Múltbanéző 1. (9)

SZERZETESI ÉLET A ZÁRDÁN KÍVÜL

A kiskunfélegyházi iskolanővérek beszámolói 1945/46-ból

Kiskunfélegyházán 1908-tól 1948-ig a Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetes Társulata által fenntartott Constantinum római katolikus Leánynevelő-intézetben magas színvonalú, átfogó képzést nyújtó lányoktatás folyt. Az 1940-es évek elején a kb. 1000 tanulóra és 300 bentlakó növendékre berendezett intézetben több mint 60 szerzetesnővér dolgozott. A második világháború eseményei nem kerülték el Félegyházát sem, 1944-ben a város összes középiskoláját (állami tanítóképző, fiúgimnázium, polgári fiúiskola) hadi célokra foglalták le, s ezen iskolák tanulói is - váltakozó tanítási renddel - a Constantinumban kaptak elhelyezést, ám a hadműveletek következtében október 6-án itt is kénytelenek voltak beszüntetni a tanítást. Ekkor a Constantinumot magyar és német katonai alakulatok foglalták le, majd orosz hadikórház, később fogolyelosztó-tábor lett.

Az iskolanővérek egy része elmenekült, ki külföldre, ki a családjához, ki a társulat másik településeken lévő fiókházaiba. Akik Félegyházán maradtak - a zárdaépület lefoglalása miatt - kénytelenek voltak szétszóródva, két-háromfős kis közösségekben magánházaknál, illetve egyéb szállásadóknál meghúzódni. A nővérek kezelésében maradhatott a korábban a mezőgazdasági leány-középiskola gyakorlati oktatását szolgáló ún. „Családi Ház”, amely a Constantinum épületével szemben helyezkedett el és egy polgári család lakását mintázta mind belső, mind pedig külső berendezkedésével. Ez az épület lett a Félegyházán maradt nővérek központja, innen intézték a folyamatban lévő ügyeket, minden nővér itt étkezett, itt főztek számukra, néhányan közülük itt is aludtak. A nővérek egy részét a verbiták[1] helyi missziós házában helyezték el, többeket ismerős családok fogadtak be.

Az iskolanővérek 1945. január 9-én kezdték meg újra a tanítást, saját épület híján (hiszen a Constantinum még mindig az orosz katonák kezén volt) a helybeli iparos- és kereskedőtanonc iskolában és nagyobb magánházaknál.

1945 nyarán Fazekas Mária Blandina igazgatónő Budapesten egészen Vorosilov marsallig, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökéig is elment, nála kérvényezte személyesen az iskolaépület visszaadását, hogy ott újra megkezdődhessen a tanítás. Ígéretet kapott, hogy rendezik a helyzetet, de - ahogy az a későbbiekből kitűnik - fáradozása sajnos nem hozta meg a kívánt eredményt. A Constantinum épületét 1946 nyaráig orosz katonai célokra használták.

Az alábbiakban a Félegyházán zárda és iskola nélkül maradt, ott mégis tanítani és boldogulni próbáló nővérek 1945 ősze és 1946 tél vége között kelt leveleikből idézünk. A közölt levélrészletek több szempontból is jelentősek. Egyrészt jellemzően ábrázolják a város megpróbáltatásait a második világháborút követően, (ez azért is érdekes, mert magánközleményként ezek a levelek őszintébbek, nyíltabbak, mint a hivatalos beszámolók, mint más, korabeli levéltári források), másrészt az iskolanővérek társulatának történetéhez is hasznos adalékokat nyújthatnak. A leveleket a nővérek Kalocsára küldték, vagy a társulat általános főnöknőjéhez (Vojnich Mária Aquinához), vagy az ő helynöknőjéhez (Faddy Mária Augusztina tanácsosnőhöz, aki egyébként a félegyházi házfőnöknő, Faddy Mária Tiburcia testvére volt). A levelek többségének szerzője vagy Fazekas Mária Blandina, a Constantinumban működő négyféle iskola (elemi, polgári, tanítónőképző, mezőgazdasági középiskola) igazgatónője, vagy pedig Faddy Mária Tiburcia, a kiskunfélegyházi fiókház belső életéért felelős házfőnöknője.

