Múltbanéző 20. (6)

„ELHAGYTAM AZT A HELYET,

AHOL EGYKORON FÖLDI BOLDOGSÁGOMAT FELTALÁLNI REMÉLTEM”

A HÁZASSÁGI BONTÓPER MINT NŐTÖRTÉNETI FORRÁS^[1]

A civilizáció hajnalától kezdve a nők és a férfiak törvényes együttélésének jogi konstrukciója a házasság, amely a társadalom szintén ősi és nagy fontossággal bíró intézményének a családnak képezi az alapját. Ezeknek az életközösségnek a mindennapjairól azok intim és zárt jellege miatt a kívülállók – mind kortársi, mind történeti nézőpontból tekintve – általában keveset tudnak. Az érintettek által közgyűjtemények részére átadott vagy nyilvánoságra hozott magániratok, naplók, levelezések, memoárok mellett természetesen köziratok is tudósíthatnak a családon belüli életről. Így például a családi élet helyrehozhatatlan válsága esetén indult házassági bontóperek levéltárban megőrződött dokumentumai is lehetőséget nyújthatnak a múlt kutatói számára e miliők tanulmányozására, még ha azt már csak konfliktusos állapotában láttatják ezek a források, másrészt a felek ellentétessé váló érdekei miatt nem feltétlenül a valóságot tükrözik. Hipotézisem szerint, ennek ellenére a peres iratokon keresztül alkalom nyílik a nők házasságon, családon belüli helyzetének feltérképezésére a polgári házasságkötés intézményének bevezetésétől kezdődően, amely Magyarországon 1895-től datálódik.

Írásomban próbálok választ adni arra, hogy a házassági bontóperekből szerzett információk tekinthetők-e nőtörténeti forrásoknak, akár az egyedi sorsok tekintetében, akár a gyengébb nem társadalmi megítélését, megbecsültségét, pozícióját illetően.

A tanulmány elkészítéséhez forrásbázisként a Kalocsai Törvényszék 1915 és 1944 közötti bontóperes aktáit használtam fel. A vizsgálat kezdő időpontját megelőzően lefolyt eljárások ügyiratai ugyanis részselejtezésen estek át, amelyek csak az ügydöntő határozatot tartalmazzák, ezek így részletesebb történeti elemzésre nem adtak lehetőséget. Munkám záró dátumát a köztörténeti korszakhatár jelölte ki. A szóban forgó közel három évtizednyi időszak valamennyi releváns forrásának áttekintésére, azok viszonylag nagy száma, valamint a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt nem volt lehetőség. A mintavételezéssel feltárt iratanyag végül 60 ügyet foglalt magába. Ezek rövid esetleírásai jól rávilágítanak az eltérő társadalmi szinten, illetve különböző élethelyzetben élő asszonyok sorsára, mindennapjaira. Az ismertetett esetek emellett sokszor ráirányítják a figyelmet az egyes részleteiben jelentősen eltérő korabeli joggyakorlatra is.

A házasság bírói ítélettel történő felbontásának lehetőségét, az egyik fél vétkességének megállapítása mellett az 1894. évi XXXI. törvénycikk (házassági törvény) vezette be hazánkban. A bontást az a házasfél kérhette, akinek a házastársa házasságtörést követett el vagy akit a házastársa szándékosan és jogos ok nélkül elhagyott és az életközösség helyreállítására bíróság által megszabott határidőn belül nem tett eleget. Továbbá a házasság felbontását kérhette az a házasfél, akit a házastársa szándékosan súlyosan bántalmazott, vagy akinek a házastársát halálra vagy öt évnél hosszabb fegyházra vagy börtönre ítélték. (abszolút okok) A házasság felbontását kérhette az a fél, akinek a társa a házastársi kötelességeket súlyosan megsértette vagy erkölcstelen életet folytatott. Ez utóbbi esetben bírói mérlegelés tárgya volt, hogy az életközösség további fenntartása a felbontást kérőre nézve elviselhetetlenné vált vagy sem. Előírás volt ilyenkor a békéltetési kísérlet is, amely során a bíró figyelmeztette a feleket a házasság jelentőségére, valamint a kötelék felbontásából származó káros következményekre, egyúttal felhívva a feleket a békülésre (relatív ok). Napjaink joggyakorlatától elérően a házastársak közös akaratnyilvánítása alapján nem volt lehetőség a jogi kötelék felbontására.[2]

