FRANZ MÁRIA TERÉZIA,

A KALOCSAI ISKOLANŐVÉREK ELSŐ FŐNÖKNŐJE

A kalocsai iskolanővérek társulata egy magyar alapítású női szerzetes közösség. Az apácák első főnöknője, Franz Mária Terézia több mint fél évszázadig, 1860-tól 1911-ben bekövetkezett halálig vezette a társulatot. A nővér hosszú élete alatt sokat tett a hazai lányoktatás előmozdításáért, az iskolanővérek közösségének fejlesztéséért. Kiemelkedő pályát futott be, saját korában, egy férfiak által uralt, hierarchikus egyházi közegben nőként megtalálta az érvényesülés, a kibontakozás útját. Az általa vezetett társulatnak a nőoktatásban elért eredményei alapján tekinthetjük őt a konzervatív, normakövető emancipáció egyik oszlopos tagjának.

Franz Mária Terézia nővér Coelestina Franz néven született 1825. november 14-én az akkori Szászország fővárosában, Drez­dában. Apja, Friedrich Franz kamarazenész volt a királyi udvarnál, édesanyját Amalia Caroline Böhmenek hívták.

Friedrich Franz, Franz Mária Terézia édesapja

Franz 1925, 6.

Amalia Caroline Böhme, Franz Mária Terézia édesanyja

Franz 1925, 6.

Bár az anya protestáns volt, a házasságkötés előtt adott reverzálisnak köszönhetően a közös gyermekek római katolikus vallásúak lettek. Coelestina elsőszülöttként jött a világra, később négy öccse született. A gyermekek gondos nevelésben részesültek, a család egyetlen leánya ötévesen már folyékonyan olvasott németül, hároméves kora óta pedig francia társalgásra járatták, emellett zongorázni is tanult. Bár protestáns iskolában tanult, mivel ott jobb volt a tanári kar, egy buzgó pap a szülői házban oktatta katolikus hittanra a Franz gyerekeket.^[1] A feljegyzések szerint a „szülők nem mulasztottak el semmit, hogy rendkívüli tehetséggel megáldott leányukat a tudományokban és művészetekben – különösen a nyelvekben és zenében – alaposan kiképezzék. […] A női kézimunkában is nagy ügyességet és finom ízlést tanúsított, alapos és jártas volt annak nemcsak egyszerű, hanem művészi ágaiban is.”^[2]

Coelestina Franz hétévesen

Franz 1925, 10.

Coelestina Franz lelkében már 16 évesen felébredt a vágy az Istennek szentelt, szerzetesi élet iránt, pedig protestáns hazájában erről az életpályáról alig hallhatott valamit. Kérte szüleit, hogy adják be Mariensternbe, a ciszterci apácák nevelőintézetébe. Édesanyja azonban – aki nagyon ragaszkodott gyermekéhez – megsejtette lánya titkolt szándékát és tartott a zárdai tartózkodás következményeitől, ezért tiltakozott az ötlet ellen.^[3] Így Coelestina egy ideig még a szülői háznál maradt. A családot hamarosan súlyos csapások érték. Az édesapa 1846. március 6-án gégesorvadásban hunyt el, majd 1849-ben Coelestina egyik fivére is – igen fiatalon – meghalt. Az ifjú leány „megismerte a világ örömeinek, boldogságának múlandóságát, s erős vágy támadt a lelkében az örökkétartó javak után. Mindjobban és jobban óhajtotta életét egészen Istennek szentelni […].”^[4] Először azonban – próbára téve saját kitartását és képességeit – nevelőnőnek állt. Ezen a pályán addig megszerzett ismereteit is kamatoztathatta, hiszen eddigre – német anyanyelve mellett – tökéletesen beszélt angolul és franciául, ráadásul már a szülői házban elkezdett latinul tanulni. Nevelőnőként dolgozott Koburgban, egy bárói családnál, majd Csehországban egy grófnál, utóbb pedig Koppenhágában, Sternberg bárónál, az ottani orosz nagykövetnél. A világban töltött pár év azonban meggyőzte őt a világi nagyság és dicsőség hiúságáról, és megerősítette elhatározását, hogy – bár társadalmi státusza, műveltsége szép jövővel kecsegtették – lemond a világról, és Istennek szenteli életét. Erős eltökéltségét látva, édesanyja is áldását adta lánya döntésére.^[5] Coelestina választása egy kicsi, alakulófélben lévő zárdára esett, amelyre még Csehországban hívta fel figyelmét gyóntatója. Igaz, amikor a pap a hirschaui kolostorról beszélt, Coelestina az azonos nevű, de Németországban lévő településre gondolt, de útja végül a cseh Hirschauba vezetett.^[6]

Hosszú előkészületek és viszontagságok után 1851-ben nyílt meg egy kis zárda és lányiskola Csehország nyugati részén, a bajor határhoz közel fekvő Hirschauban, a müncheni központú iskolanővérek vezetése alatt. Különböző érdekellentétek miatt azonban a társulat vezetősége visszahívta innen a nővéreket, éppen akkor, mikor Coelestina Franz 1853 tavaszán belépett az itteni zárdába.

