BLEILŐB MÁRIA BERNÁRDA,

A KALOCSAI ISKOLANŐVÉREK MÁSODIK ÁLTALÁNOS

FŐNÖKNŐJE ÉLETE ÉS TEVÉKENYSÉGE

A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulata egykor Magyarország egyik legnagyobb, legnépesebb, lányok oktatásával foglalkozó apácarendjének számított.^[1] A nővérek – akiket Kunszt József kalocsai érsek hívott meg a csehországi Hirschauból, hogy saját székvárosában rájuk bízza a lányok tanítását – 1860-ban érkeztek Magyarországra, és kezdetben a kalocsai főegyházmegye területén, főleg a Bácskában alapítottak fiókházakat. Ezen zárdák nagy része az első világháború után Magyarország határain kívülre került. Később a társulat fő működési területe a Duna–Tisza közére esett, de alapítottak zárdát a Dunántúlon és a Tiszántúlon is, 1950-ig több mint 60 településen működtek. A társulat a kínai misszióba való 1926-os bekapcsolódása révén a római katolikus egyház nemzetközi tevékenységében is szerepet vállalt. A kalocsai iskolanővérek társulatát nemcsak földrajzi elterjedése révén nevezhetjük méltán a korszak egyik legjelentősebb női szerzetes közösségének. A társulat az apácarendek nagyságát vizsgáló, az őket 1927 és 1950 között létszámuk és zárdáik – fiókházaik – száma szerint sorrendbe állító listákon mindig az első öt között szerepelt, sőt, a csak tanítással foglalkozó női szerzetes közösségek közül gyakran állt a rangsor élén.^[2] A tagok létszámának nagysága szintén hangsúlyozza a társulat jelentőségét: a kalocsai nővérek közé 90 év alatt – az 1860-as alapítástól a szerzetesek 1950-es szétszóratásáig – több mint 1600 fő lépett be. A növendékek létszáma szintén fontos mutatója a társulat népszerűségének. A kalocsai nővérek tevékenységének fókuszában a lányoktatás állt, számos óvodát, elemi és polgári iskolát működtettek, valamint bekapcsolódtak a pedagógusképzésbe is. Az 1940-es évek elején intézményeikben több mint 20 000 növendék oktatásáról, neveléséről gondoskodtak.

A társulat első – alapító – generális főnöknője, Franz Mária Terézia (1825–1911) nővér élete alaposan dokumentált, gyermekéveiről, családtagjaihoz fűződő viszonyáról, tanulmányairól, fél évszázados vezetői tevékenységéről már nem sokkal halála után külön kiadvány jelent meg.^[3] Viszont hivatali utóda, a társulatot 1911 és 1933 között vezető Bleilőb Mária Bernárda (1857–1939) életrajza eddig nem kapott nagyobb figyelmet, holott az ő munkálkodása, személyisége szintén figyelemre méltó, különösen annak fényében, hogy milyen történelmi változások idején állt a szerzetesrend élén. Bernárda nővér működése alatt talán még elődjénél is messzebb ható eredményeket ért el, a társulat az ő irányítása alatt vált országos jelentőségűvé.

A kalocsai iskolanővérek második generális főnöknője Theresia Bleilöb (magyaros formában: Bleilőb Terézia) néven született a csehországi Neumarkban 1857. február 3-án. Édesapja, Josef Bleilöb, kereskedőként dolgozott, édesanyját Weber Barbarának hívták.^[4] A házaspár hat gyermeke közül a majdani Bernárda nővér volt a legidősebb. Ahogyan egy későbbi visszaemlékezésből kiderül: „A mélyen vallásos atya Istennek szentelte első gyermekét, s hogy megkedveltesse vele a zárdai életet, gyakran elvitte feltűnően élénk, dalos kedvű leánykáját a közelfekvő hirschaui zárdába, az iskolanővérekhez. A kis leányban tényleg igen korán felébredt a szerzetesi életre való hajlam.”^[5] Ez a hivatás azonban nem szülőföldjén, hanem Magyarországon teljesedett ki. Ahogy az a bevezetőből is kitűnt, a csehországi és a kalocsai apácákat erős kötelék fűzte össze. A Kalocsán letelepült iskolanővérek általános főnöknője, Franz Mária Terézia korábban a csehországi társulatot vezette, csupán politikai okokból nem térhetett vissza eredeti lakhelyére, valamint a cseh közösség élére. Az elszakadás ellenére a jó viszony és az együttműködő kapcsolat megmaradt Kalocsa és Hirschau között, Franz Mária Terézia személye hídként kötötte össze a két szervezetet. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy nem csupán a legelső, a kalocsai társulatot megalapító nővérek érkeztek Csehországból, hanem a később belépett nővérek közül is többen származtak onnan: az 1950-ig beöltözött kalocsai nővérek 5%-a, azaz 88 fő született Csehországban, ők túlnyomórészt Franz Mária Terézia 1911-ig tartó főnöknősége idején léptek be a magyar társulatba. Ennek az összetartó kapcsolatnak tudható be, hogy amikor a „friss” kalocsai társulat az először kiképzett hat magyar nővér közül – az 1860-as indulás után alig néhány éven belül, halálesetek és elbocsátás miatt – elveszített ötöt, a generális főnöknő a „kibocsátó” cseh társulathoz fordult segítségért: „hivatásos [értsd: elhivatott] leánykákat keresett, akik a magyar nyelvet gyorsan elsajátítanák.” A kis Bleilőb Teréz is jelentkezett a hirschaui plébánosnál, és tizenegy évesen, „ötödmagával 1868. szeptember havában, bérces-völgyes hazájából Kalocsára érkezett”, ők lettek a kalocsai zárda első, úgynevezett „kis aspiránsai”.^[6] Arról nem szólnak a feljegyzések, hogy milyen indíttatásból vállalkoztak a cseh lányok az ismeretlen, számukra idegen terepen lévő magyarországi „misszióra”, bizonyára felnőttek intézték sorsukat, hiszen túl fiatalok lehettek ilyen komoly, egész életükre kiható döntéshez. Bleilőb Terézia Csehországban minden bizonnyal kellő oktatásban részesült, hiszen kalocsai tanulmányait az 1868/69-es tanévben rögtön a nővérek bentlakásos intézetének harmadik osztályában kezdte, iskolai eredménye – a rajzot leszámítva – jónak számított. A következő két tanévben – szintén szép bizonyítványt szerezve – elvégezte a polgári iskola negyedik és ötödik osztályát.^[7] Bizonyára ez idő alatt sajátította el a magyar nyelvet, hiszen hamarosan a nővérek 1869-ben megnyitott kalocsai elemi iskolai tanítónőképzőjének növendékei közé lépett. 1871. október 10-én lett a társulat jelöltnője.^[8] Későbbi feljegyzések szerint a nyelveken kívül különösen az énekhez és a zenéhez volt tehetsége, zongorázni a társulat főnöknője, a nagy zenei műveltségű Franz Mária Terézia tanította, énekhangjával pedig már gyermekkorában kitűnt. Szintén visszaemlékezésekből tudható, hogy már tízéves korában – feltehetően még Csehországban – karmester nagybátyja bevette a templomi énekkarba, később pedig Kalocsán iskolanővérként a zárdatemplom „közismert szopranistájaként” tartották számon, a májusi ájtatosságoktól pedig szinte elválaszthatatlan volt a nővér szólóéneke.^[9]

