitott Madridban és Londonban is, sőt még fénynyomó üzemet is létesített. Megrendeléseit 2 napos határidővel vállalta, ami akkoriban nagyon gyorsnak bizonyult. „Ami mindenki számára elérhető, az egy idő után már senkinek sem vonzó.” A divathullám 1865 körül csitult, A vizitkártya-készítés 1865 után Párizstól keletre még virágzott.

Berlinben, Bécsben és Pesten is sorra nyíltak azok a műtermek, ahol ezt az eljárást használták. Az 1860-as években a nagyobb méretű (10 x 13.7 cm-es kép 11,2 x 16,4 kartonon) Cabinet formátum jött divatba, majd kb. az első világháborúig különféle méretű és nevű formátumok özönét, használták. A mi fotográfiánk 10,5 x 6 cm.

Hogyan lett a mindenki számára elérhető fotográfia a jótékonykodás eszköze?

A kérdésre Tomsics Emőke Fotográfiák a hon oltárán, Jótékonyság és fotográfia az 1860-as években címmel írott cikkében találtam választ.

„A vizitkártya az 1860-as években Magyarországon is elindult hódító útjára. Megjelenésével vált a fénykép árucikké, és nemcsak a családi múlt albumokká formált őrzője, identitásának egyik bástyája lett, de rövid időn belül nyilvános szerepet vállalt, közízlés és közvélemény-formáló tényezővé, a nemzeti jellem alakítójává vált.”[2]Az első, nagy hírverést kapott, jótékony célra készített fénykép Deák Ferenc üzleti sikerre reményt adó arcmása volt. Egy-egy sikeres vizitkártya több tízezres példányban fogyhatott el, különösen, ha hozzászámítjuk a mellettük megjelenő kalózpéldányokat is. Gyűjthető volt, fotóalbumot lehetett vásárolni külön vizitkártya méretű képekhez. Az árusításukból származó bevételt jótékonysági célokra fordították.

A korban élt a hagyományos értelemben vett reprezentálás igénye. Fontos volt az arisztokrácia számára, hogy ott legyenek a színielőadásokon (netán műkedvelő résztvevői is legyenek), megjelenjenek a nagy bálokon, a politikai, jótékonykodási és kulturális rendezvényeken. Az embereket pedig érdekelték a velük a kapcsolatos társasági élet hírei írásban és képekben egyaránt.

Az átlagosnál magasabb termetű Apponyi gróf és a valószínűleg alacsonyabb Bernáth Dezső tökéletes maskarát választott. Úgy gondoljuk, a jelmeznek a bálon és a róla készült képnek sem maradt el a sikere!

„Apponyi Albert gróf páncélban, valószínűleg Don Quijote-öltözetben. Jelmez és politikai sors különös harmóniáját tükrözi ez a felvétel, Apponyi gróf a hazai nemzeti konzervativizmusnak volt búsképű lovagja, csakhogy ő – Cervantes halhatatlan hősével ellentétben – szélmalomharca során csupán hitte azt, hogy politikai eszméi azonosak az emberi együttélés legszentebb alapelveivel.” – írja Baji Etelka és Csorba László könyve.[3]

Forrás:

MNL BAZML XIII. 67/a. A Bernáth család iratai (1549) 1613–2008. Bernáth Aladár alispán és Bernáth Elemér ny. tanár ágának családi iratai (1549) 1613–2005. 2. doboz.

Katona Csaba: Farsangi bálok Pesten és Budán

http://ujkor.hu/content/farsangi-balok-pesten-es-budan

Kulcsár Krisztina: Bálok a farsangi időszakban

http://mnl.gov.hu/a_het_dokumentuma/balok_a_farsangi_idoszakban.html

Történeti fotóeljárások Magyarországon

http://fotomult.c3.hu/fototipologia/technikatortenet.html

Tomsics Emőke: Fotográfiák a hon oltárán. Jótékonyság és fotográfia az 1860-as években. In: Fotóművészet, 2007/4. L. évfolyam 4. szám

http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200704/fotografiak_a_hon_oltaran

Farkas Zsuzsa: Ki fényképezhette a királyt? A hatalom jelképei. In: Fotóművészet, 2010/3. LIII. évfolyam 3. szám.

http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/201003/ki_fenykepezhette_a_kiralyt?

Baji Etelka – Csorba László: Kastélyok és mágnások

Az arisztokrácia világa a századvégi Magyarországon