Coelestina Franz a cseh társulatba történt belépésekor

Franz 1925, 18.

Jelentkezése idején már zajlottak a hirschaui zárda Münchentől való elválásáról szóló püspöki tárgyalások. A fiatal jelöltnő érkezése szinte a feloszlatástól mentette meg a frissen alakult, de hirtelen elnéptelenedett közösséget. A szegényes és sanyarú zárdai körülmények megijesztették ugyan Coelestinát, de nem szegték kedvét: féléves jelöltnői idejének letelte után, augusztus 15-én felöltötte a szerzetesi ruhát, ekkor kapta szerzetesi nevét, a Teréziát.^[7] A beöltözési szertartáson jelen volt édesanyja is, aki ezen a napon tért át a katolikus hitre.^[8] Terézia újoncnő noviciátusa idején került sor a társulat hirschaui központjának költözésére. Az eredeti, viszonylag kicsi hirschaui intézményt a társulat gyorsan kinőtte, nagyobb épületről kellett gondoskodni. A Hirschautól nem messze fekvő Horazdiowitzban volt egy régi, lakatlan, eladó minorita kolostor,^[9] amelyet a cseh iskolanővérek társulata 1853 őszén megvásárolt, majd megkezdődött az épület felújítása.^[10] Terézia és öt újonctársa már itt, az új zárdában tette le a szerzetesi fogadalmát 1854. október 29-én. Ezen a napon Terézia nővért az az öröm érte, hogy édesanyja is részt vett a szertartáson, aki egyúttal a bérmálás szentségében is részesült.^[11]

Mivel az új fogadalmasokkal a társulatban már elegendő számban voltak a teljes jogú nővérek, lehetővé vált az időközben Münchentől teljesen elszakadt, új társulat szabályszerű megszervezése, amelynek első aktusaként a fogadalomtétel másnapján, tehát 1854. október 30-án, generális főnöknőt választottak. Figyelemre méltó, hogy a társulat tagjai egyhangú döntéssel a fiatal, az akkor még nem egészen 29 éves Franz Mária Teréziát választották főnöknővé. Erényei, okossága és műveltsége miatt társai őt tartották a legméltóbbnak és a legalkalmasabbnak a társulat kormányzásával járó nagy és felelősségteljes munkára. A választásokat felügyelő püspök humorosan megjegyezte: „A generális főnöknőnek csak egy hibája van, az t. i. hogy fiatal, de ezen a hibáján mindennap javítani fog.”^[12]

A Franz Mária Terézia által vezetett társulat igen népszerűnek bizonyult, a nővérek több helyről kaptak házalapítási felkérést. A társulat 1855 és 1860 között tíz helyen telepedett meg, és még további hat másik várossal folytatott tárgyalásokat.^[13] A csehországi házak átvételére több esetben fejedelmi, illetve főúri családok kérték fel a nővéreket.^[14]

Franz Mária Terézia a társulat terjeszkedése során inkább egy óvatos, megfontolt stratégiát szeretett volna követni, mert úgy vélte, hogy az új házak átvételének sikerességét mindenekelőtt a jó vezetők, azaz a megfelelő, a szerzetesi életben jól kiképzett – ugyanakkor a tanításban is tapasztalt és gyakorlott – főnöknők tudják garantálni. A tagok kiképzése, a szerzetesi szellem megszilárdítása viszont hosszú időt vett igénybe. Éppen ezért szemlélte Terézia főnöknő némi aggodalommal a társulat – főleg a nővérek lelki igazgatója és gyóntatója által ösztönzött és sürgetett – gyors terjedését. Ennek ellenére Franz Mária Terézia kedvezően fogadta a társulat magyarországi letelepedésére szóló meghívást, Kunszt József kalocsai érsek^[15] kérésének nem tudott ellenállni.

Kunszt József kalocsai érsek

Iskolanővérek története 1900, 3.

