Egy tékozló vitéz rögös útja Sanghajba

Egy tékozló vitéz rögös útja Sanghajba

írta: Kurucz Ádám

Ludvig György nyugalmazott gyalogsági tábornok, Martin Iván nevelőapja

1937. október 8-án egy 27-éves magyar fiatalember halálhíre bejárta az országos sajtót. Ez önmagában nem hírérték, de Martin Iván esete nem volt szokványos történet. A tudósítások arról szóltak, hogy fiatal kora ellenére ezredesi rangot ért el a kínai hadseregben és a második kínai-japán háborúban a japánok elfogták és kémkedésért lefejezték. Különösen Miskolcon – ahol családja élt – terjedtek szájról-szájra a legfantasztikusabb hírek. Sokan holtbiztos információkra hivatkozva adták elő a történet újabb és újabb változatát. De ki is volt ez a titokzatos fiatalember és mi történt valójában? Az igazságra a korabeli híradások és a levéltári források összevetése deríthet fényt: a sanghaji eseményekre vonatkozó állítások, noha túlzónak bizonyultak, az éjszakai életből ismert aranyifjú előéletét megismerve nem csodálkozhatunk, ha megismerését követően kalandos történeteket szőttek róla.

Egy szenzációs halálhír

1937. október 8-án bejárta az országos sajtót a hír, miszerint a fiatal Martin Iván egy nap ismerősei tudta nélkül váratlanul eltűnt Sopronból. A mendemondák szerint Oroszországon keresztül egyenesen Kínába utazott, ugyanis a Mennyei Birodalom mindig is érdeklődése középpontjában állt. Megérkezése után jelentkezett Csang-Kaj-sek hadseregébe, ahol őrnagyi rangot kapott. Kiképzőként részt vett a második kínai-japán háborúban (1937. július 7. – 1945. szeptember 9.). A harcokban sorozatosan kitüntette magát és az egyik zászlóalj élére került. Egy napon Csang-Kaj-sek feleségével együtt szemlét tartott az általa kiképzett csapattestnél és a legnagyobb megelégedésének adott kifejezést. Soron kívül ezredesi rangra emelte és másnapra személyes kihallgatásra rendelte magához. Martin azzal az elhatározással jelent meg a diktátor előtt, hogy más, kalandosabb beosztást kér magának. Felhívta Csang-Kaj-sek figyelmét arra, hogy a nyugati hadseregek kiépült kémirodákat és kémhálózatot tartanak fenn és ebben a formálódó kínai hadsereg még jelentős elmaradásban van. A fővezér hallgatott tanácsaira és megbízta a Felderítő Osztály megszervezésével. Martin hazafiasan érző diákokat toborzott és rájuk alapozva látott hozzá ­– korábban szerzett ismeretek hiányában – a számára is kihívást jelentő feladathoz. Sikerrel járt: az általa felépített kémiroda vezetőjeként tevékenyen részt vett az egyre borzalmasabb méreteket öltő háborúban. Ami ezután történt arról eltértek a korabeli híradások. A történet egyik verziója szerint fontos megbízatással indult útnak Sanghajból, de útközben a japánok elfogták, haditörvényszék elé állították és a halálos ítélet kimondása után lefejezték. A másik verzió szerint átszökött a Sanghajt ostromló japán hadsereghez, elárulta a város védelmi terveit és ezáltal a japánok kezére játszotta a várost. Tette ezt azért, hogy a tervekért kapott pénzen hazautazhasson Magyarországon hátrahagyott szerelméhez. A japánok azonban nem bíztak az árulóban – egyébként is sok bűnt írtak a korábbi kém rovására – ezért, hogy elhallgattassák fővesztésre ítélték.[1]

Martin Iván kiskorúságának meghosszabbítása

Ahhoz, hogy eljussunk a fentiekben vázolt szenzációs halálhírhez, végig kell tekintsük Martin Iván Sanghajba vezető élettörténetét, ami Budapesten kezdődött 1910. március 25-én. Martin Iván és zsarnóczai Bartheldy Mária második gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja ezredesként a miskolci 10. honvéd gyalogezred 3. zászlóaljának parancsnokaként szolgált a világháborúban.[2] A harctéren súlyosan megbetegedett, amely betegség végig kísérte életét. 1916 februárjától a Bécsi Hadilevéltárban (Kriegsarchiv) folytatta a haza szolgálatát, az ott működő magyar csoport vezetőjeként 1920. április 1-ig.[3] Egészségi állapota az évek során nem javult: 1922. november 2-án belehalt betegségébe. Anyagi értelemben vett legfontosabb örökségét egy Görömböly-Tapolcán (ma Miskolc-Tapolca) fekvő szántó és gyümölcsös, valamint egy villa-nyaraló képezte. A birtokot gyermekei (Eleonóra 14 éves, Iván 12 éves, Károly 10 éves) 1/3-1/3 arányban örökölték és a járásbíróság, mint telekkönyvi hatóság ekképpen be is jegyezte a tulajdonjogot az öröklés jogcímén, míg a haszonélvező az özvegy édesanya lett. Iván és testvérei ezáltal egy olyan hátteret kaptak, ami biztosítékul szolgált arra, hogy ne kelljen nélkülözniük az életben. A nagykorúságot a magyar törvények ekkor a 24. életévhez kötötték, az addig kiskorú gyermekek csak ezt betöltve kapták meg apai jussukat.[4]

