Múltbanéző 3. (2)

RÁKÓCZI-KULTUSZ KECSKEMÉTEN

A II. Rákóczi Ferenc tiszteletére létesített

szoboralapítvány története

Kecskemét városát a Rákócziakhoz sok évszázados kötelék kapcsolja. Rudolf király és császár 1590-ben kelt adománylevelében kecskeméti birtokkal jutalmazta meg a nemesi családot hűséges szolgálataiért. Az évszázadokkal később fejedelemmé proklamált II. Rákóczi Ferenc személyesen ugyan sohasem járt Kecskeméten, de a város „közönségével”, birtokának lakóival szoros kapcsolatot tartott, amit a városi levéltár egykoron gazdag okmánytára bizonyít. Az sem csodálni való, hogy a protestantizmust is befogadó Kecskemét még a kezdetekkor, 1703. év őszén csatlakozott a Felső-Tisza vidékén meginduló fegyveres mozgalomhoz és a háború minden megrázkódtatása mellett is megmaradt Rákóczi fejedelem hűségében, csak 1710 őszén, a kurucokat a Tiszántúlra visszaszorító császári hadak tudták ismét a császáriak fennhatósága alá hajtani a várost. Ezalatt „hét éven át osztozott a város lakossága a hadjárat minden terhében, sőt nyomorúságában is, amit különösen a Bácska, Szeged és Arad felől beütő rácok dúlásai okoztak.”[1]

Rákóczi fejedelem történelmi alakja, szerepe a XIX–XX. század fordulóján, a dualista monarchia korában ismét a közélet figyelmének homlokterébe került. A közép-európai birodalom két államalkotó nemzetének elhúzódó válsága ekkortájt, az új évszázad kezdetén ugyan feloldódni látszott, a politikai-közjogi béke árát azonban az ún. „áprilisi paktumban” Magyarország fizette meg: a Wekerle Sándor vezette kabinet számos sarkalatos nemzeti ügyben, mint pl. a hadseregre vonatkozó nemzeti követelések terén vagy a vámközösség meghosszabbítása kérdésében a birodalom érdekeinek tett jó szolgálatot. Ugyanakkor a 67-ességet vállaló kormánynak egy függetlenségi párti többségű képviselőházzal kellett működnie.[2] A kormányzat a politikai közvéleményre ható engedményekkel, (látszat) gesztusokkal igyekezett egyensúlyt teremteni. Ebben a közjogi miliőben került sor II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak látványos külsőségek között történő hazahozatalára is. A gyászpompás menet a fejedelem hamvait a kassai dóm kriptájáig kísérte el. A hamvakat népes küldöttséggel, köztük két kecskeméti delegálttal kísérő vonat 1906. október 28-án érkezett a törvényhatósági jogú városba. Itt, a pályaudvaron egy 200 fős, fáklyás tömeg ünnepi pompa mellett, „taracklövések, tárogató hangjai és a Kecskeméti Dalárda, a Polgári Daloskör […] énekkari éneke”[3] közepette fogadta a hajnali 4 óra 59-perckor beérkező vasúti szerelvényt. Kecskemét város közéletében feltehetőleg ez idő tájt ért tetőpontjára a fejedelem iránt érzett lelkes tisztelet, amely természetesen a korszakra jellemző nemzeti büszkeség és függetlenség pátoszával itatódott át.

