Nyeregbe!
Meg nem értés, távolságtartás vagy véget nem érő gúnyolódás kísérte a kerékpársport születését is. Felvont szemekkel méregették kortársai Karl Drais kétszáz évvel ezelőtti találmányát, a kerékpár ősének tekinthető, még pedál nélküli futó- vagy szaladógépet vagy a néhány évtizeddel későbbi konstrukciót, az óriáskerekű velocipédet. A 19. század második felében egy kínai ember – aki életében akkor látott először kerékpárt – kis öszvérhez hasonlította a sporteszközt, amelyet a fülénél fogva vezetnek és hasba rúgásokkal ösztökélnek futásra. A kerékpárt csontrázónak, kilométerfalónak, drótszamárnak, aranyérfotelnek, míg a nyergébe ülő sportolót ollóköszörűsnek, gumikínzó országúti bolhának csúfolták.
A faluhelyen bolondkeréknek, ördögszekérnek nevezett kerékpár lassan-lassan mégiscsak renoméhoz jutott városban és vidéken egyaránt. A tekintély kivívásához nagyban hozzájárult, hogy már nemcsak sportszert, hanem a hadseregnél, vasútnál, postaszolgálatnál is bevált közlekedési eszközt láttak benne. Sőt 1897-ben Gyulán Biczikli névre keresztelt kávéház működött.
Eljött az az idő, amikor már Békés vármegye szerte is fokozódó érdeklődés övezte a Békéscsabai Tornaegylet által 1891-ben megrendezett második országos jellegű torna- és kerékpárversenyt. A kezdők magas gépen, ezer méteren mérettethették meg magukat, az alacsony gépek versenyében kétezer, a „nagy kerékpárverseny” esetében háromezer méter volt a táv. A műkerékpározás indulói oklevélért, ezüst- és bronzéremért szálltak nyeregbe. Az 1895. évi futam 20 km-es országúti kerékpárversenyén aranyérem és oklevél akkor járt, ha valaki 46 percen belül teljesítette a távot. A junior kerékpárversenyen a Békéscsabai Tornaegylet korábban még díjat nem nyert tagjai indulhattak. A kerékpár főverseny 10 km-es távjának győztese, aki elérte az országos rekordot, a csabai hölgyek által megajánlott díjat is átvehette. Az országúti megmérettetésen a versenybíróság fenntartotta magának a jogot, hogy a szintidőt az út minőségéhez képest megrövidítse vagy meghosszabbítsa.
Az 1888-ban alakult csabai tornaegylet tízéves fennállását 1898-ban országos torna-, atlétikai és kerékpárversennyel tette emlékezetessé. A Vadász vendéglőtől induló és oda érkező 60 km-es délelőtti országúti kerékpárversenyt a Szentmiklós és Gyula közötti állami transzverzális műúton szervezték. A futamok kezdetére hangjelzés figyelmeztetett, amikorra a nevezők „versenyöltönyben” a bírói emelvény elé vonultak. Nevezni lehetett két-, öt- és tízkilométeres délutáni etapokra is, aki díj nélkül maradt, vigaszversenyen vehetett részt.
Rövidesen a szarvasi biciklisták is a pedálba tapostak és 1898 júniusában Salacz Ferenc szolgabíró vezetésével Csabára tekertek át. A csabai kereskedő ifjak egyesülete ugyanebben az évben a Széchenyi-ligetben biciklis virágkorzót szervezett, amelyre a szomszédságból, Orosházáról, Békésről, Gyuláról, Berényből is vártak sportolókat. 60-80 pompásan feldíszített kerékpár felvonulására számítottak, kivilágítás és tűzijáték mellett. A napot a versenyzők és a bámészkodók legnagyobb örömére táncvigalom zárta.
1899-ben Békéscsaba után – már kimondottan – a kerékpársport terjesztésére, fejlesztésére, a sport érdekeinek a megóvására Sziráczky János ügyvéd elnökletével megalakították a Szarvasi Kerékpáregyesületet. A szalmasárga és világoskék színeket viselő tagság a téli hónapokban a sport egyéb nemeit is űzte. Kerékpárünnepélyeket, versenyeket, kirándulásokat, társas utazásokat hirdettek, amelyekre a rokon egyletek tagjait is meghívták. Az egyesület vezetői az elnök és az alelnök voltak, utóbbi a szertárosi teendőket is ellátta. A kivonulásokat, gyakorlatokat a vezérkapitány vezette, ő felügyelt a hajtási szabályok betartására is.
A sportág népszerűbbé válását nagyban köszönhette az 1894-ben megalakult Magyar Kerékpáros Szövetség erőfeszítéseinek is. Bámulatos teljesítményekben bővelkedő versenyeket, országos csillagtúrákat szerveztek, 1925-től pedig rendszeresen kiírták a Tour de France, a Giro d’ Italia és a Rund um Deutschland mintájára a – kezdetben három-, majd négynapos, 1930-tól pedig ötnapossá váló – Tour de Hongrie-t. Az immár egy évszázados múltra visszatekintő magyarországi körverseny az 1930–1940-es években többször megfordult Békés vármegyében is a Debrecen–Hódmezővásárhely vagy a Budapest–Nagyvárad szakasz részeként. Békéscsaba szinte elmaradhatatlan állomás volt, de 1937-ben Mezőberényt is útba ejtették a kerekezők.