Kunszt érsek már régóta tervezte, hogy a kalocsa-bácsi egyházmegyében az addig elhanyagolt lányoktatást szerzetesnők vezetésére bízza. A magyar főpap 1857-ben, a csehországi Marienbadban töltött nyaralása során találkozott a budweisi püspökkel, akinek egyházmegyéjében, Horazdiowitzban működött az addigra már feltűnően sikeres Miasszonyunkról nevezett Iskolanővérek anyaháza. A cseh püspök közvetítésével Kunszt érsek felvette a kapcsolatot a társulat vezetőjével, Franz Mária Teréziával, akitől azt kérte, hogy a társulat nyisson házat Kalocsán. A főnöknő először meglepődött a felkérésen, de Isten akaratát látta az ötletben, és elfogadta a meghívást. Azt javasolta az érseknek, hogy toborozzon fiatal, a szerzetesnői életre kedvet érző magyar hajadonokat, akiket jelöltnőként küldjön el a cseh zárdába, hogy ott felkészülhessenek későbbi hivatásukra. Kunszt érsek elfogadta ugyan az ötletet, de kevés sikert vár tőle, mert egyházmegyéjében ekkor egyetlen női apácarend sem működött, a szerzetesi élet példa nélküli, ismeretlen fogalom volt a nők előtt. Az érsek felhívására mégis jelentkezett öt lány, közülük négyen Bajáról, egy fő pedig Zomborból származott.^[16] Ők 1858 nyarán megérkeztek Horazdiowitzba, utazási, tanítási és ellátási költségeiket Kunszt érsek fedezte. Az öt magyar jelöltnőt a nővérek bevezették a szerzetesnői életbe, illetve a tanítónői feladatokba. Emellett lehetőségük nyílt elmélyíteni némettudásukat, miközben a magyarországi misszióba kijelölt cseh nővérek – köztük maga a főnöknő, Franz Mária Terézia – elkezdtek magyarul tanulni.^[17] Ez idő alatt Kunszt érsek – a horazdiowitzi anyaház által benyújtott tervek, illetve igények figyelembevételével – elkezdte építtetni a kalocsai zárdaiskolát és templomot. A magyar főpap és a társulat főnöknője 1858 nyarán személyesen is találkozott Marienbadban, majd a következő év őszén Franz Mária Terézia ellátogatott Kalocsára.^[18] Kunszt érsek már ekkor kinyilvánította azt a kívánságát, hogy a zárda 1860-ra tervezett megnyitására „Mária Terézia anya kísérje a nővéreket Kalocsára és ott intézzen el mindent. – Legjobb volna – mondotta –, ha Kalocsára helyezné át állandó székhelyét. A nagy kiterjedésű főegyházmegyében tágas tér nyílnék a működésre. Ezután megjegyezte még: – A Mária Terézia névnek jó hangzása van Magyarországban.”^[19] Ez idő alatt a magyar jelöltnők felkészültek, és méltónak bizonyultak az újoncidő, a noviciátus megkezdésére, így – a szerzetesi szokásokkal ellentétben nem kellett az egy év leteltéig, azaz őszig várniuk – már 1860. május 22-én beöltözhettek.^[20]

A kalocsai zárda 1860-as rajza

Vasárnapi Ujság, 1861. február 17. 8. évf. 7. sz. 77.

Az 1860 nyarára elkészült kalocsai új zárdaépület ünnepélyes átadását Kunszt érsek szeptember elejére tűzte ki. Horazdiowitzból 1860. szeptember 3-án kelt útra tizenkét nővér – köztük maga a főnöknő és az öt magyar újoncnő –, illetve még három jelöltnő, hogy átvegyék első magyarországi iskolájukat.^[21] A nővérek – vasúton, illetve gőzhajón megtett fárasztó utazás után – szeptember 7-én érkeztek meg Kalocsára,^[22] és másnap, Szűz Mária születése ünnepén hallgathattak először misét az érsek által már korábban felszenteltetett zárdatemplomban. A zárda ünnepélyes felszentelésére vasárnap, szep­tember 9-én került sor. A szertartás végén Franz Mária Terézia magyarul köszönte meg az érsek gondoskodását és addigi jótéteményeit. Kifejtette, hogy „Hivatásunknál fogva nincs és nem is lehet buzgóbb törekvésünk […], minthogy Nagyméltóságod atyai várakozásának megfeleljünk s a szülők reményeit megvalósítsuk.”^[23] A feljegyzések szerint a főnöknő magyar szavai nagy tetszést arattak a hallgatóság körében. Kunszt érsek állítólag így fogalmazott: „Jó, hogy a főnökasszony nem mondott többet és nem beszélt hangosabban, mert különben a jelenlevők hangos »Éljen« kiáltásban törtek volna ki.”^[24]

Franz Mária Terézia 1860-ban

Iskolanővérek története 1900, 14.

Kunszt érsek a nővérek számára, a kalocsai zárda örökös ellátása címén, kötvényekben százezer pengő forintos tőkét tett le.^[25] A nővérek október 3-án kezdték meg mind a bentlakó, mind a bejáró növendékek tanítását.^[26] Az internátusban és a ház körüli munkában hamarosan érezhetővé vált a megfelelő munkaerő hiánya. Ezért a főnöknő Csehországból kért segítséget, ahonnan decemberben meg is érkezett egy nővér négy jelöltnő kíséretében, akik részben a tanításban, részben az egyéb teendők elvégzésében segédkeztek.^[27]

Franz Mária Terézia főnöknő szándéka szerint – miután 1860 őszén a Magyarországra diszponált nővéreket Kalocsára kísérte – egy év múlva visszatért volna Csehországba, ám ez végül nem így történt. Franz Mária Terézia ellenezte a társulat túl gyors terjeszkedését, amit a hirschaui plébános, a Miasszonyunkról nevezett Sze­gény Iskola­nővérek társulatának csehországi meghono­sítója viszont igencsak szorgalmazott. Mivel ekkor indult a német anyanyelvűek elleni cseh mozgalom, így Franz Mária Terézia visszatérése Csehor­szágba nem volt kívánatos. Mindezek következtében megkezdőd­tek a végleges szétváláshoz szükséges intézkedések. A Kunszt érsek és a budweisi püspök között folyó tárgyalások eredményeként Kalocsa önálló, független anyaháza lett a Miasszo­nyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetes Társulatának.^[28] A Csehországból hozott szabályokat Franz Mária Terézia általános főnöknő Kalocsán újra átdolgozta, 1865. január 15-én pedig Kunszt József érsek a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővé­rek kalocsai anyaháza számára jóváhagyta azokat, ezzel egyszerű fogadalmas szerzetes társulatként megerősí­tette az intézményt.^[29] Franz Mária Terézia azonban a társulatnak szilárdabb alapot, állandó fennmaradást akart biztosítani, ezt pedig csak a szabályok pápai jóváhagyásával érhette el. A szentszéki jóváhagyás érdekében már 1865-ben történtek lépések, de az ügy Haynald Lajos érseksége alatt elakadt.^[30] Utóda, Császka György^[31] érseksége idején azonban XIII. Leó pápa 1903. január 12-én három évre megerősítette a szabályokat, az intézményt pedig, mint egyszerű fogadalmas társulatot, jóváhagyta. A szabályok végleges megerősítésére 1907. február 25-én került sor.^[32]

