Lakáshelyzet, lakásépítés 1960 után
Hazánkban a 20. század második felének egyik legnagyobb problémája a nagyarányú lakáshiány volt. Ebben természetesen szerepe volt a lakásállományt is sújtó háborús veszteségeknek, és később annak az iparcentrikus gazdaságfejlesztésnek, amely óriási méretű belső vándorlást indított el a falvakból a városok, a keleti és a déli országrészből Budapest és az észak-dunántúli, valamint az észak-magyarországi területek felé.
Az 1960-as évtized mind az épített lakások mennyiségében, mind az építkezések jellegében alapvető változásokat hozott. 1960-ban elindult a 15 éves lakásfejlesztési program, amely összesen egymillió lakás építését irányozta elő, ebből 250 ezret Budapesten.
Az évtized közepére a lakásépítés megtorpant, majd 1965-től ismét nagyobb lendületet vett A korszak lakótelepei elsősorban a belső városrészek körüli átmeneti zónában épültek fel, megindult tehát a lakótelepi építkezések kifelé tolódása. Kedvezőbben alakult a lakások összetétele: megnőtt a kétszobás, a fürdőszobás és a központi fűtéssel ellátott lakások aránya.
Az 1960-ban meghirdetett 15 éves lakásépítési program célkitűzéseit a hagyományos építési technológiákkal nem lehetett volna teljesíteni. Az évtized második felében és az 1970-es évek elején megvásárolták az első házgyárakat, ami a paneles technológia elterjedését hozta magával. Az egyes házgyárak csupán néhány típusépületet gyártottak, amelyek használatát a hatóságok kötelezően előírták.
Az 1960-as évtizedben általánossá vált a lakásépítésben különböző normák, valamint típustervek felállítása és alkalmazása is.
Ebben az évtizedben terjedt el a modern építészet elveinek alkalmazása. A keretes beépítést az egymással párhuzamos sávházak és pontházak váltották fel, a belső udvarok eltűntek, helyettük nagyobb szabad területeket találunk. Az 1960-as évek lakótelepeit három épülettípus jellemzi: a 4–5 szintes, általában három lépcsőházas É-D-i, vagy K-Ny-i tájolású sávház, a kockaház, és a kezdetben 4–5, később 9–10 emeletes pontház. A lakótelepek átlagos nagysága 1000–1500 lakásra nőtt.
E lakótelepek presztízse még igen magas volt. Az 1960-as években ugyanis a budapesti társadalom magasan kvalifikált, vezető beosztású és értelmiségi rétegei, többgyerekes fiatal családok a belső városrészekből főként ezekre az új lakótelepekre költöztek be.
Az 1970-es években az új, házgyári technológia sikerein felbuzdulva meghirdették a második 15 éves lakásépítési programot, amely már 1,2 millió lakás megépítését célozta 1990-ig. Az államilag finanszírozott lakótelepi lakásépítések különösen Budapesten voltak sikeresek, ahol összesen mintegy 116 ezer házgyári lakás épült az évtized során.
Az 1970-es évek lakótelepeinek beépítési módját és építészeti karakterét egyre inkább a szovjet mintájú nagypaneles technológia határozta meg, ami sikeresen hozzájárult az egyik erőltetett célkitűzés megvalósításához: a lakások előállítási árának minimalizáláshoz. Az 1970-es években felépített állami lakásoknak már több mint 70%-a házgyári technológiával készült, ez az építkezési forma vált
egyeduralkodóvá. Óriási lakótelepmonstrumok épültek ekkoriban 5–15 ezer lakással, gyakran 35–40 ezer lakost tömörítve. A 10 emeletes sávházak váltak meghatározóvá leggyakrabban 5 lépcsőházzal, de előfordult tíz lépcsőházas megoldás is.
A felépülő lakótelepek egyre inkább a város szélére szorultak, ahol még nagy, eddig „feltáratlan” területek kínáltak olcsó beépítési lehetőséget.
