A Sátoraljaújhelyi „inszurgens emlékmű” első változata

2019.12.18.

A sátoraljaújhelyi „inszurgens emlékmű” első változata, ahogyan Kazinczy Ferenc és Dessewffy József megálmodták

Írta: Bodnár Krisztián

 

Sátoraljaújhely városának több mint egy évszázadig volt a dísze – s egyben az egyik jelképe is – az 1809 nyarán lezajlott győri csatában elesett Zemplén vármegyei nemesi felkelők (inszurgensek) tiszteletére emelt emlékmű, amelynek meglehetősen hányattatott sors jutott osztályrészül; ebből az eseménydús történetből most a tervezés mozzanatait követjük nyomon néhány adalék segítségével. Csupán bő egy évtizeddel az ütközet lezajlása után, 1821-ben születhetett meg az építmény, amely helyett 1890-ben egy újat kellett faragni, ugyanis az eredeti kőanyag állapota leromlott.[1] 1901-ben az emlékművet áthelyezték a város főterének egy másik pontjára, mert a helyére Kossuth Lajos szobra került. A faragott kőoszlop még megérte a második világháborút,[2] de az azt követő „rendszerváltás” ideológiájának és politikai irányvonalának már nem felelt meg az emlékmű által sugallt üzenet, így végül eltávolították a gúlát. Ezen alkotás megszületésének története is érdekes művelődés- és művészettörténeti adalék, amelynek segítségével egyrészt a győri csata lezajlásának 110., másrészt Kazinczy Ferenc születésének 260. évfordulójáról is megemlékezhetünk. Elsőként azonban célszerű röviden áttekinteni a köztudatban sokszor kritikával emlegetett utolsó nemesi felkelés eseményeit.

 MNL BAZML XV. 114. a. 2. sorozat. A sátoraljaújhelyi inszurgens emlékmű fényképe (é. n., feltehetően a 20. század eleje)

 

Bonaparte Napóleon francia császár a hódító háborúi során Európa számos országát megszállta, így az Osztrák Császárság katonai és politikai elitje a Napóleon elleni hadjáratot kezdte tervezgetni. Az 1808. évi magyar országgyűlés meg is szavazta a nemesi felkelést (inszurrekció), amely során az országban élő összes, fegyverforgatásra képes nemes férfinak vagy személyesen, vagy helyettesek állítása révén hadba kellett (volna) szállnia. A Tiszán inneni kerület zempléni lovas ezredéhez Zemplén, Abaúj, Sáros, Szepes és Ung vármegyék biztosították az emberanyagot, a Zemplén vármegyei (azaz a 18. számot viselő) gyalogos zászlóalj kötelékébe pedig Zemplén és Ung vármegyék gyalogsági szolgálatot teljesítő felkelői tartoztak.[3] 1809. április 10-én a császári-királyi csapatok megtámadták a franciákat, akiket azonban nem tudtak legyőzni, sőt: a napóleoni hadsereg erői előrenyomultak, s május 29-én már át is lépték a magyar határt.[4] Végül a két hadsereg egyetlen jelentős összetűzésére június 14-én Győr mellett került sor, ahol több tényezőnek (a császári-királyi hadvezetés alkalmatlansága, a nemesi felkelők részleges kiképzetlensége és fegyverekkel való rossz ellátottsága) köszönhetően az Eugène de Beauharnais itáliai alkirály csapatai jelentős győzelmet arattak. A zempléni felkelők is szembesülhettek a felkelést országosan kísérő általános problémákkal – a megfelelő ruházat hiánya és a rendelkezésre álló tűzfegyverek csekély száma –, de az ő helyzetüket az is megnehezítette, hogy május végén egy részüket a Galíciában éppen ekkoriban kirobbant lázongás lecsillapítására rendelték ki.[5]

A csata végkimenetelének (a később megkötött schönbrunni békeszerződés pontjait most figyelmen kívül hagyva) több súlyos következménye is lett: a nyugat-magyarországi területek egy részének átmeneti francia megszállása, hosszabb távon a nemesi felkelés intézményének megszüntetése – s részben ehhez is kapcsolódva a történeti emlékezetben a csata „győri futásként” történő hírhedtté válása –; ami pedig mostani témánk szempontjából fontos, a császári-királyi csapatok több ezer fős veszteséggel számolhattak.[6] Kandó Gábor zempléni ezredes június 16-i jelentése öt Zemplén vármegyei halottat és hét sebesültet említ; az utóbbiak közül báró Barkóczy Antal néhány nap múlva belehalt a sérüléseibe.[7] Ez a viszonylagosan csekély veszteség annak is köszönhető, hogy a győri csatában a császári-királyi seregek nem Napóleon főerőivel voltak kénytelenek szembenézni.