Haynald Lajos kalocsai érsek

Kalocsai Értesítő 1934/35, 6.

Császka György kalocsai érsek

Iskolanővérek története 1900, 60.

Bár Franz Mária Terézia nővér nem tervezte a két társulat – a csehországi és a magyarországi – szétválását, de erős szívvel tudomásul vette a megváltozott körülmények okozta új helyzetet. Azt, hogy Csehországban személye mennyire népszerűnek számított, két tény is igazolja. Az egyik, hogy a csehországi társulat ideiglenes vezetésével 1860-ban megbízott helynöknő, Toedven Mária Vincencia 1861 végén követte Franz Mária Teréziát Magyarországra, sőt több csehországi nővér is át akart lépni a kalocsai társulatba, de egyházi elöljárójuk ezt nem engedte meg számukra.^[33] A másik, hogy a magyar társulat kötelékébe 1903-ig belépő nővérek – beleszámítva az 1860-ban Kalocsára érkezett alapító nővéreket is – születési helyét megvizsgálva 84 olyan tagot számolhatunk össze, akik Csehország valamelyik településén születtek. Tehát jóval azután, hogy Franz Mária Terézia és maroknyi nővértársa elhagyta Csehországot, onnan továbbra is érkeztek aspiránsok a magyar társulatba, akik jövőjüket inkább a Franz Mária Terézia által vezetett, számukra idegen földön működő szerzetesközösségben tudták elképzelni, mint a szülőföldjükön, Csehországban tevékenykedő, a magyar társulatot kibocsátó „anyaszervezetben”.^[34] Előfordult, hogy a szerzetesi életre hivatást érző csehországi lányokat valaki konkrétan Kalocsára irányította. A hirschaui plébános éveken keresztül küldött Kalocsára, Franz Mária Terézia főnöknősége alá „hivatásos fiatal leányokat, akikből kiváló szerzetesnők s magyar érzelmű nevelők és tanítónők váltak.”^[35] Más esetben egy apa, aki 1853-ban, Franz Mária Terézia nővér csehországi beöltözési szertartása alatt tanítóként orgonált, az esemény hatására megfogadta, hogy lányait apácának adja. Később beváltotta ígéretét, és két lánya kalocsai iskolanővérként teljesített szolgálatot.^[36]

Szükség is volt a nővérek utánpótlására. Az alapítók arra számítottak ugyanis, hogy a Kunszt érsek felhívására jelentkezett öt magyar lány, akik 1858-ban Csehországba mentek szerzetesi képzésre, a Magyarországra átültetett társulat erős támaszát fogják jelenteni. Viszont nem minden alakult a tervek szerint: az öt magyar nővér közül hárman már a társulat megtelepedésének 8. évfordulóját sem élték meg, negyedik társukat pedig elbocsátották a közösségből.^[37] A társulat szerencséjére azonban folyamatosan érkeztek Magyarországról is az új belépők, így a nővérek létszáma folyamatosan emelkedett.^[38]

A nővérek és az újoncnők létszáma a kalocsai iskolanővérek társulatában 1860 és 1909 között

Készítette: a szerző

A nővérek kezdeti 12 fős létszáma 1870-re megháromszorozódott, 1884-re elérte a 100, tíz év múlva pedig meghaladta a 150 főt. A századfordulón a létszám stabilan 200 fő fölött mozgott, 1907-re pedig elérte a 300 főt is. Ezek az adatok mindenképpen a társulat népszerűségét, közkedveltségét mutatják. A generális főnöknő 1911-ben bekövetkezett haláláig 534 nővér vette fel a szerzetesi ruhát, közülük 71 tagot elbocsátottak, még többen elhunytak, Franz Mária Terézia volt a közösség 128. halottja.^[39]

A társulat növekedését nemcsak a tagok létszámán lehet lemérni, hanem a fiókházak számának emelkedésén is. Kunszt József érsek már kezdettől, a társulat letelepítése óta azt tervezte, hogy a nővérek ne csak Kalocsán vezessenek iskolákat, hanem az egyházmegye más településein is. A nővérek teljesítették is alapítójuk ez irányú kívánságát, néhány évvel Magyarországra való megérkezésük után anyaházukon kívül sorra nyitották meg intézményeiket a kalocsai egyházmegyében, majd – miután a társulat pápai jogúvá vált – annak határain túl is. A földrajzi terjeszkedés előfeltétele – azaz az iskolanővérek társulatának megerősödése, a nővérek létszámának fokozatos emelkedése – a kalocsai megtelepedés után nyolc évvel már adott volt.