Minden általunk felhasznált levél lelőhelye a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára XII. 6. A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetes Társulatának iratai 1859-1950 fond, azon belül is a „Kiskunfélegyházi zárda iratai” sorozat, ezért erre a lábjegyzetekben külön nem hivatkozunk. Az idézetek nem betűhívek, az esetlegesen előforduló helyesírási, illetve gépelési hibákat korrigáltuk.

A Constantinum épületéről, az orosz katonák pusztításáról

1945 szeptemberének közepén felcsillant a remény, hogy talán visszakaphatják a nővérek az épületet.

„Ebben a pillanatban még nem biztos ugyan, de úgy látszik, mégis csak visszakapjuk az intézetünket.”[2] „Öröm! Szedik a drótsövényt, amivel a Constantinum be volt kerítve. Pár napon belül mienk lesz a mi kedves otthonunk és iskolánk.”[3]

Az öröm azonban korai volt. Ahogy a korabeli levelekből kitűnik: „Az épületből már régen ki kellett volna menni az oroszoknak. Szept. 8-ról kelt egy hivatalos átirat a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, amely az intézetet átadja rendeltetésének. Ennek ellenére a ruszkik még mindig benn vannak. Most az ablakfélfákat szedik le és az ablaküvegeket árusítják.”[4] „Hétfőn [szeptember] 17-én mégiscsak beengedték a nővéreket takarítani a zárdába. Szülők, gyerekek, polgári fiúiskola az egész tanári karával meszelt súrolt két napig. Kb. készen volt minden, akkor 19-én szerdán őr akadályozta meg a bejutást. [...] Elvileg miénk ugyan az intézet, de a tény mégis az, hogy nem mehetünk be.”[5] „Azt hittem, amit az oroszok marsallja ígér, azon változtatni nem lehet. A Constantinumot valóban megkaptuk, de visszavették azon ürügy alatt, hogy Vorosilovtól nincs írás. Az intézetünk kitakarítva vár bennünket.”[6] „[...] szépen kitisztogattuk, kimeszeltük, öröm volt bemenni, s aztán kíméletlenül kikergettek, illetve bezárták előttünk a kaput s odaállították a fegyveres őrt. - Nem lehet ezeknek egy szavát se hinni.”[7]

A reményeikben csalódott nővéreknek az ősz többi hónapja sem hozott megoldást. Októberben és novemberben így írtak:

„A Constantinum még üres. Nem mehettünk be. Várják oda télre az oroszokat. Állítólag választani kellett a hatóságnak a Constantinum átadása vagy a város 1/4 részének kiürítése között. Az előbbit választotta, mert a családokat nem tudta volna hol elhelyezni. Így csak az orosz katonatisztek kerülnek házakhoz, a közkatonák a Constantinumba mennek.”[8]

„Az átvonuló ruszki katonákat a Constantinumban helyezik el, s minden új csapat pusztít valamit az intézetben. Szemünk láttára verik be az ablakokat, s nincs, aki megakadályozhatná. Fájó szívvel nézzük a rombolást.”[9] ”Állandó az oroszok vonulása. Jelenleg 4 ezret várnak ide a városba, ott fognak telelni. A Constantinumba nem mehetünk be, azt is lefoglalják és sok magánházat. A nemzetközi útvonal közepén vagyunk, mind erre megy keresztül.”[10] „Sajnos az átvonuló ruszki csapatok zónájába esünk. Így a háborút még most is nagyon érezzük. Az épületünkben átvonuló orosz csapatok vannak. Egyetlen bútordarab sincs már benne. Mindent elvittek, eladogattak vagy feltüzeltek. [...] A kályhákat mind elvitték, most a kazánokra kerül a sor. Ezt a lassú haldoklást nézni nagyon fájdalmas. [...] Három írást is kaptunk már a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, amely felmentette az intézetünket. És mint írja, katonai célra tovább igénybe nem veszik. Azonban még nem adták [át] az intézetet, sőt állandóan benn vannak az oroszok. Azt állítja az itteni városparancsnok, hogy ők nem kaptak ilyen írást és a mi írásunkon nincsen orosz pecsét. Ezért nem adják át az intézetet. [...] Jelenleg nagy ruszki beszállásolások vannak. 4000 ruszkit akarnak télire betelepíteni a városba. Most járnak a szálláscsinálók házról-házra. A polgármesterrel beszéltem. Szegény egészen el van keseredve. Töméntelenül sok élelmiszert kell összeszedni és biztosítani számukra. Akinek két tehene van, abból egyet elvesznek. A disznóval éppen így csinálnak. Krumplit, kenyérnek valót rekvirálnak. - A ruszkik naponként levetkőztetnek valakit a városban esténként. Kabátját, felsőruháját elveszik. Kinn a tanyán garázdálkodnak.”[11]

A tél még csak növelte a megpróbáltatásokat.