„Férjem a házasságkötés után 4 napra elhagyott engem…”

A vizsgált házassági pereknél a leggyakoribb az az esettípus, amikor az egyik fél elhagyta a másikat. Ezek között nagyjából egyformán találunk példákat arra, amikor a férj, illetve, amikor a feleség költözött el a közös otthonból, egy másik férfi vagy nő miatt, vagy mert egyszerűen csak ráunt a párjára. Bőven akad olyan eset is, amikor a feleknek nem is egymással volt bajuk, hanem házastársuk szüleivel, akikkel kényszerűségből laktak egy fedél alatt. Egy ilyen jellegű ügyben az alperes feleség kérte férje keresetének elutasítását, kijelentve, hogy kész volt korábban is, de a jövőben is kész a házassági életközösséget visszaállítani, ha a férj szüleitől külön házban bérel lakást. A bizonyítás során tisztázódott: a fiatalasszonyt anyósa a különválás ideje alatt is a legdurvább szidalmakkal illette, róla becsmérlően nyilatkozott. A Kúria a felülvizsgálati kérelmet elutasító ítélet indoklásában leszögezte, hogy a férjnek kötelessége lett volna feleségét az őt ért támadásoktól megvédeni vagy a különélést megoldani, ezeket azonban elmulasztotta, ezért párja jogos indokkal szakította meg az életközösséget. A házasság felbontása nem történt meg.[3]

Egy szalkszentmártoni asszonyt közvetlenül az egybekelésük után hagyta faképnél a férje, aki a törvény keze elől menekült: „Férjem a házasságkötés után 4 napra elhagyott engem, vörös katona lett, hogy [a] kisebb lopásaiból kifolyólag őt fenyegető büntetést elkerülje. Férjem kommunista agitátor volt, ami miatt le is tartóztatták őt, de [az] alperes miután a csendőrség sérelmére is lopást követett el, megszökött s azóta ismeretlen helyen tartózkodik.”[4]

A hűtlen elhagyásnál a per kezdeményezője, felperese természetesen legtöbbször a faképnél hagyott fél, aki ily módon tiszta vizet kíván önteni a pohárba, vagyis szeretné, ha házastársa visszatérne hozzá és a bíróságtól vár ebben segítséget, vagy szeretne jogilag is szabaddá válni, amennyiben az ő érzelmei is kihűltek házastársa iránt. Persze ennek ellenkezőjére is van példa, egy 1925-ös perben olvashatjuk, hogy a feleség hagyta el a férjét, mégis ő indította el az eljárást. A férj válasziratának kezdő mondata nagyon kifejező: „Felperes keresetének tényállításai közül csak azt fogadom el valónak, hogy házasságot kötöttünk…”.[5] Majd néhány bekezdéssel lejjebb szomorúan konstatálta: „Előadom még azt, hogy felperes a 11 esztendei együttélésünk alatt hét ízben szökött meg tőlem és már akkor is ilyenként tett bizonyságot »hitvestársi hűségéről«”.[6] Ezeknek az eljárásoknak az aktái meglehetősen adatszegények a korábbi életviszonyok tekintetében, ugyanis a távozó fél sokszor meg se jelenik a tárgyaláson vagy ha igen, nem hoz fel jogos indokot arra, hogy miért szakította meg az életközösséget, hiszen a cél (mindkét esetben) a bontás kimondása.

