Az esztergomi Állami Tébolyda története

1877 novemberében Esztergom sz. kir. város vezetése, országgyűlési képviselőjük: Pór Antal révén, arról értesült, hogy a kormányzat egy 300 férőhelyes, gyógyíthatatlan és közveszélyes elmebetegek elhelyezésére szolgáló gyógyintézetet kíván létesíteni, mégpedig, a fővárosi telkek magas ára miatt, vidéken, ám mégis a főváros közelében. A város képviselő-testülete azonmód kirendelt egy bizottságot, hogy – mai kifejezéssel élve – lobbizzon a belügyminiszternél annak érdekében, hogy ezen „a város pénzforgalmára nagy befolyással levő állami intézet” helyben: Esztergomban épüljön fel.

            A Palkovics Károly polgármester vezette küldöttség sikerrel járt. A december elején tartott  közgyűlésen bejelentették: Tisza Kálmán belügyminiszternek ígéretét vették, mely szerint városuk ajánlatának elfogadásáról egy helyszíni szemle keretében fognak majd dönteni.

            Következő év áprilisában ki is szállt, Balajthy Imre miniszteri tanácsos vezetésével, a minisztériumból egy bizottság. A bizottságban, az ügy jelentőségének megfelelően, Dr. Bolyó Károly országos tébolydai főorvos oldalán, Esztergom vármegye magas szinten képviseltette magát: a küldöttség a sorai között tudhatta Kruplanicz Kálmán alispán, Olchváry Lajos vármegyei mérnök és Dr. Schwarczel József vármegyei tiszti főorvos személyét. Hasonlóképpen a város: a nagy eseményre megjelent Palkovics polgármester, Pór Antal országgyűlési képviselő, valamint a város  főorvosa: Dr. Feichtinger Sándor, főügyésze: Dr. Helcz Antal,  mérnöke: Prokopp János, illetőleg három képviselője (Horváth Mihály, Marossy József és Schvarcz József).

            A bizottság, az említett urak kíséretében, bejárta a város által felkínált területeket. Az első  helyszínen hosszasabban időztek. A város délkeleti határában álló  kápolna (Rozália-kápolna) mellett kijelölt, mintegy 40 kataszteri hold nagyságú, városi földterület (szántók) elsősorban kedvező fekvése miatt jöhetett számításba.

            A város ez irányú érvelése a következő volt: a dombháton fekvő terület könnyen megközelíthető, minthogy az esztergom-nánai vasútállomástól nagyjából hét, az esztergomi gőzhajóállomástól viszont csak egy km-re, azaz alig tíz percre esik, illetőleg  télvíz idején, ha leáll a vízi közlekedés, a budai országúton – városuk – még mindig elérhető (valami négy óra a menetidő); a helyi klimatikus viszonyok jónak mondhatók: a téli időszakban, az északról és keletről határoló dombok, a betörő jeges szelek ellen, védelmet nyújtanak, a nyári forróságot ugyanakkor, a Duna, közelsége miatt, elviselhetővé teszi; fekvése, az árvizek szempontjából, megfelelő: minthogy a Duna vizének nyugalmi szintjéhez képest jó 20 méterrel magasabban fekszik, még legnagyobb vízállás esetén is szárazon marad; talaja kitűnőnek mondható: „a legjobb minőségű I. osztályú, homokkal vegyes televény föld” (helyszínen végzett talajvizsgálatok – próbagödör-kutatások – eredménye), alkalmas mind kerti vetemények termesztésére, mind pedig fák telepítésére.

            Víznyerő hellyel ugyan, a terület, híjával van, ám ez nem jelenthet akadályt: meglátásuk szerint kutak, itt is létesíthetők, a közelben található és a bizottsági által megtekintettekhez hasonlóan azonban meglehetősen mély, legalább 10 öl (közel 20 méter) mély víznyerő helyekre van szükség, hogy elegendő mennyiségű és megfelelő tisztaságú (ivó)vizet szolgáltassanak; egyébiránt a vizsgálat alá vont kutak vizével kapcsolatban esetlegesen egyetlen kifogás vethető fel, hogy ti. „némi agyagos íz volt rajta észlelhető”.  Másik megoldás lehet – szól a bizottsági vélemény –, hogy a mintegy fél órányi járásra fekvő ún. „diósvölgyi források” vizét – ezen forrásokból tapasztalat szerint naponta kb. 1800 akónyi (90.000-100.000 liter) kiváló minőségű ivóvíz nyerhető – a leendő intézetbe bevezetnék (Prokopp János mérnök szerint az erre irányuló munkálatok hozzávetőleg 6000 forintot emésztenének fel).

