Múltbanéző 13. (7)

KECSKEMÉT VÁROSKÉPÉNEK ALAKULÁSA
A 19–20. SZÁZAD FORDULÓJÁN[1]

Kecskemét mezőváros a középkorban szabálytalan utcákból és telkekből álló, sövényfallal, árokkal körülvett település volt, amelynek központja a 13–14. században épült Szent Miklós-templom köré szerveződött. A 17–18. századokból maradt városleírások a kecskeméti templomokról és a város náddal, szalmával fedett, alacsony házairól emlékeztek meg.[2] A céhleveleken fennmaradt, első, stilizált városábrázolásokon a házak sokaságából a szakrális építmények emelkednek ki, és más magasabb, díszesebb, jelentőséggel bíró épület nemigen látszik. Kecskemét mezőváros jellegében inkább falusias település volt, és ilyen maradt egészen a 19. század közepéig.

Kecskemét város ábrázolása egy takács mesterlevélen, 1840.
(MNK BKML IX. 6. sz.n.)

A falusias jelleget a reformkorban keletkezett, Kecskemétet említő források nem tekintették erénynek. A tekintélyes nagyságú és lélekszámú település vonatkozásában szemet szúrt a névtelen, girbegurba, sáros utcák, az alacsony, egyforma, nemesebb ízlést nélkülöző házak sokasága, a városrendezés teljes hiánya.[3] Kecskemétnek– írta az Életképek egyik újságírója 1845-ben – „A belvárosban egyetlenegy igényes utczája sincs. A’ házak állanak kiljebb, beljebb, mint a’ részeg embernek lábai. A’ jámbor elődök szépitési tekintetben nem a’ legdicséretesebb emlékeket hagyák hátra unokáiknak.”[4]

Ökrösfogat egy sáros kecskeméti utcán. 1871-es fényképfelvétel.
(MNL BKML XV. 5. a 242.)

A Kecskeméten átutazó idegenek általában megállapították, hogy a településnek nincs város formája, míg a helyiek a hiányosságokon felülemelkedve „magyar egyszerűségnek” titulálták városuk jellemét.[5] A legszebb elnevezést az 1842–44 között a kecskeméti jogakadémián tanult Jókai Mórtól nyerte Kecskemét, aki a „puszták metropoliszának” nevezte a települést.[6]

A 19. század elejéig a városképet leginkább a tűzvészek formálták. Az 1819-es nagy égés során a város jelentős részét felemésztette a hirtelen támadt tűz, s ezután az épületeket igyekeztek nád helyett cseréppel fedni. Összeállították az első teljesebb várostérképet 1821–22-ben, és már a tervezés jeleit mutatja az 1828-ban épített Máriaváros, szabályos, derékszögű utcáival, illetve a város csinosítása volt a cél a Dellő tó lecsapolásakor, területének parkosítása során.

Kecskemét régi térképe.
(MNL BKML XV. 1/a. 1. 225.)

Csányi János rövid polgármestersége alatt a városi tanács megtette az első jelentős lépést Kecskemét arculatának formálása terén. 1861-ben a tanács kebelén belül állandó bizottságként felállították a Szépítési és Rendezési Bizottmányt. A testület feladata az építkezésekre való felügyelés, a város csinosítása, az utak karbantartásáról való gondoskodás és az egész városra alkalmazandó, általános építkezési terv kidolgozása volt. Az elkészült szabályrendelet bevezetőjében a következők olvashatók: „A város szépítési és szabályozási ügye a jegyzőkönyvek igazolása szerint legrégibb időtől fogva előlegesen megállapított elv illetőleg terv nélkül, legtöbb esetben pedig egyéni külön nézetek, sőt nem ritkán magánérdeknek is tért engedett felfogás szerint volt intézve … mely körülmény az erkölcsi rossz hatáson kívül a szépítésnek és szabályozásnak tetemes hátrányára szolgált.”[7] Az új szabályrendelet engedélyhez és a tervek bemutatásához kötötte a házépítkezéseket, csak cserép- és zsindelytetőt engedélyezett, tiltotta a rendetlen épületek (pl. disznóólak) utcafrontra építését, a szemét és a szennyvíz utcára engedését, szabályozta a telekmegosztást, a járdaépítést.[8] A korszerű városközpont kiépítéséhez a városnak azonban ekkor még nem volt meg a kellő gazdasági-társadalmi ereje, hiszen az 1860-as években komoly adóságokkal küzdött. A Csányit követő polgármesterek Kecskemét pénzügyi stabilitásának helyreállításáért és a város szabadabb közjogi státuszáért küzdöttek, mindeközben azonban Kecskeméten lassan, de határozottan elindult a városiasodás folyamata.