„Félegyházán most nagyon sok a ruszki. Antónia[12] rajza a valóságot mutatja.”[13]

Moullion Mária Antónia nővér rajza 1945 telén. „Sok az orosz katona Félegyházán” (Moullion Mária Antónia és Gracza Mária Lucencia nővérek levele 1945 decemberéből)

„Félegyházán jelenleg 20.000 orosz van már több mint egy hónapja. Annyi, mint Félegyháza város belterületén lakók száma. El lehet gondolni, hogy amerre az ember szeme ellát, mindenütt csak oroszokat lehet látni. A magánházak vagy teljesen ki vannak ürítve, vagy pedig a ház lakói egy szobában laknak az oroszokkal. Egyes magánházakban pl. a Jenovay-féle házban [...] szegény Jenovayné 100 orosszal lakik együtt. Hogy mit jelent a város közélelmezése szempontjából a még egyszer annyira dagadt létszám, azonfelül a közbiztonság, [...] ezt már nem is lehet leírni. - A városban kidobolták, hogy 4 óra után nőkért és 6 órán túl a férfiakért nem vállalnak felelősséget az utcán. [...] Most újabban az egész városban párnákat, dunnákat, székeket, virágokat és futballfelszerelést rekvirálnak. - Kocsiszámra hozzák az állatokat (birkákat stb.) az élelmezésükre. [...] Nálunk gépesített osztag van. Tömérdek tank, ágyú, légelhárító. Itt állomásoznak a piactéren, egyes magánházak udvarain 5-10-15 is van belőle. A családi házunk mellett abban az alacsony fehér házban, ahol a jelöltnők laktak, lőszerraktár van.”[14]

„Persze épületünk még most sincs. [...] Jelenleg 30.000 orosz van Félegyházán. Nincs középület, amit le ne foglaltak volna. Pl. a járásbíróság épületét is teljes egészében. A telekkönyveket és egyéb más iratokat kidobálták. Azzal fűtenek. [...] Most állítólag pakolnak a ruszkik. Naponta megy 70-80 vagonból álló szerelvény velük. Viszik a tankjaikat és egyéb felszerelésüket. Na de hát 20-30.000 ember vonaton való elszállítása hosszú időbe kerül. S ha ezek elmennek, jön helyettük másik átvonuló csapat. [...] Hogy benn az épületben mit pusztítanak, az kimondhatatlan. Egyesek szerint a tartó gerendákat fűrészelik szét a padláson és tüzelik el. A vízvezetéket teljesen tönkre tették. Szóval az épületből igazán a szó igazi értelmében nem marad más, csak a négy fal.”[15]

„Most nagy az öröm a városban, mennek a ruszkik. Lehet, hogy jönnek helyettük mások [...]. Egyszer majd csak elfogynak.”[16] „Ma reggel tényleg nagy a hurcolkodás, visznek minden elemelhetőt.”[17] „A Constantinum még nem került vissza. [...] Oroszok lakják. Valamelyest megfogyott a számuk, de még mindig van belőlük éppen elég.”[18] „A ruszkik még itt vannak. Jönnek, mennek, sohasem fogynak. Zárdánk még a kezükben.”[19]

Az oktatásról és a tanítás körülményeiről

1945 őszén már nagyon türelmetlenül várták a nővérek, hogy visszatérhessenek otthonukba, a Constantinumba. Annál is inkább szükség lett volna az épületre, mert a helyi lakosok szinte megrohamozták a nővéreket, azt kérve, hogy gyermekeiket vegyék fel az elemi iskolába. „Már hajnali 1/2 1 órakor kezdték a sorbaállást a szülők, hogy gyerekeiket felvegyük.”[20] ”Kb. 1000 a tanulók száma. Hová tesszük őket, ha nem mehetünk »haza«? a mi zárdánkba?!”[21]

Márpedig nem mehettek be a Constantinumba. A nővérek úgy segítettek magukon, ahogy tudtak: ahol lehetett, ott tanítottak.

