A Budapestről kitelepítettek Békés megyében

A Budapestről kitelepítettek közül legtöbben Békésbe kerültek, több mint 1200 család. A megyében 15 településre érkeztek az érintett famíliák. A legtöbben Mezőberénybe jutottak, a további érintett települések sorában Csanádapácát, Csorvást, Dévaványát, Gerendást, Füzesgyarmatot, Hunyát, Kamutot, Kardoskutat, Kondorost, Körösladányt, Okányt, Pusztaföldvárt, Sarkadkeresztúrt és Zsadányt találjuk.

 

Az egész kitelepítési akció levezényléséről 1951. május 5-én döntött egy ötfős bizottság, amelynek tagjai Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Friss István, Péter Gábor és Házi Árpád voltak. Elhatározták, hogy a kitelepítés kezdetének napja május 21., lebonyolítója a Belügyminisztérium lesz, az Államvédelmi Hatóság teljes támogatásával.

 

A közelgő harmadik világháború sztálini víziója indokolta, hogy a kitelepítések kizárólag Kelet-Magyarországra, a szovjet határ felé történjenek. Nyugat felől várták a támadást, így hadiállapot esetén a keletre telepített ellenséges személyeket kellően izolálni tudták volna. A rendelkezések szerint senkit nem lehetett betelepíteni szövetkezeti községbe és városba, valamint az Iparfejlesztési Igazgatóság üzemeinek telephelyére, mivel az utóbbiak lényegében hadiipari üzemek voltak.

 

A kitelepítéssel a hatalomnak több célja is volt. Egyrészt a Budapesten jelentkező lakáshiányt akarták enyhíteni, az osztályellenségnek kikiáltott régi elittől megszabadulva, az új pártelit lakáshoz jutását kívánták megoldani. Az intézkedésekkel frontvonalat nyitottak a tehetős falusiakkal szemben, valamint enyhíthettek a mezőgazdaságot sújtó munkaerőhiányon is. Tehát az akcióval két osztályellenségnek minősített társadalmi csoportra akartak egyszerre lesújtani. A fővárosban koncentrálódó, politikai befolyását és gazdasági súlyát már elvesztő társadalmi és gazdasági elit mellett a falusi társadalom meghatározó elemét, a jómódú parasztságot is büntették a kitelepítésekkel. A korábban már különböző csapásokat szenvedett felső középosztályt a kényszerkilakoltatással teljesen megfosztották vagyonától és széttépték azt a kapcsolati hálót is, amely még az ötvenes években is összekötötte e társadalmi réteg tagjait. Békés megyében is a befogadó családok jórészt a kuláknak minősítettek, osztályellenségnek bélyegzettek közül kerültek ki.

 

Békés megyében a 19. század második felében a paraszti birtokok aránya jelentőssé vált, ezzel létrejött egy gazdalelitnek nevezhető birtokos paraszti réteg, amely mezőgazdasági szakértelménél és közéleti szerepénél fogva jelentős szerepet játszott a megye településeinek életében. Ez a birtokos paraszti réteg volt 1948-tól a kuláküldözés fő elszenvedője. A gazdák megtörésének egyik eszköze az adóterhek növelése volt. 1948 júniusától bevezették a mezőgazdasági fejlesztési járulékot, amit kulákadónak is neveztek. 1949-től 25 kataszteri hold, illetve 350 aranykorona érték fölötti birtokok után kellett ezt az adófajtát fizetni, az úgynevezett kulákhatárt is ebben az értékben állapították meg.

 

A kuláknak minősített gazdák hiába szabadultak a földtől, hiába csökkent a földterületük a kulákhatár alá, mivel kuláknak számított az is, akinek cséplőgépe, vagy korábban malma, kocsmája volt, illetve béreseket tartott. A gazdák zöme az 1950-es évek elejére elveszítette birtokai jó részét, vagy teljesen földnélkülivé vált. A kuláklisták összeállításakor nem az aktuális gazdasági helyzetet vették figyelembe, hanem az „osztályhelyzetet”; tehát például aki 1948 előtt bérest foglalkoztatott, kizsákmányolónak számított.