Arra is akad példa, hogy megkerült az „elveszett bárány”, és a bontópert megszüntették: „…feleségem közös háztartásunkba visszatért, gyermekemre és elfoglalt társadalmi állásomra való tekintettel hűtlenségét ez alkalommal neki megbocsátottam, miután ígértet tett, hogy házassági esküjét a jövőben tiszteletben fogja tartani és hasonló cselekményt többé elkövetni nem fog” – írta a Kalocsai Törvényszéknek címzett kérelmében a férj, akinek értékrendjében láthatóan nagy fontossággal bírtak a társadalmi konvenciók.[7] A történet előzménye az volt, hogy a felperes kiskunhalasi gazdától, annak egyik juhászával, huszonöt éves együttélés után megszökött a felesége és néhány hónapon keresztül tiltott szerelmi viszonyt folytatott vele. Azt persze csak feltételezni tudjuk, hogy a józan belátás segített az asszonynak döntésében, hogy férjéhez visszatérjen.[8]

„Míg én a harcztéren szolgálatot teljesítettem…”

A házas felek közti hosszas távollét, amelyet a korszakban a férfiak világháborús hadba vonulása, fogságba esése idézett elő, sok esetben negatív hatást gyakorolt a korábban létrejött életközösségekre. „Míg én a harcztéren szolgálatot teljesítettem az alatt az idő alatt feleségem a közös lakásból szüleihez költözött el, s mikor 1918. október 10-én hazajöttem, s őt szüleinél felkerestem, kijelentette, hogy nem kellek neki, s megtagadta a házastársi együttélés újrafelvételét” – írta egy kárvallott férfi beadványában. [9] Ugyanerről „vallott” válókeresetében egy huszonkét éves, saját bevallása szerint szerelemből házasodott kiskunhalasi férfi, akitől felesége az ő katonai szolgálata és fogsága idején eltávolodott: „Négy és fél éves fogságom alatt feleségemtől összesen 4 db. levelezőlapot kaptam, dacára annak, hogy én neki ezen idő alatt legalább 300 levelezőlapot küldtem.”[10] Hazatérése után nem kis meglepetésére felesége ágyasa nyitott neki ajtót: „…magamat végtelenül boldogtalannak érezve […] elhagytam azt a helyet, ahol egykoron földi boldogságomat feltalálni reméltem.”[11] Később megtudta azt is: felesége már korábban kofaipart váltott ki, hogy „…útjait egyszersmind a vasutas ismerőssel való bűnös találkákra is felhasználhassa.”[12]

„A kir. törvényszék a felperest keresetével elutasítja…”

Számos olyan esettel is találkozhatunk, amikor hűtlen elhagyás miatt elindult a házassági per, de a bontás kimondása végül nem történt meg. Így például megesett az, hogy a feleség elhagyta férjét, majd, amikor a férfi kérésére a bíróság felszólította az életközösség helyreállítására, és a nő ennek eleget kívánt tenni, a férfi elzavarta őt. A per a felperes visszahívási szándékának komolytalansága miatt lezárult, a házassági kötelék fennmaradt.[13] Ugyancsak nem született bontó ítélet, amikor a feleség elhagyta egyre mértéktelenebbül italozó férjét, felperesként pedig kérte a házasság megszüntetését. A bírói indoklás ugyanis rámutatott, hogy ez nem elegendő válóok, főleg úgy, hogy az asszony egy másik férfival szűrte össze a levet, „mely viszony méltán elkeseríthette az alperest, és ha nem is idézte elő, mindenesetre azonban elősegítette és fokozta az alperesnek a mértéktelen ivásban megnyilvánult könnyelműségét.”[14] Végső konklúziójában a jogszolgáltató szerv leszögezte, hogy az életközösség nem sérült meg helyrehozhatatlanul.[15]

Egy 1915-ben lezajlott perben a felperes férj keresetét elutasították, mivel az ő anyja küldte el a háztól a feleségét a férfi hadba vonulását követően, aki visszatérése után egy másik nővel állt össze.[16] Előkerült olyan ügy is, amelyben bebizonyosodott, hogy a felperes férj súlyos kötelességszegései miatt szakadt meg az életközösség, mivel verbálisan és tettleg is durván bánt nejével, aki ezért elköltözött el tőle.[17] A házasság bírói felbontása elmaradt ez esetben is, és ott is, ahol az asszony volt a kezdeményező fél, holott jogos ok nélkül ő hagyta el férjét, ráadásul azzal is meggyanúsította, hogy a vérbajt tőle kapta el, pedig ő élt erkölcstelen életet, míg a férfi a fronton volt.[18]