            Iván esetében ez mégsem így történt. Édesanyja – aki időközben újra férjhez ment Ludvig György nyugalmazott gyalogsági tábornokhoz – 1933. július 1-jén keresetlevelet adott be a Miskolci Királyi Törvényszékhez és ezáltal pert kezdeményezett 23 éves fiával szemben, azzal a céllal, hogy gyermeke kiskorúságát meghosszabbítsák, aki ekkor a miskolci 7. honvéd tüzérosztály tartósan szabadságolt hadapród tűzmestere volt. A szóbeli tárgyalásra 1933. szeptember 26-án került sor, ami alapján a törvényszék a felperes javára döntött és meghosszabbította Martin Iván kiskorúságát.[5] Az ítélet – ami 1933. november 3-án jogerőre emelkedett – kimondta: „a kiskorúság meghosszabbítására vonatkozó okok megszűnése esetén a teljes korúság bírósági határozatban lesz kimondható”.[6]

Szülői szemmel: egy tékozló fiú kalandos pályafutása

A fent említett okok, amelyek Ludvig Györgynét a per megindítására sarkallták, Miskolc Város Árvaszékének irataiból ismerhetők meg, ugyanis kiskorúsága meghosszabbításával Martin Iván édesanyja gyámsága alatt maradt, a vagyonával kapcsolatos ügyekben az Árvaszék járt el, mint illetékes hatóság. A források meglehetősen egyoldalúak, látszólag kizárólag a gyámanya interpretációjában ismerhetők meg belőlük a történtek.[7] Ennek ellenére mégis alkalmasak Martin Iván pályafutásának tárgyilagos ismertetésére, mert a bizonyítékok figyelembevétele és a tanúk meghallgatása után az ügyészi véleményekben és árvaszéki határozatokban többször is megerősítést nyertek az általa leírtak.[8]

            A fiatal Martin Iván középiskolai tanulmányait Miskolcon végezte a m. kir. kath. Fráter György Gimnáziumban[9] ­– majd tanulmányait a Budapesten, a m. kir.  honvéd főreáliskolában folytatta, ahol már a 7. osztályban problémák léptek fel viselkedésével kapcsolatban. A kiszökések és kimaradások miatt édesanyja kérésére áthelyezték a pécsi katonai főreáliskolába azzal a reménnyel, hogy ott kevesebb „csábításnak” lesz kitéve, mint a fővárosban. Az iskola hallgatója volt, amikor érdemeiért egy évvel korábban vitézzé nyilvánított édesapja[10] várományosaként 1928-ban a kormányzó vitézzé avatta.[11]

A főreáliskola elvégzése után felvételt nyert a Ludovika Akadémiára. Akadémikusként számos adósságot halmozott fel és ahelyett, hogy szüleitől[12] segítséget kért volna, hagyta ügyleteit a feljelentésekig fajulni. Szavahihetetlensége miatt harmadévesen már intésben részesült. A negyedik évfolyamon elbocsátására tettek javaslatot, de édesanyja közbenjárására a honvédelmi miniszter engedélyezte, hogy befejezhesse tanulmányait. 1932. augusztus 2-án letette a végzett növendékek fogadalmát,[13] ám nem avatták hadnaggyá: hadapród tűzmesterként került ki a Ludovikáról és egy év próbaszolgálatra Miskolcra a 7. honvéd tüzérosztályhoz.[14]

            Iván Miskolcra kerülésekor kiderült: 22 éves korára 7.000 pengőt kitevő adósságot halmozott fel és ennek jelentős hányada feltétlen rendezést kívánt. Mivel az összeggel a kiskorú nem rendelkezett, édesanyja magára vállalta az adósságok rendezését. Annak érdekében pedig, hogy másik két gyermekét ezzel ne károsítsa meg – az árvaszék 1933. március 1-jén kelt határozatával hozzájárult – az összeggel jelzálogként megterheltette az Iván örökségét képező ingatlanrészt. Ekkor Iván a leghatározottabban megígérte, hogy változtat könnyelmű, ledér életmódján és adósságoktól mentes, takarékos életvitelt fog folytatni.[15]