 

A kitelepítési véghatározatot a budapesti családok előző nap hajnalban kapták, így mindössze 24 órájuk maradt összecsomagolni. A családfő 500 kg, a családtagok fejenként 250 kg holmit vihettek magukkal. A családokat általában a magdolnavárosi (angyalföldi) pályaudvarról indították útnak vonaton Kelet-Magyarország felé. Az ingóságok elszállítása tehervagonokban, az embereké személykocsikban történt. Amikorra a kitelepítettek megérkeztek a számukra kijelölt településre, addigra a betelepítési határozatot ki kellett kézbesíteni a befogadó családoknak. A betelepítettek új lakóhelyét kényszerlakhelynek tekintették, amit csak rendőrségi engedéllyel hagyhattak el.

 

A statisztikai összesítések szerint a kitelepítetek egyharmada 1945 előtt katonatisztként szolgált, több mint egyötödük a gazdasági elit tagja (nagykereskedő, bankvezető, üzemtulajdonos vagy igazgató) volt, mintegy 17%-uk egykori állami tisztviselőként, 6%-uk rendőrként, ugyanennyien egykori arisztokrataként kerültek fel a kitelepítési listákra.

 

A Békés megyei kitelepítések tekintetében az egyik legfontosabb forrás a Békés Megyei Tanács VB Igazgatási Osztálya iratanyagában 318/1951. számon található bizalmas irat, amely a kitelepítettek névsorát tartalmazza községek szerint. A listát a megyei tanács 1951. augusztus elején kérte sürgős adatszolgáltatással a községi tanácsoktól. A kimutatást a következő rovatokkal kellett ellátni: név, családtagok száma, pontos lakcím (utca, házszám), szállásadó neve, megjegyzés. Ennek megfelelően a listákon általában csak a kitelepítettek nevét és a családtagok számát adták meg. Kivétel ez alól a kardoskúti névsor, ahol születési évet, foglalkozást, atyja, anyja nevét és a budapesti lakcímet is feltüntették. A szűkszavú névsorok miatt a kitelepített családok társadalmi hátterének pontosabb feltérképezése további kutatásokat igényel.

 

 

A levéltári listák tanúsága szerint mintegy 1250 család, a családtagokkal együtt hozzávetőlegesen 3150 személy került a kitelepítés során Budapestről Békés megyébe. Azonban az egyes településekre még augusztusban is érkezhettek kitelepítettek, így a kitelepítettek száma a további kutatások függvényében még változhat. Például Kisari Miklósné Chovanyecz Magdolna kutatásai nyomán tudjuk, hogy 310 család, összesen 950 fő került Mezőberénybe, szemben a levéltári névjegyzéken szereplő 209 családban élő 715 fővel. Mezőberény után a legtöbb kitelepített Dévaványára került (142 család, 539 fő), a legkevesebben pedig Zsadányba és Sarkadkeresztúrba 16, illetve 14 család.

 

Ha végigtekintünk a névsoron, talán a legismertebb közülük Klebersbeg Kunoné, a volt kultuszminiszter özvegye, aki Okányba került. 1953-ban hagyhatta el Okányt Hamvas Endre csanádi püspök közbenjárására, végül Szegeden, a püspöki palotában lakhatott 1964-ben bekövetkezett haláláig. Ugyancsak Okányba telepítették ki Uray Sándorné Ravasz Verát családjával együtt, aki Ravasz László református püspök lánya volt. Asztalos Miklós irodalomtörténész kényszerlakhelyéül Körösladányt jelölték ki, ő a településen is maradt végleg, itt halt meg 1986-ban. Kendeh György kelenföldi evengélikus lelkészt családjával együtt Kamutra telepítették ki. Szintén Kamutra került Tóth Péter kétszeres olimpiai bajnok vívó feleségével együtt. Tóth Péter ugyancsak evangélikus volt, a fasori gyülekezet tagja. A helsinki olimpiára való készülés miatt Tóth Pétert az Országos Torna- és Sportbizottság közbenjárására 1952 májusában mentesítették a kitelepítés alól.