A város „közönsége” elsőként 1903-ban nyilvánította ki szándékát, hogy a fejedelem iránti tiszteletét lerója. Kecskemét Város Törvényhatósági Bizottsága díszközgyűlésén határozatba foglalta, hogy egyrészt a fejedelem Kassán felállítandó szobrához 1000 korona adománnyal hozzájárul; másrészt hogy „az ifjúság minél jobban megismerje a fejedelem eszméit és tetteit”[4], a helyi középiskolák növendékei részére évente megítélt díjat alapított, amelyet természetesen egy, a II. Rákóczi Ferenc életét és korát legnívósabban feldolgozó pályamunka érdemelhetett ki; harmadrészt pedig a bizottság határozatába foglalta, hogy a fejedelem emlékének méltó megörökítésére nagyszabású lovasszobrot állíttat, amelynek költségeire a városi pénztárból „hazafias lelkesedéssel” 50 000 koronát szavazott meg.[5] Az emlékmű költségeinek fennmaradó részét lakossági közadakozásból kívánták fedezni. A szoboralap kiállításának várost illető részét a törvényhatóság – miként más pénzügyi alapítványok, mint például az egyházaknak juttatott „tápintézeti” célt szolgáló földek vagy a városi kórház szegényalapját támogató haszonbérletek esetén is tette – Kecskemét tekintélyes határából kihasított birtokokkal kívánta biztosítani. Az eladásra kínált, felparcellázott kisbirtokokat a város nyilvános árverésen értékesítette. Egy 1905. évi törvényhatósági előterjesztésből tudható, hogy a Rákóczi-szoboralap számára már 21 410 korona 65 fillér összegyűlt, amely a Klábertelep eladásából folyt be a házipénztár elkülönített alapjához. Innen tudható az is, hogy a pénzalap feltöltéséhez még további jelentős összeg: 28 589 korona 35 fillér szükségeltetett. A hiányzó rész fedezetéül a városvezetés arról rendelkezett, hogy a Kossuth-szoboralap javára addig rendezett nyári mulatságok bevétele ezentúl a Rákóczi-szoboralapot gazdagítsa. Mindezeken túl megkerülhetetlennek látszott az is, hogy a cél érdekében további földeket adjon el a város: ezúttal Kecskemét ágasegyházi határában mintegy 150 holdnyi területet jelöltek ki értékesítés céljából. A terület értékesítése azonban a vártnál nehézkesebben haladt, és a reméltnél jócskán kevesebb haszonnal is kecsegtetett. A szóban forgó terület ugyanis a várostól viszonylag távol esett, ráadásul meglehetősen alacsony termőképességű, jellegzetes homokbuckás kiskunsági táj volt. Mindezeken túl a kiparcellázott birtoktestek megközelíthetősége is problematikusnak mutatkozott, „mivel az eladásra kijelölt területek között kijelölt dűlő utak oly helyeken vezetnek keresztül, mely utak buczkás voltuk miatt csaknem járhatatlan [ok] „.[6] Épp ezért, hogy a város megfelelő haszon reményében további földeket mérhessen ki, elsőként a rossz dűlőutakat kellett járható állapotba hozni. Az építési munkák jelentékeny, 8–10 000 koronára taksált költségét a Rákóczi-szoboralap terhére fizették ki. A földértékesítés vélhetően ezután sem ment minden zökkenő nélkül, ugyanis a törvényhatósági bizottság 1922-ben az árverésre bocsátott birtokokból – elfogadható ajánlat híján – visszamaradt részleteket ismételt aukcióra bocsátotta. Az az ideig eladott 25 katasztrális hold csekélynek számító, 25 000 koronás vételárát az áruba bocsátott telkek alacsony aranykorona értékével indokolták, ugyanis „azok talaja igen silány és olyan buczkás, miszerint mezőgazdasági művelésre csak nagyobb befektetést igénylő előkészítés után lesz használható […]”.[7]