            1932–1933 telén Iván megkezdte a rossz akadémiai minősítés által beárnyékolt csapatszolgálatot Miskolcon. Édesanyja teljes ellátást biztosított számára – etette, ruházta –, igyekezett mindennel támogatni könnyelmű fia helyes útra lépését. Iván próbálkozása 1933 áprilisáig tartott, amikor is visszatért korábbi életviteléhez. Bőkezű hitelezőkre talált, akik által olyan költekezést engedett meg magának, amire saját jövedelméből nem futotta volna. Reggelig tartó mulatozásokban vett részt, amelyek költségeivel adós maradt. Még édesanyja szakácsnőjét és sofőrjét is készpénz kölcsönök iránt zaklatta.  Ludvignét idővel pincérek, sofőrök keresték meg azzal a kéréssel, hogy rendezze fia adósságait. Mindemellett párbajügybe is keveredett, amit kisebb nehézségek árán sikerült ugyan szabályszerűen elintéznie, de a sok zűrös ügylete miatt végül a próbaév letelte előtt leszerelték. Ludvigné is megelégelte fia csapodárságát és megtagadta az újabb követelések fia helyetti rendezését. Ezt követően Iván viselkedése tovább fajult: letördelte a gyümölcsfákat a kertjükben, elpusztította a dísznövényeket, betörte a ház ablakait, edényeket, berendezési tárgyakat tört össze, lövöldözött a lakásban és édesanyja szobájában nagy mennyiségű papírt égetett el.[16] Ludvigné ügyvéd és orvos tanácsát is kikérte, de így sem tudott hatni Iván féktelenségére. Nevelőapja ekkor a budapesti Honvédkórház idegosztályára utaltatta be, ahol 1933. július 5.–1933. október 5-ig állt kezelés alatt. Félő volt, hogy Iván rövid idő alatt eltékozolja apja örökségét, ezért „pazarlási hajlama és éretlensége” miatt Ludvigné úgy döntött, kéri fia kiskorúságának meghosszabbítását.[17] Martin Iván köztiszteletben álló néhai édesapjától – mint legidősebb fiú – a vitézi címet is megörökölte.

A kormányzat a Vitézi Rend tagjait a magyar társadalom elé példaképként kívánta állítani ezért rendi tagsága valószínűleg ekkor már egyre kényelmetlenebbé vált a magas presztízsű szervezet számára. Miközben folyt a kiskorúságának meghosszabbításáért indított per – mindenféle hírverés nélkül – megjelent a Budapesti Közlönyben, hogy Magyarország kormányzója, mint a vitézek főkapitánya az Országos Vitézi Szék előterjesztésére Martin Ivánt, mint tűzmester, tartósan szabadságolt akadémikus jelölt Vitézi Rend tagjai sorából való törlését tudomásul vette.[18]

„Pályaorientációs” útkeresés

Bár az idegorvosi vélemény nem volt bíztató, Ludvigné továbbra sem adta fel a reményt: tékozló fiát tisztes polgári pályára adhatja. Választása a soproni erdőmérnöki főiskolára esett. Döntésénél közrejátszott az intézményre jellemző testületi szellem és összetartás, valamint „a város nem túl nagy és elég messze is van” – fogalmazott. Igyekezett tehát egy olyan környezetet biztosítani fia számára, ahol nem érzi a szülői nyomást, ugyanakkor nincs kitéve a nagyváros adta szórakozási lehetőségek csábításának. Kezdetben úgy tűnt, Iván is örül az új lehetőségnek, hálája és ígéretei azonban ekkor sem bizonyultak őszintének: nem tanult, már 1933 októberétől újabb adósságokat halmozott fel, ruháit eladta vagy elzálogosította.[19]

            Szülei ekkor zsebpénzét szorosabban osztották be: 5 naponta küldtek számára 5 pengőt. Amikor szünidőre hazaköltözött Görömböly-Tapolcára, egy hallgató társát is vendégül látták, hogy korrepetálja Ivánt, aki vizsgáit ennek ellenére sem tette le. Sopronban egy úri háznál lakott, de szeretett volna bekerülni az 1928-ban – különböző intézmények hallgatói és tanulói számára – épült Szent Imre Kollégiumba. Édesanyja ezen kérését is teljesítette, elintézte felvételét, azonban Iván a kollégium presztízsét újabb hitelszerzésekhez használta fel. Olyan „kényes természetű” adósságai keletkeztek, hogy nevelőapja volt kénytelen „ezek veszélyes következményeinek elejét venni”.[20]