A megyei rendek már 1809-ben elkezdtek foglalkozni egy, a hősök emlékére, illetve tiszteletére állítandó emlékmű gondolatával. A gróf Barkóczy haláláról érkezett, a július 24-i közgyűlésen felolvasott tudósítás hatására „köz Bánát [!] [,] háládatosság, és érzékenység fogták el, az egyben gyűlt Rendeknek szíveket”, és többek között úgy határoztak, hogy „a Kapitánynak háládatos emlékezetére, itten az Ujhelyi határban az Pataki ut mentében emlékezet kő Oszlop készíttessen, hogy az késői maradék is szemlélhesse, az meg holtnak Vitézségét, és a Megye háládatosságát, a jövendő időkre pedig ezen történet minden Hazafiaknak peldául [!] és mintegy ösztönül szolgálhasson”.[8] A feladatok ellátásával és egy tervezet elkészítésével gróf Dessewffy Józsefet[9] és Kazinczy Ferencet[10] bízták meg.

 MNL BAZML IV. 2001. d. Loc. 206. No. 390.

 

Dessewffy és Kazinczy 1809. október 16-ra előálltak egy javaslattal,[11] amelyet 1810. május 15-én terjesztettek a vármegyei közgyűlés elé. Eredetileg egy négy darabból álló kőoszlopot terveztek megvalósítani, amelyről vázlatrajz is készült. Az emlékművet három öl (4,8–5,4 méter) magasságúnak szánták,[12] egy homloklapból és két oldalkőből állt volna, mindegyiken felírásokkal. A rajzot kísérő kéziratos jelentés „a Nemzetnek már tsaknem elaludt Charactere” miatt panaszkodik, s az „elkorcsosodással” szemben megfogalmazza a nemzeti büszkeség felélesztésének szükségességét. A magyar kései rendiség (azaz az 1848-as forradalmat megelőző évtizedek) politikai kultúrájához igazodva ez a dokumentum is a romlás, illetve a hősi erények – valamint a hazáért halni kész hősök – motívumait sorakoztatja fel.[13]

 MNL BAZML IV. 2001. d. Loc. 206. No. 390.

 

A jelentésből is kiviláglik, hogy a vármegye rendjei megosztottak volt a tekintetben, hol és milyen formában állítsanak emléket az elesetteknek: egyesek a vármegyeháza falára kívántak egy táblát tétetni, mások a vármegyeháza udvarán látták volna azt szívesebben. Dessewffy és Kazinczy azonban e beszámolójukban úgy érveltek, hogy a mementónak figyelemfelkeltőnek kell lennie (vagyis egy tábla kevéssé szembeötlő), egyúttal azonban olyan helyen is kell állnia, ahol mindenki láthatja. Az emlékezés és az emlékeztetés feladatán túlmenően tehát egyfajta erkölcsnemesítő, illetve figyelmeztető szándék is felfedezhető ebben az ötletben, hiszen a csatatéren meghaltak ily módon a jelentés bevezetésében említett „elkorcsosodással” szemben is példát adhatnak a közösségnek a hazáért való önfeláldozásra. Mivel Dessewffy és Kazinczy úgy vélték, hogy a vármegyeháza épülete túlságosan is uralkodik Újhely főterén, ezért az emlékművet „a Tokay felé vivő csinált út szélén” szerették volna felállítani, ahol az épített környezet nem terheli meg az utazó látóterét. A felirat nyelve vonatkozásában sem a latin, sem a magyar mellett nem döntöttek; értelmezésük szerint az elhunytakra való emlékezést mindkét nyelv szolgálhatja, ha azonban „a hazafiúi virtusokra való emlékeztetés és tanítás” célját tekintik, azt elérhetőbbnek tartják magyarul: „a felyülírás azon a nyelven tétessék mellyet leg többen értenek, és a mellyet érteni, minden magyarnak tartozása”. A kérdés elintézését végső soron a rendek belátására bízták, az emlékmű feliratainak és helyének meghatározásával egyetemben. Az 1810. május 15-i közgyűlésen így született meg az a határozat, mely szerint latinul és magyarul egyaránt szerepeljen a szöveg az emlékművön.