Egy 1915-ös perben, amely jól rávilágít a korabeli bírói gyakorlatra is, az eljárásban alperesként szereplő nő megunva férje állandó szóbeli és tettleges bántalmazását, annak sorozatos félrelépéseit, gyermekei ellátásának elmulasztását, elszökött otthonról. Fentiek ellenére a bontást első fokon az asszony hibájából mondták ki, mondván jogos ok nélkül szakította meg az életközösséget, és így házastársi kötelezettségeit szándékosan és súlyosan megsértette. A döntés ellen – érthető okból – fellebbezést nyújtott be. Az ítélőtábla megváltoztatva az elsőfokú határozatot a felperes keresetét elutasította, jogosnak ítélve a feleség részéről az életközösség megszakítását, így viszont a házasság fennmaradt, mivel az alperes maga is csak a férj keresetének elutasítását kérte.[19]

Ugyanígy fennmaradt a házasság, abban az esetben is, amikor a felperes feleség kérte a bontást, de az asszony a per során nem tudta bizonyítani, hogy jogos indokból hagyta el hitvesét, így keresetét elutasították. A jogorvoslati tárgyaláson az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyták, a kötelékből ekkor már szabadulni kívánó alperes hiába bizonygatta az ítélőtábla előtt, hogy a házasság már nem tudja betölteni rendeltetését, másodfokon már nem kérhette a bontást.[20]

Egy érsekcsanádi nő hiába szeretett volna a házasság kötelékéből szabadulni férje italozó életmódja miatt. Az idült alkoholos elmezavar miatt gondokság alá helyezett férjénél ön- és közveszélyességet, valamint a szabad akaratelhatározási képesség hiányát állapították meg az orvosszakértők. A korabeli joggyakorlat szerint elmebeteg házastárssal szemben bontópert indítani viszont nem lehetett. A szerencsétlen asszony így jog szerint továbbra is egy párt alkotott a kényszerképzetektől gyötört, a padláson télvíz idején, ruha nélkül katonai gyakorlatokat végző, gyakran agresszív férjével.[21]

A bíróság elutasította a keresetét annak a kalocsai malomtisztviselőnek is, aki beadványában teljesen alaptalan indokok alapján kérte házassága felbontását. Ezek egyike volt például, hogy a neje egy vendéglőben a szomszéd asztalnál ülő fiatalember irányába fordulva gyakran nevetett, miután kis mennyiségű szeszesitalt fogyasztott. A perhez becsatolt, a bevonulása után a laktanyából feleségének írt korábbi sorait olvasva az embernek az benyomása támad, hogy a férfi szívében korábban sem tomboltak az érzelmek. Az említett levélben hosszasan jótanácsokat ad nejének a fűszerpaprika szárítására és őröltetésére, a jószágoknak beszerzendő tápra vonatkozóan, emellett még szó esik a katonai hétköznapokról és a rokonságtól elszállítandó dióról is. Legkiábrándítóbbak mégis záró gondolatai: „Egyébként most jut eszembe, hogy arra akartalak kérni, mielőtt eljöttem, hogy magadra igen vigyázz és ne igen járj látogatóba sehová, sem pedig máshová, ha esetleg dolgod nincs, unatkoznál, vedd elő az én megvarratlan ingeimet és varrogasd meg mire hazamegyek.”[22] „Édes Jó Margitkám” hogylétéről sajnos elfelejtett érdeklődni.

„…az alperes ki mezítláb szaladt ki a lakásból…”

Külön kell említeni az elhagyásnál azt az altípust, amikor a feleség megelégelve az általában már hosszabb ideje tartó, rendszeres fizikai bántalmazásokat, kilépett a kapcsolatból, ami gyakorlatilag menekülést jelentett, amely esetenként ablakon át és hiányos öltözetben történt. Érdekes, hogy az így indított eljárások felperesei nem minden esetben az ütlegeket elszenvedett asszonyok voltak. Több esetben megfigyelhető az is, hogy a józan állapotban, a hatóságok előtt békésebbnek mutatkozó férjjel a mindennapokban sokadjára sem sikerült a feleségnek zöld ágra vergődnie. Így a házasság felbontása végül elkerülhetetlenné vált, az alperes feleség vétkességének megállapítása mellett, aki távozásának jogosságát, tehát a bántalmazást nem tudta vagy nem akarta bizonyítani. Ezen esetek tényfeltárásainak szomorú részleteit talán jobb is mellőzni.[23]