„Jelenleg udvar, szoba, folyosó különböző helyeken - egyik-másik nagy távolságban - szolgálja a nevelés és oktatás célját.”[22]

„A napok azonban múlnak, helyünk pedig nincs. Mezőkön, templom körül, udvarokban próbáljuk foglalkoztatni a gyerekeket. A 1/2 8-as szentmisére jönnek székestől, s úgy indul a karaván valahova csendesebb, napos v. árnyékosabb - a szerint, h. mi az időszerűbb - helyre. Ma esik. Ma el kellett bocsátanunk őket. Az ember szíve meg tudna szakadni [...]. Most próbálunk magánházakban egy-egy termet keresni osztályonként. Hivatalos helyiségekbe addig nem megyünk, míg a Constantinumra remény van, nehogy az legyen az ok, h. vissza ne kapjuk, mert lám meg tudtuk a tanítást másképpen is oldani. Mozogni azonban nővér ebben az ügyben már egy lépést sem fog. A nagy gyerek-létszám miatt most meg a tanítóság neheztel. Munkájuk nem elég értékelését látják abban, h. a szülők mind hozzánk adnák a gyermeküket, még akkor is, ha nálunk ez több áldozattal jár és kevesebb szorgalmi időt jelent. Konkurenciát látnak benne és furkálnak. T [isztelendő]. Igazgatónő [Fazekas Mária Blandina] majdnem bajba került. A Constantinum visszaszerzése érdekében tett minden lépését próbálták orosz stb. ellenes törekvésnek magyarázni, a város sz[em] p [ontjá] -ból veszélyesnek minősíteni. Valaki jóakaratúlag megsúgta, h. internálni akarták ezért. Most már a veszély elmúlt.”[23]

”Mi szerteszét lakunk. Iskoláink is különböző helyeken. [...] a tanítónőképző és a mezőgazdasági isk. a gimnázium épületében tanít, az el. és polg. isk. a Szt. János téri fiú elemi iskolában váltakozó rendszerrel, az V. é. képzősök az ipariskolában.”[24] „A tanítás is magánházaknál folyik. Legalább 14 helyen vannak a nővérek tanítás közben.”[25]

A nővérek életéről

A Constantinum vezetői, Fazekas Mária Blandina igazgatónő és Faddy Mária Tiburcia házfőnöknő leveleikben rendszeresen beszámoltak a kalocsai elöljáróknak a félegyházi nővérek helyzetéről, életkörülményeiről.

„Hogy folyik a mi életünk? A közösség és fegyelmi szempontból nehéz ez a szegénység. Lakások, iskolák távol egymástól. Sokat járunk az utcán. Nem lehet máskép. [...] Ahol nővérek laknak privát-házakban, oda nem mennek oroszok. A háziasszony csak annyit mond: »Monaskák[26] vannak itt« - s akkor szó nélkül elmennek. [utólagos bejegyzés:] (Ma már ez is tárgytalan. Most hallottam, hogy az egyik privátházból el kell jönniök a nővéreknek, mert oroszok telepednek be.) Ahogy lehet, szabályaink szerint élünk. Ima, étkezés közös. Napirend is szabályszerű.”[27]

”Kedves Blandinánk csináltatott [a Családi Ház ebédlőjébe] egy banyakemencét. Tegnap sütöttünk benne 1-ször kenyeret. Megtakarítunk minden sütés után 2000 P-t, ami fő, meleg lesz 3 szoba. Fűtőanyagunk kukoricaszár és napraforgószár. Fánk nincs. Majd ha elmennek a ruszkik, kivágjuk a telepi fát (baromfitelepen) s az egyelőre a főzéshez elég. Aztán ha változik a politikai helyzet, majdcsak hozzájutunk valamihez. Őrült árak vannak! [...] A legnagyobb baj most az, hogy nincs vonatközlekedés. Állnak a vonatok. [...] Kíváncsi vagy az életünkre? Leírom a Családi házat. 15-en lakunk itt összesen. Blandinánk szobája iroda, vendégfogadó, háló, néha társalgó. A többi szobában öten, hatan, négyen alszanak és dolgoznak, írnak, kézimunkáznak, amikor nincsenek iskolában. Ha a »banyánk« meleg, ide csalogat mindnyájunkat a kápolna melletti szobába. (Jobb világban a növendékek ebédlője volt.) Holnap, szombaton megint kenyérsütés. Melegedhetünk. [...] Minket kisegít a Családi házban a rica-szár (napraforgószár), de meg vagyunk akadva a magánházakban s a Misszióban [verbita atyák missziós háza] . Ide fa vagy szén kellene! De honnét? A nővérek fáznak. Törjük a fejünket, hogyan oldjuk meg ezt a fontos kérdést. Egyik-másik nővérnek téli ruhája is oly hiányos. Kapott mindenki egy kiló mosott gyapjút. Szorgalmasan tépik, fonják, kötik szabadidejükben. Készül a kendő, sál, szvetter, szoknya [...] . Most jó volna, ha kettőnél több kezünk volna s mindegyik dolgozhatna! ”[28]

