Múltbanéző 16. (10)

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁNI HIPERINFLÁCIÓ
A MIASSZONYUNKRÓL NEVEZETT
KALOCSAI SZEGÉNY ISKOLANŐVÉREK IRATAIBAN

A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetestársulata egykor Magyarország egyik legnagyobb, legnépesebb katolikus apácarendje volt. Az 1860 óta tevékenykedő nővérek legfőbb feladatuknak a lányok oktatását-nevelését tekintették, ezen a területen szinte mindenféle típusú intézményben – óvodában, elemi és polgári iskolában, pedagógusképző intézetben, szakközépiskolában, árvaházban, kollégiumban – működtek. A társulat feladatellátásának csúcspontján, 1942-ben több mint 900 iskolanővér tevékenykedett több mint 60 fiókházban, több mint 20 ezer gyermeket felügyelve. Bár a társulat működésének első időszakában – 1860 és 1907 között – csak a kalocsa-bácsi érsekség területén alapított zárdákat, később sorra nyíltak fiókházai az ország különböző településein, a Dunántúlon és a Tiszántúlon, sőt Kínában is.

A társulat a második világháborút jelentős anyagi veszteségekkel élte túl. A harcászati tevékenység és a megszálló hadseregek általi igénybevétel komoly anyagi károkat okozott az egyes fiókházaknál. Az épületek jó része megrongálódott, az állatállományt rekvirálták, az iskolai felszerelések tönkrementek. A már 1945 nyarán érzékelhető, majd egyre fokozódó infláció sem könnyítette meg a társulat életét.

A második világháború végére az ország kifosztottsága, az infrastruktúra és a gyárak megsemmisülése, a termelés visszaesése, a háborús jóvátétel megfizetésének kényszere szinte elviselhetetlen terhet rótt a gazdaságra. Ezen tényezők összessége, valamint az a körülmény, hogy a bankóprés használatára jogot szerző Vörös Hadsereg ellenőrizetlenül szórta ki a fedezet nélküli bankjegyeket, rendkívül magas inflációhoz vezetett.[1] A sokáig a világtörténelem legsúlyosabb mértékű pénzromlásának számító folyamathoz hozzájárult az országban lévő szovjet hadsereg ellátásának terhe is. A gyors áremelkedés oda vezetett, hogy az emberek nem bíztak az egyre inkább értékét vesztő pengőben, az árukereskedelem hanyatlott.[2] A pénzforgalom helyett ezért ebben az időben a cserekereskedelem virágzott. A társulat fennmaradt irataiból jól körvonalazódik, hogy az egyes fiókházakban kényszerűségből a nővérek is részt vettek ilyen ügyletekben. 1945 őszén például Baján alig lehetett sóhoz jutni, 2 kg lisztet is adtak egy kg sóért.[3] Egy birka 150 000 pengőbe került vagy 15 mázsa burgonyába, fél öl fa ára 6 kg zsír volt.[4] Kunbaján elsősorban a bor számított univerzális csereeszköznek. „Mi minden héten veszünk fel pénzt[5], csakhogy nemigen tudunk rajta valamit venni, a villanyra megy sok, meg tojást veszünk, de úgy, hogy a népnek nem nagyon van pénze s csak ha adót vagy villanyt kell fizetnie, akkor elad vagy bort, vagy tojást, vagy tyúkot. Leginkább a szomszédunk jön hozzánk pénzért, s amit nélkülözhet, azt adja el. Borhoz is így jutottunk, avval meg lehet cserélni sót, paprikát, sőt még ruhaneműnek való anyagot. Akinek hektószámra van bora, az cipőt is vehet, egy pár női félcipő itt 3 hektó bor”[6] – írták a kunbajai nővérek Kalocsára küldött levelükben. Mágocson a háborúban megsérült zárda újjáépítése a legnagyobb infláció közepette zajlott. „A tanterem födémezése most folyik. Pénzt nem fogadnak el. Három méter férfiszövetbe és egy malacba kerül”[7] – jelentették a nővérek.