 MNL BAZML IV. 2001. d. Loc. 206. No. 390.

 

Amint arról korábban szó esett, a felállítás ügye több mint egy évtizedig nem haladt előre. Dessewffy és Kazinczy ugyan nyomtatásban is közreadták a javaslatukat,[14] azonban különböző okoknál fogva (gazdasági nehézségek, belpolitikai kérdésekkel való foglalatosság, és talán az igazi akaraterő hiánya miatt is) a feledés homálya borult az egész tervre. Végül a két ötletadó elgondolása nem egészen úgy és egyáltalán nem ott valósult meg, ahogyan és ahová az emlékművet felállítani szándékoztak, de így is viszonylag hosszú ideig hirdethette az elhunytak nevét, egyúttal pedig a rendi, majd a polgári korszak lokális (emlékezet)politikájának is fontos részét alkothatta. S ami legalább ugyanilyen fontos: a két táblabíró javaslata egy Magyarországon addig még nem követett, de Európában lassanként terjedni kezdő gyakorlatot igyekezett meghonosítani az emlékmű-állítással, de a kultuszteremtésnek ez a módja hazánkban csak hosszabb idő után gyökerezett meg.[15] Ezért ha az inszurgens emlékmű már nem is létezik, Sátoraljaújhely városa mégis egy olyan alkotás birtokosa volt egykoron, amely sokáig egyedülálló volt az országban.

 


[1] Lehoczky Tivadar már 1876-ban is a műemlék „szánandó, elmállott állapota” és a lekopott feliratok miatt panaszkodott. Gróf Dessewffy József és Kazinczy Ferenc jelentése a Győrnél elesett zempléni vitézeknek állitandó emlék ügyében. Figyelő. Irodalomtörténeti Közlöny 1. (1876) 112–117.; itt: 112.

[2] Insurgensek emlékműve. In: Sátoraljaújhely lexikona. Szerk. Fehér József et al. Kazinczy Ferenc Társaság, Sátoraljaújhely. 2001. 169–170. Kováts Dániel szócikke. Az emlékoszlop felállítására vonatkozóan legújabban Nagy Ágoston: „Elestjeink’ oszlopa mellett új bajnokok fognak hazafiúi lángokra gyúladhatni”? A sátoraljaújhelyi inszurrekciós emlékmű tervezete és a nemesi patriotizmus nyelvei. Sic Itur ad Astra 65 (2016). 53–90.

[3] R.[ugonfalvi] Kiss István: Az utolsó nemesi felkelés története. In: Az utolsó nemesi felkelés századik évfordulója emlékére. Szerk. R.[ugonfalvi] Kiss István. Benkő Gyula cs. és kir. udvari könyvkereskedése, Bp. 1909. 1. kötet. 48–49.

[4] Veress D. Csaba: A Francia Császárság és a Habsburg Birodalom háborúja 1809-ben. In: A napóleoni háborúk és a magyar nemesség. Szerk. Veress D. Csaba. Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém. 1992. (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 2.) 8–12.

[5] Dongó Gyárfás Géza: A zempléni nemes hadak 1809-ben. Adalékok Zemplén-vármegye történetéhez. XV. évf. XIV. kötet (1909). 185–187.

[6] Gömöry Gusztáv 7–8000 főre teszi az összes veszteséget. Gömöry: Az 1809-ik évi magyar nemesi fölkelés. A cs. és kir. hadi levéltár hivatalos okiratai alapján. Második közlemény. Hadtörténelmi Közlemények. 1889. Második évfolyam (II. kötet). 238. Rugonfalvi Kiss István mintegy 6000 főt említ, akik közül szerinte körülbelül 800-an voltak inszurgensek. R. Kiss: I. m. 202. Borus József szintén 7–8000 fős veszteséggel számol. Borus: A kuruc szabadságharctól ezernyolcszáznegyvennyolcig. In: Magyarország hadtörténete. I. A honfoglalástól a kiegyezésig. Szerk. Borus József. Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1984. 439.

