Férjétől elhagyatva
Az 1647. esztendő októberében a pannonhalmi uradalom úriszéke elé egy érsekújvári jobbágyasszonyt állítottak bigámia (kettős házasság) vádjával. Hídvégi Magdolna – ez volt az asszony lánykori neve – szerencsétlen helyzetbe keveredett, s botlását már az első szavakban mélységesen elítélte az úriszék: „Mivel ezen asszony, nem tudatik, honnét és micsoda gonosz szándékbul sem istennek törvényeit maga előtt nem viselvén, sem pedig ez világi büntetéstől nem rettegvén.” Másodszor is férjhez ment. Hiába derül ki a per során, hogy Hídvégi Magdolnának esze ágában sem volt a gonosz szándék, s egyáltalán nem tudatosan szegte meg isten törvényeit, hanem pusztán tudatlanságból. Ez persze ma sem mentség, s a kettős házasságot ma is büntetik, noha nem fővétellel. Mit csinált azonban ez az asszony?
Egyszer immár, az anyaszentegyház törvényei és szokásai szerint, férjhez ment bizonyos Körmendi András nevű emberhez, ki most is élő személy – olvassuk a periratokban. Egyszer csak magát meggondolván, új társat választott, nevezetesen Vörös Ferencet, akivel együtt lakik, és akivel szintén az anyaszentegyház törvényei és szokásai szerint összeházasodott, noha azzá nem gondolt, hogy magának a szentszéki bíróságtól szabadságot kérjen – vagyis felbontassa korábbi házasságát. Hogy ezt miért nem tette, miért nem tehette, már szóltunk róla. De az asszonyt egyéb körülmény is menthette volna, noha nem az úriszék előtt, hanem előttünk. Persze azóta több mint háromszáz esztendő telt el.
Az asszony, Hídvégi Magdolna azzal próbálta menteni magát, hogy amikor ő első férjétől. Körmendi Andrástól eljött, pontosabban, amikor az ura őt elhagyta, szabadlevelet adott neki, noha az urától gyermeke is volt. Ő ennek a szabadságlevélnek a birtokában – s feltehető tudatlanságában – azt gondolta, újra szabad asszony, és férjhez mehet akárkihez. Így is cselekedett. A földesúr képviselője azonban emlékezett az első házasságra, s tudta, hogy nem folyt per a szentszéki bíróság előtt annak felbontására, feljelentette az asszonyt bigámia címén, s kérte az úriszéket, hogy a törvény szokásainak megfelelően ítéljék fővételre, ha nem tudná menteni magát.
Lehetséges, hogy magát a földesurat alig érdekelte, hogy melyik jobbágya kivel és milyen törvények szerint él együtt, miként rendezi házasságát, életét. Csakhogy – ezzel nem menteni akarjuk az uraságot, csupán az egyház hatalmát érzékeltetjük – az urat feljelentési kötelezettség terhelte minden ilyen ügyben. Birtokán, javain elvből, pontosabban az egyház törvényeinek megfelelően, nem nézhetett el, nem tűrhetett semmit, ami sértette a szentszéki törvényeket. Különösen érvényes volt ez az erkölcsi ügyekre s főleg a házasság szentségének megsértőire és a bigámistákra. így került tehát Hídvégi Magdolna az úriszék elé.
Nem csupán történeti érdekességként idézünk az akkori perszövegből, hanem mert abból kitűnik az úriszék tagjainak gondolkodása, az ügyről való vélekedése is: „...az asszony nem tagadja az akciót, hanem az ura levelével akarja erősíteni a maga jogait. Mely levelek a mostani pörben igen helytelenek, mivel a közösség törvényei, de a példabeszéd is azt tartja, hogy ha valaki törvény által valamire megköteleztetik, ugyanazon törvény által szokott lenni az felöli szabadulása is. Nyilván való dolog pedig, hogy efféle házasulandó személyeket egyházi személy szokta össze adni, hasonlóképpen csakis olyan személy által szokott volna lenni az ő elválásuk is. Melyre annyi ereje és hivatása nem volt Körmendi Andrásnak, mert amit ö tett, az pogányok és nem keresztények között való cselekedet.”
Az úriszék azonban nem mérlegelhetett, meghozta az elrettentő ítéletet: fővétel. S a szerencsétlen asszonyt, aki nem lehetett idős személy, első házasságából származó gyermeke bizonyára még kiskorú volt, „országunk törvényei szerint” a hóhér kezére adták és lefejezték.
In: Gál Farkas: Az úriszék előtt. Kozmosz Könyvek, 1984. 80-82. o.