A jogszolgáltatás napjainkból nézve ugyancsak különösnek tűnő működését egy évtizeddel későbbi ügynél is megfigyelhetjük, ahol a házasság felbontása az alperes feleség vétkessége miatt történt, aki férjét mások előtt egy alkalommal lopással, máskor pedig azzal rágalmazta, hogy lovával fajtalankodik. Történt mindez úgy, hogy a feleség által elszenvedett nemi erőszak is bebizonyosodott.[24] Az eljárás kapcsán rögzített hajmeresztő tények erősen megkérdőjelezik azt a közkeletű vélekedést, miszerint régen minden jobb volt.

„Az már azonban a mesék birodalmába tartozik…”

A felek által, a korábbi közös életükre vonatkozóan, a per során előadottak sok esetben, ahogy a hétköznapokban mondani szokás, köszönőviszonyban sem voltak egymással. Ez nem a válófélben lévők körében gyakrabban fellépő enyhe amnéziás kórral, hanem azzal az egyszerű okkal magyarázható, hogy mindkét érintett a másik vétkességét igyekezett az eljárás során bizonyítani, már csak a perköltségekre tekintettel is. Fentieket jól illusztrálja az az eset, amikor a megcsalt, felperes férj többek között arra is hivatkozott előkészítő iratában, hogy egy alkalommal felesége szeretője, mialatt ő sziesztázott, lakásába behatolt és egy konyhakéssel próbálta őt meggyilkolni. A feleség viszontiratában a mesék birodalmába tartozó történetnek titulálta a férj által előadottakat. És végül a bíróság által bizonyított tényállásból is csak az derült ki, hogy az újdonsült lovag a bejárati ajtó kilincsét rázva kiabált be a lakásba a felperesnek, így előbbi ellen nem emberölés kísérlete miatt, csupán magánlaksértés vétsége miatt indult bűnvádi eljárás. Az ügy további pikantériája volt, hogy az eljárás során fény derült arra, hogy a férjnek is volt egy új élettársa, akiről azonban ő „elfelejtett” beszámolni hivatalos beadványában. Erre tekintettel mindkét fél vétkességét megállapítva – amire más esetekben is volt példa – mondta ki a bíróság a házasság felbontását.[25]

„Házas életünk csak néhány hétig volt békés. Feleségem ugyanis kijelentette, hogy nem tud, de nem is akar reám főzni. Kezdő pék üzletem lévén reggeltől estig dolgoztam, éheztem, mert nem voltam abban a helyzetben, hogy a házhoz szakácsnőt fogadjak. Anyósom látva a helyzetet megígérte, hogy meg fogja tanítani feleségemet főzni. Egy ideig el is járt házunkhoz, de ahelyett, hogy főzni tanította volna a felségemet, arra oktatta ki, hogy neki nem kell dolgoznia semmit, amit feleségem meg is fogadott. Dologtalan életmódja miatt többször szemrehányással illettem őt, s ilyen alkalommal azzal fenyegetett meg, hogy éjjel elvágja a nyakamat vagy megmérgez. Ettől kezdve a civódás napirenden volt közöttünk, mígnem feleségem az anyja bíztatásra 1914. június havában kocsira pakolta összes holmiját, engem elhagyott, s azóta külön váltan él tőlem. Külön élésünk alatt idegen férfiakkal szerelmi viszonyt folytatott s mialatt én a harctéren voltam azzal dicsekedett, hogy már nem kellek neki, talált magának különb férfit.”[26] A bizonyítás során azonban kiderült, a férj üldözte el a háztól feleségét, aki az elszenvedett durvaságok ellenére szerette őt. A férfi már együttélésük alatt is állandóan korhelykedett, a különválás után pedig szeretőket tartott, akiket gavallérosan pénzelt és ruházott. Ezért a bíróság a férfi keresetét elutasította.[27]

