Jelenlegi hely

Energiaválság és takarékosság az 50-es években

Május hónap dokumentuma
2023.05.15.
A Rákosi-korszakot 20. századi történelmünk egyik legsötétebb időszakaként tartjuk számon, melyről általában a politikai terror jut az emberek eszébe. A diktatúra azonban nemcsak fenyegető légkört, hanem – a nehézipar erőltetett és átgondolatlan fejlesztésével – alacsony életszínvonalat és hiánygazdaságot is teremtett. Vajon miként igyekezett úrrá lenni a kommunista hatalom az anyag- és energiahiányon, s ennek milyen nyomai maradtak fenn egy megyei hivatal irataiban? Az alábbiakban különleges példákkal szemléltetjük az energiaválság kezelésének hetven évvel ezelőtti módozatait.

A vas- és acél országa felé vezető rögös út viszontagságait stílusosan a Megyei Tanács Közlekedési Osztályának levéltári dokumentumai segítségével idézzük fel, mivel ez a hivatal felelt a közúthálózat ellenőrzéséért és fejlesztéséért. (A Rákosi-kor hivatali kultúrájának alacsony nívóját és a munkáskáderek hozzá nem értését azonban mi sem demonstrálja jobban annál, hogy az 1951-ben kelt iratok az 1950-ben megszüntetett jogelőd, a Szolnoki Államépítészeti Hivatal 1948-ban iktatott iratai között maradtak fenn az utókornak…)

 

A tiszai vashíd pilléreit még a Szolnoki Államépítészeti Hivatal mérnökei tervezték egykor.

(MNL JNSzML XV. 22. Vincze Gyula ajándéka)

 

Az 1944 őszén felrobbantott szolnoki Tisza-híd és a mellé ácsolt ideiglenes fahíd.

(MNL JNSzML XV. 22. Szurmay Ernő ajándéka)

 

A második világháborús károk helyreállításával párhuzamosan kiépülő kommunista diktatúra mindinkább a nehézipar szovjet mintát másoló fejlesztésére csoportosította át az ország erőforrásait. A hatalmon lévők azonban a gazdasági racionalitást teljes mértékben a politikai akaratnak rendelték alá. Így fordulhatott elő, hogy az ország az új nehézipari üzemek létesítésével mind nagyobb behozatalra szorult nyersanyagokból és energiahordozókból.

 

Karikatúra a nyersanyaghiánytól szenvedő nehéziparról.

(Lúdas Matyi, 1953. március 12.)

 

Ez nemcsak a beruházások gazdasági megtérülését kérdőjelezte meg, hanem az összes többi szektor energiaellátását is veszélybe sodorta. Az energiaválságot többek között az egyes hivatalok és vállalatok anyag- és energiatakarékossági intézkedéseivel igyekeztek mérsékelni, mely alól senki sem vonhatta ki magát. A fogyasztáscsökkentési célokról éves terveket készítettek, pontos célszámokkal. Villamos energiából legalább 6 %-ot kellett megtakarítani. A széntüzelésben barnaszenet kellett keverni a fűtőanyagba. Üzemanyagból és faanyagból mintegy 10 %-os, bőr, textil, gumi és papíranyagoknál, továbbá a vasfelhasználás terén 5-10%-os spórolást írtak elő. Általános irányelvként pedig azt javasolták, hogy a drága importot silányabb minőségű hazai anyagokkal pótolják. Mindez a nehézipar mindenek felett álló igényeinek kiszolgálását célozta.

 

Minisztériumi rendelet a megtakarítások elvárt százalékaival.

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A takarékosság érdekében külön felelősöket kellett kinevezni, akik változatos részterületeken lehettek anyaggazdálkodási, anyagnorma, energia stb. felelősök. A Jászberényi Vízmű Vállalatnál például hatfős összlétszámukból jelölték ki takarékossági felelősüket, akinek mindjárt takarékossági terv összeállításán kellett törnie a fejét, függetlenül attól, hogy a vállalat csak fél éve jött létre, s így korábbi fogyasztási adatokkal nem is rendelkezett.

 

Nem fogadtak el kifogást az adatok hiányára.

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A Jászberényi Vízmű Vállalatnál végül az alábbi megtakarításokkal terveztek:

5%-kal kevesebb papír és írószer felhasználást prognosztizáltak, melyet a megnövekedett adminisztráció ellenére kívántak elérni.

A kutak és kifolyók javításánál 5%-os anyag és 10-20%-os munkadíj csökkenést vállaltak. A nyersanyagcsökkentésre régi, már használt anyagok újrafelhasználásával láttak lehetőséget, ami hosszabb távon nyilvánvalóan több meghibásodást eredményezett. Ez azonban nem számított, mert a hosszútávú költséghatékonyságot és a szakmaiságot háttérbe szorította a rövidtávú költségcsökkentés kényszere. A munkadíjak csökkenésével pedig úgysem a terveket utasításba adók, hanem a munkát végzők jártak rosszul…

A statisztikákkal és százalékokkal való bűvészkedésre tökéletes példaként szolgál a fűtés csökkentésének vállalása. Az első negyedévhez viszonyítva a második és harmadik negyedévben 90%-os megtakarítással számoltak. A melegebb tavaszi és nyári hónapokban miért is fűtöttek volna éjjel-nappal? Még a fennmaradó tíz százalékos felhasználás is túlzónak tűnik, ami talán arra lehetett jó, hogy éves szinten kipótolja az év utolsó hónapjaira vállalt 5%-os fogyasztáscsökkentést, s a tervszámok teljesítését előre borítékolja.

Úgy tűnik, a villanyáram megtakarítási tervük sem az önsanyargatás szándékával készült. Egész évre átlagosan 10%-os megtakarítással terveztek az egyik irodában, míg egy másik helyiségben 50%-os megtakarítást láttak megvalósíthatónak a második és harmadik negyedévben. Csakhogy itt is az első negyedévi adatot vették figyelembe bázisként. Márpedig a második és harmadik negyedévben, azaz tavasszal és nyáron a nappali világosság eleve hosszabb, így akár a napfény melletti világítás elhagyása, akár ennek egész évre vetített átlagos hatása magától értetődően jelentkezett volna effajta tervezés nélkül is az éves villanyfogyasztásban. Ezzel a látszatvállalással egy alig 100 forintos éves számlát csökkentettek.

Ezzel szemben már előre sejtették, hogy a villanyszivattyú telepük éves számlája 4100 forintról kb. 8-9000 forintra fog növekedni, hiszen a város mellett a Honvédséget is bekapcsolták rendszerükbe és a villany ára is jelentősen megugrott. A duplájára nőtt költségükből csak úgy lehetett lefaragni, hogy a nyári vízfogyasztási csúcsszezonban a rendszerük időszakonkénti szándékolt kikapcsolását határozták el. A lakosság pedig üresen berregő csaptelepeket csavargathatott a legnagyobb hőség idején, a szocializmus építésének szépségén merengve…

 

A Jászberényi Vízmű Vállalat takarékossági terve.

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A szocializmus diadala: hét év elteltével az adott okot örömre, ha épp nem volt vízhiány.

(Lúdas Matyi, 1958. július 31.)

 

Az elért megtakarítási eredményekről természetesen jelentéseket vártak, amiket azután szorgos kezek összesíthettek. A Szolnoki Útfenntartó Vállalat vezetőjének megkönnyebbülésére nekik sikerült túlteljesíteniük az előírt 15%-os fűtési tüzelőanyag megtakarítást. Azt azonban nem számszerűsítette, hogy mennyivel, ezért hiánypótlásra kötelezték.

 

„Holnap megkapom a hiányzó pontos adatokat.”

 (MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A szolnoki útfenntartók már a megelőző évben is „szép” eredményt mutathattak fel a nyersanyagfelhasználás visszafogásában. A kulcs számukra is a minőség szándékolt lerontása volt. Az addig megszokott 15 cm vastag útalap helyett ezután csak 13,5 cm vastag alapot építettek a bekötőutaknál, mellyel több, mint 11%-kal csökkentették a zúzottkő szükségletüket. A később jelentkező kátyúk kijavításának majdani pluszköltsége az adott gazdasági évben senkit sem érdekelt…

 

„…fegyelmi felelősség mellett újra utasítom…”

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A nehézipar kétségbeejtő nyersanyaghiányát demostrálja, hogy a takarékosságon felül a hulladékgyűjtésre is nagy hangsúlyt helyeztek 1951 folyamán. Itt is normákat határoztak meg, majd az eredményekről havonta jelentéseket vártak. Ám az így előírt számok teljesítése sem látszott elegendőnek, ezért 1951 májusában külön fémgyűjtő hetet rendeltek el. Lényegében plusz egyhavi hulladékgyűjtésre kötelezték az egyes vállalatok és hivatalok munkatársait, hogy minden apró szeget és rozsdás fémdarabot újra beolvaszthassanak. Elfekvő fémhulladékot kellett találni, bármi áron… A minisztériumok tervezőasztalain megszületett elhibázott döntésekért és irreális célszámokért természetesen egyetlen csúcsvezető sem vállalt felelősséget, ehelyett a helyi vezetőket tették mindenért felelőssé, hogy az egyes dolgozókra lebontott célszámokat „jól előkészített” gyűléseken elfogadtassák és munkaversenyek forszírozásával még akár túl is teljesítsék.

 

Minisztériumi rendelet fémgyűjtő hét rendezéséről 1951-ben.

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A Szolnoki Útfenntartó Vállalat jelentése 1951. I. negyedévi hulladékgyűjtéséről.

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A kijelölt felelősök és helyi kollégáik persze leginkább csak az érdemi munkavégzést akadályozó bürokratikus teherként tekintettek a felülről nyakuba zúduló irreális és irracionális elvárásokra. A felhívásokhoz, munkaversenyekhez kötelező volt ugyan csatlakozniuk „önként, felajánlásból”, ám az eredmények számbavételekor már nehéz volt leplezni a munkaversenyek népszerűtlenségét. Tanulságos beleolvasni egy minisztériumi főosztály felügyelete alatt működő brigád mozgalmi értekezletének jegyzőkönyvébe:

 

„Valamit kellene tenni, hogy azok a rendeletek, amiket felénk kibocsátanak, egy kis szakértelemmel rendelkezzenek.”

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

Mindeközben a tényleges munkavégzéshez szükséges nyersanyagokból olyan hiány volt, hogy szigorú készletgazdálkodást kellett bevezetni. Külön Anyagtakarékossági Gazdasági Iroda működött, mely koordinálni volt hivatott az első ötéves terv keretében az egyes vállalatoknak és hivataloknak kiutalható nyersanyagokat. A keretet meghaladó mennyiséget átvenni, a rendelkezést kijátszani büntetőjogi felelősség terhe alatt tilos volt.

 

Minisztériumi rendelet az anyaggazdálkodásról.

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A központosított irányítás megkövetelte statisztikák és jelentések tengerében büntetés járt minden mulasztásért. Például azért is, ha valaki késve küldte fel megrendeléseit, s ezzel veszélyeztette a negyedéves szállítási tervek összeállítását. Így járt a Szolnoki Útfenntartó Vállalat vezetője is, akit jelentős bírsággal sújtottak, igaz, azt továbbháríthatta valamely szerencsétlen beosztottjára.

 

Dörgedelem és áthárítható bírság 1951-ből.

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A túlbürokratizált rendszer az érdemi munkavégzést akadályozó mértékig rugalmatlanná vált. Ezt jelzi, hogy az előzetes tervtől eltérően benyújtott nyersanyag igényeket nem elégítették ki. Előbb tervmódosítást kellett készíteni, azt megfelelő indoklással ellátni, felterjeszteni, megvárni az elbírálását és csak azután utalták ki a szükséges anyagokat. Természetes, hogy ha emiatt egy sürgős munkát nem lehetett elvégezni, akkor ezért is a helyi vállalatvezető felelt. Látnia kellett volna előre a váratlan problémát is! A tervfegyelem megsértése nem volt elfogadható…

 

Újabb büntetéssel fenyegető dörgedelem 1951-ből.

(MNL JNSzML XXIV. 402. Szolnoki Államépítészeti Hivatal iratai 352/1948.)

 

A politikusok természetesen sikerpropagandával igyekeztek leplezni a gondokat: a beszolgáltatásokhoz hasonlóan a helyi lapok folyamatosan megdicsérték az élenjárókat és kipellengérezték az elmaradókat.

 

„Nagy lelkesedéssel” túlhajszolt emberek.

(Szolnokmegyei Néplap, 1951. július 18.)

 

A valós problémákra látszatmegoldásként mindig kéznél volt a kommunikáció, mint csodaszer. Ha nem volt elegendő nyersanyag, munkaerő, gépjármű és teljesíthetetlen normáknak kellett megfelelni, akkor a sajtó megírta, hogy mindez csak „kifogás” és „siránkozás”. Az egekig srófolt teljesítménynormákkal alacsonyan tartott munkabéreket a „felvilágosító munka” volt hivatott ellensúlyozni.

 

„Tény, hogy a körülmények sok nehézséget állítanak. De – tervünk teljesítése, vállalásaink valóraváltása általában nem könnyű feladat.”

(Szolnokmegyei Néplap, 1951. augusztus 1.)

 

Az energiafelelősökről és takarékosságról szóló újságcikkek száma jól jelzi egy-egy korszak általános gazdasági állapotát. A megyei lapok archívumaiban keresgélve világosan kivehető, hogy az ötvenes évek eleje után legközelebb a hetvenes évek közepén, az olajválság időszakában, majd a rendszerváltás idején szaporodtak meg ismét az energiatakarékosságról szóló tudósítások, egyértelműen bizonyítva ezen időszakok gazdasági problémáinak súlyosságát. Az energiatakarékosság persze mindenkor fontos, ám a fenti példákkal illusztrált észszerűtlen spórolás, mely a szakmaiságot is feláldozta a rövidtávú megtakarítás oltárán, valamint a meglévő erőforrások soha meg nem térülő nagyberuházásokra költése együttesen sokkal több kárt okoztak, mint amennyi megtakarítást a munkások sanyargatásával elkönyvelhetett az ország. Mindez óvatosságra kell intse az utókort is, amikor takarékosságról és beruházásokról gondolkozik.

 

Címlapkép:

„– Halló szaktárs, szíveskedjék eloltani a villanyt, mi nem félünk a sötétben…” Lúdas Matyi, 1950. december 1.

 

Készítette:

Dr. Csönge Attila

főlevéltáros, levéltár-igazgató

 

Utolsó frissítés:

2023.06.29.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges