Múltbanéző 20. (5)

A KALOCSAI FELSŐ NŐTANÍTÓ KÉPEZDÉTŐL

A TANÁRKÉPZŐ FŐISKOLÁIG

A MIASSZONYUNKRÓL NEVEZETT

KALOCSAI SZEGÉNY ISKOLANŐVÉREK POLGÁRI ISKOLAI

TANÍTÓKÉPZŐJÉNEK TÖRTÉNETE (1875–1929)

A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulatát 1860-ban alapította Kunszt József kalocsai érsek.^[1] A lányok oktatásával és nevelésével foglalkozó női szerzetesközösség 1950-ig tartó 90 éves működése során számos településen nyitott óvodákat, árvaházakat, elemi iskolákat, polgári leányiskolákat, valamint – elsősorban az ezen intézményekben tevékenykedő mindenkori szerzetesnők megfelelő kiképzése céljából – bekapcsolódott a pedagógusképzésbe is. A társulat különböző időszakokban, illetve egymással párhuzamosan tartott fenn elemi iskolai tanítónőképzőt Kalocsán, Kiskunfélegyházán, Baján és Szabadkán; óvónőképzőt Kalocsán és Zomborban. Jelen tanulmányban az iskolanővérek legmagasabb szintű végzettséget nyújtó, országos viszonylatban is úttörőnek számító, mindvégig Kalocsán székelő, eleinte felső nőtanító képezdének, majd polgári és felső népiskolai tanítónőképzőnek, utóbb polgári iskolai tanárképző főiskolának nevezett intézményéről lesz szó. Ez az írás emléket kíván állítani annak a képzési formának, amelyet 1875-ben – éppen a cikk megírása előtt 150 évvel – alapítottak Kalocsán.

A kalocsai polgári iskolai tanítónőképző alapítása

Az iskolanővérek az 1860-as kalocsai megtelepedéskor két típusú iskola fölött diszponáltak. Átvették a város elemi lányiskolájának vezetését, illetve ún. belintézetet, bentlakásos lánynevelő intézetet nyitottak tehetősebb családból származó, magasabb műveltségre vágyó lányok számára.^[2] A népoktatásról szóló 1868. évi XXXVIII. törvénycikk értelmében az előbbi intézmény fokozatosan négy-, majd hatosztályos elemi népiskolává fejlődött, az utóbbiból pedig az évek során polgári lányiskola alakult ki.

Az említett törvény szabályozta a népoktatási intézményekben dolgozó tanítók, tanítónők képzését és szükséges végzettségét is. A jogszabály engedélyezte, hogy hitfelekezetek is alapíthassanak tanító(nő)képezdéket. A kalocsai érsek élt is ezzel a jogával, hiszen úgy az iskolanővérek, mint az intézetért felelős igazgató sürgette egy „nőképezde” életre hívását. Kunszt József alapító érsek^[3] már eredetileg sem csak saját székvárosa számára akarta biztosítani a nővérek által nyújtott oktatás „jótékony hatását”. Eredeti elképzelései között szerepelt, hogy a társulat – kellően megerősödve, egyre több taggal rendelkezve – az egyházmegye más településein is nyisson iskolákat. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele volt, hogy a nővérek saját, újonnan belépő társaik számára biztosítsák a megfelelő képzettség megszerzésének lehetőségét. Ezt a szándékot támogatta az intézet igazgatója, Kubinszky Mihály is,^[4] aki a Kunszt Józsefet a kalocsai érseki székben követő Haynald Lajos főpásztornál^[5] elérte, hogy hozzon létre „nőképezdét”, egyrészt az iskolanővérek, másrészt világi pályán működni akaró hajadonok számára. A kalocsai érseki elemi iskolai tanítónőképző – az oktatási miniszter jóváhagyásával, eleinte két évfolyamos oktatással – 1869 októberében kezdte meg működését.^[6] Az intézmény a jogszabályi előírásokhoz alkalmazkodva később három, majd négy, utóbb pedig öt évfolyamossá bővült.^[7] A társulat – saját létszámbeli és földrajzi expanziójához igazodva – 1909-ban kiskunfélegyházi, 1929-ben pedig bajai fiókházában nyitott elemi iskolai tanítónőképzőt.^[8] Szabadkán a Kalocsáról 1941-ben áthelyezett képző működött ideiglenesen, 1944-ig.^[9]

Kunszt József (1790–1866) kalocsai érsek

Iskolanővérek története 1900, 3.

Kubinszky Mihály (1824–1881) iskolaigazgató

Iskolanővérek története 1900, 42.

Haynald Lajos (1816–1891) kalocsai érsek

Értesítő Kalocsa 1934/35, 6.

A szerzetes rend az elemi iskolai tanítónők utánpótlásának megfelelő képzését tehát saját keretein belül – természetesen a törvényi előírások betartásával – a legkorábbi időktől kezdve biztosította. A magasabb fokú iskolatípusnál, azaz a polgári iskolai tanítónőképzőnél azonban más helyzet állt elő. Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk bevezette ugyan a polgári iskola fogalmát, de nem intézkedett a polgári iskolai tanító(nő)k képzéséről, sőt az elemi iskolai tanítónők végzettségéről szóló jogszabályi részbe az került be, hogy az „állam az ország különböző vidékein tanítónőket képző intézeteket is állít föl, amelyekben különösen a felső nép- és polgári iskolákban levő leányosztályok számára tanítónők képeztessenek.”^[10] Ezen szakasz értelmében az elemi iskolai tanítónők polgári iskolában is taníthattak. Ez a kitétel a fiúkat tanító férfitanítók esetében nem szerepelt a törvény szövegében. Az említett jogszabály ugyanakkor úgy rendelkezett, hogy akik „felső népiskolai és polgári iskolai tanítói állomásra akarják magukat képesíteni, azoknak a 102. §-ban megállapított vizsgán kívül a felső népiskola vagy polgári iskola tantárgyaiból és azoknak tanítási módszeréből, a kormány által arra rendelt hatóság előtt, még egy szigorlatot kell kiállniok.”^[11] Tehát a törvény mégis nagyobb – legalább egy vizsga letételével több – elvárást támasztott a polgári, mint az elemi iskolai tanítónők felé, ugyanakkor az is egyértelművé vált, hogy polgári iskolai tanítónői oklevél elsődleges feltétele az elemi iskolai tanítónőképző elvégzése.

Az első államilag fenntartott polgári iskolai tanítónőképző-intézet 1873 januárjában nyílt meg Budán, Zirzen Janka irányítása alatt.^[12] Ez az intézet – azon kívül, hogy az évek során számos kiváló képzettségű tanítónőt bocsátott a polgári lányiskolák katedrái felé vezető útra – mértékadónak, iránymutatónak számított a később keletkezett felekezeti – többek között a kalocsai – polgári iskolai tanítónőképzők számára. A felekezeti intézetek ugyanis az állami képezde tantervét és szervezetét, illetve vizsgaszabályzatát követték, azt ismerték el magukra nézve is kötelezőnek. Meg kell azonban jegyezni, hogy a ’felekezeti’ jelző a polgári iskolai tanítónőképzők esetében csak a római katolikusokra vonatkozott, mert ahogy a korabeli szerző a katolikus főpapok áldozatvállalása kapcsán megjegyezte: „E tekintetben teljesen páratlanul állanak a hazai felekezetek között, mert más felekezetek ilyen magas fokozatú nőnevelő-intézetet hazánkban még eddig [1896-ig] nem állítottak fel.”^[13]

A katolikus jellegű polgári iskolai tanítónőképzők felállítása mellett – azon túl, hogy erre a jogszabály lehetőséget adott – számos állami és egyházi szempontú érv szólt. A 19. század második felében nagyon sok zárdai nőnevelő intézet létezett az országban, amelyek a kor követelményeinek és a törvényi rendelkezéseknek megfelelően sorra nyitották polgári lányiskoláikat, amelyekben jobbára szerzetes tanítónők működtek, igaz, eleinte a megfelelő képzettség nélkül. A szerzetesi tanerők alkalmazását egyrészről a szerzetesi szabályzat kívánta meg, másrészről az ezen iskolákat segélyező, támogató főpásztorok is így várták el. A szerzetesi intézetekben – néhány esettől eltekintve – már csak azért sem dolgozhattak világi pedagógusok, mert az egyetlen állami polgári iskolai tanítónőképző az állami polgári iskolák számára sem győzött elég tanerőt adni. Mivel a törvény minden pedagógustól elvárta a megfelelő képzettséget, ezért a szerzetesnőknek is meg kellett szerezniük a polgári iskolai tanítónői oklevelet, különben az általuk működtetett polgári iskolák nyilvánossági jogát kockáztatták volna. Többen először magánúton készültek fel a képesítő vizsgákra, de ez egyrészt sok energiát emésztett fel, másrészt problémát okozott a megfelelő segédeszközök hiánya. Előfordult, hogy egyes szerzetesnők az állami képezdében szerezték meg végzettségüket, de ennek során nehézségbe ütközött a szerzetesi szabályokban lefektetett klauzúrai életforma megtartása. Célszerűnek tűnt tehát a szerzetesek részére létrehozni egy külön, az állami szabályoknak megfelelő, ugyanakkor a szerzetesi speciális igényekre is tekintettel lévő polgári iskolai tanítónőképzőt. Ezt a kezdeményezést a kalocsai érsek messzemenően felkarolta, és így Kalocsán, az iskolanővérek intézménykomplexumában jöhetett létre az ország első, katolikus jellegű polgári iskolai tanítónőképzője.

Az iskolanővérek kalocsai intézetének igazgatója, Kubinszky Mihály már a kezdetektől, eleinte – az intézményes továbbképzés hiánya miatt – magánúton igyekezett gyarapítani a helyi polgári lányiskola szerzetes-tanítónőinek szaktudását. A kalocsai jezsuita gimnázium tanáraival képeztette őket, sőt a budapesti rajzakadémia egyik tanárát szerződtette melléjük.^[14] Ez a lehetőség azonban csak a szerzetesnőkre korlátozódott, a világi tanítónőjelöltek számára nem vált hozzáférhetővé. Nehézséget jelentett továbbá az a gyakorlatban megmutatkozott tapasztalat, hogy az „ily önművelődés útján szerzett s egy vizsgálatban kikutatható szaktudomány igen gyönge alapú és hiányos.”^[15] Maguk a nővérek is szükségét érezték egy „rendes szaktanfolyamnak”, azaz polgári és felső népiskolai tanítónőképzőnek, hogy ne „kétes értékű vizsgálat [vizsga] nyilvánítson valakit felsőbb iskolák tanítására alkalmasnak, hanem szaktanárok rendszeres oktatása tegyen ilyenné.”^[16] Haynald érsek a fentebb már vázolt indokokon túl többek között ezeket az érveket is figyelembe vette, amikor úgy döntött, hogy Kalocsán polgári iskolai tanítónőképezdét indít. Az alapítás pontos dátuma körül – a rendelkezésre álló források alapján – érzékelhető némi ellentmondás. Az elsődleges primer forrás, az intézményben képesítő vizsgát tettek anyakönyve egy 1877-es bejegyzéssel kezdődik. Ekkor egyetlen személy, Szinovácz Júlia tett vizsgát, tanulmányi idejéhez az 1875/76-os és az 1876/77-es tanévet jegyezték be.^[17] Ebből az a következtetés vonható le, hogy a polgári iskolai tanítónőképző már 1875-ben megkezdte működését. Ezt az állítást erősítik meg az iskolanővérek különböző értesítőiben megjelent, ezen intézmény históriáját részletesebben tárgyaló cikkek is.^[18] Ezzel szemben az iskolanővérek társulatának történetével foglalkozó, 1900-ban és 1925-ben megjelent művek szerint Haynald 1876-ban intézkedett a polgári iskolai tanítónőképzés bevezetéséről.^[19] Az intézménytípus 1876-os alapítását támaszthatja alá az a tény, hogy a társulat 1926. december 12-én ünnepelte a polgári iskolai tanárnőképző ötvenéves évfordulóját.^[20] Az eseményekkel nagyjából egyidőben született beszámoló – sajnálatos módon – nem tér ki az alapítás pontos dátumára.^[21] Mivel a témával foglalkozó, az eseményekhez időben viszonylag közel keletkezett szaktanulmány szerint Haynald Lajos kalocsai érsek „1875-ben, az általa alapított és fenntartott elemi iskolai tanítónőképezdével kapcsolatban alapította meg ezen első ilyen jellegű intézetet”,^[22] ezért az 1875-ös alapítási dátumot tekintem elfogadhatónak, főleg úgy, hogy a létesítéssel kapcsolatban a nővérek későbbi írásaiban pontos adatok olvashatók. Eszerint a kalocsai érsek „1875-ben, midőn az állami polgári iskolai tanítónőképző 2 éves tanfolyamával már kialakult, Kubinszky kíséretében meglátogatta a pesti intézetet, tanulmányozta az ott folyó munkát, s magával hozva tantervét, szeptemberre már megszervezte a kalocsai polgári iskolai tanítónőképzőt.”^[23]

Kubinszkyt és Haynaldot az iskola életre hívásával kettős szándék vezette. Egyrészről biztosítani akarták, hogy az apácák úgy juthassanak államilag elismert oklevélhez, hogy közben „ne kényszerüljenek közös szellemű állami intézetekbe, hanem legyen az országban legalább egy katolikus is, melyhez hitbeli jobb meggyőződésük sérelme nélkül fordulhassanak.”^[24] A katolikus jellegű képzéshez való hozzáférést nem kívánták a kalocsai nővérekre korlátozni, hanem kiterjesztették azt más, tanítással foglalkozó női szerzetes közösségekre is, elérve azt, hogy a kalocsai intézmény „az egész ország katolikus nevelőügyének tényezője legyen.”^[25] Az alapítók ezt a célt elérték, mert a katolikus jellegű polgári iskolai tanítónőképzők közül elsőként létesített kalocsait számos más rendhez tartozó apáca is látogatta, róluk később részletesen lesz szó. Azonban a képző nyilvános jogának megszerzésével a főpásztor és az intézeti igazgató másik elképzelése is megvalósult, katolikus intézményként versenyképessé tudták tenni az iskolanővérek kalocsai intézetét „a vallásilag közömbös társadalommal és állammal szemben”,^[26] azaz a kalocsai képzés nem vált az iskolanővérek saját, „belterjes” intézményévé, hanem megnyílt azon világiak előtt is, akik vagy a távolság, vagy a katolikus szellemiséghez való ragaszkodás miatt nem tudtak, vagy nem akartak a budapesti állami polgári iskolai tanítónőképzőbe járni. Így a kalocsai képző által képviselt katolikus jelleg még szélesebb körhöz tudott eljutni.

A kalocsai polgári iskolai tanítónőképző szervezete, működése

A kalocsai polgári iskolai tanítónőképző – a például szolgáló fővárosi állami intézményhez hasonlóan – eleinte két évfolyammal kezdte meg működését. A jelentkezők alacsony száma miatt évente csak egy évfolyam indult, így tehát csupán kétévente hirdettek felvételt.^[27] Az első tanítónőképesítő-vizsgát 1877-ben tartották, ekkor egyetlen hallgató, a fentebb már említett Szinovácz Júlia kapott oklevelet, ő – torna kivételével – minden lehetséges tárgyból vizsgázott. Ez azért említésre méltó, mert a polgári iskolai tanító- és tanítónőképesítésről 1870. július 15-én kiadott szabályrendelet három „főszakcsoportot” – azon belül több tárgyat – különböztetett meg: a nyelv- és történettudományit, a mennyiség- és természettudományit, valamint a művészit. Aki egy főszakcsoport minden tárgyából sikeres vizsgát tett, az oklevelet kapott. Aki csak egy-egy tantárgyból (például a nyelv- és történettudományi főszakcsoporton belül kizárólag történelemből) vizsgázott, az csak annak az egy tárgynak a tanítására szóló képesítő bizonyítványban részesült.^[28] Előfordult, hogy az először csak képesítő bizonyítványt szerzett tanítónő később a főszakcsoport többi tárgyából is levizsgázott.^[29] A képzés tanterve szakcsoportonként pontosan megszabta az elsajátítandó tananyagot, illetve kitért a mindenki által kötelezően hallgatott tárgyakra: a neveléstanra, a tanítási gyakorlatra és a rajzra is.^[30]

A kalocsai polgári iskolai tanítónőképzőbe – bár az intézményt elsősorban a kalocsai társulat tagjainak kiképzésére hozták létre – már a kezdetektől felvettek civil hallgatókat is. A második, 1878-ban lefolyt vizsgát például csak két világi jelölt részére tartották meg. A következő évben két világi és két kalocsai iskolanővér vizsgázott. A növendékek csekély számát mutatja, hogy 1880 és 1888 között összesen 14 fő – kilenc kalocsai nővér és öt világi – szerzett oklevelet, úgy, hogy hat esztendőben – 1880 és1882 között, 1885-ben, 1887-ben és 1888-ban – egyáltalán nem került sor vizsgákra.^[31] 1890-től azonban fordulat állt be a tanulók létszámában, hiszen a tanítással foglalkozó más apácarendek is „felfedezték maguknak” a kalocsai polgári iskolai tanítónőképzőben rejlő lehetőségeket, és sorra jelentkeztek a hasonló hivatású társulatok tagjai részben a képzésre, részben – a magánúton történt felkészülést követően – az oklevelet biztosító vizsgára. A nővérek kimutatásai szerint a kezdeti évtizedekben – saját társulati tagjaikon kívül – több mint 100 apáca szerzett végzettséget Kalocsán, ők nyolc különböző, lányneveléssel foglalkozó rendhez tartoztak: „1. Angolkisasszonyok, 2. Orsolya-rend, 3. Szatmári irgalmas nővérek, 4. Szent Vince-társulat (szürke nénék), 5. Az isteni Megváltó leányai 6. Szt. Ferencrendi nővérek 7. A pozsonyi Notre Dame, 8. Keresztes-nővérek.”^[32] Említésre méltó, hogy Kalocsán kapott polgári iskolai tanítónői oklevelet Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának későbbi megalapítója, az első magyar női országgyűlési képviselő.^[33]

Az intézmény eleinte csak hajadonokat fogadott, később azonban a tanulói névsorokban találkozhatunk férjezett, illetve özvegyasszonyokkal is. Felekezeti szempontból sem törekedett az intézet kizárólagosságra, igaz ugyan, hogy a tanulók kb. 90%-a római katolikus volt, mellettük – csekély számban – felvettek azonban izraelitákat, reformátusokat, evangélikusokat, görögkatolikusokat, görögkeletieket is.

Az intézet életében változást hozott az 1883/84-es tanév, ekkor fejlesztették a képzést három évfolyamúvá. Egy ideig még a korábban szokásos rend szerint évente csak egy évfolyam működött, vagyis ebben az időben háromévente vettek fel új növendékeket. Az 1891/92-es tanévre azonban megtörtént az intézet épületeinek kibővítése, így az 1893/94-es évtől kezdődően a három évfolyam egyszerre, egymással párhuzamosan tanulhatott a zárda falai között.^[34]

A kalocsai polgári iskolai tanítónőképző általános tan- és óraterve, 1885.

HU-MNL-BKML-XII.6. Tanítással kapcsolatos iratok

A három évfolyamúvá fejlesztés mindenképpen az iskola előnyére vált, hiszen nőtt a diákok létszáma. Az 1898/99-es és az 1915/16-os tanév közötti 18 esztendőben az iskolatípus hallgatóinak létszáma stabilan 60 fő felett mozgott – az egyetlen kivételt az 1907/08-as tanév jelentette –, sőt a tanulók száma hat évben elérte vagy meghaladta a nyolcvanat, egy esztendőben pedig a százat is.^[35] A nyelv- és történettudományi szakcsoportra mindig többen, olykor háromszor annyian jelentkeztek, mint a mennyiség- és természettudományira. Ez adódhatott abból, hogy a humán tudományok vonzóbbak lehettek a női hallgatók előtt, vagy esetleg a kalocsai intézményben ez a képzés erősebb lehetett.

A képzésre jelentkezettek létszámadatai nem befolyásolták lényegesen a képesítővizsgát tettek számát. Az oklevelet szerzettek száma 1895-től kezdődően általában 30 fő körül állandósult, azonban a századfordulótól jelentős csökkenés figyelhető meg. A tendencia bizonyára összefüggött azzal, hogy két másik, szintén tanítással foglalkozó női szerzetes közösség is megnyitotta saját polgári iskolai tanítónőképzőjét. Az irgalmas nővérek 1894-ben Szatmáron, az angolkisasszonyok ugyanebben az évben Budapesten alapítottak ilyen intézetet.^[36] Ezen katolikus polgári iskolai tanítónőképző-intézeteken kívül – külön miniszteri engedéllyel – más zárdákban is tartottak polgári iskolai tanítónőképesítő-vizsgákat a magánúton felkészült szerzetesnők részére. Így történt ez 1891-ben Pécsen, 1892-ben a Sacre Coeur-nővérek fővárosi intézetében, ugyanebben az évben Temesváron, 1894-ben Sopronban az orsolyitáknál.^[37] Kőszegen a domonkos nővérek zárdájában az 1901/02-es tanévben már kilencen jelentkeztek „polgáriskolai tanképesítő” vizsgára.^[38] A kalocsai intézményben a fentebb vizsgált időszakban nem érzékelhető jelentősebb változás a rendes és a magántanulók létszámadataiban. Általában magasabb volt a rendes tanulók száma, de a többi női szerzetesrend által megnyitott polgári iskolai tanítónőképző-intézetek szaporodásával párhuzamosan nem tapasztalható tendenciózus csökkenés a magántanulók arányában. Tehát nem csupán az apácák készültek egyénileg a vizsgákra, hanem laikus tanítónők is.

Ahogy a fentiekből kitűnik, az idők folyamán számos apácarend felismerte a polgári iskolai tanítónőképzőben rejlő lehetőségeket, illetve reagált az ilyen jellegű képzés iránti fokozott igényre. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy a hazai katolikus intézmények közül a kalocsait alapították a legkorábban, a későbbiekben ez szolgált mintaként a többi hasonló, felekezeti iskola számára.

Az iskolatípus életében a következő szervezeti változásra 1918-ban került sor, ez azonban nem csupán a kalocsai, hanem a többi, állami és felekezeti polgári iskolai tanító(nő)képzőt is érintette. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1918-ban a budapesti állami férfi és női polgári iskolai tanítóképzőket, azaz a Pedagógiumot és az Erzsébet Nőiskolát polgári iskolai tanárképző főiskolává szervezte át, majd 1920-ban a képzést három szakcsoportra osztotta. A kalocsai egyházi hatóság megtette az átszervezéshez szükséges intézkedéseket, így 1920/21-től a kalocsai polgári iskolai tanárképző magyar nyelv- és történettudományi; földrajz, természetrajz és vegytani, illetve mennyiségtani, természettan és vegytani szakcsoportra osztva folytatta munkáját.^[39] A fő tárgyakhoz kiegészítő szakcsoportok – kézimunka, ének, torna – járultak. Az új rendszer szerinti első képesítővizsgák 1923 nyarán zajlottak le.^[40] Ez a fajta átszervezés nem bizonyult hosszú életűnek, mert Klebelsberg Kunó miniszter úgy akarta a Kolozsvárról Szegedre áttelepített egyetemet benépesíteni, hogy a polgári iskolai tanárképzést egységesítve, az egyetemhez kapcsolva Szegedre helyezte át. Ezzel az intézkedéssel került a budapesti Pedagógium és az Erzsébet Nőiskola összevonva Szegedre, a kalocsai képző pedig – az utolsó, 1929-ben megtartott képesítővizsga után – kénytelen volt működését feladni.^[41] Erről a folyamatról a későbbiekben még részletesen lesz szó.

A polgári iskolai tanítónőképzőbe jelentkezni csak elemi iskolai tanítónőképzőben megszerzett oklevéllel vagy érettségi bizonyítvánnyal lehetett. Ez utóbbi eset nem bizonyult túl gyakorinak, mivel Magyarországon a nők csak 1895-től szerezhettek érettségi bizonyítványt, ráadásul a „csak” érettségivel rendelkezőknek külön felvételi vizsgát kellett tenniük pedagógiai tárgyakból. A következő képeken olvasható a felvételi követelmény, illetve azon tárgyak és felszerelések listája, amelyeket az internátust használni kívánó növendékeknek magukkal kellett hozniuk.

Felvételi követelmények a kalocsai polgári iskolai tanítónőképzőbe

Értesítő Kalocsa 1915/16, 50–51.

A polgári iskolai tanítónőképző növendékeinek internátusba behozandó felszerelése

Értesítő Kalocsa 1915/16, 52.

A polgári iskolai tanítónőképző növendékei 1900-ban

Iskolanővérek története, 46.

Az iskolanővérek kalocsai polgári iskolai tanítónőképzőjében 1929-ig összesen 849 személy szerzett oklevelet.^[42] Az eleinte kettő, majd három szakcsoport szerinti csoportosítást az alábbi diagramok mutatják.

A kalocsai polgári iskolai tanárnőképző tanári kara részben képzett egyházi férfiakból, részben nagy gyakorlattal rendelkező iskolanővérekből állt. Ez utóbbi csoport képesítése eleinte nem érte el a kívánt színvonalat, de utóbb a társulat tudatosan törekedett arra, hogy legmagasabb fokú intézményében tanítóintézeti képzésre jogosult, tanári diplomával – sőt olykor doktori fokozattal – rendelkező nővérek oktassanak. Ezen apácák taníttatása nem csekély időt és anyagi áldozatot követelt a rendtől. Az alábbi képen az intézményben 1926-ig oktatók névsora látható.^[43]

A kalocsai tanítónőképző intézetek tanári kara 1900-ban

Iskolanővérek története, 88.

A polgári iskolai tanítónőképző tanárainak névsora (1875–1926)

Értesítő Kalocsa 1926/26, 6.

Az állam a kalocsai polgári iskolai tanítónőképző feletti ellenőrzést eleinte a Bács-Bodrog vármegyei királyi tanfelügyelő útján látta el, majd annak lemondása után 1889-től kezdődően a korábban már a kalocsai képesítővizsgákra kiküldött miniszteri biztost bízta meg ezzel a feladattal. A képesítővizsgákra kezdetben az egyházi hatóság, majd az illetékes minisztérium évről évre külön bizottságot nevezett ki, amelynek külsős tagjai – pl. miniszteri biztos, tanfelügyelő – mellett az intézet vezetősége, illetve az ott tanító tanárok és nővérek is helyet kaptak.^[44] A vizsgák színvonalára nem lehetett panasz, hiszen előfordultak elégtelen osztályzatok, későbbi javítóvizsgák is. Sőt felekezeti részrehajlással sem lehetett vádolni a bizottságot, mert apácákat ugyanúgy megbuktattak, mint világi jelölteket. Ez utóbbi csoportba tartozott például egy „intézettulajdonos”, amely titulus alatt feltehetően egy magán lányiskola fenntartója értendő.^[45] A kalocsai iskolanővérek azonban általában nagyon szép eredményeket értek el a vizsgákon, bizonyára presztízskérdést csináltak abból, hogy saját intézetükben jól felkészülve álljanak a bizottság elé.

Az iskolatípus felszereltségéről nem sok adat áll rendelkezésre. A növendékek feltételezhetően az elemi iskolai tanítónőképző szertárait, illetve könyvtárait használhatták, bár már 1880-ból fellelhető adat a saját könyvtári állományról: „A taneszközök itt [a polgári iskolai tanítónőképzőben] is használtatnak mindazok, melyek az elemi képző intézet javára szolgálnak. Természettani és vegytani külön eszközök vannak. Azonfölül újabban egy magán Jóltevő egy jelentékeny könyvtárat ajándékozott az Iskolanénéknek, polgári képezdéjök használatára. Ezen könyvtár a hazai és külföldi oktatási szakkönyvek általánosan elismert jeles műveit (magyar, német, illyr, franczia szakkönyveket) foglal magában. A könyvek száma több három ezer kötetnél.”^[46]

A polgári iskolai tanítónőképző egyik tanterme 1900-ban

Iskolanővérek története 1900, 46.

Noha a nővérek iratai alapján pozitív kép rajzolódik ki a kalocsai intézményről, azonban a korabeli sajtóban negatív vélemények is megfogalmazódtak. Igaz, hogy ez a kritika nem speciálisan a kalocsai tanítónőképző, hanem összességében a felekezeti pedagógusképzés ellen irányult. Egy 1897-es hírlapi cikk szerint „Csak nyerni fog oktatásügyünk azzal is, ha a három [a kalocsai, a budapesti és a szatmári] katholikus polgári iskolai tanítónőképző megszűnik. Ez a három intézet ugyanis nem valódi szükségből áll fönn, hiszen még az államnak is csak egy polgári iskolai tanítónőképzője van, hanem egyszerűen a felekezetei hiúság tartja fenn ezeket kevés tanítványaikkal és alacsony nívójukkal. Az egyház tetszeleg magának azzal, hogy neki ilyet is joga van fölállítani.”^[47] A fenti diagramokon látható létszámadatok ezzel szemben azt támasztják alá, hogy igenis volt létjogosultsága a kalocsai – és a mellette működő másik két katolikus fenntartású – polgári iskolai tanítónőképzőnek, hiszen az ezen intézményekben tanulókat egyetlen állami iskola nem tudta volna befogadni. Ha megszűntek volna ezek a felekezeti képezdék, az állam kénytelen lett volna saját fenntartásában további intézeteket nyitni. Így tehát a katolikus egyház tulajdonképpen átvállalta a pedagógusképzés állami terheinek egy részét, ugyanakkor természetesen ezzel saját érdekeit is szolgálta. A cikk írója egyébként nagyjából egyedül maradt a meglátásával, mert a felvetésnek nem akadtak pártfogói. Sőt, a katolikus egyháznak jóval később, a felekezeti képzők többségének 1929-es megszűnése után is maradt működő polgári iskolai tanárnőképzője: az angolkisasszonyok budapesti intézete.

A kalocsai polgári iskolai tanárnőképző 50 éves jubileumi ünnepsége

Ahogy fentebb erről már esett szó, az iskolanővérek – az 1875-ös kezdeti dátumot figyelmen kívül hagyva – 1926. december 12-én ünnepelték meg polgári iskolai tanárképzőjük fennállásának 50. évfordulóját. Időközben az intézmény elnevezése is változott, hiszen a korábbi polgári iskolai tanítónőképző 1918-tól a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium utasítása értelmében – a budapesti Pedagógiumhoz és az Erzsébet Nőiskolához hasonlóan – polgári iskolai tanárképző főiskolaként folytatta működését.^[48] Az ünnepség fényes keretek között folyt le. A hálaadó misét követően szónoklatok és énekszámok hangzottak el, majd délután az ifjúság műsora következett. A kalocsai intézetet magasrangú vendégek tisztelték meg látogatásukkal – például Hanauer Árpád István váci püspök^[49] –, valamint több gratuláló távirat is érkezett.^[50] Ez alkalomból a népjóléti és munkaügyi miniszter, dr. Vass József kalocsai nagyprépost egymillió koronát utalt ki az intézetnek.^[51]

Meghívó a kalocsai polgári iskolai tanárképző 50 éves ünnepségére

HU-MNL-BKML-VIII.85. 1926. évi iratok

A polgári iskolai tanítónőképző 50 éves ünnepségének programja

HU-MNL-BKML-VIII.85. 1926. évi iratok

A budapesti Erzsébet Nőiskola gratuláló levele a kalocsai polgári iskolai tanárképző fennállásának 50. évfordulója alkalmából

HU-MNL-BKML-VIII.85. 1926. évi iratok

A budapesti Pedagógium gratuláló levele a kalocsai polgári iskolai tanárképző fennállásának 50. évfordulója alkalmából

HU-MNL-BKML-VIII.85. 1926. évi iratok

Bár az ünnepség lehetőséget adott az addigi eredményes működés áttekintésére, ugyanakkor azonban egy ideje már érződött a képzési forma alkonya. A háttérben évek óta zajlott az elkeseredett – és mint utólag bebizonyosodott, hiábavaló – tárgyalás a kalocsai polgári iskolai tanárképző megmentése érdekében.

Az átszervezés és a kalocsai polgári iskolai tanárképzés megszűnése

A kalocsai iskolanővéreket az első világháborút és a trianoni békediktátumot követő, anyagilag és erkölcsileg is nagyon megterhelő időszakban minden lehetséges módon támogató Várady Lipót Árpád kalocsai érsek^[52] szívén viselte az apácák – általa is patronált – polgári iskolai tanítónőképzőjének ügyét. Az illetékes minisztérium felszólítására 1918-ban tanárképző főiskolává alakította át az intézetet, illetve 1920-ban intézkedett a korábbi két szakcsoport háromra bővítéséről. A főpásztor a rendelkezéseknek megfelelően járt el, erről szóló jelentését jóváhagyásra beterjesztette ugyan az illetékes szakhatósághoz, azonban arra választ nem kapott. Ezért is érhette váratlanul a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 58414/922.IV.üo. számú ügyirata, amely arról szólt, hogy az állami szervnek még mindig nem állt módjában tudomásul venni az intézet főiskolai jellegét, de hozzájárult ahhoz, hogy az 1921/22. tanév végén Kalocsán kiadandó okleveleket a főiskolai jellegnek megfelelőleg állítsák ki. Ezek után 1922-ben került az ügy – már a kortársak számára is érthetetlen módon – a Magyar Katolikus Püspöki Kar elé. Az ott elnöklő hercegprímás nyilatkozattételre kérte fel a kalocsai érseket a kalocsai polgári iskolai tanárképző főiskolai jellegének megtartásával kapcsolatban.^[53] Várady érsek erre vonatkozó levelét és annak mellékletét érdemes teljes terjedelmében közölni, hiszen abban a kalocsai érsek pontos képet adott az intézet akkori állapotáról és részletesen kifejtette érveit a képzés folytatása mellett.^[54]

„Dr. Csernoch János bíbornok, hercegprímás érseknek (Esztergom) 780/1922.

Főmagasságú és Főtisztelendő Bíbornok, Hercegprímás Úr! Kegyelmes Uram!

Hivatkozással Főmagasságodnak 581/922. számú felhívására, mély tisztelettel közlöm, hogy a hatóságom alá tartozó kalocsai polgári tanárképzőt máris főiskolává fejlesztettem s úgy az 1920/21., mint 1921/22. tanévekben megtartott tanképesítő vizsgálatok alkalmával, mondott intézetem mint főiskola az ott képesítetteknek polg. isk. tanári oklevelet adott ki. Hogy a főiskolává történt fejlesztés a nm. vallás- és közoktatásügyi Minisztérium tudtával mi módon történt, erre nézve van szerencsém az ügy történeti fejlődését rövid vázlatban […] tisztelettel csatolni. Ebből látni méltóztatik, hogy részemről mint fenntartó részéről, a fejlesztésre nézve minő intézkedések történtek és e tekintetben milyen eljárást követtem.

Miután Főmagasságodnak hivatkozott és kiváló tisztelettel vett felhívásából az tűnik ki, hogy a nm. püspöki kar a meglevő polg. tanítónőképzők közül azt óhajtja polg. tanárképző főiskolává fejleszteni, amely a főiskolai követelményeknek úgy anyagi szempontok, valamint személyi és tanári kérdés tekintetében leginkább megfelelni képes, e tekintetben az alábbiakat van szerencsém közölni:

1. Helyiség tekintetében a polg. képző 10 tanteremmel rendelkezik. Ezek közül kettő szemináriumi gyakorlatoknak céljait szolgálja. 60 bennlakó növendék elhelyezésére tágas és az egészség követelményeinek minden tekintetben megfelelő helyiségekkel rendelkezünk. A növeldének ez a része is kizárólag a polg. tanárképző céljait szolgálja.
2. Vannak az intézetnek szertárai dúsan felszerelve. Ezek egyes része a magasabb igényeket is teljesen kielégíti. Szakértők nyilatkozatai szerint szertáraink, kivéve a természettani szertárat, melyet tovább fogunk fejleszteni, jóval felülhaladják a polg. tanárképző igényeit. A természettani szertár fejlesztését a háború és az azt követő szomorú közgazdasági állapotok hátráltatták. Ha a természettudományi szertárban itt-ott hiány tapasztalható, az intézet segítségére van a tisztelendő jezsuita atyák dús fizikai felszerelése. Könyvtár tekintetében magának az intézetnek is van számottevő könyvtára, de ezen felül a tanári testületnek, sőt a szükséghez képest a tanuló ifjúságnak is rendelkezésére áll az országhírű érseki könyvtár.
3. Ami a tanszemélyzet fizetését és a dologi kiadásokat illeti, ezek részben alapítványokban, tandíjakban és a vizsgálati díjakban eddig is kielégítő fedezetet nyertek s ha ezeken felül még kiadás mutatkozott, az idő szerinti főpásztor sohasem tagadta meg a szükséges támogatást. Meg kell jegyeznem, hogy a polg. tanárképző főiskola tanszemélyzete mint alább részletesen kimutatom, túlnyomó részben az iskolanénék társulatának kellőleg képesített tagjaiból áll és minősítés tekintetében a helyzetnek most is megfelelő, jövőben pedig e részben csak javulás várható. Hiszen a társulatnak ez idő szerint is több tagja az egyetemet látogatja és kitartóan készül arra, hogy a tanszemélyzet tekintetében a már meglévő főiskola igényeinek és követelményeinek mennél tökéletesebben megfelelhessen.

Ez idő szerint a társulatnak két tagja középiskolai, hat tagja az egyetemen szerzett tanítóképezdei oklevéllel bír. Ezek mellett négy polg. isk. tanárnői oklevéllel bíró régi tanerő működik, akik szakértők nyilatkozata szerint a rájuk bízott tantárgyakat a tudomány mai állásának megfelelő fokon kiváló sikerrel tanították. Ketterer Károly, dr. Pál Mátyás áldozárok mint rendes tanárok működnek az intézetnél. Dr. Kujáni Ferenc, dr. Albeker Károly és Horváth Géza középiskolai képesített rajztanár, mint óraadók nyertek alkalmazást. Az igazgatást tanítási kötelezettség nélkül Petrovácz József intézi. Összesen tehát tizenhat tanerő, mint önálló tantestület vezeti a polg. tanárképző főiskolában a tanítást. Számban és szakképzettség tekintetében oly tekintélyes tantestület, amely a főiskola magasabb igényeit teljesen kielégíti. Mindezek után az ügy teljes megfontolásával kijelenthetem, hogy a főiskola szervezésének dologi és személyzeti tekintetben eleget tettem és álláspontomat, miként azt a nm. vallás- és közoktatásügyi minisztériummal is közöltem, nem adhatom fel, mert ha szóban lévő tanintézetemtől a főiskola jelleget megvonom, ezzel az intézet történeti fejlődését erősen megsebzem. A kalocsai iskolanénék vezetése alatt álló, hatvankét év óta működő nőnevelő-intézet hazánk egyik legtökéletesebb és legkifejlettebb tanintézetei közé tartozik. Kebelében bírja a kisded óvodától kezdve az összes népoktatási intézeteket. Koronájától, a polgári tanárképző főiskola jellegétől megfosztani nem vagyok hajlandó.

Miért is kérem Főmagasságodat, hogy ezen kérdést a nm. püspöki kar tanácskozásán ily értelemben ismertetni méltóztassék. Felfogásom szerint hazai törvényeink értelmében a tanszabadság elvéből kifolyólag iskolát szervezni mindenki jogosítva van. A szervezés feltételeit a legfőbb tanhatóság jogosult megállapítani. Az ily megállapítás foganatosítását, amennyiben az a méltányos követelményeknek megfelel, mindenkor kész vagyok teljesíteni.

Hiszem, hogy felfogásom megértő méltánylásra talál akkor, amikor pl. Csonkamagyarország nem riad vissza a budapesti, debreceni egyetemek mellett a kolozsvárinak és a pozsonyinak fenntartásától, noha az egyetemek közül 3 új alkotás is talán törölhető volna. A polgári tanítónőképzőknél a már fennállott intézetek redukálásáról van szó. Nem szerénytelen kívánság, ha a nagy múltú kalocsai intézet számára kérem a tovább létezés szabadságát már csak azon szempontból is, hogy a »szegény iskolanénék« rendjének megmaradjon a helye, ahol saját tanerőit képesítheti.”^[55]

A levélhez tartozó melléklet az alábbi pontos kronológiával támasztotta alá a kalocsai érsek intézkedéseit:

„A kalocsai polg. isk. tanítónőképző intézetnek polg. isk. tanárképző főiskolává történt átszervezésére vonatkozó adatok.

1. 1918. évi november 21-én 204064/1918.VI.b. sz. a. a minisztérium a kalocsai egyházi hatósággal közölte, hogy a budapesti állami polg. isk. tanítónőképzőt (Erzsébet-intézet) tanárképző főiskolává szervezte át. Egyben felhívta az érseki tanhatóságot, hogy a kalocsai rk. polg. isk. tanítónőképző intézetet a lehetőség szerint mielőbb hasonló főiskolává szervezze át.
2. Ezen felhívásra 1918. december 17-én 1204/isk. sz. a. kérdést intézett az egyházi hatóság a vk. miniszterhez, legyen szíves közölni azon minimumot, ami az átszervezésnél az iskolai felszerelést és az előadó tanszemélyzetet illeti. Ezen kérelem válasz nélkül maradt. Ennek dacára az egyházi hatóság az átszervezést megindította és fokról-fokra befejezte.
3. Csaknem két évi várakozás után 1920. szeptember 4-én 39445/VI.a. sz. a. közölte az egyházi hatósággal a vk. minisztérium az állami polg. tanárképző főiskola szaktárgyainak csoportosítására vonatkozó rendeletét és óratervét.
4. Az egyházi hatóság ezt nyomban közölte a kalocsai polg. tanítónőképző igazgatóságával és utasította, hogy az átszervezésre tegyen javaslatot.
5. A nyomban beérkezett javaslat alapján utasíttatott az igazgatóság az átszervezés foganatosítására.
6. Az átszervezés megtörténtéről 978/isk. sz. a. rögtön értesítette az egyh. hatóság a vk. minisztériumot s annak tudomásul vételét kérte. Ez történt 1920. okt. 16-án.
7. Ezen felterjesztés egész 1921. június 12-ig válasz nélkül maradt, dacára, hogy a választ 380/isk. és 432/isk., tehát két ízben is megsürgette az egyházi hatóság. Miután ezen felterjesztések is válasz nélkül maradtak, jogosan azt hitte az egyházi tanhatóság, hogy a tanév elején megtörtént s bejelentett átszervezés ellen a vk. minisztériumnak nincsen kifogása és azt hallgatólag jóváhagyta.
8. Ilyen körülmények mellett az 1920/21. tanév végén a nm. vk. minisztérium megbízottja jelenlétében és közreműködésük mellett szabályszerűen megtartott tanképesítővizsgálatok alapján nem polg. isk. tanítónői, hanem polg. isk. tanári okleveleket adott ki a bizottság.
9. Most hosszú egy év után a nm. vk. minisztérium azt mondja, hogy az egyházi tanhatóságnak fent jelzett intézkedéseit nincs módjában elismerni, tehát nem adhatott és nem adhat ki az intézet tanári okleveleket. Mindezt minden indoklás nélkül mondja a vk. minisztérium.

Ez a tanszabadság elvébe ütközik.

Hazai törvényeink az iskolák szervezéséhez mindenkinek jogot adnak.

A szervezésnek föltételeit a tanügyi kormány határozhatja meg. Ezt a jelen esetben elmulasztotta, ez a körülmény nem szolgálhat a jogtalanság forrásául. Az egyházi tanhatóság 503/isk. sz. a. ismét kérte a nm. vk. minisztériumot, hogy vegye tudomásul intézkedéseit és a kalocsai polg. tanítónőképző főiskolai jellegét ismerje el s erősen hiszi, hogy ez meg is fog történni, mert ellenkező esetben az egyházi tanhatóság tekintélyén sérelem ejtetnék.”^[56]

A kalocsai érsek felterjesztésének nem lett foganatja. Betegsége miatt nem vehetett részt személyesen a püspöki kar 1922. október 11-i ülésén, ahol a jelenlévők úgy határoztak, hogy tekintettel Csonka-Magyarország szükségleteire, a püspökök testülete „csak egy kat. polgáriskolai tanítóképzőt kíván főiskolai rangra emelni, ez azonban teljesen megfelelő legyen minden követelménynek. Ez az intézet sok okból csak az Angolkisasszonyok Budapesti Polgáriskolai Tanítónőképzője lehet. Kívánja a püspöki kar, hogy a főiskolai követelményekkel járó költségekhez járuljon hozzá a kat. tanulmányi alap. A kultuszkormánynál ki kellene eszközölni, hogy a többi kat. polgáriskolai tanítóképző továbbra is fennállhasson mint magánképesítő intézet, amelyben a növendékek a vizsgálatra készülnek. A képesítő vizsgálatot a főiskolai rangot nyert intézetben kellene letenni az Angolkisasszonyok Budapesti Polgáriskolai Tanítónőképzőjében.”^[57]

Várady Lipót Árpád (1865–1923) kalocsai érsek

Vasárnapi Ujság, 1914. május 17. 61. évf. 20. sz. 387.

Bleilőb Mária Bernárda (1857–1939), a társulat második általános főnöknője

Értesítő Kalocsa 1934/35, 8.

Petrovácz József (1845–1927), a nővérek kalocsai intézetének igazgatója

Iskolanővérek története 1900, 88.