A társulat fiókház-alapítási gyakorlata általában azonos sémát követett: egy-egy település, egyházközösség vagy egyházi főhatóság meghívta a nővéreket egy-egy adott intézményének – iskolának, óvodának, árvaháznak – szakszerű működtetésére. Miután a nővérek elöljárósága megvizsgálta a feltételeket: a felajánlott munkakört, illetve az ezzel járó javadalmazást, az ingatlanokat és ingóságokat – zárdaépület, kápolna, konyhakert, esetlegesen használatra átadott földbirtok, természetbeni juttatások, bútorok és berendezések –, döntött, hogy a társulat elfogadja-e az új felkérést vagy sem. A nővérek az iskolaépületeket általában készen vették át, a zárdaépület kialakítása viszont többször okozott nehézséget. Ha nem állt rendelkezésre kész ingatlan, akkor egy-egy fiókház létrejötte akár több évbe is telhetett. A meghívó közösség vagy hatóság az épület tervezésénél, illetve esetleges átépítésénél legtöbbször figyelembe vette a nővérek speciális igényeit, például a zárda kápolnájának elhelyezésére vagy a klauzúra cellarendszerű kialakítására vonatkozóan. A zárdaépület általában a nővérek vezetésére bízott iskolaépület mellett, azzal egybeépítve – akár annak emeleti részén kialakítva –, vagy annak közvetlen közelében helyezkedett el. A társulat Haynald Lajos érseksége idején kezdett fiókházakat alapítani, a kalocsai zárda után a második házat 1868-ban Óbecsén nyitották meg. Az 1868 és 1891 közötti időszakban 14 fiókház létesült az egyházmegyében. A megtelepedés különböző „forgatókönyvek” alapján zajlott, az azonban szinte minden esetben közös pontnak számított, hogy a zárdaalapítás ötlete „alulról jövő kezdeményezésként” a helyi plébánostól indult ki. Általában az ő javaslatára és buzdítására vállalta az egyes településeken a politikai és a hitközösség a zárdaiskola építésének, fönntartásának, valamint a tanítónők ellátásának terheit.^[40] Az érsek – látva a kedvező hozzáállást – a legtöbb esetben jelentős összeggel támogatta a fiókház-alapításokat. Segítője, a tanfelügyelő, valamint a helybeli plébános, illetve a káplán anyagi lehetőségeik függvényében szintén sokszor adakoztak erre a célra. Más esetben egy-egy főúri család saját költségén emelt épületet a nővérek számára. Előfordult, hogy egy jótékonykodó társadalmi egyesület – a város hozzájárulásának és érdeklődésének teljes hiányában – egyedül vállalkozott fiókház létesítésére.^[41] Bácsban, a kalocsai érsekség címerében szereplő ősi városban, Haynald érsek saját költségén építtetett zárdaiskolát, majd árvaházat.^[42] A társulat elsősorban a zárdák belső berendezésének beszerzéséből, finanszírozásából vette ki a részét.

Császka György érsek, elődjéhez hasonlóan szintén nagylelkűen támogatta a társulat további elterjedését, folytatta a Haynald által megkezdett építkezéseket; fejlesztette, bővítette a már meglévő zárdaiskolákat. Ezekben az években is a korábbiakkal megegyező támogatási és finanszírozási keretek közt zajlottak a fiókház-alapítások: például Futakon a Chotek grófi család emelt iskolát, Hódságon, Adán és Szentfülöpön az érsek és a községek közösen osztoztak a költségeken.^[43] 1908-ban Martonoson a hitközség építtetett zárdát.^[44]

A társulat házai 1910-ben

Készítette: a szerző

Az talán nem kíván különösebb indoklást, hogy egy-egy település, illetve közösség miért érezte szükségét annak, hogy gondoskodjon a lányok oktatásáról, neveléséről. A 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben ez az általánosan és széles körben megfogalmazódó igény már egyáltalán nem számított különlegesnek. A katolikus családanyák és az egyházi elöljárók természetesen nem lehettek közömbösek a vallási szellemiségű oktatással szemben. Arra a kérdésre, hogy miért éppen apácák által vezetett iskolákkal akarták ezt az addigi nevelésbeli hiányosságot pótolni, a nővérek maguk a következő választ adták: „Mert bizonyos, hogy ezek [a nővérek] a legolcsóbb tanerők és a legmegbízhatóbb gyermeknevelők. Az önmegtagadó életnek silány emberi igényekre szorítkozó egyszerűsége, az Isten dicsőségére irányzott élettörekvésnek világi szórakozásokra nem ügyelő kizárólagossága, a mindenkor egyöntetű s vállvetett munkásságnak vallási kegyszerek[től] s derült kedvtől ápolt kitartása olyan előnyeik, a melyekben vetélytársra nem akadhatnak.”^[45]