Bleilőb Terézia tanítóképzős tanulmányainak idejét nehéz pontosan meghatározni, mert a fennmaradt források nem adnak erről kellő információt, egy tanévnyi idő minden feljegyzésből kimarad. A kalocsai tanítónőképző anyakönyve szerint a hároméves képzést az 1872/73-as, az 1873/74-es és az 1874/75-ös tanévekben végezte el, a képesítővizsgát 1875 nyarán tette le.^[10] Ezzel szemben az iskolai jegyzőkönyv az 1872/73-as tanévben a II. éves diákok között tartotta számon, nekrológja és az 1926-os kitüntetéséről szóló beszámoló pedig 1874-ben abszolvált képesítővizsgáról írt.^[11] Bár Bleilőb Terézia tanulmányi ideje vet fel kérdéseket, de az tény, hogy a társulatba hivatalosan 1874. szeptember 29-én lépett be. Ekkor vette fel a szerzetesi ruhát és ekkor kapta a Bernárda szerzetesi nevet.^[12]

A felvételt követő kétévi próbaidő alatt Szabadkán tanított az elemi iskolában, majd 1876. július 31-én tette le az ideiglenes szerzetesi fogadalmakat.^[13] Ezután egy évig Kalocsán, majd két esztendeig Baján dolgozott, ez utóbbi helyen különórákat is adott francia nyelvből és zongorából.^[14] A fiatal nővér rátermett elemi iskolai tanítónőnek bizonyult, de jó képességei kiaknázása miatt elöljárói magasabb tanulmányok végzésére rendelték.^[15] Beiratkozott a társulat kalocsai polgári iskolai tanárnőképzőjébe, ahol az 1881/82-es tanévben kezdte, majd az 1882/83-as tanévben sikeresen elvégezte tanulmányait, így 1883 tavaszán mennyiség- és természettudományi szakos tanári képesítést szerzett, mellette francia nyelvtanból is kitűnőre vizsgázott.^[16] Érdekességként megemlítendő, hogy milyen témákból kellett a leendő polgári iskolai tanárnőnek vizsgáznia: mennyiségtanból betűszámtan, polgári számtan, mértan, könyvviteltan; a természettudomány szakon pedig természetrajz, természettan, vegytan, ipar- és mezei gazdaságtan szerepelt a tárgyak között.

A polgári iskolai tanárnői oklevél megszerzése után két évig működött Újvidéken, majd 1885-ben ismét Kalocsára rendelték.^[17] Ez az esztendő személyes tragédiát is tartogatott számára. Ugyanis édestestvére, a nála két évvel fiatalabb, szintén csehországi születésű Bleilőb Anna – aki nővérét követve 1871 óta előbb aspiránsként, majd 1874-től jelöltnőként csatlakozott a kalocsai társulathoz, elemi iskolai tanítónői oklevelet szerzett, 1878-ben beöltözött és Mária Fidélisz néven tagja lett a magyar szerzetesközösségnek, két év múlva pedig fogadalmat is tett – 1885 nyarán, 26 évesen, Kalocsán agyi tuberkulózisban életét vesztette.^[18] Bár a fiatalabb testvér – korai halála miatt – nem sokáig tudott hasznos tagja lenni a társulatnak, sorsa mégis rávilágít arra a tényre, hogy a kalocsai nővéreknek annyira jó híre volt, valamint vezetőjük, Franz Mária Terézia jó emléke annyira élénken élt a csehországi hívekben, hogy a szülők, illetve a cseh nővérek vagy az ottani plébánosok egy családból két lányt is ide irányítottak, két édestestvér is Magyarországon találta meg élethivatását. Egyébként a kalocsai nővérek társulatának történetében nem számított ritkaságnak, hogy egy családból több lány is ugyanabba a szerzetes közösségbe kérte felvételét. 1950-ig 133 esetben fordult elő, hogy egy családból két, olykor három, sőt akár négy testvér is a kalocsai nővérekhez csatlakozott.

Bleilőb Mária Bernárda 1885-től kezdődően 18 évig Kalocsán teljesített szolgálatot. Ez idő alatt számos területen tevékenykedett: az elemi és a polgári iskolai tanítónőképzőben tanárnő, jelöltmesternő, majd internátusi felügyelő volt. 1889-ben a kalocsai anyaház összes iskoláinak tanulmányi felügyelője lett.^[19] Bernárda nővér már ekkor kitűnt agilis mentalitásával. Irányítása alatt a kalocsai intézménykomplexum számos korszerűsítésen, újításon esett át. Artézi kutat fúratott, gyarapította a tantermek számát és berendezését, gazdagította a szertárakat és gyűjteményeket. A hitélet elmélyítésére oltárt, szobrokat emeltetett, orgonát állítatott be, a szegények segélyezésére Szent Antal-perselyt szerzett a templomnak. Kilenc éven át, 1895 és 1903 között a Mária Kongregáció vezetője volt, ő szerkesztette a kongregáció nyomtatásban megjelent értesítőit is.^[20] Ez idő alatt, 1891. augusztus 15-én tette le a szerzetesi örök fogadalmakat.^[21]

A Bleilőb Mária Bernárda nővér vezetése alatt álló kalocsai Mária Kongregáció 1899/1900-as értesítőjének címlapja

A kalocsai anyaház vezetői tisztségét 1902-ig a társulat általános főnöknője, Franz Mária Terézia viselte. Először 1902-ben neveztek ki saját házfőnöknőt a kalocsai központ élére, ezt a feladatot Bernárda nővérre bízták, tehát ő lett Kalocsán az első, önálló házfőnöknő. Egy év múlva a magyarkanizsai ház főnöknőségére választották meg, amely feladatot hat évig, 1909-ig látta el. Sok gondot fordított az ottani internátusra, valamint a kisaspiránsok („apácajelöltecskék”) lelki képzésére. Érseki adománnyal megvásárolta a magyarkanizsai zárda szomszédságában levő házat, és berendezte azt 30 aspiráns részére.^[22]

Magyarkanizsai főnöknősége hat évének letelte után, 1909 augusztusában a társulat második általános káptalanán Bernárda nővért választották meg az általános főnöknő helynöknőjévé. Az akkoriban már idős, beteg, csaknem állandóan ágyban fekvő Franz Mária Terézia főnöknőt valóban nagyon sok esetben kellett helyettesíteni: a fiókházak hivatalos látogatását, az új zárdák alapításával járó utazásokat ettől kezdve Bernárda helynöknő vállalta magára.^[23] A nővér „felnőtt” a feladathoz, egyre nagyobb mértékben vett részt a társulat irányításában. Az alapító generális főnöknő, Franz Mária Terézia 1911. június 24-én bekövetkezett halála után nem lehetett vitás az utódlás kérdése, az ekkor összehívott harmadik általános káptalanon – a várakozásoknak megfelelően – Bleilőb Mária Bernárda nővért választották meg a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulatának sorrendben második általános főnöknőjévé.

Bleilőb Mária Bernárda (1857–1939), a társulat második általános főnöknője

Értesítő 1934/35, 8.

Bleilőb Mária Bernárda főnöknő számára azonban nem adatott meg az a békés és egyenletes fejlődést biztosító történelmi háttér – a boldog békeidők –, mint elődjének. Mintha a főnöknő megérezte volna, hogy a nemsokára bekövetkező történelmi események megkötik a kezét, már kormányzása első éveiben lázas igyekezettel fogott hozzá az intézet kibővítéséhez. Tevékenységének köszönhetően a zárdaépület kétharmad része második emeletet kapott, két új épületszárnyat húztak fel az intézmény telkén, így a nővérek cellákhoz, az iskolák új szertárakhoz, rajz- és előadótermekhez, az internátus pedig több helyiséghez jutott. Az épület túlnyomó részében központi fűtést szereltek fel.^[24] Az intézet kertjében aranyhalas tavacskát, mesterséges dombot hoztak létre, az intézet termeit és folyosóit virágállványokkal, szobrokkal, festményekkel díszítették.^[25] Bernárda nővér tevékenységének tudható be az oratórium bővítése és felszerelése, a tornacsarnok felépítése, az anyaházba személyfelvonó készítése, továbbá a betegház, a vendégház és a sütőház felépítése. Gépeket állíttatott be a konyhába és a mosóházba, a társulat kalocsai gazdasági telepén fajbaromfi- és sertéstenyésztést kezdeményezett. Az intézeti szanatórium mellett óvodát nyitott, a területen gazdasági épületeket emeltetett, ezen kívül intézkedett a nővérek sírkertjének rendezéséről is.^[26]

A kalocsai anyaház alaprajza, feltüntetve, hogy melyik épületrészt mikor, ki emeltette, bővíttette

Értesítő 1934/35, 12.

A kalocsai anyaház képe az 1930-as évekből. Jól látható a Bernárda nővér által építtetett második emeleti rész

Értesítő 1934/35, 12.

Az 1914 nyarán kitört első világháború hatásai nem kerülték el a nővérek közösségét sem. A hátországban működő szerzetes társulatként a mindennapi élet változásai az ő életüket is befolyásolták. Az általános főnöknő már 1914. szep­tember 24-én körlevélben hívta fel a nővérek figyelmét a világháború idején teljesítendő kötelezettségekre. Felszólította a testvéreket a betegápoló kurzusok látogatására, az esetleges sebesült hősök ápolására.^[27] A társulat központjában és a fiókházakban a helybeli hadikórházak sebesültjei számára ruhaneműt, levelezőlapot, cigarettát gyűjtöttek. Mind a generális főnöknő, mind a vezetése alatt álló társulat a világháború folyamán hazafias áldozatkészséggel vett részt a sebesült katonák ápolásában és a különböző segítőakciókban. Bernárda nővér a kalocsai Vöröskereszt-kórházban hetente egyszer teljesített szolgálatot, nem egy éjszakát virrasztott át a beteg katonák ágyánál.^[28] A nővérek – a kor általános gyakorlata szerint – vagyonuk, alapítványi jövedelmeik jelentős részét hadikölcsönbe fektették, ennek hátrányait később érezték meg.^[29] Az első világháború nyilvánvalóan megviselte a nővéreket, azonban az azt követő forradalmak, majd az egész országot sújtó területi és lakosságbeli veszteségek sokkal közvetlenebbül érintették a társulatot.

1919-ben, a Tanácsköztársaság ideje alatt (1919. március 21. – augusztus 1.), amikor valós veszélyként jelentkezett a katolikus iskolák államosítása, a vallásgyakorlatok tiltása, a társulat vezetősége fontolóra vette egy esetleges külföldi – svájci – áttelepülés lehetőségét.^[30] 1919. március 29-én jelent meg a Forradalmi Kormányzótanács XXIV. számú rendelete, amely valamennyi nem állami nevelési és oktatási intézményt köztulajdonba vett. A proletárkormánynak az oktatás laicizálására vonatkozó rendeletei a társulatra is vonatkoztak. A Tanácsköztársaság a nem állami intézetek alkalmazottai közül az egyházi személyeket – azaz a papokat, a szerzeteseket és az apácákat – csak akkor tartotta meg szolgálatában, ha világi személyekké váltak. Ez nemcsak a szerzetesi öltözet polgári ruhával való fölcserélését jelentette, hanem a szerzetesi közös élettel, a szabályokkal és fogadalmakkal való teljes szakítást.^[31] Májusban már kénytelenek voltak a nővérek a szétszóratásra felkészülni, az újoncnőket, jelöltnőket és aspiránsokat hazabocsátani, a pénzzé tehető ingóságokat eladni.^[32] Nyáron az anyaház Bajára helyezésének gondolata is felmerült.^[33] Több fiókházzal ellentétben a kalocsai anyaház szerencsésen meg­menekült a kommunisták befolyásától, épületeit, iskoláit nem foglalták le, nem üldözték el a nővéreket. A társulat központja anyagilag mégis megszenvedte a márciustól augusztus elejéig terjedő időszakot, hiszen az elbocsátott újoncnők és a Bácskába menekülő nővérek utazási költségeit az anyaház állta.

Amilyen bölcsen, óvatosan és nagyobb zökkenő nélkül vezette át Bernárda főnöknő a társulat hajóját a világháború és a kommunizmus viszontagságai között, épp oly kitartással és körültekintéssel kormányozta azt a nagy nincstelenség, azaz a pénzügyi válság idején is. Az évről évre fokozódó drágaság – elsősorban a zárda saját szükségleteinek ellátására – a háziipar néhány szükséges és hasznos üzemének beállítására ösztönözte a vállalkozó hajlamú Bernárda anyát.^[34] A generális főnöknő rugalmasságát bizonyítják azok az akciók, amelyek keretében a kalocsai nővérek különböző háziipari ágazatokban próbáltak hasznot hajtani a társulat és az anyaház számára. A nővérek 1917-ben Kalocsán cipészműhelyt nyitottak, ahol három nővér foglalkozott cipőfoltozással és részben új cipők varrásával. Csak az anyaházbeli nővérek, a jelöltnők és a növendékek számára dolgoztak. Két évvel később, több kötőgép megvásárlása után, három nővér már harisnya-, sőt kesztyűkötést is végzett. Bár eleinte csak saját részre, illetve a kalocsai papság és a jezsuita atyák számára dolgoztak, utóbb már világiak számára is vállaltak munkát. Egy nővér 1919-től könyvkötészettel foglalkozott, az érsek által beszerzett papírvágó- és fűzőgépet használva. Néhány kalocsai nővér a vásárolt, illetve ajándékba kapott szövőszékeken nemcsak dolgozott, hanem az 1920-as évek elején szövőtanfolyamot is indított az érdeklődőknek. Más nővérek megtanultak kosarat fonni, meszelőket, ecseteket, keféket gyártani, néhányan a kárpitos vagy a szobafestő szakmát sajátították el.^[35] A kalocsai anyaház saját birtokán jól működő gazdaságot, állattartó farmot alakított ki. Hét nővér 1917-ben méhészeti tanfolyamot végzett.^[36]

Ezek a vállalkozások – az önellátásra való törekvés, illetve a kiadások mérséklése – nem voltak függetlenek a társulat első világháborút követő gazdasági nehézségeitől. A háború alatt hadikölcsönbe fektetett alapok és alapítványok elértéktelenedése,^[37] illetve az ország megcsonkítása miatt a bentlakó, ezáltal tartásdíjat fizető növendékek számának jelentős csökkenése azt eredményezte, hogy az anyaház képtelenné vált segítség nélkül fedezni kiadásait. A társulat anyaházának kapcsolata a mindenkori kalocsai érsekkel az első világháború időszakáig jónak minősült. Az érsekek alapítványokkal, adományokkal támogatták a nővérek működését, a társulat terjeszkedését. Az anyaház fenntartására korábban Kunszt érsek és utódai alapítványainak kamatjövedelmei szolgáltak, de ezek pénzértéke az első világháború után jelentős mértékben visszaesett. A devalváció miatt az alapítványok értéke a korábbi évi 60 000 korona jövedelem helyett évi 14 pengő 11 fillérre csökkent.^[38] A csekélyre zsugorodott összegből nem lehetett az anyaházat fönntartani és a társulat közös terheit, általános szükségleteit – aspiránsok, posztulánsok, újoncnők, betegek, aggok eltartását, az egyetemen tanuló nővérek képzését – fedezni. Korábban a fiókházak az év végén a megmaradt pénzösszegük harmadrészét beszolgáltatták az anyaházba a társulati közös költségekhez való hozzájárulásként. A megváltozott helyzet azonban a fiókházak illetményének újbóli meghatározását tette szükségessé. 1924-ben a társulat elöljárósága úgy döntött, hogy minden ház, minden iskolás testvér után évenként és fejenként 50 aranykoronát szolgáltasson be a társulat általános pénztárába, a társulat közös szükségleteinek fedezésére.^[39]

Szintén nehezítette a társulat és annak vezetője, Bernárda nővér helyzetét, hogy míg a korábbi kalocsai érsekeknek szándékukban és módjukban állt az iskolanővéreket támogatni, addig az 1923-tól adminisztrátorként, majd 1925-től kinevezett érsekként működő Zichy Gyula (1871–1942) kénytelen volt szűkkeblűbben bánni a nővérekkel. Kalocsai érseksége előtt két évtizedig pécsi püspökként működött, ottani nagyvonalú alapításainak és megkezdett építkezéseinek fennmaradó költségeit később a kalocsai egyházmegye javadalmaiból fedezte.^[40] Továbbá a trianoni békeszerződés következtében, az egyházmegyei terület tetemes részének elvesztése miatt az érseki uradalom bevételei is csökkentek, ráadásul nagynak számított a megmaradt javadalom anyagi terheltsége. Mindezek mellett az egyházi birtokokon általában sem volt korszerű a gazdálkodás, például a kalocsai érseki uradalom vagyonkezelésének vizsgálatára és adósságainak rendezésére 1937-ben szanálóbizottságot neveztek ki.^[41] Ezen okok miatt Zichy érsek nem tudta a szükséges – és a régebben megszokott – mértékben támogatni a társulatot. A pénzbeli vagy természetbeni juttatások helyett különböző javaslatokkal az önellátás útjára próbálta terelni a nővéreket, illetve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnál lobbizott a szerzetes tanítónők javadalmazása érdekében.^[42]