Várady érsek 1922. december 13-án tájékoztatta a fejleményekről az intézet vezetőségét. A társulat generális főnöknője, Bleilőb Mária Bernárda^[58] és az igazgató, Petrovácz József^[59] a főpásztornak küldött levelükben mélységes keserűségüknek adtak hangot: „A nm. püspöki karnak ezen nem várt és szerény véleményünk szerint meg nem indokolt állásfoglalása társulatunkat, főképp intézetünk elöljáróságát nemcsak kellemetlenül érintette, de valóban lesújtotta. Hatvankét évi céltudatos működés után, amely idő alatt Kalocsa nagynevű érsekeinek áldozatos támogatásával intézetünket a kor kívánalmához képest az elemi iskoláktól kezdve a polg. isk. tanárképző főiskoláig fejlesztettük, hinnünk kellett, hogy a nm. püspöki kar elismerő támogatásával fogunk találkozni annál inkább is, mert Magyarországon egyedül a mi társulatunk bír anyaházzal, tehát a mi társulatunk szövődik be legerősebben édes hazánk kulturális életébe. Nemcsak hogy a remélt támogatás nem következett be, de a már közel ötven év óta működő polg. tanítónőképzőnk fennállását a hivatkozott nm. püspökkari nyilatkozat kétségessé tette […]. Ez olyan lefokozást jelentene, amelyet megfelelőleg jellemezni nem merünk.”^[60]

A társulati főnöknő és az intézeti igazgató értelmezésében a püspöki kar a jogfeladás útjára lépne, ha beleszólást engedne a felekezeti tanító- és tanárképzésbe. Véleményük szerint: „a nm. püspöki kar az 1868. évi XXXVIII. t.c. 8., 9., 10., 11. szakaszaiban biztosított jogról, amely szerint a hitfelekezetek nyilvános népoktatási intézeteket állíthatnak fel, lemondani látszik. Hiszen a legfőbb egyházi tanhatóságok a törvény hivatkozott szakaszai értelmében a magas kormány megkérdezése és beleegyezése nélkül állíthatnak fel tanító- és tanítónőképzdéket, tehát polg. isk. tanító- és tanítónőképzőket is, amely utóbbi intézmény a polgári iskolák követelményeiből fejlődött ki. Tisztán veszélyt és a törvény által biztosította jogok feladását jelentené az, ha a nm. püspöki kar, vagy akár egyes főpásztorok engedélyt kérnének polg. tanító- és tanítónőképzők felállítására vagy éppen arra, hogy a már meglévő polg. tanítónőképzőket mint magánképesítő-intézeteket fenntarthassák. Ilyen eljárás tárt kaput nyitna az egyház autonóm jogainak megcsonkítására, majd teljes megszüntetésére.”^[61]

A fenti, általános érveken kívül speciális indokok is szóltak a kalocsai képző megmaradása mellett. Az anyagi és erkölcsi károkon túl felsejlik a korábban a kalocsai intézet erőforrásait használó angolkisasszonyok „hálátlanságának” kérdése, avagy a két, hasonló területen működő szerzetesrend közötti rivalizáció lehetősége is. Bleilőb Mária Bernárda és Petrovácz József a kalocsai érseknek küldött levelükben részletesen kifejtették erre vonatkozó álláspontjukat, valamint felvillantották a kalocsai polgári iskolai tanítónőképző múltbeli jelentős érdemeit is: „Mert azt elgondolni is képtelenség, hogy a legfelsőbb fórum a nm. püspöki kar csak azért, hogy az Angolkisasszonyok budapesti intézetét kiemelje és részére a vallás- és tanulmányi alap támogatását s a most tekintélyes vizsgadíjakat biztosítsa, a jogfeladás terére lépett volna. […] A kérdés elvi részére vonatkozó szerény észrevételünket a fentebbiekben megtevén, legyen szabad az alábbiakban a vezetésünkre bízott, szerintünk még mindig polg. isk. tanárképző főiskolát külön érintő dolgokat előadnunk. Excellenciádnak tudni méltóztatik, hogy az utóbbi két évben a főiskolai jelleghez képest adtunk ki a távozó ifjúság részére tanári okleveleket. Ez idő szerint a tanulók számának megcsökkenése dacára még mindig 23 rendes tanulónk van. Ezek közül 10-en az idén a befejező képesítővizsgát fogják letenni. Ezek is, és az alsóbb osztály hallgatói is kivétel nélkül mint a főiskola rendes tanulói lettek felvéve és ők mindvégig főiskola hallgatóinak tartják magukat és mi is ilyenekül kezeljük őket. Felfogásunk szerint ezek szerzett jogokkal bírnak arra nézve, hogy főiskolai oklevelet nyerjenek. Előre nem látható zavarokra vezetne az, ha ezen jogukban megrövidíttetnének. Ezek részére a főiskolai képesítést biztosítani kellene. […] Az, hogy intézetünk, miként azt a nm. püspöki kar véleményezi, a képesítővizsgálatok tartásától és az ezzel járó oklevelek kiadásától megfosztassék, ránk nézve az erkölcsi vereségünkön kívül anyagi károkat is jelentene és a magasabb nőképzés eddigi szerencsés fejlesztésében egyenesen megakadályozna. A közel ötven év óta fennálló polg. tanítónőképzőnk tette azt nagyrészben lehetővé, hogy a magasabb nőképzést szolgáló intézetek vezetésére vállalkozhattunk. Ezidő szerint egy polg. isk. tanárképzőben, 2 elemi tanítónőképzőben, 1 kisdedóvónőképzőben, 8 polgári leányiskolában működnek tagjaink.^[62] A szerencsétlen háború előtt a zombori és szabadkai f. [felső] kereskedelmi leányiskolák ugyancsak vezetésünk alatt állottak. A magasabb nőnevelést szolgáló intézmények ilyen tetemes száma mellett tagjaink nagyobb számát kellett és kell is megfelelő kiképzésben és képesítésben részesítenünk. Ha a képesítés joga a nm. püspöki kar álláspontjához képest tőlünk megvonatik, az Angolkisasszonyok budapesti intézetére leszünk utalva. Ez ránk nézve fájdalmas visszafejlődést jelentene. Hiszen annak idején, mikor a túl liberális kultuszkormány a szerzetesnők vezetése alatt álló polg. leányiskolákat le akarta fokozni, mert az azokban működő szerzetesnők nem voltak polgári iskolák vezetésére képesítve, az akkor még egyedül álló kalocsai kath. polgári tanítónőképző tantestületének csendesen kifejtett agitációjára az ország területén működő szerzetesnők számos tagja csaknem kivétel nélkül (kivételt egyedül a Sacre Coeur-ék képeztek) intézetünkben szerezte meg a polg. isk. tanítónői oklevelet mint magántanuló. Az intézet akkori tanártestülete az ügy szeretetétől áthatva, a jelentkező szerzetes magántanulókat minden díjazás nélkül, nem csekély fáradsággal készítette elő az állami közegek jelenlétében tartott képestővizsgálatokra. Lélekemelő napok voltak ezek. Ezeknek emléke fokozza fájdalmunkat, midőn a törvény által biztosított jogunktól éppen azon oldalról kívánnak megfosztani, ahonnét támogatást várhatnánk. A kalocsai polg. tanítónőképzőnek az egyházmegyei tanhatósága által támogatott ezen buzgólkodása eredményezte az ún. mozgó tanképesítőbizottságok kirendelését. Ezen fellépésnek volt folyománya azon harc, amelyet a tanképesítés joga mellett az egyházi hatóságok a magas kormánnyal szemben eredményesen folytattak. Intézetünknek tehát érdemei vannak akörül is, hogy a polg. isk. tanítóképesítés joga a kath. egyház részére, a most már helyesen értelmezett törvény alapján biztosítva lett. Ezen jogtól való megfosztásra vonatkozó törekvés valóban érthetetlen, hacsak a tervezett koncentráció által egy szerzetesnői társulatnak külön kiemelésére és pénzbeli támogatására nem gondolunk.

Nem akarunk szerénytelenek lenni, de kötelességünknek tartjuk, hogy ezek felsorolása után teljes bizalommal kérjük Excellenciádat, legyen kegyes közbelépni ezúttal a nm. püspöki karnál, miként azt korábban a vk. minisztériummal szemben tenni méltóztatott, hogy polg. isk. tanítónőképzőnk a főiskolai jelleget megtarthassa, továbbá hogy a polg. isk. tanítónőképesítés joga a már működésben lévő kath. polg. isk. tanítónőképzőre nézve érintetlenül hagyassék, annál is inkább, mert a nm. püspöki karnak azon kifejezett kívánsága, hogy a polg. isk. tanképesítővizsgálatok tartásának joga az Angolkisasszonyoknak budapesti intézetére korlátoztassék, a törvény által biztosított jogok feladását jelentené.”^[63]

A kalocsai nővérek szempontjából valóban nehéz érveket találni arra, hogy miért az angolkisasszonyok intézete élvezhette a fentebb jelzett előjogokat, hiszen a kalocsai képző régebbi volt, az angolkisasszonyok számos tagja maga is ott szerezte végzettségét. Ráadásul a trianoni békediktátum után számos szerzetesrend anyaháza valóban az ország határain kívülre került, ezzel szemben a kalocsai társulat központja Csonka-Magyarországon maradt. Egyetlen argumentum szólhatott az angolkisasszonyok mellett: ez pedig a képzés helyszíne, a fővárosi lokáció. A kalocsai nővérek már az 1910-es évek közepétől érezték a „peremlét”, azaz a vidékiség hátrányát, próbálták is lábukat megvetni, vagyis fiókházat alapítani Budapesten. A nővérek számára a történelmi bázisterületük, a kalocsa-bácsi érsekség trianoni megcsonkítása után vált különösen fájóvá annak megtapasztalása, hogy a megmaradt ország kulturális, közigazgatási, gazdasági és közlekedési szempontból mennyire fővárosközpontúvá vált.^[64] Ezen keserű felismerést csak fokozhatta a püspöki kar „lefokozó” intézkedése.

Várady Lipót Árpád 1923 februárjának elején közölte a hercegprímással, hogy nem nyugodhat meg abban, hogy a hatósága alá tartozó „kalocsai polg. tanítónőképző-intézet a magániskolák közé soroltassék.” Leírta, hogy ha személyesen jelen tudott volna lenni a püspökök 1922. október 11-i tanácskozásán, felemelte volna szavát a határozat ellen. Álláspontját részletesebben is kifejtette: „[…] ezen intézetem közel ötven éven át a kath. felsőbb nőnevelés érdekében hervadhatatlan érdemeket szerzett. Ezen intézet emelte ki a szerzetesnők vezetése alatt álló polgári iskolákat azon lealacsonyító helyzetből, amelyet a liberális uralom alatt, azért mert nem voltak polg. iskolára képesített tanerőik, kénytelenek voltak eltűrni. A mondott időben ugyanis a kultuszkormány közegei a szerzetesnők vezetése alatt álló polg. leányiskolákat az előbb mondott okból, az elemi iskolák közé sorozták. A kalocsai polg. tanítónőképző vezetői ezen lealázó állapot megszüntetése végett a szerzetes tanítónők körében mozgalmat indítottak és így történt, hogy a különböző szerzetesnői társulatok tagjai a kalocsai polg. isk. tanítónőképzőben szerezték meg a polg. isk. tanítónői oklevelet. És most ezen nagy értéket képviselő működésük jutalmául magánintézetté fokoztatnának le nemcsak, de a nm. püspöki kar álláspontja szerint a tanképesítés jogát is elveszítenék. […] Mindezek után kérem Eminenciádat, méltóztassék tudomásul venni, hogy a kalocsai polg. isk. tanítónőképző főiskolai jellegét ezután is fenntartani kívánom és tudomásvétel végett ezen álláspontomat, miként ezt már több ízben tettem, a nm. vk. minisztériummal is közölni fogom.”^[65]

Várady Lipót Árpád kalocsai érsek fentebb idézett levele már csak azért is jelentős, mert bizonyítja, hogy a főpásztor élete utolsó heteiben, betegsége dacára is mennyire odaadóan és határozottan pártfogolta a kalocsai iskolanővérek intézményeit. 1923. február 18-án bekövetkezett sajnálatos halála azonban megakasztotta az ügyet. A rendi vezetés és az igazgató a főpap temetésére Kalocsára utazó kultuszminiszternek személyesen adták át arra vonatkozó kérésüket, hogy továbbra is biztosítsa a kalocsai intézet főiskolai jellegét. Hivatkoztak a megboldogult Várady érsek véleményére is: „Kegyelmes Urunk, a nm. püspöki karnak lesújtó intézkedésébe nem tudunk megnyugodni. Kérjük, vegye ügyünket hathatós pártfogásába és boldogult főpásztorunk ez ügyben elfoglalt álláspontját érvényesíteni méltóztassék. Azt, hogy az Angolkisasszonyok intézete főiskolai jelleget nyerjen, ezt bizonyos tekintetben megértjük, de hogy intézetünk, mely már két év óta főiskolai minőségben működik, most lefokoztassék, ez működésünkre leverőleg hatna, ezen, ránk nézve megalázó kellemetlenségtől kegyeskedjék Excellenciád társulatunkat és intézetünket megmenteni.”^[66]

Horváth Győző (1867–1944) segédpüspök, 1923-ban érseki helynök

Haeffler 1940, 420.