A cserekereskedelmen kívül a háborút követő inflációról is képet alkothatunk egy speciális forrás segítségével. A nővérek az egyes zárdákban a plébániai historia domusokhoz hasonló krónikákat vezettek, sajnos ezek közül azonban nagyon kevés maradt fenn. A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után szinte csak a társulat kalocsai anyaházában őrzött iratok kerültek állami, illetve egyházi levéltárakba, a legtöbb fiókház irattárát viszont nem gyűjtötték be. Ezek megsemmisültek, illetve szétszóródtak. Egyedül a bajai zárda iratai – köztük az ott vezetett iskola- és házkrónikák – kerültek levéltárba. Az 1945/46-os hiperinflációra vonatkozó leginformatívabb adatok ezekben találhatók. Baján a házkrónikát vezető nővér[8] ugyanis viszonylag gyakran feljegyezte – kifejezetten az utókor számára – a helyi aktuális piaci árakat, szemléletesen érzékeltetve azok hihetetlen emelkedését. A legalapvetőbb, leghétköznapibb árucikkekről, szolgáltatásokról feljegyzett példák jelzik, hogy a hiperinfláció mennyire megnehezítette a mindennapi életet.

Az infláció már 1945 tavaszán éreztette hatását. Erről a bajai krónika így számolt be: „Csak magyar pénzben lehet fizetni. Az oroszok is nyomtattak t.i. pénzt, de ennek semmi értéke nincs, csak úgy szórják. Mennyire lerontja ez majd a pénzünket. S mivel az oroszoknak sok van, igen felhajtják az árakat.”[9] Nyáron már konkrétan a magas árakra panaszkodtak a nővérek. „Általában rettenetes árak vannak, 1 kg tök 40 pengő, […], zöldbab 45 pengő. Mi lesz, ha ezek az árak így emelkednek?”[10] Ősztől pedig rendszeressé váltak az emelkedő árak miatti aggodalmak. „A drágaság nem napról-napra, hanem úgyszólván óráról órára nő. Egy vidéki szegény szülő […] 2 kg mézet vett 25.000 pengőért.”[11] „Egy-két drágasági eset: […] Egy kabát megvarrása, amelyhez minden hozzávalót megadtak, 20.000 pengő és néhány liter bor és egy nagy orsó cérna, amely maga 6.000 pengő.”[12] „Az árak fantasztikusan emelkednek. Ma 1.10 q káposztát vettek 180.000 pengőért, ez kb. háromszori étkezésre elegendő. […] Egy fuvar Vaskútról[13] be 40.000 pengő. S még nem is kapható, így fát nehéz beszállítani.”[14]

Nagyon beszédes a krónika 1945. november 30-i bejegyzése. „E hónap utolsó napján szeretnék az utókor számára néhány árat feljegyezni. Találóan mondta egy Németországból visszatért menekült, hogy itthon csillagászati árak vannak. 1 kg káposzta 4.000 pengő, zöldség 4.000 pengő, cékla 1.500 pengő, burgonya 1.200 pengő, lencse 2.000 pengő, egy cirokseprű 12.000 pengő s boldog, aki kap. Mikor a gondnoknő hazahozta, az utca túlsó oldaláról szóltak át neki, hogy hol vette? […] Egy kis rajzlap 600 pengő, cipőpaszta 6.000 pengő, rövid cipőfűző 3.000 pengő, egy féltalp felvarrása 5.000 pengő, egy pár cipő csináltatása úgy, hogy mindent ad az ember hozzá, 25.000 pengő. Egy kis ablaküvegnek csak a bevágása 1.000 pengő. Egy öl fa felvágása kedvezményesen nekünk 28.000 pengő. 3 félnapig dolgozott nálunk a favágó, állandóan 2-3 nővér segített s fizettünk neki 392.000 pengőt ebből kiadása 150.000 pengő, a többi a tiszta kereset. Másoknak 40.000 pengőért vágja ölét. Megboldogult Kinga nővérünk[15] temetése 144.000 pengőbe került, a koporsó 70.000 pengő volt, pedig a legegyszerűbb volt, a szemfedő papír 10.000 pengő, csak a kripta felnyitása 16.000 pengő. Szédületes számok.[…] A legnehezebb azonban a fuvar-kérdés. Ha valaki tud is fát szerezni, ez könnyebb, mint kocsit kapni, amelyik behozza. Tegnap egy fuvarért 80.000 pengőt és terményt kértek. […] A munkabérek megint 150%-kal emelkedtek. A napszám 4.000-5.000 pengő. Hol fogunk megállni!”[16] 1946 tavaszán még közel sem ért véget az infláció. „Ma kaptunk 20 q szenet á 1 és ½ millió pengő, azonnal kellett fizetni s még örültünk is, hogy kaptunk. A szén belekerült 30 millióba s ezenfelül a fuvar 30.000 pengő mázsánkint.”[17] „Ma kaptunk 94.15 q szenet, amelyre 126 millió előleget kell fizetni legkésőbb kedd délig. […] A szénhordó emberek napi díja maga 3 millió pengő volt. […] A kertben dolgozó szőlőmunkás napi bére 400.000 P, egy telefon vidékre 150.000 P. Ezekkel az árakkal nincs arányban a tisztviselők fizetése.”[18] A feljegyzésekből kiolvasható, hogy az infláción kívül a fűtőanyaghiány is nagyban megnehezítette a nővérek életét. Emellett a megszálló hadseregek által elhajtott lovak, rekvirált szekerek és kocsik miatt a szállítás is szinte megoldhatatlan problémává vált.