A társulat fejlődése és terjeszkedése a kezdeti, „inkubációs” szakaszban lassúnak és óvatosnak tűnik. Az első fiókház létesítésére 1868-ban Óbecsén került sor, majd a nővérek általában kétévente nyitottak egy-egy új házat. A tizediket 1881-ben alapították, a fiókházak száma a századfordulóra érte el a húszat. Előfordult olyan év, mikor egyszerre több fiókházat is alapítottak.^[46] A társulat a kiskunfélegyházi zárdaiskola 1908-as alapításáig csak a kalocsai egyházmegye területén rendelkezett fiókházzal, igaz, ott addigra már 26 külön intézményük működött. Bár a társulat korábban is kapott felkérést más egyházmegyéből, de ezt azzal az indokkal utasították el, hogy először a kalocsai egyházmegyében szeretnének minden iskolaalapítási igényt kielégíteni. Az 1900-as évek első évtizedére azonban a társulat már az egyházmegye minden jelentősebb településén, népesebb városában rendelkezett fiókházzal. Nagyobb, több intézménytípust is magában foglaló fiókház kialakítására tehát csak más egyházmegye területén nyílt lehetőség.^[47]

A kalocsai iskolanővérek fiókházainak száma egyházmegyénként 1860 és 1911 között

Készítette: a szerző

A nővérek intézményei iránti kereslet, illetve jelentős társadalmi elfogadottságuk nyilvánult meg abban, hogy a kalocsai egyházmegye egymáshoz viszonylag közel fekvő helyiségeiben is sorra tudták megnyitni házaikat. A szomszédos településeken bizonyára gyorsan híre ment a nővérekkel kapcsolatos kedvező tapasztalatoknak. A lakosság számára a szakképzett, elhivatott iskolanővérek a minőségi oktatás garanciáját jelentették. A társulat iránti társadalmi igényt fokozhatta az a tény is, hogy a kalocsai egyházmegyében alig működött másik női szerzetesrend,^[48] tanítással pedig egészen a korszak végéig csak a kalocsai iskolanővérek foglalkoztak.

Az első ötven évben tapasztalható viszonylag lassabb terjeszkedés nem volt független a társulat vezetésének – konkrétan Franz Mária Terézia főnöknőnek – óvatos, megfontolt, a fentiekben már vázolt attitűdjétől. A higgadt, körültekintő földrajzi terjeszkedés mellett azonban az intézménytípusok sokszínűsége is hozzájárult a társulat virulens növekedéséhez. A társulat életrevalóságát és alkalmazkodóképességét mutatja ugyanis, hogy a nővérek hányféle intézménytípust működtettek. Kalocsán először főelemi tanodájuk volt, majd az 1868-as népoktatási reform után ez folyamatosan átalakult elemi és polgári iskolává. Szintén ebben az évben nyílt meg az érseki székhelyen a nővérek első óvodája. A társulat – elsősorban saját tagjainak képzése és a saját iskolái tanítónői utánpótlásának érdekében – bekapcsolódott a pedagógusképzésbe is. Ennek szellemében 1869-ben Kalocsán megnyílt az elemi iskolai, 1875-ben pedig a polgári iskolai tanítónőképző-intézet. Hosszú ideig ez utóbbi intézet képviselte nemcsak a kalocsai anyaház, hanem az egész katolikus magyar nőnevelés legmagasabb fokú oktatási szintjét, hiszen az egyetemen való továbbtanulás lehetősége még 1895-ben is csak kivételes esetekben nyílt meg a nők előtt. A nővérek kalocsai intézményrendszere a működését 1877-ben megkezdő óvónőképzővel vált teljessé. A 19. század utolsó harmadában tehát Kalocsa – hála Franz Terézia főnöknő agilis tevékenységének, továbbá Haynald érsek és más egyházi férfiak támogatásának – a magyar női pedagógusképzés egyik vidéki központjává vált.

A szerzetes közösség szabályai értelmében a kalocsai nővérek működésük elsődleges céljának a népnevelést és a népiskolák ellátását – tehát az alsóbb fokú iskolák vezetését – tekintették. Intézményeik többségében elemi iskolát, illetve óvodát tartottak fenn, de több településen nyitottak polgári lányiskolát is. A társulat tagjai az oktatáson kívül a szociális szférában is tevékenykedtek, hiszen több árvaházat, internátust, kollégiumot tartottak fenn. A társulat népszerűségéről, közkedveltségéről alkothatunk fogalmat, ha megvizsgáljuk, hogy iskoláiban hány diák tanult. Az 1860-as évek elején még csak százas nagyságrendű tanulói létszám az 1880-as évekre elérte az 5000, 1900-ra pedig a 10 000 főt. Újabb tíz év elteltével a növendékek létszáma már meghaladta a 15 000 főt.^[49]

A kalocsai iskolanővérek összes házában oktatást nyert tanítványok létszáma 1860 és 1910 között

Készítette: a szerző

Az iskolanővérek gondot fordítottak a növendékek önképzésére és valláserkölcsi nevelésére is. Az 1887-ben Kalocsán megalapított Leányifjúsági Mária Kongregáció a maga nemében országosan is az egyik első ilyen közösségnek számított.^[50]

Az iskolatípusok sokfélesége és a növekvő nővér-, illetve növendéklétszám miatt a kalocsai anyaház épületegyüttesét többször bővítették már az első főnöknő életében is. Egy új szárny építése már 1870-ben megkezdődött, ebben kapott helyet a tanítónőképző és annak internátusa.^[51] Az óvónőképző és a polgári iskolai tanítónőképző fejlődésével azonban ismét szükségessé vált az építkezés, erre 1890–1891-ben került sor.^[52] 1907-ben újabb épületrészekkel gazdagodott a komplexum.^[53]

A kalocsai anyaház homlokzata 1900-ban

Iskolanővérek története 1900, 1.