A Szépészeti Bizottmány jegyzőkönyve és első bejegyzése, 1861. március.
(MNL BKML IV. 1614.)

1861–69 között Szilády Lajos városi főmérnök felmérte a város belső területét, ezzel a munkával Kecskemét megelőzte a fővárost is.[9] 1870-ben Kecskemét törvényhatósági jogú város címet nyert. 1875-ben és 1881-ben újabb építési szabályrendeletek készültek, 1879-ben pedig egy újabb várostérkép, amelyen a köztéri elnevezések és a pontos tizedbeosztás is szerepelt, László Károly városi mérnök munkája.[10] Az 1870-es években megkezdődött az utak, közterületek burkolása, és számos jelentős épület épült a város szívében: az evangélikus templom, a zsinagóga, a takarékpénztár és a református bazár. Kecskemét városközpontja az 1870-es években már mindinkább városias jelleget öltött.

Városkép.
(MNL BKML XV. 5.a 351/2.)

A boldog békeidők, a gazdasági fellendülés, a városi autonómia, a polgárosodás, az ezzel együtt járó szemléletváltozás, mindezen tényezők összessége hozta el aztán a legjelentősebb változást a város életében a századforduló környékén. A legnagyobb városépítőkként számon tartott Lestár Péter és Kada Elek polgármesterek összesen 33 évnyi munkálkodása alatt Kecskemét modern, európai külsőt nyert. A század végéig megépült a régóta áhított új városháza, a színház, kialakult a főtér mai formája, laktanyák épültek, kikövezték a főbb utcákat és tereket, aszfaltjárdák készültek, megindult a csatornázás, előkészítették a Vásári és a Temető nagy utca szabályozását, kiépült a villanyvilágítás. A különböző felekezetek és a város bérházai, banképületek, egyesületi székházak, iskolák, kulturális és szociális létesítmények épületei magasodtak a belvárosban és az új sugárúton. A város nagyon sokat költött szépítkezésre, s a korszak egyik jeles írója nem kis rosszindulattal meg is jegyezte: „a város fejlődése abból állt, hogy hitelre gyémántot vásárolt rongyos ingére”.[11] Kada Elek számos fiatal, „újhullámos” építészt is megnyert az épületek tervezéséhez, s az eredmény, az eklektikus-szecessziós belváros bámulatra vagy épp fejcsóválásra késztette szemlélőit.

Kecskeméti képeslapok.
(MNL BKML XV. 5. a. 524/107.; 524/8.)

Az 1911-es földrengés váratlanul érte a várost. Szinte az összes új belvárosi épület megsérült, s a tetemes károk helyreállítása 8,5 M koronát emésztett fel. Ez megakasztotta az újításokat, ám Kada továbbra is tervezgetett: víztornyot, kórházat, internátust és iskolát. Az álmokat 1913-as halála törte össze, és az egy évvel később kezdődött háború temette el véglegesen.

A két világháború között Kecskemét tovább épült-szépült[12], a századforduló lendületes fejlődését azonban többé nem tudta megismételni. Ebben a korszakban történt, hogy a fővárosi intelligencia egy csoportja felfedezte magának a várost. Divat volt ekkor Kecskemét határában földet venni, és a kecskeméti parasztot a magyar faj megtestesítőjeként szemlélni. A város az élni akarás jelképe lett, a törekvésé, a gyümölcsöző munkáé, s megváltozott arculata inkább elismerést vívott ki, mint bírálatot. A reformkortól eltelt 90 év alatt a sáros, nagy faluból az Alföld egyik legszebb városa lett Kecskemét, amelynek piacáról, sugárútjáról, városházájáról csodálattal írtak a fővárosi lapok. Így írt 1937-ben Erdei Ferenc is Futóhomok című munkájában, s ezzel az idézettel zárom rövid áttekintésemet: „Mire a nap fölkel, a város is kibontja színeit. Tornyok és paloták hivalkodnak a város közepén, amelyekről nem tudja a néző, hogy szépnek vagy torznak tartsa-e őket, csak azt érzi, hogy ilyeneket még nem látott és ámul fölöttük. Nem hasonlók sem a nyugati, sem a keleti tájak képeihez, pusztai fantázia szülte őket s olyanok lettek, mint a hír, mely a város fölött lebeg: megfoghatatlanság és ámulás, de csodálni lehet ezeket is.”[13]