            A botrányok után 1935 márciusában otthagyta a főiskolát – egyébként is számos vizsgájával hátralékban volt már az idő előrehaladtával. Ekkor ismét idegosztályra került, dr. Rassay (Rasch) Rudolf ezredes-főtörzsorvoshoz, aki már Sopronba indulásakor megjósolta: az új élet indításának kimenetele meglehetősen kétséges, de egész biztosan több ezer pengőbe fog kerülni.[21]

            Miután erdőmérnöki képzése is kudarcba fulladt, Ludvigné ismét új lehetőségek után nézett fia számára. Olyan pályában gondolkodott, ami kevesebb felkészülést igényel. Így esett a választása a tengerészetre, ahol két év szolgálatot követően a tiszti tanfolyamra is kilátás nyílott. Sikerült a Magyar Folyam és Tengerhajózási Rt. (MFTR) „Budapest” nevű hajójára[22] juttatnia kadétmatróz minőségben. A hajó a Budapest és Alexandria közötti fordulót 6 hét alatt tette meg. Mire Iván az első útjáról visszatért, már felmondott, de szüleinek sikerült meggyőzniük, hogy vonja vissza felmondását. Ezen kívül egy utat tett még meg, majd váratlanul hazatért vakbélgyulladásra hivatkozva. A MFTR saját orvosával kívánta megvizsgáltatni alkalmazottját, ezért Ludvig György felkísérte a részvénytársasághoz, ahol a Rókus kórházba utalták be. Öt napi vizsgálat után megállapították: a vakbelének semmi baja. Az is kiderült, hogy a hajón is adósságokat halmozott fel, munkájára is volt panasz így helyét hamar betöltötték. Ezek után Ludvig György megtiltotta számára, hogy hazamenjen, ismét beutaltatta a Honvédkórházba. Előbb a belgyógyászatra került, de kiszökés miatt áttették az idegosztályra. Az a pár nap, amit Pesten kórházon kívül töltött elég volt számára ahhoz, hogy újabb adósságot csináljon.[23]

Martin Iván örökségének megvásárlási terve

Feltehetően a fenti események meggyőzték Ludvignét arról, hogy az örökséget nem tudja akképpen megmenteni, hogy az egészében fiára szálljon. Ezért 1935. április 8-án előkészített egy adás-vételi szerződést, amely arról rendelkezett, hogy megvásárolja fia Görömböly-tapolcai ingatlanának egy részét 9.529 pengőért. A koncepció egyszerű volt: ő kifizetettnek tekinti a 7.000 pengőt, amely követeléssel még 1933-ban terhelte meg az ingatlant és a maradék 2.529 pengőt a gyámpénztárba befizeti. Már csak az árvaszék jóváhagyására volt szükség.

            A kirendelt eseti gondnok megvizsgálta az ügyet és 1935. december 19. aláírta, majd két nappal később felterjesztette a szerződést az árvaszékhez jóváhagyásra. Az ügyészi véleményezésen azonban megbukott a szerződés. A városi főügyész arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kiskorúnak semmilyen anyagi előnye nem származik abból, ha ingatlanát elidegeníti, amely ingatlan a Görömböly-tapolcai fürdőtelep centrumában fekszik és értéke folyamatosan nő. „A helyi viszonyok ismeretével – írja a főügyész – közönséges szakértelemmel is megállapítható, hogy az a telek magába fürdőtelep szívébe benyúló dombláncolat promontóriumán fekszik, Tapolca telepnek a legértékesebb pontján, mint általában az egész Martin birtok.”[24]

            A főügyész azt is kifogásolta, hogy az adás-vétel során Iván lényegében visszafizetné a számára kölcsönadott 7.000 pengőt. Ugyanis a korábban kiállított kötelezvény „lényegében közel[i] rokonok között létrejött adósság átvállalás és mint ilyen, a megállapodott bírói gyakorlat szerint nem oly természetű adósság, amelyet külön kifejezett kikötés nélkül visszafizetni kellene, amit maga az okirat is bizonyít, amely a visszafizetés módjára és idejére semmiféle rendelkezést nem tartalmaz”. Úgy ítélte meg, hogy a jelzálog nem alkalmas az ingatlan vételárába való beszámításra, amiért „a beterjesztett adás-vételi szerződés vételár elszámolása jogi alappal nem bír”. Az ügyészi véleményt az árvaszék is magáévá tette és 1936. február 1-jén elutasította az adás-vételi szerződés jóváhagyását.[25]