A kalocsai anyaház látképe északnyugatról 1900-ban

Iskolanővérek története 1900, 50.

A főnöknő saját anyagi forrásait is felhasználta a kalocsai anyaház bővítésére. 1888-ban például kerti kápolnát emeltetett, 1900-ban pedig – az intézet fennállásának 40. évfordulója alkalmából – Franz Mária Terézia „saját hozományából és a társulat megtakarított filléreiből a zárdatemplomot stílszerűen renováltatta.”^[54]

Kalocsai kerti kápolna

Iskolanővérek története 1900, 6.

A kalocsai zárdatemplom belsőjének régi változata

Iskolanővérek története 1900, 10.

A kalocsai zárdatemplom belsőjének új változata

Iskolanővérek története 1900, 10.

A következő kép a kalocsai anyaház 1934-es alaprajzát mutatja, de az egyes épületrészek keletkezésének dátumából látszik, hogy a legnagyobb munkák az első főnöknő idején zajlottak.

A kalocsai épületkomplexum alaprajza 1934-ben

Kalocsai Értesítő 1934/35., 12.

Ahogy a fentiekből is kiderült, Franz Mária Terézia a kalocsai iskolanővérek főnöknőjeként jelentős érdemeket szerzett a magyar leányoktatás és tanítónőképzés fejlesztése, felvirágoztatása terén. Személyisége, tulajdonságai és műveltsége arra predesztinálták, hogy sikeres közösséget kovácsoljon, életével példát mutasson az őt a szerzetesi életformában követni szándékozók számára. Türelmes, megfontolt terjeszkedési stratégiájával a társulat fiókházat alapított a kalocsa-bácsi főegyházmegye csaknem valamennyi jelentős településén, illetve a társulat 1908-től már másik egyházmegyében is működött. Franz Mária Terézia nem félt elfogadni az érsekek, illetve más egyháziak támogatását, de ragaszkodott a társulat függetlenségéhez, amelyet a szerzetes közösség pápai elismertetésével próbált megszilárdítani. A több száz fős társulat gazdasági, szakmai és lelki irányítását és vezetését – ráadásul nőként, egy férfiak uralta egyházi hierarchiában – tiszteletre méltó módon, maximális odaadással és hozzáértéssel intézte. Jó érzékkel választotta meg segítőit, támaszkodott azon rendtársaira, akik a kezdetektől végigkísérték pályafutását, de lehetőséget adott a fiatalabb, arra érdemes tagoknak is, hogy kipróbálják magukat, és részt vegyenek a társulat vezetőtestületében.

Franz Mária Terézia munkásságát még életében elismerték. Szerzetesi pályafutásának 25. évfordulóján, 1879-ben a király arany érdemkereszttel tüntette ki. A rendjelet az átadási ceremónián jelen lévő édesanyja tűzte fel főnöknő leánya ruhájára.^[55]

Franz Mária Terézia édesanyja 1879-ben

Franz 1925, 198.

Kimagasló erényei, illetve a leányifjúság vallásos nevelése és oktatása terén szerzett érdemei elismeréséül XIII. Leó pápa 1889-ben a „Pro Ecclesia et Pontifice” érdemkeresztet adományozta neki. A kalocsai anyaház fennállásának 40. évfordulója alkalmából, 1900-ban I. Ferenc József király koronás arany érdemkereszttel ruházta fel. Tíz évvel később, a kalocsai társulat alapításának 50. évfordulóján az általános főnöknő az Erzsébet-rend második fokozatát kapta az uralkodótól.^[56] A társulat fél évszázados működésének ünnepét az 1860-ban Kalocsára érkezett nővérek közül öten érték meg, akik 1910-ben szintén királyi elismerésben részesültek.^[57]

Franz Mária Terézia 1900-ban

Iskolanővérek története 1900, 66.

Az 1900-ban még életben lévő alapító nővérek

Iskolanővérek története 1900, 16.

Franz Mária utolsó képe 1911-ből

Franz 1925, 202.

Franz Mária Terézia életének 86. esztendejében, 1911. június 24-én hunyt el Kalocsán, tüdőszélhűdésben. A szerzetestársulat alapítójaként abban a kiváltságban részesült, hogy a kalocsai zárdatemplomban temették el. Halála idején a kalocsai iskolanővérek társulata már 30 rendházzal rendelkezett, amelyekben több mint 300 nővér foglalkozott a mintegy 15 000 főnyi növendéksereggel.