Bleilőb Mária Bernárda általános főnöknő azonban nem csak a háziipari újítások és az önfenttartó gazdaságok kialakítása terén bizonyult vállalkozóbb szelleműnek elődjénél. Generális főnöknősége idején a társulat sokkal több fiókház vezetését vállalta el, mint korábban. A szerzetes közösség Franz Mária Terézia főnöknő 51 évnyi vezetése alatt 30 zárdát nyitott, amely – kettő kivételével – mind a kalocsai egyházmegye területén feküdt. Bernárda nővér 22 évig irányította a társulatot, ez idő alatt 38 új házat alapított, amelyek többsége már nem a kalocsai egyházmegyében, sőt három még csak nem is Európában helyezkedett el.^[43] Az újonnan alapított fiókházak azonban nem minden esetben bizonyultak hosszú életűnek. Közülük csak 28 működött még Bernárda főnöknő 1939-es halálakor is, sőt a nővéreknek a második generális főnöknő működése alatt politikai okokból további három, még 1911 előtt alapított házat is fel kellett adniuk. Szintén Bernárda főnöknő működése alatt történt meg – a trianoni békeszerződés értelmében – a bácskai házak de facto, 1930-ban pedig de jure elszakadása is, amely igen súlyos veszteséget jelentett a társulat számára: 23 ház és benne 175 nővér került a határon túlra.^[44]

Sikeres vállalkozásnak bizonyult ugyanakkor az 1926-ban indult kínai misszió, amely nemzetközi vonatkozásai miatt elismertséget és népszerűséget jelentett a társulat számára.^[45]

A második generális főnöknő nem csak földrajzi értelemben vezette tágabb határok közé a társulatot. A működési területek is igen változatosan alakultak. A hagyományos népiskolai és polgári iskolai tanítás, óvodai nevelés és árvagondozás mellett hangsúlyosabb szerepet kaptak a házi nővérek. A négy, viszonylag rövid életű pesti vállalkozás közül három háztartásvezetéssel, egy pedig nyomdai tevékenységgel függött össze. 1916-ban a nővérek elvállalták a kalocsai nagyszeminárium – papnevelő intézet – konyhájának ellátását, 1918-ban a kalocsai jezsuiták konyhájának és mosóházának vezetését, 1919-től pedig az érseki kastély háztartásának vezetését. A nővérek Kalocsán külön gazdasági telepet is fenntartottak az anyaház, illetve a bennlakó növendékek ellátása céljából.

Megértve a kor intő szavát, Mária Bernárda főnöknő az intézet iskolái érdekében nem zárkózott el a nővérek felsőfokú taníttatásától sem, 1917 óta rendszeresen küldött nővéreket a budapesti Pázmány Tudományegyetemre, illetve rajz- és zeneakadémiai képzésekre. Súlyos terhet jelentett azonban a polgári iskolában és a tanítónőképzőkben oktató nővérek taníttatása, mert a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium az 1928/29-es iskolai évben megszüntette a kalocsai anyaházban 1875 óta folyamatosan működő polgári iskolai tanárnőképzőt. Így ezután a társulat kényszerűségből saját tagjait is a szegedi főiskolán, illetve Budapesten képeztette ki.^[46]

A különböző veszteségek és súlyos gazdasági helyzet ellenére a társulat fejlődése nem tört meg. Bernárda főnöknő regnálása idején került sor a Szent József Otthonnak nevezett kalocsai gazdasági telep fejlesztésére, nagyobb földvásárlásokra Kalocsa környékén, az anyaház modernizálására, a Balatonszabadiban található nyaraló megvételére, Baján a tanítónőképző megnyitására, a vecsési zárdaiskola tornateremmel, színpaddal és zeneszobával történő kibővítésére, Kiskunfélegyházán a két évfolyamos középfokú gazdasági lányiskola indulására és a Constantinum intézmény új szárnyának felavatására.^[47]

A társulat „arculata” is modernizáláson esett át. Az 1924. évi káptalanon változtatták meg a társulat nevét, az addig használt „Iskolanénék” kifejezést „Iskolanővérek”-re módosították, igazodva így a köznyelv változásaihoz.^[48] A társulat az intézményesülésben egy fokkal feljebb lépett, amikor 1925-ben elkészült a szerzetes közösség címere. A címerpajzs közepén Szűz Mária alakja látható az angyali üdvözlet jelenetében, a pajzsfőben e szavakkal: „Íme az Úr szolgálója, legyen nekem a te igéd szerint”. A címer homlokzatát kereszt, szentostya és liliomok díszítik. A pajzsot körítő szalagon az alapító, Fourier Szent Péter jelmondata olvasható: „Senkinek sem ártani, mindenkinek használni”, illetve a társulat „bölcsőjének”, a mattaincourt-i zárda alapításának, valamint a kalocsai anyaház alapításának évét tüntették fel. E címer alapján pecséteket is készíttettek a nővérek.^[49]

A társulat címere

HU-MNL-BKML-XII.6. Társulati imakönyv a társulat címerével

A társulat pecsétje

HU-MNL-BKML-XII.6. Tanácsülési jegyzőkönyv, 1925. december 11.

Bernárda főnöknő gondot fordított a társulati tagok hitéleti képzésére is. Több, saját gondozású sajtótermék jelent meg regnálása alatt: újra kiadták a társulat szabálykönyvét, imakönyvét, zsolozsmáskönyvét, több ájtatossági kiadvány fordítását támogatta, illetve megíratta a közösség első generális főnöknője, Franz Mária Terézia nővér életrajzát.