Utolsó kísérlet Iván életpályájának megalapozására: a „Kelet” fedélzetén

Ivánnak ekkor már régi vágya volt, hogy a Neptun Tengerhajózási Rt. „Kelet” nevű tengerjáró gőzösére kerülhessen. A „Kelet” kapitánya Szelke Árpád volt ekkoriban, akinek családja jó ismeretséget ápolt a Martin családdal. Ludvigné levélben fordult a kapitányhoz annak érdekében, hogy eszközölje ki a hajótulajdonosnál – Burger Bernát tb. genovai magyar konzulnál –, hogy vegye fiát alkalmazásba. Szelke eleget tett a kérésnek, Iván állást kapott a „Kelet”-en. Édesanyja Budapestről indította útnak az olaszországi kikötővárosba, Civitavecchiaba. A pályaudvaron még adott neki 400 pengőt, de kikötötte: egy évnél hamarabb nem térhet haza, akkor is csak abban az esetben, ha szabadságra megy.[26]

            A „Kelet”-ről érkező első levelek bíztatóak voltak, Ludvigné kezdett megnyugodni: a jó hírnévnek örvendő Szelke kapitány kezei alatt fia végre megjavul. Öröme nem tartott sokáig: 1936. január 30-án kézhez vette Szelke kapitánynak a tengeren 1936. január 5-én kelt, január 15-én feladott levelét. Kiderült: a 400 pengőt fia elköltötte és már két héttel a kihajózás után adósságokat halmozott fel. Ezt hamarosan Iván levele is megerősítette: február 3-án Ludvigné kézhez vette fia január 20-án kelt levelét, amiben közölte: adóssága 1.000 pengőt kitevő 40 angol font. Mindezt úgy sikerült eszközölnie, hogy a hajón teljes ellátást és fizetést is kapott. Iván arra kérte édesanyját, hogy levélben hatalmazza fel a főgépészt, hogy számára a 40 fontot kiadja, de erre már Ludvigné nem volt hajlandó: „Ez csak biztatás lett volna Ivánnak további esztelen költekezésre” – jegyezte meg.[27]

1936. február 16-án már Iván öccse, Károly kapott levelet. Január 31-i keltezéssel azt írta, Palesztínába vagy Sanghajba szeretne menni és ehhez kéri a tapolcai ingatlanrészének eladását és annak árából 5.000 pengő értékű fontot.[28] Szelke kapitány 1936. február 5-én újabb levelet fogalmazott meg, amit Ludvigné február 21-én olvashatott. A kapitány lehetetlennek írta le Iván további hajón tartózkodásának lehetőségét: adósságait rendezni szükséges, „különben tragédiát hoznak a hivatalos lépések”. Másnap – február 22-én – Ludvigné Iván második Károlynak írt levelét is kézbe vette, ami február 4-én kelt. Ebben fia beismert mindent, egyedüli kérése Sanghajba utazásának lehetővé tétele volt.[29]

Ludvigné újabb próbálkozása Iván örökségének megvásárlására

1936. március 6-án Ludvigné egy részletes, érzelmekre is ható kérelmet írt Miskolc Város Árvaszékének aziránt, hogy megadhassa Iván számára amit kér: „Más utat már én sem látok és kérem erre megadni e lehetőséget.” Ludvigné már-már szabadkozott az árvaszék felé: „Felkerestem Debrecenben a nagynevű [dr.] Benedek [László] professzor ideg és elmegyógyászt, az ő véleménye is egyezik az előbb konzultált orvosokéval, hogy orvosi kezeléssel és beavatkozással az ő baját gyógyítani nem lehet, ily bajra, bár nagyon ritkán, de esetleg hozhatnak különleges körülmények javulást.” Ludvigné ekkor már arra a véleményre helyezkedett, hogy amennyiben fia Magyarországon marad, elzüllése elkerülhetetlen. Úgy érvelt: „menjen messzire, ahol nem ismerik sem őt, sem bennünket, legyen kénytelen összeszedni magát”.[30]

            Mivel Iván levelének kézhezvételétől számítva az első hajó Genovából – ahová a „Kelet” gőzös várhatóan március 10 körül érkezett meg – március 27-e táján indult Sanghajba. Javasolta: Károly az egyik hajó érkezése és a másik indulása közötti időre Genovába utazik, azért, hogy erre az időre bátyjával legyen. Ludvigné az árvaszékhez benyújtott kérvényét körültekintően előkészítette: a Nemzeti Banknál már biztosított Iván részére a hajóút tartamára 5 fontot – mintegy 125 pengőt –, Sanghajba érkezésére pedig 10 fontot – 250 pengőt. Úgy tervezte havonta folyósít számára valamennyi „segélyt” önmaga fenntartására, valamint fizeti a hajójegy árát, ami 800 pengő.[31]