Franz Mária Terézia halálának bejegyzése a kalocsai egyházi anyakönyvben

HU-KFL-I-1-d Kalocsa, Meghaltak anyakönyve 1911. június 24. 144. bejegyzés (M 1911_0020 jpg)

Franz Mária Terézia gyászjelentése 1911-ből

Országos Széchényi Könyvtár, Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Gyászjelentések.

Az iskolanővérek 1925-ben, születésének 100. évfordulóján állítottak emléket Franz Mária Terézia általános főnöknő munkásságának. Ebben az évben jelent meg a két kalocsai iskolanővér tollából származó, korabeli leveleket és visszaemlékezéseket felhasználó, az első generális főnöknő életét és a társulat működését 1911-ig bemutató könyv.^[58]

A Franz Mária Terézia életéről szóló mű címlapja

Franz 1925, címlap

Franz Mária Terézia halála után a társulat különböző intézményeiben iskolai értesítőkben megjelentetett nekrológokban méltatták az elhunyt általános főnöknő érdemeit. Ezek a megemlékezések megmutatják, hogy milyen kép élt a nővérekben elöljárójukról.

„Nagy veszteség a társulatnak, mert az elhunyt általános főnöknő nagy lélek, Isten különös kegyeltje és választottja volt, kit a Gondviselés azzal bízott meg, hogy a Miasszonyunkról nevezett Iskolanénék társulatát a kalocsai főegyházmegye területén megalapítsa, szervezze és kormányozza. Ezért ruházta föl őt a természet és kegyelem ritka adományaival, melyekkel ő hűségesen közreműködött. Megvolt benne a kormányzáshoz, mások vezetéséhez szükséges okosság, bölcsesség, erély, mérséklet, higgadtság, s ezenfelül jóságos anyai szív. Értelme, belátása, éles ítélete, tudása messze túlszárnyalta azt a fokot, mellyel a művelt nő rendesen bír. Egy félszázadon keresztül állt az intézet élén, mint vezető, bölcs kormányzó és szerető anya. […] Elköltözött a jó tisztelendő Anya, hogy kipihenje az Isten szolgálatában töltött hosszú, munkás életének fáradalmait és elvegye isteni Jegyesétől az örök élet koronáját. […] nevéhez egyházmegyénk, a kalocsai egyházmegye vallásos nevelésügyének számos üdvös ténye és intézménye fűződik. […] Több mint félszázadon át szervező lelke, bölcs kormányzója, szerető anyja volt ő a társulatnak, és szerzetes testvéreinek kisded csapatjából jól rendezett, hatalmas sereget fejlesztett […]. A gondjaira bízott intézetet és a vezetése alatt álló szegény Iskolanénék társulatát országos hírűvé tette, amit fényesen bizonyít, hogy a hazában tanítással foglalkozó legtöbb női szerzetesrend és társulat tagjai több mint két évtized óta itt nyerik a magasabb nőnevelésre és tanításra képesítésüket. Mennyi munkát, fáradságot, áldozatot igényelt a harminc zárda alapítása és kormányzása! De neki kedves volt a munka és fáradság Istenért. Eleven hitéből merítette a munkakedvet, a bátorságot, a megtörhetetlen lelki erőt és a bizalmat a nehézségek és megpróbáltatások közepette.”^[59]

„Ami szépet és jót emberről el lehet mondani, az az ő kiváló egyéniségében összpontosult. […] Erényessége, bölcsessége, tudása és általános műveltsége méltóvá tették őt magas állásának kifogástalan betöltésére. Ritka igazságossága, finom, méltóságos megjelenése imponált mindenkinek. […] És ez a tekintélyt parancsoló úrnő, kire bárók, grófok, püspökök, bíboros érsekek tisztelettel néztek, tudott alázatos, szerény apáca is lenni. »Hitből élni!« Ez volt elve. Erre buzdította az iskolanénéket is. […] A növendékek úgy néztek reá, mint valami túlvilági, felsőbb lényre. Szívén hordta az ifjúság valláserkölcsös nevelését. Nem sajnált semmi áldozatot a társulat tanerőinek alapos és sokoldalú kiképzése érdekében. Az alapos, mély tudást becsülte. Értéktelen volt előtte a fölületes, hiányos ismeretszerzés. Megkívánta, hogy a nővérek a legutolsó falusi iskolában is az értelem fejlesztésére törekedjenek; kerüljék a szajkó módra való magoltatást. Ezt elítélte és irtotta. Csodálatra méltóan tudta egyeztetni a legjóságosabb szeretetet a jó kormányzáshoz szükséges okos szigorral. Férfias eréllyel torolta meg a kihágásokat, különösen azokat, melyek az intézeti jó szellemmel ellenkeztek. Szigorú volt, de szeretett. Ezt érezték is az intézet növendékei: nem is tudták őt feledni. Magas személye iránt az intézetből való távozásuk után is tisztelő szeretettel és szűnni nem akaró ragaszkodással viseltettek. Az evangéliumi erős asszonyon mégis győzött a halál, de csak a testén. Erényes szép lelke fölszállt isteni jegyeséhez. Bizton reméljük, hogy már a mennyben élvezi fáradhatatlan tevékenységének, korszakot alkotó nagy munkájának méltó jutalmát s az Úr zsámolyánál kér sok áldást a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék társulatára.”^[60]