Hasonló tartalmú kérelmet küldött 1923 áprilisában a kinevezett főpásztort helyettesítő érseki hatóság is az illetékes minisztériumhoz. Ebben a levélíró – akinek neve nem szerepel ugyan a fennmaradt piszkozaton, de feltételezhetően dr. Horváth Győző püspök, káptalani helynök lehetett^[67] – kifejtette, hogy „A boldogult érsek urunknak általunk ismert nézete az volt, hogy a kath. tanítónők főiskolai kiképzése sok tekintetben kedvezőbben oldható meg egy vidéki főiskolában, mint a fővárosban, éppen azért nemcsak kívánatos, de szükséges, hogy ne csak a fővárosban, de a vidéken is álljon fenn egy kath. polg. isk. tanárképző főiskola. Az érseki hatóság álláspontja teljesen megegyezik ezen kérdésben is boldogult érsek urunk imént kifejezett felfogásával s éppen ezen okból a kalocsai, már harmadik év óta működésben lévő polg. isk. tanárképző főiskola fenntartását a legmelegebben óhajtja és félve gondol arra, hogy a legmagasabb politikai tanhatóság ezen intézet működésétől a jóváhagyó tudomásulvételt megtagadja. Nem zárkózhatunk el annak kijelentésétől, hogy ily intézkedés a nm. vk. minisztérium részéről a kath. egyház autonóm jogát sértené és az a hazánkban törvénnyel biztosított tanszabadság elvébe ütköznék. Mindezekre való tekintetből bizalommal kérem Nagyméltóságodat, hogy a többször említett kalocsai tanintézet főiskolai jellegét tudomásul venni méltóztassék. Legyen szabad az ügy gyors elintézését teljes bizalommal kérnem.”^[68]

A kérelem nem talált megértésre, az illetékes államtitkár elutasító választ küldött, indoklásul a kalocsai intézet felszereltségének hiányait hozva fel: „[…] van szerencsém Méltóságod nagybecsű tudomására hozni, hogy a kalocsai róm. kath. polgáriskolai tanítónőképzőintézet főiskolai jellegének kérdését behatóan megvizsgálva őszinte sajnálatomra nem vagyok abban a helyzetben, hogy az itteni részről eddig elfoglalt álláspontnak félretételével kedvező irányban dönthessek, mert a boldogult érsek úr – nyilván az intézet iránti nagy jóindulattól vezéreltetve – az intézetet oly időben nyilvánította főiskolává, amikor az még sem személyi, sem egyéb tekintetben nem rendelkezett azokkal a feltételekkel, melyek a főiskolai jelleg eléréséhez elengedhetetlenül szükségesek. E tekintetben utalnom kell hivatali elődömnek 98576/1921. és különösen 58414/1922. szám alatt kelt intézvényeire, melyek közül az utóbbi is olyan súlyos megállapításokat tartalmaz az intézet állapotát illetően, hogy a hiányok megszüntetése előtt valóban gondolni sem lehet az intézetnek főiskolává való nyilvánítására. A méltóságos püspöki kar hercegprímás úr elnöklete alatt múlt évi október hó 11-én tartott ülésében megállapodván a róm. kath. tanítóképző-intézetek egyesítésében és az Angolkisasszonyok budapesti polgáriskolai tanítónőképzőintézetnek főiskolává való emelése mellett foglalván állást, sajnálatomra már ezért sem áll módomban másképpen határozni. Az ország mai helyzetének is megfelel a püspöki kar bölcs elhatározása és mert komolyan mérlegeli az intézetek állapotát is és főképpen azt a körülményt, hogy a kath. egyház érdekei kívánják, hogyha egy ilyen főiskola létesíttetik, az minden tekintetben feleljen is meg a követelményeknek, ezt az elhatározást a magam részéről is csak melegen tudom üdvözölni. […] Mindezek után van szerencsém Méltóságodat tisztelettel felkérni, hogy figyelemmel a püspöki kar döntésére is, az itteni részről teljes tárgyilagossággal tett intézkedésekben megnyugodni és intézkedni méltóztassék, hogy az említett határozatnak megfelelően, a jövő iskolai évtől kezdve már az intézetben csak szerzetes tanítónők készíttessenek elő a budapesti intézetben teendő tanárvizsgálatokra, világiak lehetően ne vétessenek föl, minthogy e téren amúgy is túltermelés lévén, az oklevelet nyert jelölteknek elhelyezése nehézségekbe ütközik.”^[69]

Ugyanekkor kelt az a levél is, amelyben az államtitkár úgy intézkedett, hogy „azok a tanítónőjelöltek, akik a II. képesítővizsgálatot sikeresen letették, nem kaphatnak polgáriskolai tanári, hanem csupán polgári iskolai tanítónői oklevelet s az oklevélben az intézet nem nevezhető főiskolának, minthogy Méltóságod bölcs főhatósága alatt álló kalocsai rk. polgáriskolai tanítónőképző intézetnek főiskolai jellegét mindezideig nem volt módomban elismerni.”^[70] Az államtitkár azonban – köszönhetően az iskolanővérek reklamációjának – egy hét múlva már revideálta álláspontját, és mégis engedélyezte a tanári oklevelek kiállítását.^[71]

Az ügynek újabb fordulatot adott az esztergomi érsek május végén kelt levele, amelyben felszólította a kalocsai érseki hatóságot, hogy tegye meg a szükséges lépéseket a kalocsai polgári iskolai képző csupán vizsgákra előkészítő tanfolyammá átszervezése, kvázi degradálása ügyében. A hercegprímás levelében vázolta az előzményeket és leírta az elvárását is. „Az 1922. évi október hó 11-én tartott püspökkari tanácskozmány határozata szerint a fennálló rk. polgári leányiskolai tanítónőképző intézetek közül csak egynek, és pedig az angolkisasszonyok vezetése alatt álló budapestinek főiskolai rangra való emelése kívánatos, úgy azonban, hogy a vidéki, hasonló intézeteknek megmaradjon ama joga, hogy szerzetesrendi növendékeiket a polgári iskolai tanárnői képesítésre előkészíthessék, de ezek csak a budapesti főiskolán tehessenek képesítő vizsgálatokat s szerezhessék meg polgári iskolai tanárnői oklevelüket. A nagym. vallás és közokt. m. kir. miniszter úr ezen intézkedést tudomásul vevén, folyó hó 8-án 147670/1922. sz. a. kelt átiratában arra kér engem, hogy amennyiben ezen vidéki intézetek a jelzett előkészítéssel foglalkozni kívánnak, képzőiknek ilyen előkészítő tanfolyamokká való átalakítása végett megfelelő szervezeti szabályzatot készítsenek s azt neki bemutassák. Van szerencsém tehát a Ftdő [Főtisztelendő] Egyházmegyei Hatóságot tiszteletteljesen felkérni, hogy a fennhatósága alatt álló kalocsai intézet igazgatóságát szervezeti szabályzatának elkészítésére felhívni s azt a miniszter úrnak való bemutatás végett ide megküldeni szíveskedjék.”^[72]

A főpásztori szék üresedése idején az ügyeket hivatalból tovább vivő Horváth Győző – Várady Lipót Árpád szellemiségének megfelelően – eltántoríthatatlanul harcolt a kalocsai intézet teljes jogú tanárképző főiskolaként való megmaradásáért. A vallás- és közoktatásügyi miniszternek, illetve az esztergomi érseknek küldött leveleiben minden lehetséges indokkal próbálta védeni a nővérek iskolájának érdekeit. Erre feljogosítva is érezhette magát, hiszen a püspöki kar 1923 tavaszán elismerte, hogy Kalocsának joga van a Kultuszminisztériummal külön megegyezni. A testület 1923. május 16-i ülésén úgy nyilatkozott, hogy korábban csupán véleményt adott arról, hogy egy katolikus jellegű polgári tanítónőképző-intézet elégséges, és mint fenntartandót az angolkisasszonyok budapesti intézetét jelölte meg. A püspöki kar nem emelt semmi kifogást az ellen, hogy Kalocsa a katolikus polgári iskolai tanítónőképezdéjét továbbra is fenntartsa, és a kultuszminiszterrel erről megegyezzen.^[73] Horváth Győző ennek megfelelően a kultuszminiszternek küldött levelében hivatkozott a kalocsai intézmény 1875-ös alapítására, az intézet jó hírnevére, alkalmazkodóképességére, „a főváros zajától” távoli elhelyezkedésére, az országhatárhoz közeli státuszából fakadó kultúrmissziós küldetésére. Emlékeztetett a minisztérium azon mulasztására, hogy a főiskolai átszervezéssel egyidőben nem közölte a „rangemeléssel” együtt járó esetlegesen megnövekedett elvárásokat, sőt az állami hivatal a kalocsai érsek ilyen irányú jelentéseire sem küldött választ. Az addigi kalocsai érsekek gyakorlatát ismerve, ígérte a hiányzó felszerelések kiegészítését, de egyúttal megkérdőjelezte azok beszerzésének szükségességét. Egy bizottság kiküldését kérte, amely megvizsgálhatná a kérdést. „Meg lehetne ugyanis állapítani haladéktalanul, hogy vajon az intézet fölszerelése megfelel-e a polgári iskolákra képesítendő tanerők képzésének? Méltóztassék tehát Excellenciád egy paedagógiai szakférfiakból álló bizottságot kiküldeni, amely nem annyira azzal foglalkoznék, hogy mikkel lehetne a felszereléseket gyarapítani (mert hisz hiányok bárhol is találhatók), hanem az intézetben elért eredmények és statisztikai adatok figyelembevételével azt állapítaná meg, hogy megüti-e a felszerelés a célnak megfelelő mértéket? Tekintetbe kell u.i. venni, hogy a régi polgári tanítónőképzőnek 1918-ban hirtelen megváltozott a címe »főiskolára« és »tanárképzőre«, ez még nem jelenti azt, hogy az intézmény paedagógiai célja és népoktatási jellege is megváltozott volna, mint ahogy nem változott meg az ott képesített polgári iskolai, tehát népoktatási tanerők működési köre sem. Ez a bizottság pedig mely ilyen paedagógiai szempontokra fog helyezkedni, bizton reménylem, hogy nem fog pótolhatatlan hiányokat találni az intézetben.”^[74] Elhárította az okleveles polgári iskolai tanárnők „túlprodukciója” iránti „szociális” aggodalmat is, vagyis cáfolta azt a feltételezést, hogy túl sok lévén az okleveles tanárnők száma, közülük sokan nem juthatnak megfelelő álláshoz. Sőt személyes indokot is felsorakoztatott a kalocsai intézmény „megmentése” érdekében: „Mindezeket megfontolván úgy vélem, hogy nem tudnék beszámolni az érseki széküresedés idején reám hárult sáfárkodásomról, hogyha a kalocsai intézet sértetlen fönnmaradása tekintetében az érsek-előd nyomdokairól letérnék.”^[75] Horváth Győző a kultuszminiszternek megküldött levéllel nagyjából egyidőben megfogalmazta álláspontját a hercegprímás felé is. Utalt a megfelelő kommunikáció hiányára, amelynek következtében az egyházi hatóságok ebben a konkrét ügyben egymásnak „homlokegyenest ellenkező álláspontot” képviseltek. Felhívta a figyelmet arra, hogy „Olyan elvet statuálni, amely, miként a jelen esetben is az illetékes főpásztor meghallgatása nélkül, sőt tiltakozása dacára egy általa szervezett és fenntartott tanintézet megszüntetésével jár, beláthatatlan veszélyre vezetne.” Leszögezte továbbá, hogy értelmetlennek tartja a kalocsai főiskola előkészítő iskolává degradálását: „Ha ezen intézkedés a kalocsai egyházmegye hatósága magáévá tenné, a több mint negyven év óta fennálló p. isk. tanítónőképző intézetének színvonala igen mélyre süllyedne. Ilyen teljesen fölösleges átszervezésre a kalocsai főegyházmegye hatósága nem hajlandó vállalkozni.”^[76]

Horváth Győző „harcos” fellépése valószínűleg eredményre vezetett, mert a következő években a kalocsai intézmény továbbra is tanárképző főiskolaként szerepelt a fennmaradt iratokban. Az új kalocsai érsek, Zichy Gyula kinevezésével azonban változás érzékelhető a tanárképző ügyének kezelésében.^[77]

Zichy Gyula (1871–1942) kalocsai érsek

Évkönyv Kalocsa, Tanítónőképző 1941/42, 1.