A társulat szabálykönyvének második kiadása (címlap)

A társulat első generális főnöknője, Franz Mária Terézia (1825–1911) életét bemutató könyv címlapja

Szintén a lelki élet elmélyülését szolgálta az áprilisi eucharisztikus ájtatosság bevezetése az anyaház templomában, vagy az éjjeli szentségimádás meghonosítása.^[50] A főnöknő törekedett a kalocsai nők minél szélesebb körű összefogására, ezért a már meglévő szervezetek mellé életre hívta az Iparosnők Mária Kongregációját, a Külvárosi Polgárnők Mária Kongregációját, az Iparos Leányok Margit Körét, az iskolákban meghonosította a Szívgárdát.^[51]

A társulat második főnöknőjének munkásságát kortársai is elismerték. A kalocsai érsek 1926-ban pápai kitüntetést kérelmezett számára, szerzetesi fogadalmának 50. évfordulója alkalmából. XI. Pius pápa ez alkalomra a „Pro Ecclesia et Pontifice” arany érdemkereszttel jutalmazta a katolikus magyar lánynevelés érdekében kifejtett rendkívül hatásos munkásságáért, „a bölcs vezetése alatt álló társulatban kifejtett buzgó és eredményes működésének elismeréseként.” Az érsek az érdemkeresztet június 6-án, bensőséges ünnep keretében adta át az általános főnöknőnek mint „méltán megérdemelt kitüntetést”.^[52]

Bleilőb Mária Bernárda portréja az 1926-ban kapott érdemrenddel

Évkönyv Kiskunfélegyháza 1938/39, 1.

Nővértársai feljegyzéseiből kirajzolódik Bernárda főnöknő személyiségének néhány vonása. Hangsúlyozták mindenre kiterjedő figyelmét, mozgékonyságát, temperamentumos vérmérsékletét, közvetlenségét, rugalmasságát, fáradhatatlan tevékenykedését.^[53] Kiemelték magyarságát: „Amilyen tökéletesen elsajátította gyermekkorában a magyar nyelvet, éppen annyira magáévá tette a magyar nemzeti szellemet és szívvel-lélekkel magyarnak vallotta magát. Éppen úgy szenvedte a világháború irtózatos csapását s az ország, a haza megcsonkítása úgy reánehezedett lelkére, mintha itt ringott volna bölcsője. Temperamentuma is egészen magyaros volt. Érdekelte a magyar zene, a népművészet, kivált a néphímzés.”^[54]

Bleilőb Mária Bernárdát az általános káptalanokon – a Szentszék megerősítésével – négy ízben is megválasztották általános főnöknőnek. A szabályok értelmében ez a lehetőség 1933-ban megszűnt. Az ekkor választott új kormányzótanácsban mint helynöknő szerepelt, 1939-ben bekövetkezett haláláig.

A második főnöknő hivatala idején a társulat sorsa kicsiben leképezte az ország történetét. A vesztes első világháború okozta erkölcsi károk és anyagi nehézségek, a Trianon utáni megcsonkítottság, az új utak és viszonyítási pontok keresése egyaránt jellemezte ebben az időszakban a kalocsai iskolanővérek társulatát és Magyarországot.

Mivel az alapító, Franz Mária Terézia élethosszig viselte a generális főnöknői tisztet, így a társulat történetében addig nem fordult elő, hogy a korábbi általános főnöknő hivatali ideje letelte után is aktív tagja maradjon az elöljáróságnak. Nem létezett tehát erre az esetre, a feladatok újraosztására, az irányítói szerep átadására bevett gyakorlat, kialakult forgatókönyv, a felek kölcsönös kooperációja során kellett kialakítani a működés új keretrendszerét. Bizonyára nehéz helyzetet jelentett ez mind az újonnan megválasztott Vojnich Mária Aquina általános főnöknőnek, mind a továbbra is Kalocsán élő, „nyugalmazott” Bleilőb Mária Bernárda nővérnek, akit ezután a „Tisztelendő Mater” névvel illettek. Valószínűleg mindkét részről szükség volt türelemre, valamint a szerzetesi engedelmesség és alázatosság erényeire, hogy minél gördülékenyebb lehessen az együttélés. Bernárda nővérről életrajzírói feljegyezték, hogy medencéjében nagy daganatot találtak, de magas kora miatt nem operálták meg. Élete utolsó éveit jobbára betegeskedve, gyakran súlyos szenvedések között, de panaszkodás nélkül, derült kedéllyel töltötte.^[55] Ebben az időszakban változtatta meg vezetéknevét Bánhalmira, engedelmeskedve a korszakban uralkodó névmagyarosítási szokásnak.^[56] A fennmaradt forrásokban azonban következetlenül használták korábbi és új vezetéknevét: 1939-es halálakor a gyászjelentőjén a Bleilőb, a polgári halotti anyakönyvben a Bánhalmi, az egyházi temetési anyakönyvben pedig mindkét név szerepelt.

Vagy az anyaházból való kiszakadási vágyáról, vagy fejlett karitatív szándékáról árulkodik az a tény, hogy Bernárda nővér 79 évesen, 1936-ban jelentkezett a társulat kínai missziójába, ahová a kormányzótanács – magas életkora miatt – természetesen nem engedte elutazni.^[57] Idős kori aktivitására jellemző, hogy amíg nem kötötte ágyhoz a betegsége, addig továbbra is híven megtartotta a szerzetesi napirendet, részt vett a kora reggeli imán, belekapcsolódott a közös ájtatosságokba, és ha csak tehette, megjelent a növendékek által rendezett ünnepségeken, előadásokon. A nyári hónapokat többnyire a társulat balatoni üdülőházában szerette tölteni, élvezte az ottani szabad levegőt, a csendet és az üdülő nővérek vidám társaságát.^[58]

1939 januárjában a kalocsai anyaházon influenzajárvány söpört végig, több nővér is súlyosan megbetegedett. Január 17-én Bernárda nővér is elkapta a fertőző kórt, sőt a hurutos tüdőgyulladás jelei mutatkoztak nála. A következő napon megkapta az utolsó kenet szentségét. Másnap a többi influenzás beteg már lábadozott, de ő egyre gyengébb lett. Ekkor a generális főnöknő körlevélben értesítette a fiókházakat a Tisztelendő Mater állapotáról. A beteg január 21-én már félrebeszélt, 22-én vasárnap reggel 6 órakor, életének 82. évében hunyt el influenzás tüdőgyulladásból származó szívbénulásban, halálos ágyát imádkozó nővértársai vették körül. A fél 7 órakor kezdődő szentmisét már érte mutatta be a szertartást végző pap.^[59]

Bleilőb Mária Terézia gyászjelentése

HU-MNL-BKML-XII.6. A kalocsai anyaház krónikája, 1939. január 24.

