Kettős házasság

Jelenlegi hely

1 / 4

Férjétől elhagyatva

Az 1647. esztendő októberében a pannonhalmi uradalom úriszéke elé egy érsekújvári jobbágyasszonyt állítottak bigámia (kettős házasság) vádjával. Hídvégi Magdolna – ez volt az asszony lánykori neve – szerencsétlen helyzetbe keveredett, s botlását már az első szavakban mélységesen elítélte az úriszék: „Mivel ezen asszony, nem tudatik, honnét és micsoda gonosz szándékbul sem istennek törvényeit maga előtt nem viselvén, sem pedig ez világi büntetéstől nem rettegvén.” Másodszor is férjhez ment. Hiába derül ki a per során, hogy Hídvégi Magdolnának esze ágában sem volt a gonosz szándék, s egyáltalán nem tudatosan szegte meg isten törvényeit, hanem pusztán tudatlanságból. Ez persze ma sem mentség, s a kettős házasságot ma is büntetik, noha nem fővétellel. Mit csinált azonban ez az asszony?

Egyszer immár, az anyaszentegyház törvényei és szokásai szerint, férjhez ment bizonyos Körmendi András nevű emberhez, ki most is élő személy – olvassuk a periratokban. Egyszer csak magát meggondolván, új társat választott, nevezetesen Vörös Ferencet, akivel együtt lakik, és akivel szintén az anyaszentegyház törvényei és szokásai szerint összeházasodott, noha azzá nem gondolt, hogy magának a szentszéki bíróságtól szabadságot kérjen – vagyis felbontassa korábbi házasságát. Hogy ezt miért nem tette, miért nem tehette, már szóltunk róla. De az asszonyt egyéb körülmény is menthette volna, noha nem az úriszék előtt, hanem előttünk. Persze azóta több mint háromszáz esztendő telt el.

Az asszony, Hídvégi Magdolna azzal próbálta menteni magát, hogy amikor ő első férjétől. Körmendi Andrástól eljött, pontosabban, amikor az ura őt elhagyta, szabadlevelet adott neki, noha az urától gyermeke is volt. Ő ennek a szabadságlevélnek a birtokában – s feltehető tudatlanságában – azt gondolta, újra szabad asszony, és férjhez mehet akárkihez. Így is cselekedett. A földesúr képviselője azonban emlékezett az első házasságra, s tudta, hogy nem folyt per a szentszéki bíróság előtt annak felbontására, feljelentette az asszonyt bigámia címén, s kérte az úriszéket, hogy a törvény szokásainak megfelelően ítéljék fővételre, ha nem tudná menteni magát.

Lehetséges, hogy magát a földesurat alig érdekelte, hogy melyik jobbágya kivel és milyen törvények szerint él együtt, miként rendezi házasságát, életét. Csakhogy – ezzel nem menteni akarjuk az uraságot, csupán az egyház hatalmát érzékeltetjük – az urat feljelentési kötelezettség terhelte minden ilyen ügyben. Birtokán, javain elvből, pontosabban az egyház törvényeinek megfelelően, nem nézhetett el, nem tűrhetett semmit, ami sértette a szentszéki törvényeket. Különösen érvényes volt ez az erkölcsi ügyekre s főleg a házasság szentségének megsértőire és a bigámistákra. így került tehát Hídvégi Magdolna az úriszék elé.

Nem csupán történeti érdekességként idézünk az akkori perszövegből, hanem mert abból kitűnik az úriszék tagjainak gondolkodása, az ügyről való vélekedése is: „...az asszony nem tagadja az akciót, hanem az ura levelével akarja erősíteni a maga jogait. Mely levelek a mostani pörben igen helytelenek, mivel a közösség törvényei, de a példabeszéd is azt tartja, hogy ha valaki törvény által valamire megköteleztetik, ugyanazon törvény által szokott lenni az felöli szabadulása is. Nyilván való dolog pedig, hogy efféle házasulandó személyeket egyházi személy szokta össze adni, hasonlóképpen csakis olyan személy által szokott volna lenni az ő elválásuk is. Melyre annyi ereje és hivatása nem volt Körmendi Andrásnak, mert amit ö tett, az pogányok és nem keresztények között való cselekedet.”

Az úriszék azonban nem mérlegelhetett, meghozta az elrettentő ítéletet: fővétel. S a szerencsétlen asszonyt, aki nem lehetett idős személy, első házasságából származó gyermeke bizonyára még kiskorú volt, „országunk törvényei szerint” a hóhér kezére adták és lefejezték.

In: Gál Farkas: Az úriszék előtt. Kozmosz Könyvek, 1984. 80-82. o.

Kettős házasság büntetése 1743-ban

A házassági jognak és kötelességnek szigorúan szabott törvényt mindig a magyar igazságszolgáltatás, amely a házasságot általában felbonthatatlannak ismerte. A házasságtörést és a bigámiát, a kettős házasságot egyformán halálbüntetéssel sújtotta.