 

 

A községeknek a betelepítéssel kapcsolatos hangulatról mindennap jelentést kellett tenni. A Mezőberényi Községi Tanács iratanyagában található néhány hangulatjelentés az új lakók érkezése utáni napokból, az 1951. június 20. és június 22. közötti időszakból, amelyek jól mutatják a megérkezés és beköltözés körülményeit. Az 1951. június 20-i jelentés szerint a „kitiltott személyek” szerelvénye június 19-én este negyed tízkor érkezett meg a mezőberényi vasútállomásra. A befogadó „kulákok” a véghatározatokat aznap délután és este kapták meg. A teherautók a vonat megérkezése után másfél órával kezdték a szállítást, a kirakodás reggel hat órára fejeződött be. A kitelepítettek az egész éjszakán át tartó várakozás miatt „türelmetlenek voltak, de feltűnést keltő zavarkeltés vagy hasonló nem történt”. A másnapi, június 21-i jelentésben megállapították, hogy az „áttelepített személyek” elhelyezése mindenütt megtörtént, és a „kulákokkal igen gyorsan megbarátkoztak”. A június 22-i hangulatjelentésben kitértek arra, hogy a községi tanács engedélyezte az állami gazdaságnak, hogy gyapotegyelésre és egyéb fizikai munkára alkalmazhatják a kitelepítetteket. Érdekes kérdés, hogy a hatóságok mennyire manipulálták a befogadók és betelepültek, valamint a község lakóinak a viszonyát. Az idézett hangulatjelentésekből kitűnik, hogy a községi tanács igyekezett a településen élőket a Budapestről kitelepítettek ellen hangolni. Azonban később a tanács részéről – legalábbis Mezőberényben – inkább egyfajta távolságtartás figyelhető meg, viszont a rendőrség gyakran vegzálta a kitelepített családokat. Kardoskúton a hangulatjelentésekben azt emelték ki, hogy a kitelepítettek gyakran keresik fel községi tanácsot különböző problémákkal például más községbe való átköltözés, eltávozás iránti kérelem, élelmiszerjegyekkel kapcsolatos ügyek miatt, illetve munkalehetőség biztosítása érdekében. Az eltávozások engedélyezése egyébként a rendőrség hatáskörébe tartozott.

 

Több visszaemlékező is leírta, hogy a családokat anyagi erejüket messze meghaladó módon békekölcsönjegyzésre kötelezték, Dévaványán előfordult, hogy fizikai erőszakot is alkalmaztak békekölcsönjegyzés során. Cech Vilmos számolt be arról, hogy a 62 éves keresztapja két bordáját és a kulcscsontját is eltörték. Mikecz Péter és felesége kamuti kitelepítésük alatt írott levelezésében egy másik aspektusra is felfigyelhetünk ezzel kapcsolatban: „Nekem is 90 fillér volt a vagyonom, nem is próbáltam elkölteni, mert ha cigit veszek rajta, nem tudom meggyújtani, ha gyufát, nem tudok cigizni. De a csoda jött, és békekölcsönön nyertünk 500 Ft-ot. A jó isten nem hagy békén megfulladni, annyit mindig juttat, hogy tovább fuldokoljunk”.