„Baj, hogy korán sötétedik, a [magánházaknál lakó nővéreknek] sietniök kell a ? 5 órai vacsora után, mert félni lehet az idegenektől, akik előtt semmi sem szent s kiknek senki a világon nem parancsol.”[29] „Nagyon nehézzé teszi a szerzetesi életet az is, hogy a nővérek magánházaknál kényszerülnek lakni. Jóformán sohasem tudunk együtt lenni. [...] Szanaszéjjel vagyunk a városban. [...] [A nővéreknek] cipőjük nincs. Meleg ruhájuk nincs és meleg szobánk sincs. [...] Egyelőre csak a családi házban fűtűnk kukoricaszárral és csumával. Annak sem minden szobáját és ott sem minden nap. Ott meghúzódnak napközben a betegek és öregek. A magunkfajta fiatalabbak[30] pedig vacogunk. Az egyik itt a családi házban. A másik a misszióban. A harmadik a Jókai-utcában, a negyedik a Szőlő-utcában, az ötödik az Andrássy-utcában, a hatodik az Arany János utcában. [...] Jövedelmünk csak annyi, hogy éppen a napi élelmet tudom biztosítani a nővéreknek. Egyszerűen. Egyik nap krumpli, a másik nap bab, aztán káposzta. Disznónk nincs. Zsírunk nincs. Hús, tojás nincs. Tej van egy nagyon kevés, úgy hogy másnaponként kapnak a nővérek tejet. Cukrunk sincs. [...] Most 63-an vagyunk itt és egyelőre csak a fizetésből élünk. A gazdaság nagyon el volt hanyagolva. Az ősszel hadszíntér volt. Későn tavasszal lett szántva. Termés alig volt.”[31]

„Az utcán sűrűn keveredünk a ruszkikkal. Nincs baj velük. Néha igen előzékenyek is, mint pl. ma: Athanáziát[32] egyik orosz kézenfogva vezette át a sáron s oktatta, hogy a sárban nagyokat kell lépni és erősen, akkor nem esik el az ember.”[33]

1945 decemberében több félegyházi nővér is készített beszámolót a viszontagságos életükről, ezeket együtt küldték be Kalocsára.

„Hogy nagy vonásokban lássa jó Tisztelendő Anyánk a mi vándoréletünket, bekértem a nővérek jelentését magánlakásaikból ottani életükről. Szeretettel csatolom, ami beérkezett.”[34] „Mellékelek egy pár jelenetet küzdelmes életünkről. Nem fogjuk fel az eseteket nagyon tragikusan. Derűt varázsolunk a tragikumba, hogy el ne gyengüljön a lélek.”[35]

„Életünk a Szemerédy házban: Az időjárás szeszélyes változandóságain »nagystílűen« felülemelkedve, eső-, hó-, szél- fagytól mitsem befolyásolva, a napnak meghatározott szakában (a 4 ó-i vacsora után) megindul kis csapatunk a Szőlő utca[36] 9. sz. alá az ú. n. Szemerédy házba.

Név szerint

1. Juhász Mária Plautilla

2. Polonkai Mária Klarencia

3. Szentgyörgyváry Mária Palládia

4. Burkus Mária Delicia és

5. Ruszthy Mária Aminda nővérek.[37]

Meghatározott sorrendben indulunk, 6-7 perc múlva odaérünk. Kulcsunk van. Bemegyünk. [...] a nagymama kinéz, nem-e oroszok jöttek? - Megnyugodva üdvözli az immár majd 7 hónapja itt lakó kis konventet.