Komárom vármegye levéltárában mely – sajnos – csak a 18. századból őriz büntetőpereket, van egynéhány érdekes akta, mely megőrzi emlékét az akkori erkölcsös felfogásnak és a drákói szigornak, amellyel e bűntetteket üldözték.

Az alábbi eset 1742-ben történt Győr megyében egy Szalay István nevű 20 éves gyerkőcével, aki fiatal kora ellenére két feleséget és három élő gyermeket vallott a magáénak és árva feje mégis hóhér pallosára került, két gyászos özvegyet, három síró porontyot hagyva maga után.

Zilált életét az alábbiakban mondta el a vallató bírák előtt 1742. október 17-én:

Szalay István a neve, 20 esztendős, pápista hiten való: Kunszentmártonról[1] szakadt föl Győrre, még olyan korában „hogy még a lovat nem igen érhette föl”. Győrött elsőben Mesterházy uramnál szolgált két évig, onnan Somogyi Miklós uramhoz ment és fél esztendeig szolgálta. Azután megházasodott Mérgesben[2] (valahol Csikvánd[3] körül), hol Német István nevű embernél szolgált. Innét Csikvándra került, mivel a felesége odavaló volt, onnan Lovaspatonára[4] mentek, hol fél évig szolgált Lukács Istvánnál.

Megunta a polgári életet, elment a katonasághoz szekeresnek a Smetan ezredébe, mely Sziléziában feküdt. Itt csak két hónapig szolgált, mert úgy látszik, elfogta a honvágy és hazament Csikvándra feleségéhez. Ezt áldott állapotban találta, ezért gyanút fogott rá és hűtlennek tartotta, ezért el is hagyta.

Közben Szalay Pistának, aki ily kalandos élet ellenére se volt több 17 esztendősnél, Kónyban[5] (amit a világ közepéül szokott emlegetni a példabeszéd) egy bizonyos menyecskével megismerkedett, el is akarta venni. Minthogy az eskettetésre nem volt pénze, a plébánosnak le akarta a stólát szolgálni. Két napig kaszált is neki, de a plébános rájött, hogy feleségehagyott ember és nem adta őket össze. Első felesége, kivel két évig élt, és egy élő gyermeke ezalatt Csikvándon búsultak utána.

Szalay Istvánnak sietnie kellett Kónyból, és fél évig ide-oda kódorgott, míg Öttevényre került; itt házasodott meg másodszor. A felesége Naszádos Istvánnál lakott és a hédervári gróf káplánja áldotta meg a frigyüket, amin bizony nem lett áldás. A második feleségével három esztendőnél tovább éltek és szép két kis gyerekük is volt már, mikor otthagyván Naszádos István szolgálatát, vesztére Komárom megyébe jött Ászárra[6] egy özvegyasszonyhoz, kit egy esztendeig szolgált. Innen Bokodra[7] ment, de ott utolérte a törvény hatalma és a bírák kezére került, onnan pedig a vármegye tömlöcébe, mely ilyen dologban nem ismerte a tréfát.

Nemes és nemzetes Hrobarik János uram, aki tótul hangzó neve ellenére mégis Komárom vármegye fiskálisa volt, emelt Szalay István ellen vádat. (...)

Az ítélet végrehajtása előtt szokásos tortúrát szintén elrendeltetni kérte a szigorú ügyész.

Horvát János volt a vádlottnak védője, aki tiltakozik a régi hazai törvények alkalmazása ellen. Hrobarik a vádat ezután bőven és részletesen ismerteti és kiszínezi a vádlott gonosz feslettségét. A védő Horvát János rendre cáfolja az ügyész jogi állításait és szelídíteni igyekszik viszonválaszában a vádlott bűnét, akit szerinte fel is kellene menteni, annyi enyhítő körülménye van.

A törvényszék csakhamar kihirdette ítéletét a vasban álló vádlott előtt, akit beismerő vallomása alapján, és első feleségével Szabó Évával való szembesítése után, mely bűntettét nyilvánvalóvá tette, fejvesztésre ítélte, mert megsértette az isteni és emberi törvényeket, és megfeledkezve eskü alatt tett hitéről kívánságának kedvezve bigámia bűnébe esett. Ezért a vád által idézett törvények, de az ősi hazai jogszokás szerint ezen undok bűne megtorlására és mások elrettentő példájára és magának méltó büntetésére hóhér kezére adta Komárom vármegye törvényszéke.

Így jegyzette fel Akács Márk, a törvényszék hites jegyzője Szalay István esetét, aki húsz esztendős korában, mikor ma a házasságra csak gondolni is képtelenség számba megy, két feleségétől búcsúzva, könnyes szemekkel hajtotta pallos alá fiatal fejét.

In: A Magyar Tudománytörténeti Intézet Tudományos Közleményei 57.

Alapi Gyula (1872–1936) révkomáromi művelődéstörténész, régész, genealógus, levéltáros, múzeum- és könyvtárigazgató írásaiból

Összeállította és sajtó alá rendezte: Gazda István, Hidvégi Violetta, Virág Jenő

Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat

Kernstok Károly Művészeti Alapítvány, Tatabánya, 2000

[1] Kunszentmárton: nagyközség Jász-Nagykun-Szolnok vármegye tiszai alsó járásában (1913), ma város Jász-Nagykun-Szolnok megyében, a Kunszentmártoni járás központja.

[2] Mérges: kisközség Győr vármegye sokoróaljai járásában (1913), ma község Győr-Moson-Sopron megyében, a Téti járásban.

[3] Csikvánd: kisközség Győr vármegye sokoróaljai járásában (1913), ma község Győr-Moson-Sopron megyében, a Téti járásban.

[4] Lovaspatona (ma Lovászpatona): nagyközség Veszprém vármegye pápai járásában (1913), ma község Veszprém megyében, a Pápai járásban.

[5] Kóny:nagyközség Győr vármegye tószigetcsilizközi járásában (1913), ma község Győr-Moson-Sopron megyében, a Csornai járásban.

[6] Ászár: nagyközség Komárom vármegye gesztesi járásában (1913), ma község Komárom-Esztergom megyében, a Kisbéri járásban.

[7] Bokod: nagyközség Komárom vármegye gesztesi járásában (1913), ma község Komárom-Esztergom megyében, az Oroszlányi járásban.

Balogh vagy Kulcsár Tamás és Bahorcza Erzsébet (Nyitra megyei származású) bigámia miatti kihallgatása. 1749. május 23.

MNL KEML IV. 4. c. Esztergom Vármegye Törvényszékének polgári peres iratai

Az asszony vallomása szerint az ő férje, Turány István már korábban meghalt, vele hat évig élt Dobravodán, majd férje húgához költözött, akinek férjétől (?) lett egy fia. Később Radosnyán megismerkedett Balogh Tamással, aki szintén özvegynek vallotta magát, megígérte, hogy elveszi, s hoz bizonyságlevelet az özvegységéről, előtte azonban teherbe esett tőle, majd bujdosnia kellett előbb Bazinba[1], onnan Újvárba[2], végül Nagysápra[3] ment, ahol végül megfogták, s leánykája is ott született. A másik vádlott, Balog Tamás bevallotta, hogy húsz éve házas, de három éve elhagyta a feleségét és megismerkedve Bahorcza Örsével, akinek özvegynek vallotta magát, majd együtt bujdostak el Nagysápra, ahol a kislányuk megszületett.

A vármegye ítélete mindkettejüket bűnösnek találta, a férfit nagyobb, az asszonyt kisebb pálcázásra ítélte.

[1] Bazin (szlovákul Pezinok): rendezett tanácsú város Pozsony vármegyében (1913), ma város Szlovákiában. A Pozsonyi kerület Bazini járásának székhelye.

[2] Érsekújvár: (szlovákul: Nové Zámky) Érsekújvár rendezett tanácsú város Nyitra vármegyében (1913), ma város Szlovákiában. A Nyitrai kerülethez tartozó Érsekújvári járás székhelye.

[3] Nagysáp: nagyközség Esztergom vármegye esztergomi járásában (1913), ma község Komárom-Esztergom megye Esztergomi járásában.

A perbe fogott legény hitegette a felperes leányt, de ahelyett, hogy — mint a perjegyzőkönyv mondja — őt feleségül vette volna, útját elállva, hajfonatát levágta s azt most is magánál tartja. Testcsonkítás címén 20 forintra ítélik a földesúr s a bírák javára. Garamszentbenedek[1], 1678 január 10.

In causa Judithae Zachar et Joannis Turczek Felseő Apathiensium deliberatum est.

Thurczek János nem menvén ell ighaz uttián és nem eredvén az házasságidban annak rendi szerént, jóll lehet titkon valami igherkezésseket, az mint bizonysághbúl be jőt, tettének volt egy máss keőzőt, de nyilván semmi nem volt, kérés á vagy megh követés.

Hanem rendkévőll járván és az annya szent egyház rendtartassat meg vetvén, megh irt személlynek, ugy mint Zachar Juditnak uttyát ell állotta, és haiat hajfonoiaval ell metczette, s may napighis magánál tarttya, eőreőkes feoldes ura nagy megh vetéssévei?. Azért ad mentem articuli tertii Sigismundi regis decreti 3. convincaltatik in fl. 20 Turczek János, melyek kéth része az dominus magistratussi, harmadik része penigh ä jelen lévő birake. Ha penigh házassághbéli alapottiat promovealni akarna szent széken, nem praecludaltatik uttia.

Hogy penigh ez után senkin boszut nem áll, kezesseket allét negyven forintigh.

Varga Endre (szerk.) Úriszék. XIV-XVII. századi perszövegek. MTA, Budapest, 1958. 836-837. oldal

[1] Garamszentbenedek (szlovákul Hronský Beňadik): kisközség Bars vármegye aranyosmaróti járásában (1913), ma község Szlovákiában, a Besztercebányai kerület Zsarnócai járásában.