[7] Dongó Gy. G.: I. m. 188.

[8] Magyar Nemzeti Levéltár Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL BAZML). IV. 2001. Zemplén vármegye nemesi közgyűlésének, bizottmányának és Haynau-féle közigazgatásának iratai 1214–1850 (1937). c. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1790–1813. 34. kötet. Protocollum politicum 1809. 311. Nro. 450.

[9] Gróf Dessewffy József (1771–1843) politikus, köz- és szépíró, a 19. század első évtizedeiben több vármegyének is országgyűlési követe volt, illetve jó néhány vármegye táblabírája, többek között Kazinczy Ferencnek is évtizedeken át jóbarátja. 1830-tól a Magyar Tudós Társaság igazgatósági, illetve tiszteletbeli tagja. Legismertebb munkája a gróf Széchenyi István művére írt válasza, A „Hitel” czímü munka taglalatja (Kassán, 1831). Dessewffy pályájára és tevékenységére: Ferenczy József: Gróf Dessewffy József életrajza. A szerző kiadása. Bp., 1897. http://mek.oszk.hu/13300/13323/13323.pdf (Hozzáférés: 2019. december 8.)

[10] Dessewffy már egy 1809. augusztus 9-i levelében közölt Kazinczyval egy magyar, illetve latin nyelvű sírfeliratot. 1530. sz. Gr. Dessewffy József – Kazinczynak. In: Kazinczy Ferenc levelezése. VI. kötet. 1808. július 1. – 1809. szeptember 30. Közzéteszi Váczy János. Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1895. 476–477.

https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/101329/KazLev06.pdf?sequence=1&isAllowed=y (Hozzáférés: 2019. december 8.)

[11] MNL BAZML IV. 2001. d. Közgyűlési iratok 1790–1813. 141. cs. 1809–1810. Loc. 206. No. 172–428.; itt: No. 390. A sátoraljaújhelyi inszurgens emlékmű felállításával kapcsolatos iratok 1809–1891.

[12] A metrikus rendszer bevezetését megelőzően Magyarországon is többféle öl volt használatos hosszmértékként. A jelentés nem határozta meg egyértelműen, melyik ölről van szó, így egy ölre átlagosan 1,6–1,8 métert számíthatunk. Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1990. (Magyar Országos Levéltár kiadványai, IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6.) 174.

[13] A korszak egymással gyakran összeolvadó, másszor versengő „politikai nyelveire” (republikanizmus, csiszoltság/pallérozódás stb.) vonatkozóan néhány munka: Takáts József: Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején (A keret). Irodalomtörténeti Közlemények 102 (1998), 5–6. sz. 668–686.; uő: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris, Bp. 2007.; Miru György: Az alkotmányozás politikai nyelve 1848–49-ben. L’Harmattan, Bp. 2015. (Hogyan beszéltek?)

[14] Cserneki és tárkői gróf Dessewffy József és kazinczi Kazinczy Ferenc kiküldött táblabíráknak vélemények a tek.[intetes] Zemplény-várm.[egye] rendeihez a Győrnél MDCCCIX. jún.[ius] XIV.[-én] elesett vitézeknek állitandó emlék dolgában. Másodszori, megigazított kiadás. Sáros-Patakon. Nyomtat.[tatott] Nádaskay András által. 1811. Az első kiadás szintén Sárospatakon és 1811-ben jelent meg. A szöveg későbbi edíciói: Lehoczky T.: i. m.; Kazinczy Ferenc és családjára vonatkozó iratok, dokumentumok Zemplén vármegye levéltárában. Összegyűjtötte Hőgye István. Kazinczy Ferenc Társaság – Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltár, Sátoraljaújhely. 1990. (Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltári Füzetek 30.) 16–20.

[15] Nagy Á.: i. m. 54.

 

Utolsó frissítés:

2020.01.19.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges