Az emlékművek

Emléktáblák, emlékoszlopok, hősi szobor, tér- és utcanév, hősi fasor, stilizált sírkövek. Csak néhány példa a későbbi oldalakon részletesen bemutatott szolnoki emlékhelyekből, amelyek lehetőséget biztosítottak/biztosítanak a nemzeti, települési, családi emlékezésre.[1]

„Minden ilyen emlék kapcsán az intézményesített és hivatalosan kötelezővé tett igény fogalmazódott meg: ha katonának lenni, adott esetben hősi halottnak, áldozatnak lenni „állampolgári kötelesség”, akkor a hősi halottnak, az áldozatnak ugyanúgy állampolgári joga az állammal szemben igényt formálni hősi halála megörökíttetésére, ami a legteljesebb demokrácia szellemében rangjától, társadalmi helyzetétől, szerepétől függetlenül minden katonának egyaránt kijár”.[2]

Sándor János belügyminiszter 1915. június 23-án adta ki 18.987. Bm. eln. sz. körrendeletét, amelyben a hadi emlékművek emeléséről tájékoztatta a törvényhatóságok első tisztviselőjét. A rendeletben a miniszter közölte, hogy a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB) „a megemlékezés megörökítésének legalkalmasabb módját az emléktábla, vagy szabadon álló emlékmű létesítésében látja s azt reméli, hogy a városok és községek sietve fogják törvényhatóságaik és községi elöljáróságaik utján elhunyt hős szülötteik iránti kegyeletből megszerezni ez emlékműveket. (…) Tudomásomra hozta továbbá a nevezett Országos Bizottság, hogy (…) egyes külföldi kereskedők élelmessége már ezen a téren is versenyre akar szállni a magyar érdekekkel. Külföldi sirkő- és emlékműgyárosok mintasorozatos füzeteiket árjegyzékkel ellátva már szétküldözgetik a magyar vidéki városokhoz és községekhez s ezen képes árjegyzékek alapján felhivják a törvényhatóságokat, és elöljáróságokat, hogy kegyeletes célú emlékműveiket náluk rendeljék meg. (…) Az Országos Bizottság felkérése, illetőleg a fentiekben előttem kifejezésre jutott aggodalma folytán felkérem alispán/polgármester urat arra, szíveskedjék odahatni, hogy amennyiben törvényhatósága, vagy a törvényhatóság területén levő egyes városok és községek netalán a háborúban résztvettek emlékének ily módon való megörökítésével foglalkoznának, a hadi emlékművek megszerzése és mindennemű tájékozódás céljából a Hősök emlékét Megörökítő Országos Bizottsághoz (Budapest, IV., Hajó-utca 16.) forduljanak…”.[3] A HEMOB „Szabadon álló hadiemlékek, katonasírok, emléktáblák és emléklapok” című 1916-ban kiadott kiadványában már katalógusba foglalt emlékmű-kínálattal is jelentkezett.

Az 1917: VIII. törvénycikk („a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről”) már nem lehetőségként, hanem kötelességként írta elő a településeknek a hősi emlékek felállítását. A törvény második paragrafusa szerint „Minden község (város) anyagi erejének megfelelően, méltó emléken örökíti meg mindazok nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáéit életüket áldozták”.[4]

Ugron Gábor belügyminiszter 14.730. eln. sz. körrendeletében elismerte, hogy a „törvény végrehajtásának ideje ugyan a maga teljességében majd csak a háború lezajlása után érkezik el”, fontosnak tartotta, hogy központi irányelveket fogalmazzon meg az emlékművekkel kapcsolatban: „Kis- és nagyközségekben megfelelő lehet egy egyszerű művészies kivitelű érc- vagy márványtábla, amelyet valamely középület falán helyeznek el. Nagyobb és tehetősebb községben azonban teljesen önálló emlékmű lesz egyedül méltó kifejezője a kortársak köteles hálájának, és ébrentartója az utókor hazafias kegyeletének. (…) Az emlékművek helyének jó megválasztása szintén elsőrendű fontosságú. (…) megfelelőbbnek látszik a község belterületén választani ki erre a célra a legszebb helyet, hogy a hősök emlékezete mintegy állandóan a község lakosai közt éljen, hogy a megbecsülés mértéke ebben is méltó kifejezésre jusson, és hogy ez a megbecsülés is segítsen a háború rokkantjainak, özvegyeinek és árváinak lelkéről lehetőleg eloszlatni a bánat felhőit, és ébrentartani a késő utókor számára is a hazaszeretet, az önfeláldozás és a kötelességteljesítés nemes érzéseit”.[5]

