Múltbanéző 3. (8)

BALANYI BÉLÁRA EMLÉKEZÜNK

Balanyi Béla (1911–2002)

A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára tavaly ünnepelte fennállásának 60. évfordulóját, 2011-ben pedig az intézmény egykori legendás igazgatójára, Balanyi Bélára emlékezünk, születésének centenáriumán[1]. Levéltárunk hőskora szorosan összekapcsolódik Balanyi személyével, hiszen 20 éven keresztül állt a kecskeméti archívum élén. A művészi vénával megáldott, jogi doktorátussal rendelkező levéltáros 1951-ben került Kecskemétre, amikor Nagykőrös város 400 ifm-nyi anyagát egy LOK-rendelet nyomán a Bács-Kiskun Megyei Levéltárba szállították. Két évvel később, 1953-ban a Somogy Megyei Levéltárba távozó Leidecker Jenőtől Balanyi Béla vette át a levéltár irányítását, ám ekkor már a nagykőrösi múzeum – és rövid ideig a nagykőrösi könyvtár – intézményvezetői gondjai is az ő vállát nyomták.

Balanyi nem volt a klasszikus értelemben vett tudós levéltáros vagy muzeológus. Mindkét szakmát meglett emberként, a harmincas éveiben tanulta „nem előképzettség útján, hanem menet közben, rengeteg éjszakát rááldozva”.[2] Büszke volt azonban eredményeire, tudatában volt annak, hogy az ötvenes években a levéltárba, múzeumba bementett dokumentumok és tárgyi emlékek felbecsülhetetlen nemzeti értéket képeznek, s hogy ez a munka egyszeri és megismételhetetlenül fontos volt. Az iratbegyűjtés nehéz munkájáról később több jelentésében, beszámolójában is megemlékezett, olvashatunk erről a levéltár háztörténetében, és a Balanyi által rajzolt Napos Oldalban is számtalan ceruzarajz mutatja be ezt az időszakot.[3]

Tény, hogy levéltáros elődeinknek az iratmentés terén tett erőfeszítései nélkül intézményünk ma sok értékes fonddal, irategyüttessel lenne szegényebb, és egyes községek is hiába keresnék múltjukat. E rövid megemlékezés során Balanyi beszámolói és grafikái segítségével felidézzük a megyei levéltár és az iratbegyűjtés hőskorát, illetve Balanyi Bélának a kecskeméti intézmény szolgálatában eltöltött első éveit.

Az illusztráció Balanyi Béla munkája

„A gyűjtési munka 1951-ben indult meg, lényegében ma sem fejeződött be, és a levéltárak életében folyamatos munka lesz a jövőben is.” – írta az iratmentés legfontosabb időszakát is összefoglaló 1964. évi beszámolójában Balanyi Béla a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának.[4] „A begyűjtés első szakasza 1952–54 között zajlott le. Ez az időszak az iratmentés időszaka volt. Azt az anyagot mentettük be, amelyet a Melléktermék és Hulladékgyűjtő Vállalat el nem tudott szállítani a papírzúzdába. Ismeretes, hogy az állami levéltárak megalakulása a felszabadulás után öt esztendőre következett be. A Melléktermék és Hulladékgyűjtő Vállalat 1948-ban már megkezdte az iratpusztító munkáját, sajnos, még az állami levéltárak megalakulása után is évekig folytatni tudta, ha már korlátozottabban, mint a korábbi években. A levéltárunk gyűjtőterületén a megmaradt iratanyag rendje a II. világháború alatt felbomlott. Az iratanyag, mint a múlt >szomorú emléke< a szervek vezetői szemében eltakarítani való lom volt. >Régi<, >mivel arra senkinek szüksége nincs<, >új életet kezdünk< hangzottak a megjegyzések, mikor azok fontosságát bizonyították a levéltár dolgozói.”[5] Balanyi szerint a közlevéltári rendszert létrehozó 1950. évi 29. törvényerejű rendelet nem örvendett olyan tekintélynek, mint ebben az időszakban a törvények általában. A tanácsok, a vállalatok vezetői el sem olvasták, igen sokan nem is tudtak a létezéséről. „A történeti értékű iratokat tehernek, haszontalan lomnak tekintették, sőt gyűlölettel néztek rá[juk] , mint a letűnt feudális és burzsoá világ maradványaira. Nem gondoltak arra, hogy ezek az iratok az évszázadok nehéz terheit viselő nép küzdelmes életéből mily sok adatot őriztek meg. Nem csoda, hogy az első alkalmat felhasználták az új jegyzők, tanácselnökök, [az] 1947-ben elrendelt selejtezés alkalmával, majd 1951 nyarán a >vasgyűjtő kampány< alkalmával megszabaduljanak tőle. Amit a háború meghagyott, azt a lelketlen iratpusztítás eme két éve oly tökéletesen kiirtotta, hogy alig maradt belőlük valami sok helyen.”[6]

Az illusztrációk Balanyi Béla munkái

Balanyi 15 Bács-Kiskun megyei nagyközség történeti anyagának teljes megsemmisüléséről számolt be az idézett dokumentumban. „A MÉH közvetítése folytán a papírgyárak zúzógépei őrölték össze [az iratokat]. Csak Bács-Kiskun megyében 5–10 és 20 000 lakosú községek levéltárai semmisültek meg (Ókécske, Fülöpszállás, Izsák, Kiskőrös, Soltvadkert, Kiskunmajsa, Alpár stb.).”[7] Számos, az 1700-as évek közepén alakult község iratanyagából csak az 1930-as évek végétől maradtak iratok. A könyvszerű iratok pusztulása a legtöbb helyen teljes volt, mert súlyosabbak voltak (több pénzt fizetett értük a MÉH), és az elszállításukhoz nem kellett zsák. Egyes községek esetében a testületi szervek jegyzőkönyvei csak azért maradtak meg, mert az anyakönyvekkel együtt kezelték őket.[8]

Az illusztrációk Balanyi Béla munkái

A megyei levéltár első feladata 1951-ben a „kintlevőségek” megállapítása volt. „Az akkori vezető (Leidecker Jenő[9]) kerékpáron járt városról községre, és vette számba az iratanyagot. A címtárakból állította össze, hogy milyen megszűnt és működő szervek termeltek iratokat a megye területén. Elszomorító volt a kép, hogy milyen kis töredéke maradt meg a felmérhetetlen értékű iratanyagnak. 1952-ben újból végigjárta a községeket. Meglepődve állapította meg, hogy az 1951-ben számba vett anyagból is mennyit elvitt a MÉH.”[10]

Balanyi Béla 1951 júniusától immár kecskeméti levéltárosként aktívan részt vett a levéltár iratmentő tevékenységében. A feladat nem volt teljesen ismeretlen előtte, hiszen 1944 végén – mint fiatal hivatalnok – Nagykőrös város értékes levéltárát menekítette a közeledő front elől, majd a veszély elmúltával, mostoha körülmények között kezdte meg az iratok eredeti levéltári rendjének helyreállítását.[11] 1951-ben a kecskeméti archívum, a vezetőt is beleszámítva, négy fővel küzdött a történeti jelentőségű iratok pusztulása ellen.[12] „Mindenkinek menni kellett területre, ha szükség mutatkozott, éjjel is, hogy az anyagot mentsük.” – írta Balanyi.[13] A kis csapat a „Menteni, ami menthető!” jelszót kiadva bejárta az egész gyűjtőterületet, felkutatták a megmaradt községi irattárakat és beindították a beszállítást. Sok értékes XVII–XIX. századi irat került így napvilágra és „mentetett meg a biztos pusztulástól a tudomány számára”.[14] Megkezdődött a tanácsrendszer kialakítása folytán megszűnt szervek és hivatalok, vállalatok iratainak begyűjtése is.[15] „Vagontételekben áramlott az iratanyag Kecskemétre vasúton, gépkocsin. Megfeszített erővel, gyakran túlmunkával folyt az anyag elhelyezése, hogy a következő szállítmányoknak helye legyen.”[16]

Az illusztrációk Balanyi Béla munkái

Balanyi beszámolói szerint a megmaradt iratanyagok többsége az iratképzőknél teljesen összekeveredve, kaotikus állapotban várta a jobb sorsot. „A szerveknél talált iratok a legritkább esetben voltak az irattárban, még akkor is, ha az irattárban nem volt semmi. Padláson, fészerben ömlesztve, pincében vagy pincefeljárókban kallódtak. Az iratok bármelyik helyen voltak is, feltétlen pusztulásnak voltak kitéve. Voltak esetek, hogy a padláson lévő iratokat nemcsak por, korom vagy hamu takarta, hanem éveken át verte az eső. (Solt község iratai).”[17] A csomózott iratok nagy részére fedőlemez nélkül, ömlesztett állapotban találtak rá. A könyvszerűen kötött iratokról a fedőlapokat szintén letépték, mert azt az újabban keletkezett iratok borítására használták, vagy „azért szedték le [a fedőlapokat], mert a MÉH a kartonokért többet fizetett.”[18]