            Ekkor már Ludvigné azt is tudta: az Iván által felhalmozott adósságok összértékét csak a „Kelet” Genovában való kikötése után fogja megtudni, de már ekkor – számítása szerint – 1933 óta 5.000 pengő adósságot fizetett ki érte a számára biztosított folyamatos rendes ellátáson felül. Végezetül a következőkre hivatkozva kérte kérelme pozitív elbírálását: „Ezt a tempót nem bírom. Másik két gyermekemre is kell tekintettel lennem, azoknak is kell anyagi segítség. Leányom egy szerény fizetésű szolgabírónál van férjnél és két gyermeke van.[32] Károly fiam joghallgató. Nem költhetem mindenemet Ivánra. Azért kérem hozzájárulását ahhoz, hogy Iván fiam tapolcai részéből néhány parcella eladassék és az eladási ár az általa utóbb okozott kiadások fedezésére, továbbá Sanghajba utazásának és ott elhelyezkedésének költségeire fordíttassék. Kérem ezt annál inkább, megengedni, mert ő maga kéri ezt a 4 és 6 alatt mellékelt leveleiben.”[33]

Újabb elutasító ügyészi vélemény

Ludvigné kérelmét az Árvaszék először ismét az ügyészséggel véleményeztette. Miskolc város tiszti főügyésze 1936. március 20-án küldte meg véleményét a városi árvaszéknek, amelyben javasolta Ludvigné kérelmének és javaslatának elutasítását. Az ügyészi vélemény szerint ugyanis Ivánra nézve katasztrofális következményekkel járna, ha Sanghajba vagy Palesztinába való kivándorlásához az árvaszék hozzájárulna, ugyanis – mint írja – „minden ellenőrzés, felügyelet és szigor teljes hiányában a legteljesebb mértékű lezüllésnek volna kitéve” Iván. Majd így folytatta: „a vagyon állagának csonkítása csak a kiskorú érdekében engedhető meg”. A vonatkozó jogszabályok ugyanis tiltották a gondnokság alá helyezett kiskorú vagyon állagának megváltoztatását, a törzsvagyon elidegenítését.[34]

Az ügyészség véleménye szerint a gyámanya által megjelölt cél nem minősült sürgős szükségnek. Ezen felül figyelembe vették azt is, hogy Tapolcafürdő ekkor rohamosan fejlődött, az ingatlanrész pedig a fürdőtelep legértékesebb részén feküdt, vagyis értéke napról napra növekedett. Végezetül az ügyészség felhívta a gyámanya figyelmét, miszerint a kiskorú gyámot – annak betegsége esetén – büntetőjogi felelőssége mellett köteles gyógyíttatni. Az ügyészség itt az egybehangzó orvosi szakvéleményre hivatkozott: „orvosi kezeléssel és beavatkozással a Martin Iván baját gyógyítani nem lehet”.[35]

Ezen szakvélemény alapján az ügyészség álláspontja szerint Iván „súlyos beteg és ilyen körülmények között fokozottan áll fenn a gyámanyának az a kötelezettsége, hogy súlyos beteg fiának esetleg zártintézeti állandó elhelyezéséről annál is inkább haladéktalanul gondoskodjék, mert a hivatolt törvény […] azt is előírja, hogy tartozik a gyám a kiskorú testi épségének fenntartása felett szigorúan őrködni.”[36]

Összességében az ügyészség úgy ítélte meg, hogy Iván vagy beteg és ebben az esetben a gyámanya köteles őt gyógyíttatni, vagy „idegbetegsége már a testi épségének a fenntartását is veszélyezteti”, ekkor viszont a zártintézeti elhelyezés képezi a gyámanya kötelességét.[37]

Martin Iván Sanghajban – Mi történt valójában?

Martin Iván aktájából nem derül ki, hogy az ügyészi vélemény után az árvaszék milyen álláspontra helyezkedett, de Ludvigné árvaszéknek küldött 1938. január 14-i leveléből kiderül, hogy hozzájárult fia Sanghajba utazásához. Miután 1933 nyara és 1936 márciusa között az adósságok rendezésére 5. 966 pengőt és 40 fillért fizetett ki, majd 1936 márciusában a hajójegy 866 pengőt és 90 fillért kitevő árát is kifizette, összesen 6.833 pengőt és 30 fillért fordított Iván újabb költéseire. Sanghajba költözése után továbbra is gondoskodott róla: a Nemzeti Bank engedélyével létfenntartás céljára havonta 10 angol fontot (260-265 pengő) küldött fiának.[38]

Ahogy az ország, a család is 1937. október 8-án értesült Iván haláláról. Ludvigné azonnal összeköttetésbe lépett a külügyminisztériummal, a Magyarok Világszövetségének budapesti vezetőségével és a magyarok érdekeit védő budapesti holland követséggel. Tette ezt úgy, hogy tudomása szerint fiának semmi köze nem volt a kínai hadsereghez, sem pedig a lángban álló Távol-Kelet hadieseményeihez. Martin leveleiben többször beszámolt kínai élményeiről, de ezekben katonai vonatkozásokról soha nem tett említést.[39]

A megkeresett szervek tájékoztatása nem mondott ellent a híreknek, de nem is tudták azokat megerősíteni: sem szédületes kínai katonai karrierjéről, sem pedig állítólagos kivégzéséről nem rendelkeztek információval. Rövidesen kiderült: az elterjedt hírek meglehetősen túlzóak és szenzációhajhászok voltak. Negyvennyolc órányi izgalom után a család végre táviratot kapott a holland követségtől, ugyanis sanghaji holland konzulnak sikerült érintkezésbe jutnia a kínai hatóságokkal.[40] A valóság kevésbé volt kalandos és meghökkentő. Iván ekkor ténylegesen Kínában tartózkodott és mint polgári személy Sanghajban lakott, ahol a város ostromakor megsebesült. Könnyebb sérülésével egy angol hadihajó vette fel, amelynek fedélzetén ellátták és ahonnan teljesen gyógyultan küldött értesítést aggódó hozzátartozóinak. Arról is hírt kapott a család, hogy a sebesült miskolci fiatalembert az angol hadihajó Hongkongba szállítja, ahol eredetileg – Sanghajba utazása előtt – hónapokig lakott. Ezzel néhány telefonbeszélgetés véget vetett egy szédületes karrier és egy tragikus haláleset meséjének.[41]

Ugyanezen a napon más forrásból is megcáfolták a volt miskolci zászlósról elterjedt álhírt. Deres István miskolci építész repülőpostával leveleket kapott Kínában élő fiától, aki többek között beszámolt arról is, hogy egy brit hajó fedélzetén együtt volt Martin Ivánnal, aki Sanghaj ostrománál, mint polgári személy megsebesült és most mindkettőjüket Hongkongba szállítja az angol hajó.[42]

Az örökölt ingatlan sorsa

1938. január 14-i levélben Ludvigné hangsúlyozta: Ivánra mindig többet kellett költenie, mint másik két gyermekére. Az indokolatlan adósságok rendezése és a hajójegy összege aránytalanul nagy túlkiadást képezett számára a másik két gyermekével szemben, ezért kérte, hogy a 6.833 pengőhöz a bekebelezési költségek hozzáadásával keletkező összeg erejéig a jelzálogjogot jegyezzék be a telekkönyvbe Iván tapolcai ingatlanára az ő javára. Az eljáráshoz kérte az eseti gondnok kirendelését is.[43]

            Az eseti gondnok számára Ludvigné összeállította Iván nevezett időszakban felhalmozott adósságainak tételes listáját, melyben a következő tételek szerepeltek.[44]

            Miskolci adósságok 1933 tavasztól őszig, majd 1935 január elején: autózás; pincér adósságok; két aranyóra; 1 ezüst cigaretta szelence majd ezek kiváltása; kölcsönök; ékszer, cukorka; hitelbe vásárlás; rongálás, összesen 1. 357pengő 15 fillér. Budapesti adósságok 1933. június 1. – 1933. október 5. mely időszakon belül 1933. július 5. – 1933. október 5-ig a 8. sz. honvéd helyőrségi kórházban volt: kölcsönök; autózás; ruhakiváltás; ital, összesen 625 pengő 70 fillér. Soproni adósságok 1933 októberétől 1935 márciusáig: eladott öltöny és csizma visszavásárlása; szállodaszámla; kölcsönök és hitelek; autózás; számos elzálogosított ruhanemű visszaváltása; vasúti igazolvány kiváltása; arany töltőtoll; rendőri bírság, briliáns gyűrű és más ékszerek; virág; dohányáruk, összesen 2.683 pengő 60 fillér. 1935 nyarától: saját holmijainak kiváltása; kölcsönök; fényképezőgép; kantinadósság, összesen 1.299 pengő 95 fillér.[45]