A Rákóczi–szoboralap ügyében az utolsó nekibuzdulás a vezérlő fejedelem halálának 200. évfordulójához kapcsolódott. Az alkalomra rendezett ünnepi közgyűlésen Kecskemét város polgármestere beszédben emlékezett meg Rákóczi jelentőségéről, történelmi szerepéről és mindazon kezdeményezésekről, amelyeket a törvényhatósági jogú város tett a fejedelem kultuszának ápolásáért. A beszámolóból tudható, hogy az 1903-ban határozattal elfogadott 50 000 koronás szoboralapot a városatyák 1906-ban, Rákóczi hamvainak hazaszállítása alkalmával megháromszorozták. A forrásokból azonban arra kell következtetni, hogy a megítélt pénzalapot a városnak még az eredeti értékig sem sikerült soha feltölteni. 1935-ben a háborús viszonyok és a pénzromlás folytán a Rákóczi-szoboralapítvány tiszta vagyona mindössze 21 602 pengőt tett ki, amelynek megnövelésére a korabeli viszonyok közepette immár nem is látszott kínálkozó lehetőség.[8] Azonban Rákóczi emlékezetének, a szabadságharc és a történelmi Magyarország eszméjének felélesztése, mikor „megújultak a nemes magyar nemzet sebei”[9], a Trianoni határcsonkítást követően ismét aktualitást kapott. Ennek szellemében foglalta a testület határozatába, hogy legalább a Rákóczi-féle szabadságharcra vonatkozó, a városi levéltár őrizetében lévő több száz okiratot, illetve a városnak a Rákóczi családdal folytatott levelezését adassa ki könyvben.[10] A szoborállítás ügye úgy tűnik ettől kezdve véglegesen lekerült a napirendről.

II. Rákóczi Ferenc fejedelem lovasszobrának története már a század első évtizedében fatális módon összekapcsolódott egy korszakos jelentőségűnek szánt beruházás sorsával: Kecskemét város tervbe vett vízművével, illetve annak legimpozánsabb létesítményével, a grandiózus kivitelű víztorony felállításával. A víztorony kapcsán már a kezdeti időszakban felmerült annak az igénye, hogy az alföldi város építészetét uraló, városképét nagyban befolyásoló műépítményt úgy kell megépíteni, hogy az Kecskemét díszévé váljon, hozzájáruljon a város szépítéséhez[11]. A víztározó objektum megépítésére a város pályázatot hirdetett, amelyre két értékelhető munka érkezett be. Mivel azonban a város vezetése egyik pályamunkát sem találta kivitelre alkalmasnak, úgy határozott a testület, hogy a tervek elkészítésére a városháza tervezőpárosának egyik építőművészét, Lechner Ödönt kéri fel. A víztorony és a fejedelmi szobor sorsa és neve immár véglegesen összeforrt: ettől az időtől kezdve következetesen mint „Rákóczi-emlékmű és -víztorony” néven fordult elő a korabeli forrásanyagban. Lechner hamarosan elkészítette a víztorony részletes tervdokumentációját, és kidolgozta a lovasszobor művészi koncepcióját is: „A torony aljában méltóságos nyugalommal áll Rákóci [sic] fejedelem bronzba öntött lovas szobra. A szobor körül nyüzsgő emberek eltörpülnek a nagy fejedelem szobrának méretei mellett. Maga a szobor 4 és fél méter magas, talapzatával együtt pedig nyolc és fél. Háttérben a tornyot Magyarország, a megye, a város és a Rákóci család címerei díszítik és arany föliratok mondják el az arra járóknak azt, amit minden magyar úgyis tud, hogy Rákóci emléke mily kedves e hazának, s buzdító példájának még századokon át is lelkesítenie kell mindenkit, hogy ez ország szabadságáért, fölvirágoztatásáért odaadóan dolgozzék.”[12]