Az 1923-tól adminisztrátorként, 1925-től kinevezett érsekként működő Zichy Gyulának nem állt módjában – és talán szándékában sem – anyagilag olyan mértékben támogatni az iskolanővérek társulatát, mint azt főpásztor elődei tették.^[78] A háború miatt a korábbi zárdai alapítványok értéke devalválódott, viszont az apácák nem számíthattak az érsek bőkezűségére sem, hiszen az érseki uradalom bevételei is tetemesen csökkentek. Zichy Gyula különböző módszerekkel próbálta a társulatot önfenntartásra ösztönözni, amely elképzeléssel nem is lett volna probléma. Egy, az iskolanővérek intézetében dolgozó, polgári iskolai tanárképzős tanár fizetésemelési kérvénye kapcsán papírra vetett megállapítása azonban túl közönyösnek, elutasítónak, sőt ridegnek tűnik, mintegy megkérdőjelezte a polgári iskolai tanárképző létjogosultságát: „Tekintettel azonban arra, hogy az intézetben működő tanárok megfelelő díjazása de jure az intézet kötelessége, szükségesnek tartom, hogy az ő [Ketterer Károly tanár] fizetéséhez az intézet is hozzájáruljon. Amennyiben az intézet legelemibb szükségleteinek fedezéséről sem képes a saját bevételeiből gondoskodni, további fenntartása nem indokolt.”^[79]

Zichy érsek becsületére legyen mondva, hogy míg „befelé” spórolásra, takarékosságra és önfenntartásra ösztönözte a nővéreket, „kifelé” jó gazda módjára képviselte a zárda érdekeit. 1927 februárjában például a kalocsai érseki polgári tanárnőképezde meghagyása érdekében lobbizott az illetékes minisztériumnál, bár felterjesztésére nem kapott választ. A következő év nyarán, amikor feltartóztathatatlanul elérkezett a kalocsai polgári iskolai tanárképző megszüntetésének ideje, keményen beleállt az ügybe, és kendőzetlen véleményét nyíltan megfogalmazta az illetékes minisztérium felé. A témában keletkezett levélváltást érdemes teljes terjedelmében közölni. Az előzményekhez elöljáróban hozzátartozik, hogy a kultuszminiszter már 1926 tavaszán arról beszélt, hogy az oktatásügy reformjaként a polgári iskolai tanárok képzését vidéki egyetemek mellé helyezi. 1927 januárjában már konkrétan csak a szegedi egyetem jött ilyen tekintetben szóba, a következő évben pedig levezényelték a polgári iskolai tanárképzés megújítását. A tanárképzést a reformig a következő intézetek látták el: a budapesti állami polgári iskolai tanárképző főiskola (Pedagógium), az Erzsébet Nőiskolával kapcsolatos állami polgári iskolai tanárképző főiskola, a budapesti és a kalocsai római katolikus polgári iskolai tanárképzők – előbbi az angolkisasszonyok, utóbbi a kalocsai iskolanővérek intézményeként –, valamint kizárólag a rendi tagok részére szervezett és tanfolyamszerűen működött soproni katolikus szerzetesi tanárképző. ^[80]

A kalocsai tanárnőképzőt érintő eseményeket a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1928 nyarán a kalocsai érseknek megküldött levele hozta mozgásba. „A polgári iskolai tanárképzésnek a szegedi kir. m. tudományegyetemmel kapcsolatba való hozásával már a tanárképzésnek egységes szellemben és színvonalon való megoldása érdekében is előállott annak szüksége, hogy a rk. polgári iskolai tanárképző intézetek s így a kalocsai intézet is fokozatosan megszűnjön, ami annyival is inkább előnyös az intézet fenntartójára, mert kis népességű intézetnek fenntartása nagy anyagi megterhelést jelent. Az intézetnek az elmúlt évben csak 20 hallgatója volt. A fenntartási költségekből a rendi jelöltek jól elhelyezhetők Szegeden s az ottani képzésnek meg lesz az az előnye, hogy a rendi jelöltek is a többiekkel azonos képzésben részesülnek, ami biztosítani fogja azt, hogy a rk. polg. leányiskola tanulmányi színvonala a jövőben is azonos lesz a nem szerzetesnőktől vezetett iskolák tanulmányi színvonalával. Van szerencsém ennélfogva Nagyméltóságodat tisztelettel felkérni, hogy az előadottak bölcs mérlegelése után a megszüntetés iránt akként méltóztassék intézkedni, hogy az 1928/29. évre az I. évfolyamra jelöltek már ne vétessenek fel, az I. évfolyamra jelentkező rendi tagok pedig Szegeden helyeztessenek el. A II. és III. évfolyam az 1928/29 évben, a III. évfolyam az 1929/30 évben még Kalocsán működhetik s a jelöltek az eddigi rendszer szerint képeztessenek s tegyenek polgári iskolai tanári képesítő vizsgálatokat. Meg lévén arról győződve, hogy Nagyméltóságod a polgári isk. oktatás-nevelés színvonalát emelni hivatott szervezeti változtatást a maga részéről is helyeselni s az intézetet fenntartó rend érdekeivel is találkozónak méltóztatik ítélni.”^[81]

A kész tények elé állított kalocsai érsek az alábbi választ küldte a minisztériumba, kitérve az általa helytelenített eljárásrendre, a Kalocsát ért sérelemre és a társulat kompenzálásának lehetséges módjára: „A kalocsai érseki polgári tanárnőképezde meghagyása érdekében 1927. február 16-án 595. sz. alatt terjedelmes iratot intéztem Excellenciádhoz, melyre mindeddig választ kapni nem volt szerencsém. Annál inkább megleptek Excellenciádnak ez évi június hó 16-án 45.490/VI.sz. a. kelt sorai, amelyekben annak szükségét méltóztatik hangoztatni, hogy a kalocsai intézet fokozatosan megszűnjön. Excellenciád ezen intézkedése súlyos jogsérelmet képez, mert egy katolikus jellegű főiskolától foszt meg bennünket. Növeli a sérelmet az a mód is, amely szerint Excellenciád intézkedése történt. Nélkülünk, rólunk méltóztatott határozni, mint akik előzetes tárgyalásra méltónak nem találtattunk. Ez az eljárás erőszakot jelent a kath. egyházzal szemben, mely hazánk alsó és magas fokú tanintézeteit életre hívta és fenntartotta, mielőtt a magyar állam ilyenekre gondolt volna. Ez az intézkedés Kalocsán ezt a szerzetes rendet sújtja, amely eddig a legszebb dicséretnél a kormányközegektől sem kapott egyebet. Nem fogadhatom el Excellenciád fentidézett iratában jelzett azon érvelést sem, hogy a szegedi képzés előnyeképp a róm. kath. polgári leányiskolák tanulmányi színvonalának emelkedése fog jelentkezni oly módon, hogy ez azonos lesz a nem szerzetesnőktől vezetett iskolák tanulmányi színvonalával, mert a szerzetesek által vezetett kath. polg. leányiskolák általában véve mindig felette állottak a más jellegű polg. leányiskoláknak, amint erről a Nagyméltóságú Vallás és Közoktatásügyi Miniszter kiküldötteinek nyilatkozataiból is értesültem. Excellenciád intézkedése zavart okoz, mert a fennálló rendet szünteti meg anélkül, hogy az okozott anyagi kárt enyhíthetné és a szerzetesnők megfelelő elhelyezésére és kiképzésére segítséget nyújtana. Pedig az állam érdeke is megköveteli, hogy a szerzetesnők által vezetett kath. polgári leányiskolák részére szükséges tanerők kiképzést nyerhessenek. Nem szolgálhat az intézet lebecsülésére, hogy az elmúlt évben csak 20 hallgatója volt, mert fennállása óta 740 polg. isk. tanítónőt, illetve tanárnőt képesített – köztük 262 szerzetest –, s a hallgatók száma éppen Excellenciádnak az intézet működését korlátozó korábbi rendelkezései miatt csökkent. Excellenciád az állami képzésben életbeléptetett változtatást a képesítésben csak »szervezeti változtatás«-nak nevezi, de az oly annyira a katolikus nevelés életébe vág, hogy azt elsorvasztja.