1932-ben Tour de Hongrie-n nyolc nemzet mintegy száz versenyzője állt rajthoz és világraszóló sikert hozott a magyaroknak: az egyéni és csapatversenyt is Magyarország nyerte meg. A Magyar Kerékpáros Szövetség elnöksége szerint a sportsikerhez nagyban hozzájárult a hatóságok szíves és precíz támogatása, valamint a tökéletes rendezés, amiről az újságírók és a külföldi versenyzők is elragadtatással nyilatkoztak. A Korossy György Békés vármegyei főispán által felajánlott tiszteletdíjat ebben az évben a francia bajnok, Robert Germont érdemelte ki.
A Tour de Hongrie versenyútvonala mentén fekvő települések aktívan bekapcsolódtak a szervezőmunkába. Az évek során egyre gördülékenyebbé vált az együttműködés az állami, vármegyei, városi és községi hatóságok, valamint a Magyar Kerékpáros Szövetség között. Az útbiztosítást és irányítást a csendőrök, rendőrök, leventék és útkaparók végezték, ők gondoskodtak arról, hogy ne alakuljon ki torlódás, a járművek az út szélén közlekedjenek, a versenyzők és a zsűriautók áthaladásakor pedig megálljanak. Biztosítaniuk kellett azt is, hogy az úton állatokat csordában ne hajtsanak, a községekben az út közepén libák ne táborozzanak, a városokban a nézők tömegei ne nyomuljanak az út közepére. Azokon a helyeken, ahol különdíjat tűztek ki az első ott keresztültekerő versenyző részére, 300 méteres szakaszon kordont is állítottak, hogy a kerékpárosok a látványos finist a kitűzött célvonalig fokozott biztonság mellett teljesíthessék. A kivezényelt rendfenntartók mutatták a versenyzőknek az utat – főképpen a jelentősebb útelágazásoknál –, hogy az ismeretlen terepen el ne tévedjenek, de ahol megoldható volt, útjelző nyilakat is felszögeztek.
Mivel a nedves út bukást okozhatott, a sportolók testi épsége érdekében a versenynapon a nyári melegben megszokott útöntözést mellőzni kellett, hogy az átvonulás idején az út teljesen száraz maradhasson. Az államépítészeti hivatal és az útmesterek gondoskodtak a hibátlan aszfaltburkolatról, a feltűnőbb úthibákat a verseny előtti napon kijavították. Az 1935. évi Tour-on Egerben, Békéscsabán és Kaposváron célkapukat állítottak fel a résztvevő nemzetek lobogóival. A szervezőkkel egyeztetve a községek is emelhettek diadalíveket vagy kifeszíthettek célszalagokat, ahol ez megtörtént, a nézőközönség a biciklisek izgalmas véghajrájához szurkolhatott.
A diadalkapuktól száz méterre került a frissítővel, útravalóval megrakott asztal, mellette nagy tartályokban állt az ivóvíz, amiből bádog- vagy nem törékeny ivóalkalmatosságból lehetett meríteni. A gyulaiak legendás Osi bácsija, Jánosi Imre cukrászmester – és nem mellesleg elismert sportkerékpáros – ezzel kapcsolatban felidézett egy rendkívül furcsa esetet, amely az 1930-as években egy Békéscsaba–Debrecen közötti versenyen történt: „Csaba főterén volt a frissítő állomás. Egy dézsa limonádé szolgált frissítő gyanánt. Mi versenyzők, egymás után mertük a limonádét a kulacsokba. Egyszer csak egy olasz versenyző leszállt a nyeregből, s még mielőtt bárki meggátolhatta volna, beleült a limonádés hordóba. Miután felfrissült, kiszállt és továbbkerekezett. A később érkezett versenyzők – akik mit sem tudtak az előzményekről – tovább szedték kulacsaikba a limonádét…”. Ha szívósabb az olasz, megvárhatta volna, amíg a célvonal után tűzoltó nagyfecskendőből magasba lövellt, esőként aláhulló vízzel permetezik le a szervezők.
A gondos, körültekintő szervezés roppant lényeges dolog, de a sportolók céltudatos összpontosítása, tiszteletet parancsoló teljesítménye akkoriban – és most is – méltán nyűgözött le mindenkit. „Ez a verseny – írták az 1935-ben megrendezett Tour de Hongrie-ról – az akaraterő, az önfegyelem és az idealizmus maximumának próbatétele és igazolása; a testi erő, egészség és ügyesség legragyogóbb produkciója; és az egész országra kiterjedő nagystílű hírlapi propagandával csinálunk e versenynek óriási publicitást, hogy így felkeltsük egész Magyarország érdeklődését, szeretetét és tiszteletét az amatőrsport – és az abban megnyilvánuló nagy erkölcsi értékek iránt.”
Szerző: Héjja Julianna Erika
Új hozzászólás