Mivel az 1970-es években központi kérdéssé vált az átadott lakások száma, így lett gyakorlat a hibás lakások átadása és átvétele, majd a hibák későbbi, beköltözés utáni kijavítása. Költségcsökkentés egyedül a közintézmények megépítésének elhagyásával volt lehetséges, amit sajnos egyre általánosabban alkalmaztak, s később ez a mulasztás a lakótelepek egyik legsúlyosabb hiányosságává lépett elő.
Az 1970-es évek végétől azonban a mennyiségit egyre inkább felváltotta a minőségi szemlélet. Örvendetes tény, hogy az előző évtizedhez képest minimálisra csökkent az egyszobás, s jelentősen megnőtt a két- és háromszobás lakások aránya. A komfortszínvonal is emelkedett, az általánossá váló központi és távfűtéssel az összkomfortosság sokáig e lakások legfontosabb minőségi jellemzőjének számított.
Az időszak a felépülő lakótelepek társadalmi összetételében is változásokat hozott. Az 1971. évi lakásrendelet a lakáskiutalást meghatározott jövedelemszinthez, ill. szociális helyzethez – elsősorban a gyermekek számához – kötötte. Így szegényebb rétegek is lakótelepi lakásokhoz juthattak, az új lakótelepek társadalmi státusa ennek megfelelően csökkent. Jelenleg az 1970-es évek lakótelepei küzdenek a legtöbb problémával, s bár az ebben az évtizedben megépült lakások az állomány relatív színvonal-emelkedését eredményezték, jelenleg a lakásállomány legkisebb értéket képviselő részévé váltak
Az 1980-as évek lakásépítését mind országos, mind fővárosi szinten az állami lakásépítés folyamatos csökkenése és a magánerős építkezések növekedése jellemezte, és a háború óta ebben az évtizedben fordult elő először, hogy a magánforrásból épített lakások száma meghaladta az állami erőből építettekét.
Az 1980-as évtizedben egyre jobban próbáltak szakítani az előző évtized lakótelepeinek sematizmusával. A házgyárak fokozatosan áttértek át többféle magasságú, változatosabb épülettípusok gyártására. Újra megjelentek a lakótelepeken az alacsonyabb, 4–5 szintes házak, sőt kísérleti jelleggel 1–2 szintes paneles sorházak is épültek ebben az időben. A monotonitást a homlokzatok fantáziadúsabb, játékosabb kialakításával, igényesebb bejáratokkal próbálták feloldani. Ekkor terjedt el a sokkal látványosabb ésproblémamentesebb magastetős panelházak építése is.
A lakótelepek mérete a 2–3 ezer lakást ritkán haladta meg, kivételt képeznek talán az előző évtizedben megkezdett lakótelepek befejezései. A lakások mind nagyobb arányban épültek a magánerő bevonásával, szövetkezeti lakásként, vagy OTP-támogatással öröklakásként. Természetesen ezek a lakótelepek kedveltebbek is voltak előző társaiknál, presztízsük egyértelműen meghaladja az 1970-es években épültekét.
Az 1980-as évek végével gyakorlatilag a lakótelepi építkezések is lezárultak Magyarországon, csak néhány kisebb volumenű beruházás befejezése húzódott még át az 1990-es évek elejére.
A falvakban és a városok kertvárosi részeiben magánerős kivitelezésben sátortetővel fedett kockaházak sokasága épült, öntudatlanul is követve a két világháború közötti városi villák, kertes házak hagyományát.
Ezek az új épületek kevésbé jól hasznosították a többnyire hosszanti telkeket, szemben a korábbi nyeregtetős lakóházakkal.
A 2-3 szobás, kb. 70-100 négyzetméter alapterületű házak többnyire a közművesítés szándékával épültek, de például a fürdőszoba kialakítását sok esetben nehezítette a vízvezeték és főleg csatornázás hiánya.
Források: http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/termeszettudomanyok/az-egeszseges-eletmod/az-egeszseges-eletmod/lakasepites-es-lakashelyzet-magyarorszagon/budapesti-lakotelep
Egedy Tamás: A magyar lakótelepek helyzetének értékelése. Földrajzi Értesítő. XLIX. évfolyam, 2000. 3-4. füzet, 267-270. old. (rövidítve)
http://www.mtafki.hu/konyvtar/kiadv/FE2000/FE20003-4_265-283.pdf