            A városatyák szerint Esztergom egészségügyi mutatói is jónak tarthatók: az 1874–77. évi kimutatások alapján, a vonatkozó időszakban, a város lélekszámához viszonyítva, a halálozási ráta 2.9 % volt (az elhunytak életkora: 8.5 százalékuk 70, 4.35 százalékuk pedig 80 év felett halálozott el); járványos betegségek elvétve ütötték csak fel a fejüket (váltólázzal nem kellett számolniuk; s még a legutóbbi, 1872. évi kolerajárvány is viszonylag mérsékelt lefolyású volt).

            Érvelésüket folytatván, a városatyák ezt követően tájékoztatták a bizottság tagjait, a városukban forgalmazott főbb élelmiszerek, illetve építőanyagok árát illetően. Utóbbiakkal kapcsolatban megjegyezték, hogy helyi árakkal számolva, a jelen helyszínen, a tervbe vett építkezés összköltsége – Prokopp mérnök előzetes kalkulációja alapján, tekintettel ez irányú ajánlatukra: az építkezéshez homokot és égetetlen meszet ingyen adnának – csupán a felét tenné ki annak, mint amennyibe a székesfővárosban egy hasonló intézmény létesítése kerülne.

            Végezetül – a bizottság kérdésére: a beruházáshoz szükséges földterületet (30 kataszteri hold) a város milyen áron bocsátaná az állam tulajdonába – a városi kiküldöttek kedvező ajánlattal álltak elő: a szóban forgó földek esetében, holdanként, „csakis a városra az intézet felállításából háromlandó egyéb előnyök figyelembe vételével”, 100 forintos irányárat szabnának meg (nézetük szerint, jelen árviszonyok mellett, azok tényleges eladási ára ugyanis, holdanként, 250 forint lenne), azon ígéret kíséretében, hogy amennyiben a beruházás megvalósul, akkor az új intézetbe vezető utcákat mindenkoron jó karban fogják tartani.

            A város a fenti mellett, az építkezésre, még egy másik lehetséges helyszínt is kijelölt (a Lencse-hegy lábánál húzódó Csipke-völgyben), de azt, a bizottság, a nevezett célra – minthogy a várostól távolra (közel órányi járásra) esik, illetőleg „talajalakzata” (?!) miatt – alkalmatlannak találta.

            A szemlét követően az állammérnöki hivatal megbízást kapott a szóban forgó gyógyintézet építési tervének elkészítésére. E célból, eredetileg, Olchváry Lajos megyei állammérnököt kérték fel. Ő azonban, egyéb leterheltségére való tekintettel, a felkérésnek nem tudott eleget tenni. A város erre, nehogy a rájuk nézve „ily előnyös tárgy ... hátrányt szenvedjen avagy végleg elvi maradjon,” a terveket, Prokopp János városi mérnök útján, maga készíttette el.

            Prokopp mérnök, a tervrajzokat, részletesen kimunkált költségvetés kíséretében, a július közepén tartott tanácsülésen mutatta be. (A kereken 140 évvel ezelőtt összeállított, eredetileg hat tételből álló tervanyag, egy tétel kivételével, hiánytalanul ránk maradt.) Nagy műgonddal kivitelezett, szép kiállítású színes akvarell-tábláinak tanúsága szerint a tervbe vett gyógyintézet központi eleme az alaprajzilag „T”-betűt formázó ápolda-épület lett volna, a Dunára néző homlokfrontján hármas tagolással: középen a vezetőség, illetve a szolgaszemélyzet, két oldalán pedig az ápoltak („könnyebb elmebetegek”) osztályai (jobb oldalán a férfi, balján pedig a női kórtermek, előbbi egy földszintes, utóbbiak viszont egy-egy [egy]emeletes épületben); a homlokoldalhoz csatlakozott volna a súlyosabb esetek („a dühöngők”) számára kialakított külön részleg, a „T”-betű szára mentén, nagyjából szimmetrikusan elhelyezett építményekben (a férfi és női betegek cellái, saját folyosóval, külső kerttel és belső udvarral, az udvaron kúttal, konyhával, pincével, éléskamrával, jégveremmel, valamint két fürdőteremmel stb.). Különálló (alápincézett, egyemeletes) épületben kapott volna helyet az intézmény adminisztrációs-hivatala (benne az igazgatói, másodorvosi, illetőleg a gondnoki, irodatiszti és irodaszolgai lakások), valamint egyéb egyszintes építményeket emeltek volna a kertészlak, illetve őrház céljára, illetőleg, a gazdasági udvarban, az állatok számára (tehén- és lóistállók – szertárral, kocsiszínnel és tejkamrával stb.)

1. kép. A tervbe vett elmegyógyintézet központi épülete, dunai homlokzat.

Prokopp János Esztergom sz. kir. városi mérnök rajza. 1778. július 18. előtt. Színes akvarell.

MNL KEML XV-3. XXIII. téka, 3. cs., „E” jelű rajz.