A vesztes háború, a békeszerződés sokkja, illetve a súlyos gazdasági helyzet folyamatos elnapolásra késztette a települési döntéshozókat emlékmű-ügyben. Klebelsberg Kunó belügyminiszter 1922-ben, 20.331. számú körrendeletében ezért az „anyagi eszközök állandó gyűjtését” és a tervezett emlékmű „művészi tökéletességgel való kiérlelését” nevezte meg aktuális célkitűzésnek.[6] Rendelkezett továbbá arról, hogy az emlékműveknek „méltóknak”, „művészieknek” kell lenniük, továbbá megvalósításukat „hazafias szempontok” mentén kell elvégezni.[7]

1924-ben egyrészt megszületett az 1924. évi XIV. törvénycikk „az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről”: „A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a „Hősök emlékünnepét” - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”,[8] másrészt a belügyminiszter megszüntette a HEMOB-ot („működése körül zavaró körülmények merültek fel”), és egy új szervet, a Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottságát (HEBB) állított fel.[9]

Pályázat

A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány XX. Század Intézete az első világháború centenáriumi rendezvénysorozata keretében az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság megbízásából pályázatot hirdetett az első világháború történelmi emlékeit őrző emlékművek rendbetételére, renoválására, helyreállítására.

A pályázat keretében az elhanyagolt, forráshiány miatt nem megfelelően gondozott első világháborús emlékművek állagmegőrző karbantartására és felújítására volt lehetőség. A pályázati program célja, hogy ily módon is ébren tartsa az első világháborúval kapcsolatos társadalmi emlékezetet, s ezáltal hozzájáruljon a közös értékeken, történelmen és kultúrán alapuló magyar és európai identitás erősítéséhez.

A pályázat keretében, a Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárának közreműködésével újult meg a tószegi, a szajoli, a tiszaföldvári és a 2016 augusztusában újraavatandó rákóczifalvi emlékmű.

Újabb nevek az emlékműveken – források

·               a Levéltárban található halotti anyakönyvek másodpéldányai

·               a helyi tábori kórház(ak)ban elhunytak - akikről megállapítható, hogy kapcsolódtak a településhez

·               Hadtörténelmi Levéltár, Tábori lelkészet fondja - tartalmazza a magyar legénységi állományú közös ezredek, valamint a honvédség első világháború során vezetett halotti anyakönyveit is: a cs. és kir. 68. gyalogezred, a m. kir. 29. honvéd gyalogezred, a cs. és kir. 13. jászkun huszárezred, a m. kir. 1. honvéd huszárezred és még több tucatnyi ezred és kórház halotti anyakönyvei

·               sajtó - szórványos adatok hősi halált halt katonákról

·               a Veszteségi lajstrom - a különféle csapattesteknek ugyanis jelenteniük kellett elszenvedett veszteségeiket (halálozás, sebesülés, hadifogság), amelyeket a közös hadügyminisztérium nyomtatásban adott közre. A kiadvány 708 alkalommal került kiadásra

·               hasonlóan fontos forrást jelent a sebesültekről, betegekről, illetve a kórházakban elhunyt katonákról tudósító veszteségi adatbázis

Tiszaföldvár

A Kallós Ede által készített Őrszem című alkotást 1931 őszén avatták fel.

Hosszas előkészítő munka után 313 nevet tudtak felvésni az emlékmű talapzatára: „A községi elöljáróság a hősi halottak neveit egy régebbi összeírás alapján elkészítette. Tekintettel azonban arra, hogy ezen összeírás régebbi keletű, amikor még sok eltűnt adatait biztosan megállapítani nem lehetett, e névsor kibővítésre, helyesbítésre szorul”.[10]

Éppen ezért hívták fel a helyieket, hogy „jelentsék be, a hősi halott, vagy vissza nem tért nevét, rangját, csapattestét, születési helyét és évét, valamint azt is, hogy a hadba vonuláskor hol lakott, mi volt a foglalkozása, házastársának leánykori nevét, a hősi halott, vagy vissza nem tért szüleinek nevét, valamint azt is be kell jelenteni, hogy az illető mikor és hol tűnt el, vagy a hozzátartozók mit tudnak róla”.[11]

Az Őrszem felújítására a Tiszazugi Földrajzi Múzeum írta meg a pályázatot és végezte az egyeztetéseket, illetve az emlékezés szervezését.

A pályázatot Tiszaföldvár Város Önkormányzata nyújtotta be, amely a Centenáriumi Emlékbizottság által megítélt összeget saját forrással is kiegészítette.

A kutatómunkát a Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárának főlevéltárosa, Bojtos Gábor segítette 76 további anyakönyvi kivonattal, hogy a felújítás után a megemlékezés minél teljesebbé válhasson. Így a felújítás után az új táblákra már 389 tiszaföldvári hősi halott neve kerülhet.

A megemlékezésre 2016. július 30-án került sor.

Fotó: Tömösközy Károly.