A párhuzamos valóságok illusztrálására felhozhatjuk példának azt az esetet is, amikor a feleség arra hivatkozással, hogy a férje őt kezdettől fogva verte, szidalmazta, beadta a válókeresetet, holott a férj mindvégig kedvesen, előzékenyen viselkedett nejével. A bizonyítás során azonban fény derült arra, hogy: „A felperes már az esküvő előtt kijelentette, hogy szó sem lehet arról, hogy az alperest szeresse, csak azért megy hozzá feleségül, mert már benn van az időben, s nincs kire néznie, majd megszokja az urát…”.[28] A felperes keresetét elutasították, az alperesének viszont helyt adtak.[29]

És egy másik furcsa eset. „Házasságunk igazán nem volt boldog házasság. Alig két évi együttlét után feleségem már elhagyott, akkor azonban anyja parancs szavára visszajött hozzám, de ez időtől kezdődőleg pokollá tette az életemet. Elkezdett részegeskedni, úgy, hogy nem egyszer az utca porából, sarából segítséggel kellett a lakásomba becipelni. Majd szóbeli perpatvar keletkezett, mely január 1-én kezdődött s december 31-én szűnt meg, hogy másnap ismét elülről (sic!) kezdődjék. Később pedig már nagykést fogott rám az asszonyom s le akart szúrni, legutóbb pedig megfenyegetett, hogy baltával ver agyon. A proletárdiktatúra alatt válni akartunk, de a határozat kimondását megelőzőleg megdőlt a tanácsköztársaság.”[30] A frigyet az alperes vétkességét megállapítva bontotta fel a bíróság, tekintettel arra, hogy az asszony jogos ok nélkül szakította meg az életközösséget, és ráadásul a tárgyaláson se jelent meg az idézés ellenére. A kiskunmajsai birtokos férj által előadottakkal szemben, a feleség olvasatát sajnos nem ismerjük, így inkább csak sejthetjük, hogy az asszony többszöri távozásának voltak kiváltó okai, az pedig az eljárás során se nyert bizonyítást, hogy a feleség a fent leírt cselekményeket elkövette volna.[31]

Egy varrónő örömtelen életének okairól ezt írta keresetében: „Házasságom boldog soha nem volt, s nem is lehetett az, mert férjem rideg és önző természetű ember létére velem sohasem törődött, csak önmagával. Amit keresett, mindent a maga igényeire költött, engem sohasem tartott, hanem magam tartottam el magamat női szabóságomból, sőt még az én munkám eredményét is nagyrészt ő költötte el. Emellett léha és csapodár természetű volt, többször rájöttem, hogy idegen nőkkel bizalmaskodik, sőt tiltott viszonyt tart fenn és ennek folytán férji kötelességét nemileg sem teljesítette”[32] Szabómester férje előkészítő iratában lényegében az ellenkezőjét állította: „Feleségem együttélésünk alatt engem nem szeretett. … legfőbb gondja az volt, hogy minden jövedelmünket drága öltözködésre, ékszerekre költse el, s újabb ismeretséget keressen.”[33] A bíróság az ügyet végül megszüntette, mivel a felek a félévre szóló ágytól asztaltól elválasztást követő három hónapban nem kérték a házasság felbontását, amelyre a jogszabályok szerint többé már nem is volt lehetőségük. És így természetesen arra sem derült fény, hogy kinek a hibájából vált fenntarthatatlanná az életközösség. Sokszor persze az is kérdéses, hogy a felek és a meghallgatott tanúk elmondásaiból összeálló, bizonyítottnak tekintett tényállás valóban a valóságnak megfelelően rekonstruálta az eseményeket.

„…gyilkos merényletet követett el ellenem…”

A házassági törvény abszolút bontó okként ismerte el, ha a házastársat halálra vagy öt évnél hosszabb szabadságvesztésre ítélték. Ilyenkor a bíróságnak mérlegelés nélkül ki kellett mondani a másik fél által kérelmezett bontást. Ez nagy valószínűséggel minden esetben meg is történt, ha a bűncselekmény sértettje az elkövető társa volt. Így történt ez egy szerencsétlen homokmégyi asszony esetében is: „Férjem állandóan izgága s tékozló volt, aki mindenét elprédálta s velem a legdurvábban bánt, majd folyó év augusztus 23-án gyilkos merényletet követett el ellenem, egy nagy késsel hasba szúrt, úgy hogy csak az orvosi tudomány mentett meg az életnek, amiért is kénytelen vagyok ellene a házasság felbontása iránt keresetet indítani…”.[34] E kategóriába tartozó perek szerencsére nem olyan gyakoriak.