A bajai krónikaíró nővér néhány helyen megemlítette egy adott termék más településen érvényes árát is. Így megtudható, hogy míg 1945 tavaszán Baján egy tojás 4 pengőbe került, addig „Hőgyészen és általában a Dunántúlon eldorádó van mihozzánk viszonyítva, a tojás 30-60 fillér, tej 80 fillér, kapnak vajat, tejet, amennyit csak akarnak. Mi hónapok óta alig láttunk tejet, rendszeresen rántottlevest reggelizünk. […] Gyöngyösön még szörnyűbb a drágaság, a tojás 8 pengő, hús 40 pengő, kenyér 8 pengő, étolaj 150 pengő, Budapesten 1 kg sonka 600 pengő, kenyér 60 pengő, liszt 300, bor 250 pengő, tojás 150 pengő”[19] – számolt be a bajai krónikás nővér az ország különböző területein előforduló ellátási nehézségekről. A feljegyzések 1945 végére többször is kitértek a fővárosi és vidéki árak eltérésére. „Hihetetlen árak vannak falun is. […] 1 q liszt 60.000, Pesten 180.000 pengő.”[20] „Ma pl. az a hír, hogy Pesten 1 kg só 35.000 pengő.”[21] „Venni pedig most semmit sem lehet, mert ami kapható is, annak olyan iszonyatos ára van, hogy tisztviselő nem győzi. […] Pesti árak: cipőkrém 48.000 pengő, cipőpertli 20.000 pengő, 1 m flanell 300.000 pengő, szövet 800.000 pengő, 1 kg libamáj 2 millió, egy levelezőlap 800 pengő. Ezeken az árakon vásárolt Klára nővér[22], aki ma kora d.u. megérkezett. (Persze, nem libamájat!)”[23] Jellemző módon azonban főleg a helyben, Baján érvényes aktuális árakat örökítették meg.

Esetleges, hogy a nővér mely termékek árát jegyezte fel, az egyedüli állandóan előforduló tétel a tojás. Így ugyan nehéz bármiféle összehasonlítást végezni, de a nagyon gyors árnövekedési tendencia – ahogy a következő táblázat is mutatja – szemléletes.[24]

A nővérek az élelmiszerek árán kívül az utazási költségek emelkedését szintén megörökítették. Míg 1946 márciusában „csak” 1 300 000 pengőbe került egy MAVART-út[25] Bajáról Kalocsára, addig ugyanezért júliusban már 4000 billiót kellett fizetni.[26] Szintén érzékenyen érintette a társulatot a postai díjszabások ugyancsak gyors változása. Egy levél feladásáért 1945 novemberében 120 pengőt kellett fizetni, a következő év márciusában már 40 000 pengőt, júniusban 20 milliárdot, két hét múlva 2000 billiót, a következő héten pedig már 80 000 billiót.[27]

Jegyzetek