A holttestet a nővérek délután fél 4-kor kísérték le égő gyertyával, a halottas rózsafüzért imádkozva az alsó vendégszobában felállított ravatalhoz. Mivel Bernárda nővér járványos betegségben hunyt el, a hivatali közegek – a tisztiorvos és a polgármester – nem engedték meg, hogy a halottat a szokott helyen, az óvodában ravatalozzák fel, vagy a szentmise alatt a templomba vigyék. Vojnich Mária Aquina általános főnöknő szerette volna hivatali elődjét a zárdatemplom Szent Antal-oltára alá temettetni, de a fertőző betegség miatt ezt nem lehetett megvalósítani. Az elöljáróság az összes fiókházat, valamint a megboldogult rokonságát, tisztelőit – telefonon vagy sürgönyileg – értesítette a halálesetről, illetve gyászlapot, gyászképeket nyomtattatott. A következő nap a fertőzés esetleges terjedésének elkerülése érdekében orvosi rendeletre lezárták a koporsót, illetve a ravatalos szobát, így a nővérek az ilyenkor szokásos imáikat a templomban végezték el. A temetésre – szép koszorúkat hozva – sorra érkeztek a fiókházi küldöttek, csupán hét házból nem tudott – betegség vagy halaszthatatlan iskolai esemény miatt – senki jönni. A január 24-i requiem megtartására a nővérek először a kalocsai érseket kérték fel, aki azonban elkapta az influenzát, így egy püspöktársára testálta a feladatot, aki sajnos szintén megbetegedett. Ezért a délelőtti gyászmisét dr. Wiederkehr József prelátus-kanonok celebrálta két fölszentelt pap és hat teológus segédletével, a szertartás alatt az újoncnők, posztulánsok és aspiránsok énekkara énekelt. A requiemen a nővéreken kívül a megboldogult tisztelői, a papság, a világi hatóság és a kongregációk képviselői nagy számban vettek részt. A beszentelt holttestet vivő, koszorúktól roskadozó gyászkocsit hosszú menet kísérte a temetőbe. A temetési szertartást szintén dr. Wiederkehr prelátus-kanonok végezte, aki megható gyászbeszédet mondott a sírnál, kiemelve Bernárda nővér magyarságát, érdemeit, alázatosságát és szerzetesi engedelmességét. A haláleset után a társulat azokat az előírásokat követte, mintha a megboldogult aktív generális főnöknő lett volna, ugyanazokat az imákat végezték érte, ugyanannyi misét mondattak lelki üdvéért. Az általános főnöknő január 28-án körlevelében vázlatos nekrológot küldött a fiókházaknak, kérve, hogy házfőnöknők olvassák fel azt a nővéreknek, majd helyezzék el azt a házak naplójában.^[60] A társulat tagjai Bernárda nővér halálakor „a nevelésben az elhivatott pedagógát, alkotásaiban a nagy szervezőt, kormányzásában a bölcs vezetőt, a jó anyát” siratták.^[61]

Munkásságát így méltatták a helyi újságban publikált nekrológjában: „Egy kivételesen szép, hűséges, munkában gazdag női élet zárult le a föld számára Mária Bernárda nővér halálával. Nem a mindennapi családi élet keretei között folyt le ez a 82 esztendő, hanem a nagyobb művekre, a mások javára kiválasztottak életsíkján haladt. Nem egy-két, vele egy tőről sarjadt élet számára virágzott, hanem sokaknak világosodott, mint a tartóra helyezett gyertya.”^[62]

Bernárda nővér 1939-es nyughelye nem bizonyult a végsőnek. Már halálakor azt tervezte a társulat elöljárósága, hogy hamvait a zárdatemplom Szent Antal-oltára alatt helyezik el, de az akkoriban dúló járvány miatt a politikai hatóság még ismételt kérésre sem engedélyezte a belterületen való temetkezést. A kellemetlen meglepetés okozta zavarban történhetett meg, hogy a sírásó a nővérek kalocsai sírkertjében az éppen következő sírhelyen készítette el a sírt. Mivel a kormányzótanács nem tartotta ezt a generális főnöknőhöz méltó nyughelynek, intézkedett egy megfelelőbb helyre temetésről. A fertőzésveszély miatt a hatóság egyévi halasztást rendelt el, így csak 1940 januárjában került napirendre ismét ez a téma.^[63] Viszont ahogy letelt az előírt türelmi idő, hatósági engedéllyel már a halálozási évforduló másnapján, január 23-án áthelyezték a hamvakat a sírkert közepére, így lehetővé vált, hogy idővel egy illő síremlék állításával örökítsék meg a megboldogult Mater Bernárda érdemeit. A sír áthelyezése 1940. január 23-án délelőtt 9 órakor történt, tizenkét nővér – köztük két tanácsosnő és a kalocsai házfőnöknő –, a helyi tiszti főorvos, az intézet háziorvosa, valamint hittanára, továbbá egy rendőrhatósági kiküldött jelenlétében és ellenőrzése mellett. Az eredeti koporsót – amelyet nem nyithattak ki – egy ládaszerű másikba helyezve temették újra a hamvakat, az új sírt a hittanár szentelte be. Az egy évvel korábban elhantolt koporsó rossz állapota lehetőséget adott a nővéreknek a múlandóság fölötti elmélkedésre.^[64]