Az illusztrációk Balanyi Béla munkái

A levéltár dolgozói szélsőséges körülmények között, arcuk elé zsebkendőt kötve dolgoztak a poros padlásokon és irattárakban 6–8 C-os hidegben is. A széttúrt, „a kisbírók és hivatalsegédek által évek óta tüzelt iratanyag meglévő maradványait téglapor, korom, hamu és porréteg alól bányászták ki, zsákolták be és hordták a hátukon a kocsikra és a vasútra, hogy népünk értékes vagyona ne menjen pusztulásba végleg”.[19] Mivel a kecskeméti levéltárnak nem volt göngyölege, a földműves-szövetkezetekkel kellett tárgyalni zsákokért. A levéltárosok a községek vezetőivel „fuvarért veszekedtek”. „Vonaton, kerékpárral, gyalog mentünk községről községre (az autóbusz még ritka volt) 1952–54-ben, de munkatársaim közül senki sem mondta, hogy nem megy.” – írta Balanyi.[20]

A megfeszített munka eredményeképpen épen, vagy részben épen kerültek be Kunszentmiklós, Szabadszállás, Dunapataj és Ordas egykori mezővárosok iratai az intézmény raktárhelyiségeibe. „Az >ép< szó azt jelenti, – magyarázza Balanyi – hogy részben hiánytalanul, de teljesen felbomlott renddel. 50 községnek csak töredékanyaga került levéltárba. Egyéb szervekről alig szólhatunk. Az ipar, a kereskedelem és mezőgazdaság, melyek magántermészetűek voltak, teljesen elvesztek. Egy uradalmi levéltár és egy malom anyagát szállítottuk be, a többi elpusztult, vagy jelentéktelen mennyiségű irata maradt. A megye területéről egyetlen családi levéltárat sem szállítottunk be, mert azokat 1951-re teljesen megsemmisítették.”[21]

1953-ban a kecskeméti levéltárban jelentős személycserék történtek. Antal Árpád „a begyűjtés hőse, a községi tanácsok rettegett embere” a szolnoki archívum élére távozott az intézményből, míg Leidecker Jenőt saját kérésére Somogy megyébe helyezték át. Az időközben felvett Kalocsai Andrásnéval (Mömével) együtt két egészséges és egy beteg dolgozó maradt a levéltárban.[22] „Egy férfi és egy nő állt szemben az 1953-as papírgyűjtő kampánnyal. – emlékezett vissza erre az időszakba később Balanyi Béla. – […] Az egyik kerékpárral indult a bácskai részbe, hogy mentse, ami még menthető. A női munkaerő a bajai térségbe utazott vonattal. Községről községre jártak és leginkább az utolsó pillanatban érkeztek. Két-három községi dolgozó készítette már az anyagot a MÉH részére. Tépték a könyvszerű anyag tábláit, az iratokat fordították ki a fedőlemezek közül, vagy már a Földművesszövetkezet gyűjtőhelyén hatalmas halomba voltak hányva. A rossz élelmezési viszonyok között [dolgoztak], arra támaszkodva, amit magukkal vihettek élelmet, mert semmiféle ennivalót nem lehetett a községekben kapni. A több száz kilométer kerékpárút, vonatozás és gyaloglás némi eredménnyel járt, több mint két vagon iratot sikerült megmenteni a bezúzástól.”[23] Számos komoly beszállítás történt még ebben az időszakban is[24], 1954-ben azonban – ahogy Balanyi fogalmazott – „Lényegében a begyűjtés hőskora lejárt.”.[25]

Az illusztrációk Balanyi Béla munkái

Az elkövetkező évek selejtezéssel, rendezéssel és egyéb levéltári szakmunkákkal teltek. Balanyi Béla intézményvezetőként ugyanúgy végezte a napi teendőket, mint kollégái, hiszen elvei szerint „a főnöki munka nemcsak irányító feladat, hanem az összes tennivalókban előmunkás.”[26] Igazgatóként az intézmény gondjait (pl. a raktári férőhelyek kérdését) igyekezett megoldani, de szívén viselte kollégái sorsát is. A kecskeméti levéltárban eltöltött 22 év szolgálati idő alatt szorgalmasan dokumentálta a munkahelyén történteket. Folytatta az elődje által elkezdett háztörténetet (Historia Domus), és rajzolási szenvedélyének hódolva tréfás, rajzos naplót vezetett (Napos Oldal), amelynek több mint 800 oldalán át ceruzarajzokban örökítette meg az iratmentést, a fáradságos anyagmozgatást és -rendezést, a nehéz munkakörülményeket. Az utókor számára így különleges, egyedi dokumentumokat is hagyott, amelyek az egykori levéltáros lét részletekben gazdag lenyomatai, és saját, nem hétköznapi személyiségének vetületei.

„Szeretettel dolgoztam minden ágban” – vallotta hatvanadik évén túl az idősödő levéltár-igazgató. – „Ha csak a napi 8 km[-t] számítom is, melyet kerékpárral, gyalog a lakásom és kecskeméti munkahelyem között 21 év óta megtettem, az is 52 800 km. A többit nem is számítva mégis azt mondhatom: megérte! ”[27]

Valóban megérte! Köszönjük, Béla bácsi!

Az illusztráció Balanyi Béla munkája

Jegyzetek