Ezt követően az árvaszék által megkért ügyészi vélemény már támogatta Ludvigné kérelmét. Megállapította, hogy az általa kifizetett összeg a rendes tartási járulékon kívül olyan magas és olyan nem várt túlkiadás, amely lényegesen befolyásolhatja másik két gyermekével szembeni anyai kötelezettségét. Ezért az ügyész kérte az árvaszéket, hogy az igazolt összeg erejéig, a felmerülő bekebelezési költségek hozzáadásával a zálogjog Ludvigné javára, fiának tapolcai ingatlanára telekkönyvileg bekebeleztessék.[46]

            1938. április 4-én a kirendelt eseti gondnok, dr. Putnoki Béla miskolci ügyvéd az általa kiállított kötelezvényben elismerte, hogy a gyámanya a kiskorú helyett az általa eszközölt és hátrahagyott adósságok rendezése címén 7.133 pengő 30 fillért fizetett ki, amivel a kiskorú a gyámanya adósává vált. Ennélfogva beleegyezését adta, hogy ez az összeg az Iván tulajdonát képező ingatlanrész telekkönyvi betétében Ludvigné javára, mint tőke és ennek 1938. január 27-től járó 5%-os kamatai, valamint 500 pengő költségbiztosíték erejéig telekkönyvileg bekebeleztessék.

            Az árvaszék – miután megvizsgálta az ügyet – arra kötelezte Putnokit, hogy az általa korábban kiállított kötelezvényt fogalmazza át, mert nem látta megokoltnak a sanghaji kiutazással felmerült költségek és készkiadások megtérítésének gyámhatósági jóváhagyását. Ennek megfelelően a korábban kiállított kötelezvényben szereplő 7.133 pengő 30 fillér 6.266 pengő 40 fillérre módosult, minden másban megmaradt az eredeti szövegezés. Az ekként módosított –1939. március 29-én kelt – kötelezvényt Putnoki 1939. május 27-én küldte meg az árvaszéknek.[47]

            Miskolc thj. város árvaszéke 1939. június 8-án hozta meg határozatát az ügyben. Jóváhagyta a kért összeg telekkönyvi bekebelezését, ugyanakkor figyelmeztette Ludvignét, hogy „Iván gyermekének gondnokság alá, majd zárt intézetben leendő elhelyezése iránt a megfelelő lépéseket tegye folyamatba”. 1940. május 22-én a miskolci királyi járásbíróság, mint telekkönyvi hatóság meghozta végzését, melyben a fentiek alapján elrendelte a kötelezvényben foglaltak végrehajtását.[48]

Összegzés

Martin Iván történetét megismerve két kérdés merülhet fel az olvasóban: édesanyja miért finanszírozta évekig Iván könnyelmű életét, de ha már így tett miből tudta ezt megtenni? Az első kérdésre egzakt válasz aligha adható. Minden szülő saját belátása, hogy ­– anyagi lehetőségeit figyelembe véve – meddig támogatja gyermekét. Az, hogy ez a jóindulatú támogatás árt vagy használ, az már más kérdés, esete válogatja. Ezen Ludvigné is bizonyosan elgondolkozott, amikor olyan véleményt hallott, hogy fiát nagyon elkényezteti: „Tudja, hogy bármit követ el – írja 1936. március 6-án, Miskolc Város Árvaszékének írt levelében – neki baja nem lesz, rendezzük a dolgot. Hagyjuk egy ideig magára, majd bajba jut és feleszmél. Hisz kiskorúsága meg van hosszabbítva, nem kell adósságait fizetni.”[49]

            A másik kérdést, hogy Ludvigné mégis miből támogatta a kor mércéje szerint igencsak tetemes összegekkel fiát, azt mindössze egyszer érintették a tizenkilenc éven keresztül újra és újra megnyitott árvaszéki aktában. Dr. Végh Árpád tb. városi főügyész világított rá 1936. január 9-én: „köztudomás szerint a t[isztel]t. gyám az Uránia mozgószínház üzeméből jelentékeny jövedelemmel rendelkezik,[50] mely színházra vonatkozólag a kiskorú érdekeinek megvizsgálása céljából sem a hagyatéki átadó végzésben, sem az előiratokban semmi adat nem található”.[51]

            Martin Iván szenzációs halálhíréről egy nap alatt kiderült, hogy kacsa, de további sorsáról a rendelkezésre álló források alapján mindössze annyit tudunk, hogy – egy 1939. január 17-én felvett árvaszéki jegyzőkönyv szerint – később Angliában tartózkodott. Hazatéréséről már nem szóltak a hírek és 1940 után árvaszéki aktáját sem nyitották meg újra.