A társulat elöljárósága eredetileg azt tervezte, hogy már 1940 őszén, ha megszűnt a talaj süllyedése, fel tudja állítani az új síremléket. Erre azonban jóval később került csak sor. A tanácsülés 1943. március 5-én tárgyalta a felállítandó síremlék ügyét. Egy helybeli kőfaragóval folytatott egyeztetés után kiválasztották a megfelelő, 370 cm magasságú kőkeresztet, amelynek a talapzata fölé a következő feliratú márványtáblát kívánták elhelyezni:^[65]

J. M. J.

E sírhant alatt várja boldog feltámadását Isten hű szolgálója,
Tisztelendő Bleilőb Mária Bernárda nővér,
a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek
Szerzetes Társulatának II. Általános Főnöknője.
Született 1857. február 3-án Neumarkban.
Szerzetesi fogadalmat tett 1876-ban.
Meghalt 1939. január 22-én Kalocsán.
„Az Úr erős viadalt adott neki, hogy győzelmes legyen” (Bölcs. 10.)
A világháború, kommunizmus és Trianon válságainak idején
az isteni Gondviselésbe vetett rendíthetetlen bizalommal,
erős kézzel és szerető szívvel kormányozta a Szerzetes Társulatot.
22 év alatt 28 új zárdát alapított Isten nagyobb dicsőségére
és a katolikus magyar leánynevelés javára.
Áldásos kormányzásának az alázatos ima, a lángoló isteni
és felebaráti szeretet voltak győzelmes fegyverei.
Áldott emlékét hálás és imádságos lélekkel őrzik szerzetes nővérei.
Az Úr adja meg neki az Ő békéjét és az örök életet! Amen.

Az iskolanővérek sírkertje Kalocsán

Kalocsai Értéktár

Bleilőb Mária Bernárda nővér növényekkel benőtt síremléke Kalocsán, a nővérek sírkertjében

Kalocsai Értéktár

Bleilőb Mária Bernárda nővér síremléke Kalocsán, a nővérek sírkertjében

Kalocsai Értéktár

Bibliográfia

Levéltári iratok

Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár

HU-KFL-VI.7. Egyéb intézmények. Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek kötetei, 19–20. sz.

Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Vármegyei Levéltára

HU-MNL-BKML-VIII.85. Kalocsai Érseki Polgári Iskolai Tanítónőképző iratai (1877–1929)

HU-MNL-BKML-VIII.86. Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Kalocsai Római Katolikus Tanítónőképzőjének (Érseki Tanítónőképzőjének) iratai (1869–1948)

HU-MNL-BKML-VIII.111. A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Kalocsai Római Katolikus Polgári Leányiskolájának iratai (1861–1948)

HU-MNL-BKML-XII.6. A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetestársulatának iratai (1857–1950)

Szakirodalom

Bangó 2000

Bangó Beáta: A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatának története 1947–97-ig. (Rendtörténet I.) Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata, Bp., 2000.

Értesítő 1869/70–1873/74

A kalocsai érseki nőképezdének értesítője 1869/70–1873/74. Kalocsa, 1874.

Értesítő 1914/15

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetése alatt álló kalocsai érseki r. k. tanítónőképző intézetek, polgári iskola, elemi népiskola és kisdedóvoda értesítője az 1914/15. iskolai évről. Kiadja az igazgatóság. Kalocsa, 1915.

Értesítő 1925/26

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetése alatt álló kalocsai érseki r. k. tanítónőképző intézetek, polgári iskola, elemi népiskola és kisdedóvoda értesítője az 1925/26. iskolai évről. Kiadja az igazgatóság. Kalocsa, 1926.

Értesítő 1934/35

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek vezetése alatt álló kalocsai érseki r. k. tanítónőképző, kisdedóvónőképző intézetek, polgári iskola, elemi népiskola és kisdedóvoda értesítője az intézet fennállásának 75. esztendejéről, az 1934/35. iskolai évről. Kiadja az igazgatóság. Kalocsa, 1935.

Évkönyv Kiskunfélegyháza 1938/39

A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek vezetése alatt álló kiskunfélegyházi r. k. Constantinum polgári leányiskola évkönyve az 1938/39. iskolai évről. Szerk.: Fazekas Mária Blandina. Kiskunfélegyháza, 1939.

Franz 1925

Franz Mária Terézia Tisztelendő Anyának a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek alapítójának és első általános főnök nőjének élete és a szerzetes társulat története 1825–1911. (Írta: két kalocsai iskolanővér.) Árpád Rt. Ny., Kalocsa, 1925.

Gergely 1997

Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945. ELTE Újkori Magyar Történeti Tanszék, Bp., 1997.

Kőfalviné 2000

Kőfalviné Ónodi Márta: A Kalocsai Iskolanővérek kínai missziója 1926–1948. Bács-Kiskun megye múltjából 16. Szerk. Tóth Ágnes. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 2000. 105–133.

Kőfalviné 2022

Kőfalviné Ónodi Márta: A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulata 1860–1946. Általános társulattörténet és a II. világháborús események. Doktori disszertációk a Magyar Nemzeti Levéltárból 3. Bp., 2022.

Lakatos 2007

Lakatos Andor: Gróf Zichy Gyula a kalocsai érseki széken (1923–1942). Emlékkötet Zichy Gyula tiszteletére. (Egyháztörténeti tanulmányok II.) Szerk. Horváth István – Kikindai András. Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Pécsi Püspökség, Budapest–Pécs, 2007.

Sematizmus [1875–1879, 1884–1886]

Schematismus Cleri Archi-Dioecesis Colocensis et Bacsiensis. Kalocsa, 1875., 1876., 1877.; 1878.; 1879.; 1884., 1885., 1886.

Sajtó

Különlenyomat a Kalocsai Néplap 1939. január 28-án megjelent 5. számából

Internetes adatbázis

Kalocsai Értéktár, https://kalocsaiertektar.hu/national_values/157 (Letöltve: 2025. július 17.)

Jegyzetek