Lechner Ödön a Rákóczy víztorony látványrajza. 1911. MNL BKML XV. 15 Ke. 58-1

A beruházás tehát egyszerre szolgálta volna a város ivóvízellátását, építészeti-szépészeti funkciót töltött volna be, ugyanakkor helyt adott volna egy hazai és európai mércével mérten is jelentős fejedelmi emlékhely számára. A számításokat a Kecskemétet sújtó természeti katasztrófa, a jól ismert 1911-es földrengés húzta keresztül. A törvényhatósági bizottság kívánságára Lechner Ödön teljesen új alapokra helyezve átdolgozta a víztorony és emlékmű terveit, amelyben az 1000 m3-es víztartályokat megtámasztó falazott téglapilléreket „rengésálló”, vasbetonnal kombinált, szegecselt vasvázas szerkezet váltotta ki. Természetesen a modern szerkezet, megváltoztatott anyaghasználat és technológia (nem is szólva a megnövekedett költségekről) a korábbitól eltérő ornamentikát kívánt. A szobor új megjelenését a városvezetés ódzkodva fogadta: „Tekintettel […] arra, hogy a tervező műépítész Rákóczi Ferenc lovas szobrát és annak mellékalakjait ezen újabb tervezete szerint – első tervétől eltérőleg – nem bronzból, hanem cosinos pyrogranit lemezekből összerakva kívánja létesíteni, mely megoldás egészen új és teljesen szokatlan”[13]. Vélhetően az építész iránt tanúsított tisztelet okán a bizottság azonnal nem vetette el az elképzelést, mindenesetre nem is fogadta el azt. Az építkezés azonban ekkor is halasztást szenvedett, tekintve hogy a munkálatok „vállalatba adásakor” már 1914-et írtak.

Lechner Ödön az áttervezett Rákóczy víztorony látványrajza. 1912. Forrás: http\\viztorony.hu\sosemvolt\01.html.jpg

A háborús viszonyok, majd a pénzromlás elemésztette a vízmű és víztorony pénzügyi fedezetét, ezzel együtt a fejedelem emlékművének megvalósítására sem gondolhattak. Az 1920-as évek közepén még egyszer napirendre került a víztorony és emlékmű tervezete, de a korszak gazdasági realitásai közepette nem is remélhette Kecskemét „közönsége”, hogy ez a közeljövőben megvalósulhat. És valóban, Kecskeméten a vezetékes ivóvízhálózat csak 1945-öt követően, az első három-, majd ötéves tervciklus alatt épülhetett meg. Víztornyot a város csak két évtized múltán kapott: vasbetonból, szocreál stílben, Rákóczi fejedelem lovasszobra nélkül

Epilógus és kitekintés

Kecskemét Rákóczi-emlékművének eszméje a századfordulón indult el. Egy olyan korszakban, amikor a dualista monarchia keretein belül a magyar politikai közélet döntő része elfogadta már az 1867-es alapokat, ugyanakkor a közgondolkodáshoz, a „48-as” ideák, a magasztos hazafiság eszményéhez való formai idomulás – mint „kötelező” mentalitás, elvárt viselkedési norma – szervesen hozzátartozott. Ebben az eszmerendszerben, különösen amikor megfontolt politikai, gazdasági érdekek, vagy a fennálló hatalmi erőviszonyok előbbre helyezték a nemzeti szuverenitás elveit, vagyis az önálló, független Magyarország megteremtését, különösen nagy szerepet kaptak a nemzeti történelem szabadságharcos személyiségei: Bocskai, Rákóczi, Thököly, Kossuth stb. A nemzeti, konzervatív oldal ideológiai eszméivel azonban a XIX–XX. század fordulóján politikai alakzattá formálódó baloldal nem tudott és nem is akart azonosulni. „A párt és a szakszervezeti mozgalom színe a vörös, jelképe az ökölbe szorított munkáskéz és a kalapács […]. Múltszemléletüket a liberális nacionalista történetírás és közfelfogás hőseitől, a honfoglaló vezérektől, Szent Istvántól, Nagy Lajostól, a Hunyadiaktól, Rákóczitól és Kossuthtól való elfordulás és Dózsa György, Táncsics Mihály és Petőfi Sándor kultusza jellemezte.”[14] Az 1948-at követő pártállami berendezkedés legitimitását, kontinuusságát a Tanácsköztársaság idejéig, illetve az azt megelőző baloldali munkáspártok alakulásáig vezette vissza, amely meghatározta ideológiájának sok vonását, múltszemléletének alapjait is. Magyarázatul ezt a tényt is el kell fogadni annak vizsgálatakor, hogy a kecskemétiek régi vágya, II. Rákóczi Ferenc fejedelem kultuszának ápolására emelendő nagyszabású köztéri emlékmű miért nem épülhetett meg a második világégést követően sem. E történelmi adósság lerovása immár jelenkorunkra hárul.

Jegyzetek