 

A kitelepítettek és a befogadók első találkozása eltérő volt. A visszaemlékezők között volt, aki elkeseredett befogadókra emlékezett. Mezőberényben Országh Sándorné családját a ház asszonya sírva fogadta, mert hozzá négy családot telepítettek be. Mások viszont arról számoltak be, hogy a házigazdák részéről segítőkészség és jóindulat mutatkozott meg. Előfordult olyan eset is, hogyha valaki a számára kijelölt lakrész állapotát nagyon rossznak ítélte meg, a településen belül elköltözhetett, feltéve ha talált magának új befogadót. Seidl Fidél és családja Hunyára került. A kijelölt lakhelyükön egy szűk padlásfeljáróban akarták őket elhelyezni, ahová előtte egy tehén volt bekötve. Ezt a lakhelyet elutasították, ezután átvitték őket egy másik tanyára, de ott nem maradhattak, mert a tulajdonos nem volt kulák, így kerültek végül Pintérékhez, ahol viszont valóban otthonra találtak, hamarosan jó kapcsolat alakult ki a két család között. Éles kontraszt lehetett a polgári viszonyokhoz szokott családoknak szerény körülmények közé kerülni, de az volt jellemző, hogy a kiszolgáltatottak egymásra találtak és igyekeztek segíteni egymást a nehéz helyzetben. Az egymásra utaltság következtében kialakult jó kapcsolat gyakran akkor is megmaradt, amikor a kitelepített család elköltözött az adott településről.

 

A munkaképes kitelepítettek általában csak a mezőgazdaságban vállalhattak, jobbára nehéz fizikai munkát. Nagyobb munkaadók voltak a helyi állami gazdaságok, ahol répaszedéstől a gyapotkapálásig sokféle munkát végeztek. A legnehezebb helyzetben a dolgozni nem tudó idős emberek voltak, nekik a nyugdíjukat is megvonták, ők csak a környezetükben élők jóindulatában, segítőkészségében bízhattak. Az iskoláskorú gyermekek a helyi általános iskolákba járhattak, azonban a középiskolákba nem vették fel őket.

 

A kényszerű száműzetés 1953 nyarán, Nagy Imre miniszterelnöksége idején kiadott rendelettel ért véget, ekkor döntöttek a kitelepítések 1951. október 31-i határidővel történő megszüntetéséről. A kitelepítettek többsége elhagyta Békés megyét, azonban korábbi lakásaikat nem kapták vissza, és Budapestre sem térhettek vissza. Általában főváros környéki településekre költöztek albérletbe. A kitelepítettek nehéz helyzete 1953 után is megmaradt, nehezen kaptak munkát, továbbtanulásukat akadályozták, életüket gyakorlatilag a nulláról kellett újrakezdeniük.

Felhasznált irodalom

Gyarmati György–Palasik Mária: Honukban otthontalanok. Tanulmányok az 1951. évi budapesti kitelepítések történetéből. Budapest-Pécs, 2018.

Hantó Zsuzsa: Kitiltott családok. Budapest, 2009.

Kisari Miklósné (összeáll. és szerk.): 1951.: A kitelepítés. Hiánypótló történelemkönyv. Mezőberény öröksége II. 2. kiadás. Mezőberény, 2024.

Kollár István (szerk.): „Az evező fogva vagyon…” Levelek a kitelepítésből 1951–1953. Budapest, 2024.

Tóthné Seres Etelka: Kitelepítés Budapestről Dévaványára 1951-től 1953-ig. Dokumentumgyűjtemény. Dévaványa, 2016.

 

Források:

Békés Megyei Tanács VB Igazgatási Osztályának iratai (1950–1990), HU-MNL-BéVL-XXIII.7.aa. 318/1951.biz.

Kardoskút Község Tanácsának iratai (1950–1990), HU-MNL-BéVL-XXIII.729.d. 75/1951.biz.

Körösladány Község Tanácsának iratai (1950–1990), HU-MNL-BéVL-XXIII. 737.d. 42/1951.biz.

Mezőberény Község Tanácsának iratai (1959–1990), HU-MNL-BéVL-XXIII.747.c. 92/1951.biz.