Az utcai front 4 ablaka mögött meghúzódó 3 nagyszoba a: »monasztir«.[38] Az 5-ös redisztollal kiírt tábla eddig még minden szállást kereső orosz csapat előtt elég biztosítékul szolgált. [...] [A szállásadók] névszerint: Dr. Szemerédy Pál és felesége Bözsike és Szente József[39] és felesége: a nagymama. Bözsike és mamája buzgó kongreganisták, Szemerédy úr hűséges engesztelő, csak az öreg tekintetes nem vádolható gyakori gyónással. [...] A fizika rideg törvényeit ? miszerint a testek a hidegben összehúzódnak ? mi is követtük. Háromszobás lakásunkat egyre redukáltuk, a fűtőanyag felette nagy hiánya miatt. Így a legkisebb szobát öten valamennyire beleheljük, s kiegészítjük egy kis vaskályha, csutka és napraforgószár szerény igyekvéseivel. Alaprajza szobánknak tehát így módosult:

A nővérek szállása a Szemerédy-házban 1945 telén. (Szentgyörgyváry Mária Palládia nővér 1945. december 8-án kelt levele)

Amikor pl. Delicia K[edves]. N[ővér]. a bulgárkert fáradalmai után lefekszik a világmindenségből számára kiszabott helyre, csak egy címet lehetne a kép alá írni: »Magány 1945-ben«. [...] Többé-kevésbé már mind megfagytunk. Többé: Aminda kedves nővér, kevésbé: mi többiek. Plautilla k. n. melegvizes palackokkal küzd a hideg ellen és így védi reumás tagjait és érzékeny veséjét. A parafa-behozatal megszűnése itt is éreztette súlyos következményeit, amennyiben a hazai csutka alkalmatosság nem zárta eléggé a palackot és így a minap a konyhában kellett szárogatni miegymását. - Néha nincs villany, néha meg úgy ég, mintha ott is napraforgószárral tüzelnének.”.[40]

„Azért fűtünk is valamelyest. Bazilia[41] és Filotea[42] nővérek fáért adnak különórát s így mindennap tudunk hol jobban, hol kevésbé fűteni. Nagyon jó helyen lakunk. A háziak soha nem zavarnak. Teljesen külön bejáratú két szobát kaptunk, amelyekben kettenkint lakunk. Belsőben mi Bazilia nővérrel, az elsőben Veláta[43] és Filotea nővérek. Tágas, rendes szobák, csak nedvesek, de így fűtéssel jók. Napirendünk, közös, eddig nem igen lehetett. Se világításunk, nem volt, se fánk, napközben is a legkülönböző beosztással dolgoztunk.”[44]

„Közel lakunk a Családi-házhoz, az Ó-templom árnyékában: Jókai u. 5. sz. alatt. [...] Mind a két szobánk barátságos, világos. Szép bútor van benne, csak kissé sok. »Kombinált« szobák. Házioltártól kezdve ágyakon keresztül a kartológépig minden van benne. A létszám változó. Öt személyre van felszerelve, de ha vendég jön a »Constantinumba«, az mind hozzánk száll. [A szebbik szobában] zongora és hangulatlámpa van. - A lámpa itt van, de a hangulat inkább a másik szobában szokott kifejlődni. Itt vagyunk jobbára, amióta hidegre fordult az idő. Van t. i. egy kis napraforgószárunk, azzal próbáljuk barátságosabbá tenni szobánkat. Egy kevés kukorica-csutkát is szereztünk munkánkkal. [...] [Reggel] könyves szatyrokkal megrakodva szétszéledünk a szélrózsa minden irányába. Aki nincs az iskolában, vagy a Családiban dolgozik, v. a gazdaságban működik. [...] Ne tessék meglepődni, ha egyszer iparengedélyért folyamodunk. Nagyban virágzik nálunk a gyapjú-ipar. Az egyik tép, a másik a kártoló-gépet forgatja, a harmadik a rokkát pörgeti, a 4. köt, az 5. hol ezt, hol azt, sőt középtermetű lévén este a próbababa szerepét is betölti. [...] Nyugodtan fekszünk le, nekünk nem kell félnünk ruszki-betöréstől, mert a város közepén vagyunk, a környékben csupa ruszki-házak vannak, s főleg mert velünk szemben egy tábornokuk lakik, akit állandóan magyar rendőr és ruszki szoldát őriz. A mi házunkra is szemet vetettek, többször jöttek nézni, de mi nem engedünk! Írást is szereztünk a parancsnokságon, hogy itt monaskák laknak, nem jöhetnek.”[45]

„Némedy ház. Szőlő u. 11. sz. lakói. Az első ablak szobáját két nővér (M. Antónia és M. Lucencia)[46] a másik kettőt egy ruszki szoldat lityinant[47] lakja.