2. kép. A tervbe vett elmegyógyintézet adminisztrációs épülete. Alap-, metszet- és nézetrajzok.

Prokopp János Esztergom sz. kir. városi mérnök rajza. 1778. július 18. előtt. Színes akvarell.

MNL KEML XV-3. XXIII. téka, 3. cs., „A” jelű rajz.

A tervek bemutatását követően, rövidesen (alig pár napon belül) egy újabb – ezúttal tanácsülésből kirendelt – városi küldöttség kereste fel, a tervanyaggal, a belügyminisztert, az „országos tébolyda” Esztergomban történő felépítésének kapcsán ügyük pártolásához további támogatását biztosítandó. (Érdekességként említsük meg, hogy ezen utóbbi, Pór Antal vezette bizottságban, helyet kapott Beszédes Sándor esztergomi fotográfus is, aki akkoriban, egy ciklus erejéig, a városi képviselő-testületnek volt a tagja.)

            A küldöttség, amely a képviselő-testület tudta nélkül – a testületet, a tanács, fenti határozatáról, „az idő rövidsége miatt”, nem tudta értesíteni –, utólagos jóváhagyása reményében járult a miniszteri szék elé, küldetését sikerrel teljesítette, miként erről a kiküldöttek, jelentésükben, maguk számoltak be: „az ügyet a Belügyér ur Esztergom iránt táplált legrokonszenvesebb indulattal fogja elintézni”.

            Aztán végül mégis minden másként alakult. A város erőfeszítéseit mégsem koronázta siker. Jó évre rá, 1879 szeptemberében Tisza Kálmán belügyminiszter ugyanis rendeleti úton közölte – Esztergom vármegye alispáni hivatala útján – a város vezetésével, hogy „az e részben meghallgatott szakbizottságnak indokolt véleményes nyilatkozata alapján a szóban lévő ápoldának a főváros területén leendő felépítését” határozta el, mégpedig Angyalföldön, egy magánszemély – név szerint özv. Braun Lajosné – által felajánlott telken.

            A belügyminiszter döntését, illetőleg annak okait illetően csak találgathatunk. Talán mégsem volt eléggé kedvező a város ajánlata – az építkezésre kijelölt szántóterületek kataszteri holdját, mint említettük, jóval áron alul: mindössze 100 forintért kínálta az államnak, megvételre –, vagy a végső költségvetési összeget (117.921 forint 66 krajcár) találta a kormányzat elfogadhatatlanul magasnak – dacára a Prokopp mérnök igen szakszerű, terjedelmes (29 oldalas!) költségvetési jegyzékébe foglaltaknak, különös tekintettel a nyitó sorokban olvasható állásfoglalásra: a „tervezetekben és költségvetésben felvett egységárak a város és környékén tényleg fizetett napszámok és anyag árak  szerint vannak kiszámitva, mellyekért alolirott tervező a kezesseget elvállalja” –, nem tudjuk.

            De egyben bizonyosak lehetünk: Esztergom városa, a Prokopp János-féle tervanyaggal, a pályáztatás során, nem vallott szégyent...

Szerző: Iván László, történész-levéltáros (MNL KEML)

Felhasznált források:

MNL Komárom-Esztergom Megyei Levéltára,

            IV-303. Esztergom Vármegye Alispánjának iratai

                        a. Közigazgatási elnöki jegyzőkönyvek, 1872–1878.

            V-1. Esztergom r. t. sz. kir. Város Képviselő-testületének iratai

                        a. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1879–1929.

                        c. Képviselő-testületi iratok 1877–1898.

            V-3. Esztergom r. t. sz. kir. Város Tanácsának iratai

                        a. Tanácsülési jegyzőkönyvek 1877–1879.

                        b. Tanácsi iratok 1877–1929.

            XV-3. Építési tervek levéltári gyűjteménye, 1805–1977.

MNL Országos Levéltára:

            K 150. Belügyminisztériumi Levéltár

                        Általános iratok, 1867–1944.

Feichtinger 2005: Feichtinger Sándor doktor önéletírása. Élményei és működése az orvosi, a      tudományos füvészeti, a nevelészeti, valamint társadalmi és politikai téren. Papírra vetette      1884-ben. A sajtó alá rendezés szakmai irányítója: Szállási Árpád. [Magyar         Tudománytörténeti Szemle Könyvtára orvostörténeti sorozata.] Piliscsaba 2005.

Szakirodalom:

Kozári Mónika: Tébolydák Magyarországon a kiegyezés után. In: Művelődés-, Tudomány- és   Orvostörténeti Folyóirat.  2014/5. kötet, 9. sz. 64–73.

A közreadott tervrajzokat digitalizálta: Gere Ákos levéltári kezelő, rendszergazda.