„…kénytelen a felperes idegen helyről élelmet beszerezni…”

Bontó okként a házastársi kötelességek súlyos megsértése is szolgálhatott, amelynek megítélése minden esetben bírói mérlegelés tárgya volt. Egy bócsai gazdálkodó is erre a paragrafusra hivatkozva nyújtotta be keresetét a törvényszékhez: „Feleségem …, akit szeretettel elhalmoztam rútul visszaélt bizalmammal, amit a gazdaság vezetése tekintetében beléje helyeztem. Az 1924. évi nyár folyamán ugyanis reá jöttem arra, hogy feleségem saját hites férjét meglopja, […] engem s egész családomat megkárosít lépten nyomon azáltal, hogy a gazdaságban minden pénzzé tehető ingóságon tudtomon kívül túl ad, […] nem törődve azzal, hogy olyan ingóságokat idegenít el, amelyek testvérem … tulajdonát képezik s mint ilyenek bírói zár alá vétettek, s ezen elidegenítés által ellene bűnvádi eljárás indíttatik”[35] Az eljárás végül, nem tudni miért, félbeszakadt, viszont szokatlan módon tartalmaz egy levelet, melyet az alperes írt a tárgyalást vezető bírónak. Ebből röviden megismerhetjük az ő helyzetét is: „Méltóztassék elhinni 4 gyermekemet képtelen vagyok eltartani varrásból. Betegségem miatt most is eltiltotta az orvos a varrást. … 4 gyermekem panaszait, nyomorait nézni rémes. … Férjemhez való visszamenésem kétséges különben is követeléseim vannak tőle és azt nem akarja visszaadni.”[36] A citált esetben a férj harmadik, a feleség második házassága dőlt romba, a biztató kezdet után.

Egyértelmű kötelességszegésként értékelte a bíróság a feleség részéről, hogy az nem gondoskodott és sokszor bezárva tartotta férje előző házasságából származó két gyermekét.[37]

A korabeli szóhasználatot idézve, a feleség háztartási kötelezettségeinek (főzés, takarítás) elhanyagolása, mint kötelességszegés, és így mint bontó ok nem állt meg a bíróság előtt, főleg, ha bebizonyosodott, hogy az asszony nem lustaságból, mert ilyenre is van példa, hanem betegség, esetleg napokig tartó migrénes fejfájás miatt nem tudott eleget tenni vagy éppen azért, mert a férj nem járult hozzá a háztartás költségeihez.[38]

A megvizsgált esetek alapján is következtetéseket vonhatunk le a női egyenjogúság korszakbeli helyzetét illetően. A gyengébb nem kiszolgáltatottsága gyakran tetten érhető a periratokban fizikai, társadalmi és vagyoni értelemben is. A tettlegességet a házasságban legtöbbször az asszonyok szenvedték el, saját létalap hiányában mégis ragaszkodniuk kellett a jogi kötelék fenntartásához. Láthattuk, a bontópert több ügyben a feleség kezdeményezte, mindezt az tette számukra lehetővé, hogy ezen hölgyek többsége rendelkezett saját egzisztenciával (földingatlan, saját ipar). Önállóvá válásuk estén ugyanakkor még meg kellett küzdeniük a társadalmi előítéletekkel, amely a saját lábán megálló nő típusát még erős fenntartásokkal szemlélte. A dolgot meg is fordíthatjuk. Azon asszonyok, akik anyagilag is kiszolgáltatottak volt, csak a legritkább esetben kérték a házasság felbontását, akkor is, ha a kapcsolat nem tudta betölteni társadalmi rendeltetését. Az is beszédes, hogy a férfi becsület megsértése adott esetben nagyobb súllyal esett latba az ítélkezésnél, mint a házasságon belüli erőszak. Az egyedülálló nő típusa közel sem volt még elfogadott a korszakban, a frigyre lépés társadalmi kényszere így gyakran eredményezett rossz házasságot.

Levéltári iratok

Jegyzetek