Reggeli a Családi Házban. Moullion Mária Antónia nővér rajza. (Moullion Mária Antónia és Gracza Mária Lucencia nővérek levele 1945 decemberéből)

A ház tulajdonosai a Némedi-család beljebb lakik s azonkívül még egy szegény család a hátsó lakásban. Ez a nagy benépesedés csak az utóbbi időben történt.

Napirend. - Hajnali 4 - 1/2 5 óra tájban hatalmas ébresztő dörrenések a ruszki szoldat ablakredőnyein. Az ordinánsz keltegeti: »Vsztavante Miska!!!«[48] Nem jelenti ugyan Éljen Jézust, de azért mi is erre ébredünk. »Nikoláj da da!« kiált ki a hadnagy [...] Föl is kelnénk nyomban, de hiszen a sötétséggel és hideggel nem tudunk mit kezdeni. Így hát kénytelenek vagyunk vízszintes helyzetben bevárni a 6 órai harangszót, mely az Isten házába hív a 1/2 7-es szentmisére. [...] Utána a családiban [„Családi Házban”] reggeli.[49] A délelőttöt vagy az iskolában, a lyukas órákat pedig a családi »tárgyalójában« a meleget sugárzó banyakemence mellett töltjük. Nagy szerencse, hogy ilyenkor nincsen mindenkinek lyukas órája, sem nagyobb térfogata, sem 40-es lába, mert a délelőtti órákban a nagy sürgés-forgásban veszélybe kerülhetne. Boldog az, ki egy kis zugot talál s ott csendben kötöget vagy olvas. Írni csak az merészkedik, aki türelmesen elviseli a kisebb-nagyobb oldalbalökéseket, vagy akinek napi föltétele, hogy föláll mindannyiszor s utat enged ahányszor kívánja a »tömeg«.

Jellegzetes utcai kép Kiskunfélegyházán 1945-ben különösen órák közti időkben és délben, amikor vége a tanításnak.

[...] [Az orosz katonák] elég rendes gyerekek, s nem is túlságosan istentelenek. Térítgetjük őket, már amennyire lehet. [...] Az egyik arra kért, hogy rajzoljam le. Meg is tettem. Nagyon jól sikerült. Annyira örült a ruszki, hogy alig tudott szólni. Kérdezte mennyi P.vel [pengővel] tartozik. Mondtam: Monaskának nem kell Pengő. Nagyon törte a fejét, hogy mit is adjon. Végre kitalálta, hogy cukrot fog hozni. [...] örülök, hogy nemsokára Szegedre megyek, mert még majd idecsődül az egész ruszki társaság, mert ők a képet általában nagyon szeretik. [...] Így élünk mi a Némedi-házban az orosz megszállás alatt, amikor a Constantinum ablakain keresztül nem a gyerekkacaj, fiatal lányok éneke s a nővérek imája hallatszik, hanem tango-harmónika s durva ruszki szavak.”[50]

A Constantinum 1946. július 4-én teljesen kifosztva került vissza a nővérek használatába. Az iskolakomplexum belső berendezése (iskolapadok, táblák, székek, fogasok, szekrények, zongora, harmónium stb.), az ebédlő, a tankonyha és az internátus összes felszerelése (ágyak, szekrények stb.) megsemmisült, odalett a szertárak és könyvtárak csaknem egész állománya. Súlyosan megrongálódott a tetőszerkezet, hiányoztak az ajtók, az ablakrámák és az ablaküvegek, a kilincsek, a zárak, a vízvezeték-szerelvények és villanyfelszerelések. A mezőgazdasági lányközépiskola tangazdasága is károsult, komoly berendezések és szerszámok tűntek el a baromfitelepről, a tanyagazdaságból és a bulgárkertből is. Egy összesített kimutatás szerint a Constantinumot ért háborús károk meghaladták a 710 ezer forintot.[51]

Az iskolaépület takarítása 1946 nyarának végén kezdődött meg társadalmi munkában, a diákok és szüleik segítségével. A nővéreknek már csak két tanév adatott meg a Constantinumban, hiszen 1948-ban a többi egyházi iskolával együtt ezt is államosították.

Jegyzetek