A nőknek, tehát a tanárnőknek vallásos szellemben való képzése elsőrendű nemzeti érdek. Ámde katolikus vallású leányiskoláinknak katolikus vallásos nevelését biztosítani, kat. polg. isk. tanárnőképzők nélkül nem lehet. Mert egészen speciális feladat a serdülő és felnőtt ifjúság katolikus nevelése. A fiúk vallásos nevelését inkább tudja a hitoktató kezében venni és a kezében tartani, még ha a tantestületben közömbösség uralkodik is. De a leányoknál érthető okokból éppen az ő legveszedelmesebb korukban a hitoktató nem férkőzhet úgy a lelkük vezetéséhez. Ez a speciális nehézség a nőnevelésben lökést adott az újkor neveléstörténetében a számos oktatás-neveléssel foglalkozó kath. szerzetesi társulatok alapítására. Mindenki örült, hogy a szerzetesnők önzetlenül kezükbe vették saját nemük magasabb nevelését-képzését. Annál fájdalmasabb, hogy Excellenciád most ezt a tapasztalat szerint legjobban bevált, szinte természetesnek mondható állapot fenntartását, mely szerint szerzetesnők értik meg a legjobban saját nemük küszködő fiataljait és ők tudnak legjobban hozzájuk szólni – a legnagyobb mértékben megnehezíti. Nagyon félő, hogy ezt a lépést csak keserű tapasztalatok után fogja követni megbánás. A szerzetesnők számára pedig nemcsak, hogy előnyt nem jelent a változtatás, hanem a legnagyobb hátrányt. Anyagilag azért, mert a szerzetes társulatok vagyonnal nem rendelkeznek. Nevezetesen a kalocsai iskolanővérek képtelenek Szegeden szerzetesi házat nyitni, hogy ott helyezzék el tagjaikat. Szerzetesi házon kívül pedig egyáltalában nem helyezhetik el tagjaikat, mert azok többnyire fogadalmas testvérek, akik az egyházi törvények értelmében kötelesek szerzetesi házban élni. A szerzetesi fegyelem szempontjából nagy veszedelmet jelent a fiatal szerzetesnőkre az Excellenciád által elrendelt együttes képzése a jövendő tanároknak és tanárnőknek. Ha még azt a lehetőséget vesszük is, hogy az összes szerzetesnőket a különböző szerzetestársulatokból egy közös szerzetesi házban helyeznék el, még mindig fennáll a nagy anyagi nehézség, hogy miből vegyék meg és tartsák fenn ezt a létesítendő szerzetesi házat, nemkülönben az a fegyelmi – leküzdhetetlennek látszó nehézség, hogy a különböző szerzetesi fegyelem alatt nevelt és álló szerzetesnőket a közös fegyelem alá vonják. Ezek olyan speciális nehézségek, amik egy szerzet életében nagyon mélyreható gyökerekből táplálkoznak. Mindezek alapján az a meggyőződésem, hogy az Excellenciád által csak »szervezeti változtatás«-nak nevezett intézkedés, melynek megtételét tőlem kéri, sem nem olyan partialis, hogy csak az én egyházmegyém érdekeit érintené, sem nem olyan ártalmatlan, hogy csak lényegtelen »szervezeti átalakulásról« volna szó. Itt a magyar katholikus női világnak a neveléséről és annak lényegébe vágó változtatásról van szó. Ha nincsenek katholikus polg. isk. tanárnőképzőink, hogyan tartsuk fenn katolikus, főként szerzetesnők vezetése alatt álló polgári leányiskoláinkat? Nemcsak a kalocsai iskolanővérek, hanem az összes magyarországi női szerzetek, mely polg. iskolákat vezetnek, azon választás előtt állnak, hogy vagy le kell mondaniok polg. iskoláikról, vagy szerzetesi fegyelmöket kell kockára tenniök. A képzés »egységességét« a mi képzőink soha sem veszélyeztették. Az egyetemen hangoztak el államellenes elméletek és kellett tanárokat kommunista viselkedésükért elmozdítani, a mi szerzetesnő képzőinkben azonban ilyen eset nem fordult elő, sem nem fenyeget. Az Excellenciád által sokszor említett »nemzeti nevelés« akkor is virágzott intézetünkben, mikor ezt a Nm. VmK. M. [Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium] még nem tűzte ki célul az iskolák elé. A mi intézetünk az egységesség ellen soha nem vétett. Hogy a »színvonala« nem egyetemi, azt megengedjük. De hogy a tanárjelöltektől megkövetelt tudományos ismereteket megelégedésre közölte, azt a kiküldött szakbiztosok szakvéleménye is megerősíti. Ha a nevelés általában nem szorítkozhatik csak az értelem kiművelésére és ezt a polg. isk. tanárképzésre is alkalmazzuk, akkor meg kell állapítani, hogy az Excellenciád által életbeléptetett egyetemi képzés egyoldalúan fokozhatja a tanárnők tudományos képzését, de ugyanakkor szívük és vallásos jellemük képzésétől könnyen elvonja a pozitív katolikus vezetést a katolikus szerzetesnők polg. isk. tanárképzőinek kért megszüntetésével. A polg. isk. katolikus tanárnőképzők elseje volt a kalocsai akkor, amikor a liberalizmus virágkorát élte. Folytak ugyan heves küzdelmek az állam részéről a gyakorlandó ellenőrzés mikéntje körül, de az egyháznak az 1868. évi XXXVI. [sic!, helyesen: XXXVIII.] t.cz. 8. és 10. §-aiban gyökerező ama jogát, hogy ezt az intézetet fenntartsa, sohasem érintették. Most sem törvényhozás útján szünteti meg Excellenciád ezt az intézetet, hanem a Főpásztort kéri fel, hogy a saját hatáskörében szüntesse meg azt az intézetet, melyet saját hatáskörében előde félszázad előtt létre szólított. Azok az okok, amelyek annak idején a főpásztort arra indították, hogy a polg. isk. akkori  tanítónőképzőt felállítsa, nem voltak részlegesek, mint az Excellenciád iratának 2-ik bekezdése feltételezni látszik, hogy t.i. csak a kalocsai iskolanővérek szerzete számára képezzen szerzetesi tanerőket. A polgári iskolák katholikus leányifjúságának katholikus szellemben való nevelhetése volt a főcél, amilyet csak a katholikus szellemben nevelt tanerők útján lehet elérni. Mivel pedig a kath. polg. leányiskoláink kizárólag szerzetesnők vezetése alatt állanak, azért természetesen elsősorban szerzetesi tanerők képzésére gondoltak. Hogy azonban mennyire kedvelték a szülők is a kalocsait, abból látható, hogy fennállása óta a képesítettek közül világi volt 478. Excellenciád arra kényszerít, hogy elődeim nagy művét megszüntessem, Kalocsa városát egyik legmagasabb jellegű tanintézetétől megfosszam s ily módon nyújtsak segítséget a szegedi egyetem benépesítéséhez. A felelősség azonban ezért a munkáért nem terhelhet engem. Excellenciád a kath. főiskolák korlátozásával a felekezetlen állam főiskoláját erősíti meg. Az ilyen alkotás azonban keresztény szellemű kormányzatnak nem válik dicséretére. Én sem vehetem ezt szó nélkül tudomásul, hanem csupán az erőszaknak engedve szüntetem be fokozatosan a kalocsai polg. nőképezdét. Egyúttal kérem azonban Excellenciádat, hogy ennek fejében a mélyen sújtott rendnek megfelelő kártérítést adni, illetve legalább a szegedi egyetemen tanulmányaikat folytatni kényszerülő apácák és felügyelőik részére oly összegű állami ösztöndíjakat kegyeskedjék folyósítani, hogy ők ezeknek segélyével teljes ingyenes ellátásban részesülhessenek.”^[82]

Ilyen körülmények között került sor 1929-ben a kalocsai polgári iskolai tanárképzőben az utolsó képesítővizsgákra. „A miniszteri szakbiztosok, akik évek óta tanúi voltak annak a komoly, értékes munkának, melyet ez az intézet végzett, őszinte fájdalommal zárták le az utolsó jegyzőkönyvet” – kommentálták a nővérek az eseményeket.^[83] A kalocsai polgári iskolai tanárképző megszűnésével az intézetben tantermek, internátusi helyiségek üresedtek meg, valamint megfelelő tanári képesítéssel bíró iskolanővéreknek lett hirtelen szabad kapacitása, ezért a társulat – a miniszter hozzájárulásával – 1927 szeptemberében Kalocsán ismét megnyitotta az 1922 óta működését szüneteltető négy évfolyamú óvónőképzőjét.^[84]

A nővérek számára egyébként – az erkölcsi veszteségen túl – pénzügyileg is nagy érvágást jelentett a polgári iskolai tanárképzőjük megszüntetése. Az addig befolyt tandíjból származó bevételkiesés mellett plusz anyagi terhet jelentett ezután saját főiskolai tagjaik budapesti, illetve szegedi iskoláztatása, elhelyezése, élelmezése.

A kalocsai tanárképző alkonya kapcsán említésre méltó, hogy ugyanekkor virradt fel a szegedi főiskola hajnala. A tanügyi reform ugyanis az addigi két budapesti székhelyű állami tanárképzőt egyesítette, négy évfolyamúvá fejlesztette és Szegedre helyezte, ahol „Állami Polgári Iskolai Tanárképző, Szeged” címen, a szegedi tudományegyetem bölcsészet- és történettudományi, valamint mennyiségtan- és természettudományi karaival kooperálva 1928 októberétől folytatta működését. Az angolkisasszonyok budapesti római katolikus polgári iskolai tanárképző intézete 1928 őszétől a szegedihez hasonló reformon esett át, ott az együttműködést a budapesti egyetemmel kötötték meg. A katolikus tanárképzők közül a soproni – a kalocsai 1929-es megszűnését megelőzve – 1928-ban fejezte be működését.^[85]

Bibliográfia

Levéltári iratok

Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár

HU-KFL-VI.7. Egyéb intézmények. Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek kötetei, 19–20. sz.

Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Vármegyei Levéltára

HU-MNL-BKML-VIII.85. Kalocsai Érseki Polgári Iskolai Tanítónőképző iratai (1877–1929)

HU-MNL-BKML-XII.6. Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetes Társulatának iratai (1857–1950)

Szakirodalom

Beke 1992

Beke Margit: A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919–1944 között I. Aurora, München–Budapest, 1992.

Értesítő Kalocsa [1898/99–1915/16, 1926/27–1928/29, 1934/35]

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetése alatt álló kalocsai érseki r. k. tanítónőképző intézetek, polgári iskola, elemi népiskola és kisdedóvoda értesítője az [1898/99., 1899/1900., 1900/01., 1901/02., 1902/03., 1903/04., 1904/05., 1905/06., 1906/07., 1907/08., 1908/09., 1909/1910., 1910/11., 1911/12., 1912/13., 1913/14., 1914/15., 1915/16., 1926/27., 1927/28., 1928/29., 1934/35.] iskolai évről. Kiadja az intézeti igazgatóság. Kalocsa, 1899., 1900., 1901., 1902., 1903., 1904., 1905., 1906., 1907., 1908., 1909., 1910., 1911., 1912., 1913., 1914., 1915., 1916., 1927., 1928., 1929., 1935.

Értesítő Kőszeg 1901/02

A kőszegi Szent Domonkos-rendi apácák vezetése alatt álló r. kath. tanítónőképző intézet értesítője az 1901/02. iskolai évről. Kőszeg, 1902.

Évkönyv Kalocsa, Tanítónőképző 1941/42

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetése alatt álló kalocsai érseki r. k. Leánylíceum, Tanítónőképző és elemi népiskola évkönyve az 1941/42. évre. Szerk. Erdős József. Kalocsa, 1942.

Franz 1925

Franz Mária Terézia Tisztelendő Anyának a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek alapítójának és első általános főnök nőjének élete és a szerzetes társulat története 1825–1911. (Írta: két kalocsai iskolanővér.) Árpád Rt. Ny., Kalocsa, 1925.

Haeffler 1940

Haeffler István (szerk.): Országgyűlési almanach az 1939–1944. évi országgyűlésről. Bp., 1940.

Huszti 1937

Polgári iskolai és tanítóképzőintézeti tanárképzés. Az 1936. évi országos felsőoktatási kongresszuson előadta Huszti József. Különlenyomat a Magyar felsőoktatás c. műből. Egyetemi Nyomda, Bp., 1937.

Iskolanővérek története 1900

A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek története 1860–1900. (Írta: Az intézet egyik tanára.) Werner Ny., Kalocsa, 1900.

KFL Névtár

Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár honlapja. Az egyházmegye 18–20. századi intézményei és névtára. https://archivum.asztrik.hu/?q=oldal/nevtar-eletrajzok (Letöltve: 2025. szeptember 2.)

Kiss – Sebestyénné 1896

Kiss Áron – Sebestyénné Stetina Ilona: A polgári iskolai tanító és tanítónőképzés. A vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából az ezredéves ünnepély alkalmára. Lampel Kiadó, Bp., 1896.

Kőfalviné 2022

Kőfalviné Ónodi Márta: A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulata 1860–1946. Általános társulattörténet és a II. világháborús események. Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 3. Bp., 2022.

Kőfalviné 2023

Kőfalviné Ónodi Márta: A kalocsai iskolanővérek nőnevelő intézete az 1860-as években. Múltbanéző 18. 2. https://mnl.gov.hu/mnl/bkml/multbanezo_18_2 (Letöltve: 2025. január 24.)

Magyar Katolikus Lexikon IV.

Magyar Katolikus Lexikon IV. Gas–Hom. Szerk. Viczián János. Szent István Társulat, Bp., 1998.

Magyar Katolikus Lexikon V.

Magyar Katolikus Lexikon V. Homo–J. Szerk. Viczián János. Szent István Társulat, Bp., 2000.

Magyar Katolikus Lexikon VII.

Magyar Katolikus Lexikon VII. Klacs–Lond. Szerk. Viczián János. Szent István Társulat, Bp., 2002.

Magyar Katolikus Lexikon X.

Magyar Katolikus Lexikon X. Oltal–Pneu. Szerk. Viczián János. Szent István Társulat, Bp., 2005.

Magyar Katolikus Lexikon XIV.

Magyar Katolikus Lexikon XIV. Titel–Veszk. Szerk. Viczián János. Szent István Társulat, Bp., 2009.

Magyar Katolikus Lexikon XV.

Magyar Katolikus Lexikon XV. Veszp–Zs. Szerk. Viczián János. Szent István Társulat, Bp., 2010.

Mi-Asszonyunk 1881

A Mi-Asszonyunkról nevezett szegény iskolanénék működéséről a kalocsai érseki megyében 1880. [Kubinszky Mihály] Malatin és Holmeyer Ny., Kalocsa, 1881.

Simon 1979

Simon Gyula: A polgári iskola és a polgári iskolai tanárképzés története Magyarországon. Tankönyvkiadó, Bp., 1979.

Sajtó

Magyar Hírlap, 1897. 7. évf. (napilap)

Vasárnapi Ujság, 1914. 61. évf. (képes hetilap)

Jegyzetek